Central America: An Emerging Role in The Drug Trade

.

By Stephen Meiners

As part of STRATFOR’s coverage of the security situation in Mexico, we have observed some significant developments in the drug trade in the Western Hemisphere over the past year. While the United States remains the top destination for South American-produced cocaine, and Mexico continues to serve as the primary transshipment route, the path between Mexico and South America is clearly changing.

These changes have been most pronounced in Central America, where Mexican drug-trafficking organizations have begun to rely increasingly on land-based smuggling routes as several countries in the region have stepped up monitoring and interdiction of airborne and maritime shipments transiting from South America to Mexico.

The results of these changes have been extraordinary. According to a December 2008 report from the U.S. National Drug Intelligence Center, less than 1 percent of the estimated 600 to 700 tons of cocaine that departed South America for the United States in 2007 transited Central America. The rest, for the most part, passed through the Caribbean Sea or Pacific Ocean en route to Mexico. Since then, land-based shipment of cocaine through Central America appears to have ballooned. Earlier this month, U.S. Ambassador to Guatemala Stephen McFarland estimated in an interview with a Guatemalan newspaper that cocaine now passes through that country at a rate of approximately 300 to 400 tons per year.

Notwithstanding the difficulty associated with estimating drug flows, it is clear that Central America has evolved into a significant transshipment route for drugs, and that the changes have taken place rapidly. These developments warrant a closer look at the mechanics of the drug trade in the region, the actors involved, and the implications for Central American governments — for whom drug-trafficking organizations represent a much more daunting threat than they do for Mexico.

Some Background

While the drug trade in the Western Hemisphere is multifaceted, it fundamentally revolves around the trafficking of South American-produced cocaine to the United States, the world’s largest market for the drug. Drug shipment routes between Peru and Colombia — where the vast majority of cocaine is cultivated and produced — and the United States historically have been flexible, evolving in response to interdiction efforts or changing markets. For example, Colombian drug traffickers used to control the bulk of the cocaine trade by managing shipping routes along the Caribbean smuggling corridor directly to the United States. By the 1990s, however, as the United States and other countries began to focus surveillance and interdiction efforts along this corridor, the flow of U.S.-bound drugs was forced into Mexico, which remains the main transshipment route for the overwhelming majority of cocaine entering the United States.

A similar situation has been occurring over the last two years in Central America. From the 1990s until as recently as 2007, traffickers in Mexico received multiton shipments of cocaine from South America. There was ample evidence of this, including occasional discoveries of bulk cocaine on everything from small propeller aircraft and Gulfstream jets to self-propelled semisubmersible vessels, fishing trawlers and cargo ships. These smuggling platforms had sufficient range and capacity to bypass Central America and ship bulk drugs directly to Mexico.

By early 2008, however, a series of developments in several Central American countries suggested that drug-trafficking organizations — Mexican cartels in particular — were increasingly trying to establish new land-based smuggling routes through Central America for cocaine shipments from South America to Mexico and eventual delivery to the United States. While small quantities of drugs had certainly transited the region in the past, the routes used presented an assortment of risks. A combination of poorly maintained highways, frequent border crossings, volatile security conditions and unpredictable local criminal organizations apparently presented such great logistical challenges that traffickers opted to send the majority of their shipments through well-established maritime and airborne platforms.

In response to this relatively unchecked international smuggling, several countries in the region began taking steps to increase the monitoring and interdiction of such shipments. The Colombian government, for one, stepped up monitoring of aircraft operating in its airspace. The Mexican government installed updated radar systems and reduced the number of airports authorized to receive flights originating in Central and South America. The Colombian government estimates that the aerial trafficking of cocaine from Colombia has decreased by as much as 90 percent since 2003.

Maritime trafficking also appears to have suffered over the past few years, most likely due to greater cooperation and information-sharing between Mexico and the United States. The United States has an immense capability to collect maritime technical intelligence, and an increasing degree of awareness regarding drug trafficking at sea. Two examples of this progress include the Mexican navy’s July 2008 capture — acting on intelligence provided by the United States — of a self-propelled semisubmersible vessel loaded with more than five tons of cocaine, and the U.S. Coast Guard’s February 2009 interdiction of a Mexico-flagged fishing boat loaded with some seven tons of cocaine about 700 miles off Mexico’s Pacific coast. Presumably as a result of successes such as these, the Mexican navy reported in 2008 that maritime trafficking had decreased by an estimated 60 percent over the last two years.

While it is impossible to independently corroborate the Mexican and Colombian governments’ estimates on the degree to which air- and seaborne drug trafficking has decreased over the last few years, developments in Central America over the past year certainly support their assessments. In particular, STRATFOR has observed that in order to make up for losses in maritime and aerial trafficking, land-based smuggling routes are increasingly being used — not by Colombian cocaine producers or even Central American drug gangs, but by the now much more powerful Mexican drug-trafficking organizations.

Mechanics of Central American Drug Trafficking

It is important to clarify that what we are defining as land-based trafficking is not limited to overland smuggling. The methods associated with land-based trafficking can be divided into three categories: overland smuggling, littoral maritime trafficking and short-range aerial trafficking.

Click to view map

The most straightforward of these is simple overland smuggling. As a series of investigations in Panama, Costa Rica and Nicaragua demonstrated last year, overland smuggling operations use a wide variety of approaches. In one case, authorities pieced together a portion of a route being used by Mexico’s Sinaloa cartel in which small quantities of drugs entered Costa Rica from Panama via the international point of entry on the Pan-American Highway. The cocaine was often held for several days in a storage facility before being loaded onto another vehicle to be driven across the country on major highways. Upon approaching the Nicaraguan border, however, the traffickers opted to avoid the official port of entry and instead transferred the shipments into Nicaragua on foot or on horseback along a remote part of the border. Once across, the shipments were taken to the shores of the large inland Lake Nicaragua, where they were transferred onto boats to be taken north, at which point they would be loaded onto vehicles to be driven toward the Honduran border. In one case in Nicaragua, authorities uncovered another Sinaloa-linked route that passed through Managua and is believed to have followed the Pan-American Highway through Honduras and into El Salvador.

The second method associated with land-based trafficking involves littoral maritime operations. Whereas long-range maritime trafficking involves large cargo ships and self-propelled semisubmersible vessels capable of delivering multiton shipments of drugs from South America to Mexico without having to refuel, littoral trafficking tends to involve so-called “go-fast boats” that are used to carry smaller quantities of drugs at higher speeds over shorter distances. This method is useful to traffickers who might want to avoid, for whatever reason, a certain stretch of highway or perhaps even an entire country. According to Nicaraguan military officials, several go-fast boats are suspected of operating off the country’s coasts and of sailing outside Nicaraguan territorial waters in order to avoid authorities. While it is possible to make the entire trip from South America to Mexico using only this method — and making frequent refueling stops — it is believed that littoral trafficking is often combined with an overland network.

The third method associated with land-based drug smuggling involves short-range aerial operations. In these cases, clandestine planes make stops in Central America before either transferring their cargo to a land vehicle or making another short flight toward Mexico. Over the past year, several small planes loaded with drugs or cash have crashed or been seized in Honduras, Mexico and other countries in the region. In addition, authorities in Guatemala have uncovered several clandestine airstrips allegedly managed by the Mexican drug-trafficking organization Los Zetas. These examples suggest that even as overall aerial trafficking appears to have decreased dramatically, the practice continues in Central America. Indeed, there is little reason to expect that it would not continue, considering that many countries in the region lack the resources to adequately monitor their airspace.

While each of these three methods involves a different approach to drug smuggling, the methods share two important similarities. For one, the vehicles involved — be they speedboats, small aircraft or private vehicles — have limited cargo capacities, which means land-based trafficking generally involves cocaine shipments in quantities no greater than a few hundred pounds. While smaller quantities in more frequent shipments mean more handling, they also mean that less product is lost if a shipment is seized. More importantly, each of these land-based methods requires that a drug-trafficking organization maintain a presence inside Central America.

Actors Involved

There are a variety of drug-trafficking organizations operating inside Central America. In addition to some of the notorious local gangs — such as Calle 18 and MS-13 — there is also a healthy presence of foreign criminal organizations. Colombian drug traffickers, for example, historically have been no strangers to the region. However, as STRATFOR has observed over the past year, it is the more powerful Mexico-based drug-trafficking organizations that appear to be overwhelmingly responsible for the recent upticks in land-based narcotics smuggling in Central America.

Based on reports of arrests and drug seizures in the region over the past year, it is clear that no single Mexican cartel maintains a monopoly on land-based drug trafficking in Central America. Los Zetas, for example, are extremely active in several parts of Guatemala, where they engage in overland and short-range aerial trafficking. The Sinaloa cartel, which STRATFOR believes is the most capable Mexican trafficker of cocaine, has been detected operating a fairly extensive overland smuggling route from Panama to El Salvador. Some intelligence gaps remain regarding, for example, the precise route Sinaloa follows from El Salvador to Mexico or the route Los Zetas use between South America and Guatemala. It is certainly possible that these two Mexican cartels do not rely exclusively on any single route or method in the region. But the logistical challenges associated with establishing even one route across Central America make it likely that existing routes are maintained even after they have been detected — and are defended if necessary.

The operators of the Mexican cartel-managed routes also do not match a single profile. At times, Mexican cartel members themselves have been found to be operating in Central America. More common is the involvement of locals in various phases of smuggling operations. Nicaraguan and Salvadoran nationals, for example, have been arrested in northwestern Nicaragua for operating a Sinaloa-linked overland and littoral route into El Salvador. Authorities in Costa Rica have arrested Costa Rican nationals for their involvement in overland routes through that country. In that case, a related investigation in Panama led to the arrest of several Mexican nationals who reportedly had recently arrived in the area to more closely monitor the operation of their route.

One exception is Guatemala, where Mexican drug traffickers appear to operate much more extensively than in any other Central American country; this may be due, at least in part, to the relationship between Los Zetas and the Guatemalan Kaibiles. Beyond the apparently more-established Zeta smuggling operations there, several recent drug seizures — including an enormous 1,800-acre poppy plantation attributed to the Sinaloa cartel — make it clear that other Mexican drug-trafficking organizations are currently active inside Guatemala. Sinaloa was first suspected of increasing its presence in Guatemala in early 2008, when rumors surfaced that the cartel was attempting to recruit local criminal organizations to support its own drug-trafficking operations there. The ongoing Zeta-Sinaloa rivalry at that time triggered a series of deadly firefights in Guatemala, prompting fears that the bloody turf battles that had led to record levels of organized crime-related violence inside Mexico would extend into Central America.

Security Implications in Central America

Despite these concerns and the growing presence of Mexican traffickers in the region, there apparently have been no significant spikes in drug-related violence in Central America outside of Guatemala. Several factors may explain this relative lack of violence.

First, most governments in Central America have yet to launch large-scale counternarcotics campaigns. The seizures and arrests that have been reported so far have generally been the result of regular police work, as opposed to broad changes in policies or a significant commitment of resources to address the problem. More significantly, though, the quantities of drugs seized probably amount to just a drop in the bucket compared to the quantity of drugs that moves through the region on a regular basis. Because seizures have remained low, Mexican drug traffickers have yet to launch any significant reprisal attacks against government officials in any country outside Guatemala. In that country, even the president has received death threats and had his office bugged, allegedly by drug traffickers.

The second factor, which is related to the first, is that drug traffickers operating in Central America likely rely more heavily on bribes than on intimidation to secure the transit of drug shipments. This assessment follows from the region’s reputation for official corruption (especially in countries like Nicaragua, Honduras, Panama and Guatemala) and the economic disadvantage that many of these countries face compared to the Mexican cartels. For example, the gross domestic product of Honduras is $12 billion, while the estimated share of the drug trade controlled by the Mexican cartels is estimated to be $20 billion.

Finally, Mexican cartels currently have their hands full at home. Although Central America has undeniably become more strategically important for the flow of drugs from South America, the cartels in Mexico have simultaneously been engaged in a two-front war at home against the Mexican government and against rival criminal organizations. As long as this war continues at its present level, Mexican drug traffickers may be reluctant to divert significant resources too far from their home turf, which remains crucial in delivering drug shipments to the United States.

Looking Ahead

That said, there is no guarantee that Central America will continue to escape the wrath of Mexican drug traffickers. On the contrary, there is reason for concern that the region will increasingly become a battleground in the Mexican cartel war.

For one thing, the Merida Initiative, a U.S. anti-drug aid program that will put some $300 million into Mexico and about $100 million into Central America over the next year, could be perceived as a meaningful threat to drug-trafficking operations. If Central American governments choose to step up counternarcotics operations, either at the request of the United States or in order to qualify for more Merida money, they risk disrupting existing smuggling operations to the extent that cartels begin to retaliate.

Also, even though Mexican cartels may be reluctant to divert major resources from the more important war at home, it is important to recognize that a large-scale reassignment of cartel operatives or resources from Mexico to Central America might not be necessary to have a significant impact on the security situation in any given Central American country. Given the rampant corruption and relatively poor protective security programs in place for political leaders in the region, very few cartel operatives or resources would actually be needed if a Mexican drug-trafficking organization chose to, for example, conduct an assassination campaign against high-ranking government officials.

Governments are not the only potential threat to drug traffickers in Central America. The increases in land-based drug trafficking in the region could trigger intensified competition over trafficking routes. Such turf battles could occur either among the Mexican cartels or between the Mexicans and local criminal organizations, which might try to muscle their way into the lucrative smuggling routes or attempt to grab a larger percentage of the profits.

If the example of Mexico is any guide, the drug-related violence that could be unleashed in Central America would easily overwhelm the capabilities of the region’s governments. Last year, STRATFOR considered the possibility of Mexico becoming a failed state. But Mexico is a far stronger and richer country than its fragile southern neighbors, who simply do not have the resources to deal with the cartels on their own.

http://www.stratfor.com/
.

Muhammad Abdallah: Interjú Rózsa-Flores Eduardoval

.

...

"Kezdetben van a tett! [Goethe] Majd nem boncolgatni kell a cselekedeteket, tetteket, perceket, pillanatokat, hanem teljeségében meg kell élni azokat, hogy erőt nyerjünk az újabb tettekhez."

Rózsa-Flores Eduardo parancsnok a huszadik század egyik legérdekesebb, dél-amerikai születésû, alakja. 1960-ban, a bolíviai Santa Cruzban született, az Elsõ Nemzetközi Egység alakulatát vezette a balkáni háborúban, a Horvátország függetlenségéért vívott harcban, több mint 380 katonával, akik több mint 20 országból érkeztek.
Che Guevara-hoz, Ibn Al Khatabb-hoz és Ilich Ramírezhez hasonlóan, Rózsa-Flores Eduardo is fegyvert ragadott egy távoli országban, hogy egy olyan földért küzdjön, amely nem a hazája. Újságíróként dolgozott mielõtt a tollat fegyverre cserélte. A BBC spanyol nyelvû adásainak tudósítójaként, majd a La Vanguardia spanyol napilap munkatársaként dolgozott, mielõtt részt vett a háborúban. Rózsa Flores Eduardo szudáni és iraki humanitárius missziók résztvevõje, színész és dokumentumfilmkészítõ, titkosügynök, jelenleg a magyarországi Iszlám Közösség alelnöke.

Édesapja, Rózsa György zsidó származású magyar volt, meggyõzõdéses kommunista, édesanyja, a boliviai Nelly Flores hívõ asszony. Hogyan befolyásolta ez a kettõsség az életét?
Azt hiszem, hogy az ellentétek mindig segítenek. Édesapám elkötelezettsége, legyen az politikai, társadalmi vagy mûvészeti, nagyon nagy hatással volt rám. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor édesapám elvitt Santa Cruz egyik legszegényebb negyedébe, ahol mûvészetekre tanította a gyerekeket. A szegénynegyedbe vitt engem és azokat a tanítványait, akiket a Szépmûvészeti Iskolában tanított, hogy közösen tanítsanak rajzot, festészetet, és mûvészettörténtet, azoknak, akik másképpen sosem jutottak volna ezekhez a ismeretekhez. Így barátkoztam össze a szegénynegyedbõl való gyerekekkel, és megtanultam a gondolkodásuk és általános értékeik, és nem a társadalmi származásuk alapján megítélni õket. Édesanyám a klasszikus keresztény erkölcs szerint nevelt egészen a kamaszkoromig, amikor már saját döntéseket hoztam. Valójában édesanyám volt a család feje, az õ feladata volt a szervezés és az irányítás, a fegyelmezés is az õ feladata volt... Édesapám bohém emberként, kommunistaként jól kiegészítette õt szabad gondolkodásával, és az emberekért érzett felelõségtudatával. Úgy hiszem, hogy szerencsés voltam és vagyok, hogy ilyen családba születtem. Innen jön minden, ami most vagyok ebbõl táplalkozik.
Chilében élt Salvador Allende elnökségének utolsó évében, mielõtt Pinochet puccsal megdöntötte volna a hatalmat. Ebben az idõben lett aktivista, és töltött egy idõszakot menekülttáborban. Milyen emlékei vannak Chilérõl?
Chile felnyitotta a szemem, öntudatra ébresztett, megtanított arra, hogy nem arra születtünk, hogy csak szemlélõi legyünk annak, ami körülvesz, hanem alakítói is. 13 évesen elszöktem otthonról, hogy Santiago utcáit telerajzoljam falfirkákkal, és nem egyszer festékesen és kék-zöld foltokkal az arcomon mentem haza. Ha verekedni kellett az ellenséggel, akkor verekedtünk puszta kézzel is. Chile nagyon kedves számomra, ott maradtak gyerekkori barátaim, színek, illatok, ízek. Az utolsó amerikai föld volt hosszú, túlontúl hosszú évekig, amire léptem. Ameddig élek, nagyon értékes hivatkozási pont lesz az életemben, ott ért véget a gyermekkorom, és ott ért az a felismerés, ami azóta is vezet az utamon, hogy nem az egyén számít, hanem az ügy, és az értékek. Döntést kell hoznunk. Ha nem, akkor a tûnékeny földi létünknek sincs értelme.
Amikor Magyarországra érkezett, a chilei diktatúra elõl menekülve, egy katonai iskolába iratkozott be. Akkor azt mondta, hogy vissza akar térni Dél-Amerikába katonai gyakorlatot szerezve, hogy Che kubai nyomdokain haladjon. Milyen hatással volt önre Che Guevara példája? Gondolta volna akkor, hogy néhány évvel késõbb követni, szinte utánozni fogja õt, és éppen Európában?
Hogy egyszerû és világos legyek, meggyõzõdésem, hogy Che Guevara alakja a hatvanas években minden generáció számára, amely valahogy tudomást szerzett a történetérõl, így vagy úgy, de meghatározó volt. Az édesapámat kizárták a bolíviai kommunista pártból a gerillaharcban folytatott tevékenysége miatt. A logisztikai munkákban segítette Ernesto Guevara bolíviai szabadcsapatát. Amikor Monje a kommunista párt akkori elsõ titkára moszkvai utasításra visszamondta a gerilláknak már megígért segítséget, a szabad csapatot sorsukra hagyta. Szervezett utóvédek nélkül sodródtak. Ekkor néhányan, köztük az édesapám is, ellenszegültek ennek a vérlázító, undorító döntésnek, és Chilébe menekítették a kevés gerilla túlélõt. Úgy nõttem fel, hogy a magára hagyott Che Guevara képe vésõdött az agyamba, és azoké a kommunista párton belüli kiskirályoké, akik az idõ múlásával visszataszító férgekké változtak át. Alaposan megismertem, elõbb Chilében, majd a számûzetésben Svédországban, késõbb az egykori szocialista táborban szánalmas cselekedeteiket, erkölcstelenségüket, és önelégültségüket. Állítólag õk lettek volna a forradalom élcsapata, sõt, õk lettek volna azok, akik majd megváltják a világot. Kamaszként rájöttem, hogy ez nem így van. Ez az önzõségrõl szól, arról, hogy féltve õrzik a kommunista párton belül elfoglalt pozíciójukat, és nem arról, ami igazán számít, a latin-amerikai forradalom. Che számomra többek között a sztálinizmus áldozata. Mint katona, példakép. A gondolkodó harcos példaképe és erkölcsileg is az. Az más kérdés, hogy az idõ múlásával, és az utóbbi évtizedek változásainak köszönhetõen néhány elméleti-katonai okfejtése már idejétmúlt, de a lényeg, a kiállásának és az áldozatvállalásának az értéke változatlan maradt.

Meglepve olvastam, hogy a magyarországi katonai iskolában eltöltött idõ után, a Szovjetunióba küldték katonai szolgálatra a Dzerzsinszki akadémiára, ahol csalódottan szemlélte a valódi szocializmust, azt, amirõl apjával és nagybátyjával, Jorgéval beszélgettek. Miért?
Részben már válaszoltam erre a kérdésre, kedves barátom. Más, valamit könyvekben olvasni, és más szembesülni vele. Lehetséges, van egy másik valóság, amelyben a szocializmus létezik, tökéletes és igazságos. De az, hogy a bolsevik-kommunista valóság nem ilyen volt, világos és nyilvánvaló számomra. Az erkölcstelenség, a hazugság, és mindazok a bûnök, amelyeket a szocializmus nevében követtek el, megbocsáthatatlanok. Rengeteg mosóporra lenne szükség, hogy mindezt a gyalázatot tisztára mossák. A valóságról beszélek, nem az eszmékrõl. Nem arról, hogy a társadalmat nem kéne egy igazságosabb útra terelni, de ehhez legelõször a nép valóságos vágyait kell figyelembe vennünk.. Ne feledkezzünk meg arról, hogy értük kell tenni, nem ellenük, a mi nemzeteink érdekében. Gyûlölni kezdtem a politikai-ideológiai szocialista eliteket, nagyon egyszerû oknál fogva. Ezeket a szánalmas lényeket, érdekembereket csak az érdekelte, hogy megtartassák hatalmukat és kiváltságaikat, és a helyzetükbõl származó elõnyüket. Számukra a szocializmus csak egy álarc, és semmi közük azokhoz, akik a szegénysorból jönnek, az élõ és érzõ néphez. Rájöttem, hogy a szocializmusról nem lehet beszélni, sem pedig csinálni, ha nem tiszteljük a szabadságot. Az önrendelkezés joga a nemzeteké illetve azoké az egyéneké, akik a társadalmat alkotják. Ha nem így van, és mi is ugyanazokat a hibákat és bûnöket követjük el, mint õk, akkor mi különböztet meg minket az ellenségeinktõl? Ez elfogadhatatlan.
Más kérdés a hatalom megszerzése. Fegyverrel vagy anélkül. Megszabni egy irányt, és szabályozni a folyamatot. De késõbb nem lehet minden döntést a nép helyett meghozni, akikért harcoltunk, forradalmat csináltunk, megvívtuk a függetlenségi harcot.
Erre az egyik példám a Sandinista Forradalom a maga egészében, azt hiszem, nem kell sokat magyaráznom, miért. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy a nép helyett döntsön. Szolgálói, munkásai, ha úgy tetszik, rabszolgái vagyunk egy ügynek. Feladataink és kötelességeink vannak, de egy szemernyivel sincs több jogunk másoknál. Röviden így foglalható össze, hogy miért ábrándultam ki mind a kelet-európai, mind a szovjet szocializmusból.
Késõbb összehasonlító irodalmat és nyelvészetet tanult, és politológiát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Elkezdett dolgozni a kubai hírügynökségnek a Prensa Latinának, majd a La Vanguardia spanyol napilapnak. Hogyan indult újságírói pályafutása?
Amilyen szerencés vagyok, beleugrottam –persze átvitt értelemben – a hurrikán kellõs közepébe. Úgy éreztem magam, mint a frissen végzett biológus, aki az elsõ napon a laboratóriumban a mikroszkóppal valami új dolgok fedez fel, valamit, ami hatással lesz az elkövetkezdõ idõben a pályafutására. Kezdõ, zöldfülû újságíróként lehetõségem volt átélni, és tudósítani néhány kulcsfontosságú eseményrõl az akkori szocialista Közép-Európában. Romániaban interjúkat készítettem az ottani kisebbségben élõ magyar értelmiségiekkel, akik a Ceaucescu redszer elnyomásában éltek. Láttam a prágai tüntetéseket, vagy ha úgy teszik karneváli felvonulásokat, amelyeket az ultraliberálisok, pacifisták és más csodabogarak szerveztek. A Berlini Fal leomlásánál ott voltam többekel, hogy annak a komédiának a szemlélõje lehessek, amirõl még ma is azt mondják, hogy a demokratikus változások kezdete volt Kelet-Európában. Milyen változásokról beszélnek? Egy hajszállal sem lett demokratikusabb semmi. Az történt, hogy átöltözött, és álarcot cserélt a kommunista nomenklatura, és a nagyon szocialistából nagyon kapitalista lett. Elég, ha egy pillantást vetünk a nagyobb elõzõleg állami most magántulajdonban lévõ nagyvállalatok igazgatóinak vagy tulajdonosainak a nevére, akik a demokratikus változás hajnalán felsorakoztak. Nem változott semmi. A nép? Kapott két banánhéjat és egy útlevelet, hogy most már utazhasson szabadon. Ennyi történt. Látszólag a kommunista vezetõk kiestek a politikai vezetésbõl, de a gazdasági hatalmat máig a kezükben tartják, ami láthatatlanná teszi õket, és valójában ugyanazok a banditák irányítják a szegény országokat, mint azelõtt.
Berlinbõl Prágába, majd Albániába mentem, ahol egy nyomorba taszított országgal találkoztam, ami a sztálini diktatúra elnyomása alatt élt. Még a szocialista demokráciáról sem lehetett beszélni, a szabadság és a jog legkisebb jelét sem lehetett érzékelni. Ezen élmények hatására, amelyeknek csupán külsõ szemlélõje voltam, csak gyûlt bennem az indulat. Mennyi hazugság, mennyi igazságtalanság, mindez a kulturált, civilizált és nagy hagyományokkal rendelkezõ Európa közepén! Az én Dél-Amerikám pedig nagyon- nagyon távol volt.
Külföldi tudósítói munkája végeztével és albán útja után 1991-ben Horvátoszágba érkezett. Talán a legtragikusabb hír lehetett számára, amikor Zarko Kaic horvát televíziós barátjának halálhírérõl értesült. Manu Lequineche a híres spanyol újságíró úgy jellemezte Önt, mint egy újságíró, aki szerepet vállal. Mi volt a valódi oka annak, hogy a kamerát fegyverre cserélje, és parancsnoka legyen az Elsõ Nemzetközi Egységnek Horvátországban?
Fölényesnek vagy önelégültnek tûnhet, amit mondok, de magától értetõdõ döntésnek gondoltam. Egyszerû döntés volt, talán egész eddigi életem során a legegyértelmûbb és legtisztább. Egyfelõl azért döntöttem így, mert három hónapnyi tudósítói munka után, szinte az elsõ frontvonalból, láttam egy gyakorlatilag fegyvertelen nemzet haragját és szenvedését, akik ennek ellenére szembeszálltak Európa akkor negyedik legerõsebb hadseregével azért, hogy a szabadságukat és függetlenségüket kivívják. Másfelõl, minden nemzetközi szervezet egy jól megfizetett bolhacirkusz, amely nem csinál semmit. Az ENSZ embargót vetett ki a fegyverszállításra egész Jugoszlávia területén, ezzel büntetve a horvátokat és más elnyomott nemzeteket, és kis túlzással azt várta, hogy kövekkel és botokkal védjék meg magukat. Hogy ha a tévesen “közösségnek “ nevezett egyesült nemzetek szervezete nem lett volna önzõ és gyáva, Bosznia, Horvátoszágot követõen nem szenvedett volna annyit, mint amennyit szenvedett, a szerbek nem erõszakoltak volna meg több tízezer boszniai asszonyt, nem mészároltak volna le annyi csecsemõt, öreget, védtelen embert. Mindezt láttam, mint újságíró, aki ott volt azon a helyen, abban a pillanatban, amikor mindez megtörtént. A megfelelõ helyen voltam, a megfelelõ pillanatban, és egy igaz ügyért folyt a harc a szemem elött. Ez volt az, amire vártam, amióta csak az eszemet tudtam.
Gondolja, hogy esetenként a fegyveres harcban való részvétel hitelesebb lehet, mint az újságírói objektivitás? Gondolja, hogy ma Palesztinában, Irakban, Afganisztánban, Szudánban, Csecsenföldön, Kasmírban vagy hogy közelebbi példát mondjak, Grúziában ma nem kellenének olyan önkéntesek, mint amilyen akkoriban Ön volt Horvátországban?
Hogyne lenne hiteles a fegyveres harc? Nem azt mondom, hogy minden újságíró tegye le a tollat vagy a kamerát és jelentkezzen az elsõ összetûzésnél, amit lát. De aki nem vállal részt, pedig megtehetné, mert megvannak hozzá az ismeretei és a képessége, hogy segítsen annak, aki rászorul, az önzõ, vagy legalábbis hitvány alak. Mondhatom, hogy van negatív tapasztalatom a média munkájáról, vagy azokról, akik magukat tudósítónak hívták, és a konflikutusos helyekrõl tudósítottak.Sekélyes emberek, a média piac zsoldosai. Halottakkal kufárkodnak, kihasználják és eladják õket. Nem ragozom tovább, órákig tudnék errõl beszélni... a hazugság, a szándékos csûrés-csavarás, a manipuláció. Nem kérdés, hogy egészségesebb dolog golyót kapni önkéntesként egy tiszta helyzetben, mint hullákon élni és eladni annak, aki jobban megfizeti az árát.
A Chico címû filmben, amit Fekete Ibolya rendezett és az Ön élete ihletett, sok életrajzi elem található. Hogyan zajlott a forgatás, honnan jött a rendezõnõ ötlete, hogy Ön is játsszon a filmben? A becenév Chico, amit a horvát háborúban adtak Önnek fegyvertársai, Zágor képregényeiben is szerepel, nem?
A forgatás nagyon intenzív volt. Gondolja csak el, hány ember kap arra lehetõséget, hogy újraélje élete legmeghatározóbb pillanatait...Ezt úgy mondom, mint a film egyik szereplõje. Nem akartam szerepelni benne, de két héttel a forgatás elõtt, a falhoz szorítottak: vagy én játszom a fõszerepet, vagy egy izraeli színész fog engem eljátszani, aki ugyanannyi nyelven beszél, mint én. A rendezõnõ ötlete volt, hogy a fõszereplõ mindig az adott országnak a nyelvén beszéljen, ahol forgatunk. Ne feledjük, hogy a Chico-t Magyarországon, Horvátoszágban, Albániában, Chilében, a Szent Földön, azaz a megszállt Palesztínában forgatták. Az említett színésszel nem a származása vagy politikai nézetei miatt volt bajom, egyszerûen nem volt szimpatikus. Karikaturája lettem volna saját magamnak. Azzal, hogy elfogadtam a szerepet, megmentettem a magamról alkotott képet -nevet- és úgy gondolom, nem voltam nagyon rossz benne.
A Chico valóban egy köpcös comics (képregény) figura, aki egy hatalmas kalapot visel, és vagy alszik, vagy ha nem, amilyen ügyetlen, mindig bakizik. Mivelhogy, hála Istennek, egészséges latin kinézetem van, a fegyvertársaim nem haboztak sokat, amikor ezt a gúnynevet ragasztották rám.
Lelkiség
Életében semmi sem hétköznapi, így a lelkisége sem. Zsidó származása ellenére az Opus Dei tagja volt, és mindig nagy vehemenciával védte Monseñor Escriba de Balaguer Mûvét, ennek ellenére most alelnöke a Magyar Iszlám Közösségnek. Szeretném megérteni, milyen az Isten –képe ezen ellentmondások tükrében. Hogyan tért át az iszlám hitre?
Nem látok semmi különlegeset abban, ha valaki az útját keresi. Fiatal korom óta ezt teszem. Mindig is szükségem volt Istenre, az Istenbe vetett hitre, az átmenet, az az idõszak amit az Opus Dei (Isten Mûve) kebelében töltöttem, segített minden értelemben. Csodálatos embereket ismertem meg, megtanultam fegyelmezetten viseltetni lelki életemben, és más értelemben is. Engedelmességet tanultam. Segítettek nekem ott úgy, ahogy azelõtt senki sem tette. Utamra indítottak.
Nem látok semmilyen ellentmondást a felsoroltak között, hiszen ugyanarról az Istenrõl beszélünk, ugyanazokról az egyetemes értékekrõl, nem?. Arról van szó csupán, hogy az ember életének egyes szakaszaiban szerencséje van, és megérinti Isten szeretete. Az iszlám ennek a betetõzése. Elindultam egy úton, egy-két vargabetût tettem de most, mint a muszlimok közössége, az Umma része azt kell, hogy mondjam, hogy hazaértem. Egy egyetemes terv része vagyok, beavatottja a Szent Koránnak Mohamed próféta általi kinyilatkoztatásaiba, és ehhez méltóan próbálok élni, segíteni testvéreimnek bárhol legyenek is.
Az áttérésem a szerbek által ostromolt Szarajevóban kezdõdött, egy mecsetben, 1995-ben, a Daytoni békeszerzõdés elõtt, ami véget vetett a boszniai háborúnak. Ott voltam, mert személyesen kellett átadnom egy köteg iratot, térképeket, fotókat, olyan anyagokat, amelyeket a szerb-magyar határon folyó illegális fegyverkereskedelemrõl állítottuk össze. Olyan fegyverekrõl van szó, amelyeket a boszniai barbár szerb bandáknak szántak, akik éppen a bosnyák nép lemészárlásával voltak elfoglalva.
Szóval, Szarajévóban elhívtak egy mecsetbe. Valamivel az esti szertartás elõtt értem oda. Azelõtt sosem vettem részt imádságon egy mecsetben, ezért beálltam a hátsó sorba, és próbáltam követni a szertartás ritmusát, és csak egy nagyon egyszerû ima jutott az eszembe: Egy az Isten, Isten az egyetlen. Nagy elégedettséggel és örömmel töltött el, hogy ott lehettem, talán egy kis büszkeség is volt bennem. Ezalatt odakint szerb ágyúlõvedékek tépték szét a várost.
Nemcsak katona és költõ, de belefolyt a szociális küzdelembe is. Ez a küzdelem nem összeegyezthetetlen azokkal a humanitárius missziókkal, amit Szudánban, Irakban végzett. Milyenek voltak ezek a missziók és hogyan érezte magát ezeken a helyeken?
Muszlimként teljesítettem ezeket a missziókat. Irakban? Éreztem a frusztrációt, a fájdalmat, néha a dühöt, mert egy megalázott, meggyötört nemzetet láttam, amely minden sebbõl vérzik. Egyúttal nagy örömömre szolgált, hogy kétszer is eljuthattam oda, a nyugati invázió után, és ha mégoly kicsi és szegény nemzet tagjaként, magyarként is segíthettem egy kicsit. Csodálatos embereket ismertem meg és csodálatos testvéreket. Olyan hétköznapi hõsöket, akik nap mint nap megtettek minden tõlük telhetõt, mentve a menthetõt, s ezzel példát mutattak.
Mert a megszállók megérkeznek, de egy szép napon elmennek, és Irak egységes nemzet kell maradjon . Lenyûgözõ élményben volt ott részem.
A többi ilyen “élményem” nem volt olyan “erõs”, de mint Szudán esetében, vagy amikor Indonéziába mentem a szökõár után, hálát adtam a Jóistennek, hogy ott lehettem akkor, amikor annyi ember szenvedett, és enyhíthettem segítségemmel a szenvedéseiket.
Muszlimként, ramadankor, 2008-ban hogyan éli a mindennapokat a magyarországi muszlimok közössége, amikor a gyûlölet és a kirekesztés uralkodik Európában, és az USA-ban, szeptember 11 óta az Iszlámmal szemben?
Néha a magyarországi sajtó olyan cikkeket jelentet meg, amiket olyan emberek írnak, akiknek fogalmuk sincsen, mit jelent az Iszlám. Olyanok írnak, akiknek a kezében sosem volt a Szent Korán, mégis minõsíteni merik a hitünket, amit a politikában vagy szociális téren teszünk. De ellentétben velük, ezen szegény emberek fölött nem nekünk kell ítéletet mondanunk. Eljön majd a nap, amikor mi mindanyian a Nagy Ítélõ elé kerülünk és néhányaknak akkorra már túl késõ lesz. Elmondható, hogy ami a muzulmánok életkörülményeit illeti, Magyarország egy nyugodt ország, talán azért, mert a mi közösségünk itt kicsi, és mert a magyarok a saját gazdasági problémáikkal vannak elfoglalva, így nem marad energia arra, hogy a “muzulmán veszéllyel” felvegyék a harcot. Ami az európai folyamatokat illeti a gyûlölethullám az iszlám hitünk ellen nevetséges, de nem jelenti azt, hogy nem veszélyes. Európa próbálja megtagadni a ténylegesen létezõ közös civilizációs és kulturális gyökereket, és mindezt azért, hogy eleget tegyen az Europán kivülröl érkezõ parancsoknak, utasításoknak.
Ha ez így folytatódik nem jósolok nagy jövõt annak a tervnek, amit Európai Uniónak hívnak.
Annak ellenére, hogy több mint tíz könyve jelent meg, úgy tudom csak egy szufi verseskötetét fordították eddig spanyolra. Ennek a mûnek a spanyol ajkú muzulmán közösségben –tanúsíthatom- nagy sikere volt, fõleg a siiták körében. Bizonyára sokakat meglep, hogyan lehet fegyvert ragadni majd verset írni. Milyen üzenetet szeretne átadni a könyvében?
Az igazat megvallva, amikor írok, és ez a versekre igaz leginkább, nincsenek terveim vagy pontos céljaim. Ami számít, az amit mondani szeretnék, az üzenet, és az, hogy kinek. Amikor homlokon csókol az “ügyeletes” múzsám, írni kezdek, a végén ez összerendezõdik egy új versciklusba és az eredmény egy új könyv lesz. Számomra az írás olyan mindennapi, mint az imádkozás, olyan mint a levegõvétel, az étkezés vagy az alvás, azaz, szükséglet.
Amikor látom az eredményt, az boldogság, ami eláraszt leírhatatlan. De elárulom, hogy nemcsak az tölt el örömmel, amikor befejezek egy verset, vagy egy könyvet, hanem az írás folyamata már önmagában is kielégít. Azt hiszem, hogy ez összefügg az élet szufi koncepciójával: nem boncolgatni kell a cselekedeteket, tetteket, perceket, pillanatokat, hanem teljeségében meg kell élni azokat.
Ha írásaimmal bármit is közvetitek, akkor ez ennek az örömnek a tükrözõdése lehet, azoknak az érzéseknek, melyek megérintenek mikor írók. Hálát adok Istennek, hogy átélhetem mindezt.
Mikor fogják a spanyolajkú vagy az angolul tudók olvasni a magyar vagy horvát nyelven írott könyveit?
Nem tudom. Voltak próbálkozásaim, hogy megjelentessem néhány verseskötetem, de mint minden bizonnyal mindenki tudja a könyvpiac sem más, mint piac. És amit én csinálok, nem az elkeseredettség mondatja velem, nem egy újfajta mosópor, sem egy új autó, sem egy újfajta Mc Donald’s mûanyag hamburger receptje, ezért amit teszek ahhoz jut el, akihez tud. Isten dicsõségére!
A muszlimok lemeszárlása ellenére, amely zajlik Irakban, Palesztinában, vagy Afganisztánban, az Iszlám a leggyorsabban terjedõ vallás a világon, és egy napon az Umma lesz a legnagyobb spirituális közösség a világon. Gondolja, hogy ebben közrejátszhat az a nemzetközi Iszlám ellenes kampány, amely 2001 óta Európában és az USA-ban folyik?
Természetesen. Rengetegen vannak a világ legeldugottabb szegleteiben is, akik a negatív reklámnak és gyûlöletkampánynak köszönhetõen, meg akarják ismerni az igazi Iszlámot. Egyszer Jakartában, Indonéziában egy mecsetben jelenlevõ több száz testvérem elõtt kellett beszédet tartanom. Ott két alapvetõ dolgot mondtam el: írjanak leveleket interneten, kézzel, vagy akár küldjenek üzenetet galambpostával a befolyásos nyugati politikusoknak , azoknak a szegényeknek, akik annyira bele vannak izzadva az Iszlám Igazsága elleni küzdelembe, és ezekben a levelekben köszönjék meg mindazt az erõfeszítést, amit az Iszlám Hit reklámozásáért tesznek. Nyilvánvaló, hogy sokan azért is közelítenek az Iszlámhoz, mert utálják a fent említett imperialista hatalmak politikáját. Ezzel együtt hosszútávon nem sokan tudnak elfutni a vallásunk szeretete elõl, sokakat “megfertõz” ez az áldott betegség, amiben mi is szenvedünk, az örületes szeretet, amit az Egyetlen Isten iránt érzünk.

VENEZUELA
Európában mennyire követte figyelemmel a venezuelai politikai és társadalmi változásokat? Mi a véleménye Hugo Chávez által vezetett “bolivári forradalomról”?
Nem túl sok friss, aktuális információ jut el hozzánk, így sokáig csak felszínesen ismertem, ami Venezuelában történik. Az interneten keresztül el tudom olvasni az általam szelektált oldalakat, így lehet reális képem arról, mi történik Dél-Amerikában, és Venezuelában. Habár igaz az, hogy –még ha nem teljesen újak- friss szelek fújnak a kontinensen, még sokat kell tenni, azért hogy minden amerikai nép, hogy minden nemzet élvezhesse azokat a jogokat, amelyek megilletik. Az út hosszú, de a mezo-amerikai népek újra megmozdultak, és elindultak azokon a széles sugárutakon, melyek elvezetnek a szabadsághoz, a fejlődéshez, egy olyan világhoz, mely szükségszerűen igazságosabb lesz a mostaninál, melyben -kivétel nélkül- mindenki érvényesülhet.
Venezuela az egyetlen olyan ország a világon, amely visszahívta nagykövetét Izraelből, miután legutóbb megtámadta Libanont. A dél-amerikai ország továbbra is kereskedelmi kapcsolatokat ápol Iránnal a nemzetközi bojkott ellenére, nyíltan kiáll Irak, Palesztina, és más arab országok mellett, akiket támad a nyugat. Egyértelmű, hogy Venezuela szimpatizál az arab és az Iszlám világgal. Tudnak-e erről a szolidaritásról az európai muszlimok?
Úgy vélem, hogy a nem spanyol-ajkú Európában, a muszlim közösség nem ismeri, sem Venezuela álláspontját, és Chávez elnök külpolitikáját sem. Ez nem az õ hibájuk, hanem a nemzetközi tömegtájékoztatásé, amely, és ez több mint nyilvánvaló, megpróbálja elhallgatni mindazt, ami nem egyeztethető össze a nemzetközi politikai életet uralkodók kánonjaival. Természetesen a cionista pénzügyi körökre gondolok elsõsorban. Egy “igazság” van, és a kórusnak ezt kell szajkóznia. Venezuela kitört ebből a körből, és mivel tehetetlenek vele szemben, megpróbálják az elhallgatás magas és vastag falával körbevonni, egy hasonlóval mint a szégyenletes fal, amit a cionisták húztak föl Palesztinában.
A Chico címû filmben láthatjuk, amikor Ilich Ramirezt megismeri, aki kétségtelenül a leginternacionalistább venezuelai. Mennyire tükrözi híven a film az Ön kapcsolatát Carlos parancsnokkal?
Azt gondolom, hogy a Chico részben visszaadja a barátságunk lényegét. Lehetőségem volt a forgatókönyv legapróbb részleteit is megnézni, így minden, ami a filmben szerepel az én felelősségem is.
Szerettem volna, ha megjelenik a Carlosról alkotott véleményem a filmen, s ennek segítségével eloszlatható legyen a negatív mítosz, amelyet felépítettek személye és tettei köré. Miután több száz emberrel beszéltem a film bemutatása óta bátran állíthatom, hogy a nagy többség pozitívan fogadta a filmben azokat a részeket, amelyek a Carlossal történő ismeretségemet dolgozták fel. Sokan hálásak voltak azért, mert az érem másik oldalát is megismerhették. Az egyetlen célom ezzel az volt, hogy rávilágítsak: sok hazugság látott napvilágot a parancsnokról és a Magyarországon eltöltött idejéről.
Néhány nappal ezelőtt Ilich hívott fel engem Párizsból, és elismerõen beszélt Önről. Hogyan emlékszik vissza Carlossal való találkozásaira? Azóta is figyelemmel kíséri az útját?
Természetesen a Khartumi elrablása óta figyelemmel követem az eseményeket. Amikor Szudánban voltam, azokat a helyeket kerestem, amelyekről úgy gondoltam, hogy Ilich már járt. Hátborzongató perceket éltem át, de most nem szeretnék részletekbe bocsátkozni.
Nagy szeretettel emlékszem vissza azokra a budapesti találkozásokra.
Amikor Carlost megismertem, úgy éltem, mint egy partra vetett hal, vagy egy eltévedt hajó. Nem találtam a helyem. Továbbra is dél-amerikainak éreztem magam, nem voltam öntudatos magyar...a semmi közepén voltam. A beszélgetéseinkre, mindarra, amit akkor mondott, még ma is élénken emlékszem. Hálával tartozom neki, amiért már akkor bízott bennem, amikor még csak egy kis taknyos kölyök voltam.
Az eseményekben gazdag újságírói, katonai, titkos ügynöki, költői, színészi pályafutása után milyen tervei vannak a jövőre nézve?
Azt hiszem, nincs okom az elkeseredésre. Világunk a rosszból a legrosszabbra fordult. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy munkánk lesz bőven. Ezért meg kell ragadnunk az alkalmat, és dolgozni kell: dolgozni az Iszlámért, a nélkülözőkért, harcolni ha szükséges, ott és ahol ezt a helyzet megkívánja és ez a helyes.
A terveim? Kiadásra vár egy új verseskötetem, ezen kívül van még írnivalóm, sõt egy új film is úton van. Azok megnyugtatására, akik a Chicot látták, most nem szándékozom szerepelni a filmben, amely az első könyvemből készült és Mocskos Háború a címe. Csupán tanácsadó leszek a forgatás során. A többi? Legyen meg Isten akarata.
Hogy úgy mondjam, igazán csak egy példa van előttem: Don Quijote-é. Szeretetteljes és pozitív figura ..Más nem számít.
Ebben az évben először esik egybe a Ramadan szeptember 11-el. A muszlimok körében is megoszlanak a vélemények, hogy az ismert események a Dzsiháddal kapcsolatba hozhatók-e, vagy csupán a titkosszolgálat akciója volt, hogy igazolják az Iraki megszállást. Mi a véleménye erről, szeptember 11-rõl és az Al-Kaidáról, mint muszlim és mint katona?
Sok a tisztázatlan kérdés szeptember 11-el kapcsolatban. Nem telik el hét anélkül, hogy ne jelenjen meg újabb verzió arról, hogy mi történt New Yorkban azon a napon. Meggyőződésem, hogy teljességükben nem ismerjük a konkrét eseményeket. Az amerikai kormány megakadályozta, hogy fény derülhessen a részletekre, mellébeszélés folyik a kezdetektől fogva. Abban is biztos vagyok, és ez szimplán matematika, hogy minden, ami szeptember 11-e után történt, csupán azoknak az érdekköröknek kedvezett, akik ezt az igaztalan, erkölcstelen háborút akarták kirobbantani Irakkal szemben, amelynek gazdasági okai voltak, és a zsidó állam számára is kedvező volt. Azt gondolom, hogy szeptember 11-ét nem követhette el senki, aki a mi közösségünkhöz, az Ummához tartozik. Lehet, hogy azok az emberek, akik végrehajtották a merényletet muszlim hitűek voltak, de biztos vagyok benne, hogy őket a fentebb említett körök vagy érdekcsoportok manipulálták.
Ha a végeredményt nézzük, mind katonailag, mind politikailag a helyzet teljesen negatív. Az Umma megosztott, a muszlimok nem értik meg egymást, ámde természetesen ez nem csupán szeptember 11 óta van így. Több muszlim nemzetet megaláznak, megszállás alatt tartanak, és számos, Iszlám országokkal határos területet katonai ellenőrzés alá vontak. Több százezer testvérünket lemészárolják, kínozzák, mindenhol a rombolás és a pusztítás van. Ezek szeptember 11. közvetlen következményei. Ha valaki még erre azt mondja, hogy pozitívum... Gyűlölöm azt hallani, hogy mindez megerősíti a muszlim tömegeket. De könyörgöm! Ne keverjük össze a hitet az ideológiával. Először is ez Haram (Bûn), és másodsorban szükségtelen. A Szent Korán és a tradícióink világosan elmagyarázzák, elnézést az ismétlésért, hogyan kell élnie a muszlimoknak akár a magán, akár a közösségi életben, illetve az Iszlám közösségében, az Ummában. Azok, akik ennek pont az ellenkezőjét teszik, nem jó muszlimok, vagy őrültek, esetleg ügynökök, vagy mindhárom.
Más dolog volt a fedayyines mozgalom Afganisztánban, amikor minden joggal a megszállók ellen küzdöttek ,és más dolog a kvázi “dzsihád”, amit néhány csoport hirdetett. Itt különbséget kell tenni két személy között is: Bin Laden, aki inkább politikus, és propagandista, mint bármi más, és a szeretett és tisztelt Ibn Al Khatab, mártír között. Én utóbbival maradok, a harcossal, a katonával. Ez talán ízlés dolga. Ámde szeretem, ha tiszták a játékszabályok, ha mutathatom az arcomat a küzdelemben. Ezért tisztelem azokat, akik szintén így küzdenek az ellenségükkel. Meggyőződésem, hogy a terrorizmus mindig is kontraproduktív marad, hiszen azokra is visszahat, akik ezen “harcmodor” módszereit alkalmazzák.
Mint muszlim vezető Magyarországon speciális helyzetben él. Sok muszlim országban zajlik fegyveres konfliktus, soha nem látott megosztottság jellemzi az Iszlám közösséget. Ahelyett, hogy együtt küzdenénk, a muszlimok megosztottak, és egymással szemben állnak. Ön szerint mi lehetne a megoldás?
Részben már válaszoltam erre a kérdésre. Csak azt tudom mondani, mint hívő muszlim, aki szeretett Prófétánk (SAW) iránt érzett érzelme fűt, és mint aki fájdalmat érez az Iszlám közösségben élők sebeiért, hogy az Õ kezeiben, az Egyetlen (الواحد Al-Wāhòed), és Teremtő (الخالق Al-Jāliq), Akinek Hatalma van Minden Felett (القهار Al-Qahhār), a Lényeg és Erõ (المقيت Al-Muqīt), helyezem minden bizalmam – és ez nem is lehet másképp.
A jelet minden bizonnyal megkapjuk ma vagy holnap, és mindenkinek készen kell állnia, hogy minden tőle telhetőt megtegyen. A megoldás már közeleg, nem kell rá sokat várni. És addig? Csak ismételni tudom, hogy fegyverkezzünk fel a hitünkkel lehetőségeink és képességeink szerint, hogy készen álljunk arra, amit majd megkövetelnek tőlünk.
Allah Akbar! (Isten a legnagyobb)


Az interjú megjelent a Caracasi Bolivar Lapjaiban – Caracas-Venezuela)
és a http://kapu.cc/ -ben itt: http://members.chello.hu/kapu/tarca_nelkul/edu.htm es a Székely Légió portálján

ENTREVISTA A EDUARDO ROZSA
Por Muhammad Abdallah
Magyar fordítás: Usztics Anna és B.T.

.

Militant Possibilities on the New-Old Front

.

Terrorism Intelligence Report

The Russian Resurgence

By Fred Burton and Scott Stewart

Over the past several months we have written quite a bit about the Russian resurgence. This discussion predates Russia’s military action in Georgia. Indeed, we have discussed the revival of Russian power since at least 2005, the implications of the FSB’s return since April and the potential return of the Cold War since March.

After the Aug. 7 confrontation between Georgia and Russia and the Sept. 10 deployment of Russian strategic bombers in Venezuela, there is little doubt that Russia is reasserting itself and that we are entering a period of heightened geopolitical tension between Russia and the United States. This period of tension is, as forecast, beginning to resemble the Cold War — though as we have noted in previous analyses, the new version will be distinctly different.

It is very important to remember that while the hallmark of the Cold War was espionage, the efforts of the intelligence agencies engaged in the Cold War were far broader. Intelligence agencies like the CIA and KGB also took part in vast propaganda campaigns, sponsored coups and widely used proxies to cause problems for their opponent. Sometimes the proxies were used directly against the opponent, as with Soviet support for the North Koreans and North Vietnamese against the United States, or U.S. support of Islamist rebels in Afghanistan. In other cases, the proxies were used indirectly to cause problems for the opposing country and its allies in a broader attempt to expand or defend one side’s geographic and ideological sphere of influence. Because of this, we saw the KGB supporting Marxist insurgents from Mexico to Manila and the United States supporting anti-communist militants in places such as Nicaragua and Angola.

This history means it is highly likely that as the present period of U.S.-Russian tensions progresses, the conflict will manifest itself not only through increased espionage activity, but also in the increased use of militant proxies.

We’ve seen a steady uptick in covert intelligence activity since former KGB officer Vladimir Putin took the helm in Russia and turned Moscow’s focus back to Cold War tactics. Over the past few years we’ve witnessed, among other things, the poisoning of Ukrainian President Viktor Yushchenko and of former KGB officer and Kremlin critic Alexander Litvinenko in London.

With a former KGB man in charge, it is no surprise that the Russians would fall back into old habits, including the use of militant proxies. In fact, the former KGB officers who carried out the technical side of setting up relationships, establishing arms trading, etc. with these militant proxies during the Cold War now occupy critical positions in the Kremlin. Russian Deputy Prime Minister Igor Sechin — who has been very active in his diplomatic trips recently — used to be the KGB’s primary covert arms conduit to Latin America, Africa and the Middle East.

Because of these factors, much can be learned about what types of activities the Russians might engage in by reviewing Soviet activities during the Cold War.

Soviet Use of Militant Proxies

During the Cold War, the Soviets, like the Americans, were very busy trying to export their ideology to the rest of the world. A basic tenet of Marxist thought is that class transcends national boundaries and that the proletariat everywhere needs to be freed from the tyranny of the capitalist class. Marxist thought also holds that politics and economics are evolutionary, and that the natural evolution of societies leads to the replacement of exploitative capitalist systems with superior communist systems. Essentially, this view sees capitalism as inherently flawed and destined to destroy itself, only to be replaced by a more just and fair society. This evolutionary process can, however, be helped along by revolutionary action. Such a belief system meant that communists in places like the Soviet Union were ideologically motivated to support communist movements in other parts of the world out of communist solidarity.

This expansionist concept was captured by the anthem of the communist and socialist world, “L’Internationale.” It was widely put into action through institutions such as the Communist International, or Comintern, which was founded in 1919 and committed to using “all available means, including armed force, for the overthrow of the international bourgeoisie and for the creation of an international Soviet republic as a transition stage to the complete abolition of the State.”

From a nonphilosophical perspective, there also was much to be gained geopolitically in practical terms during the Cold War by expanding the Soviet sphere of influence and working to diminish that of the United States. Indeed, a number of geopolitical imperatives drove the conflict between Russia and the United States, and these imperatives transcended ideology. Ideology was merely an accelerant feeding the flames of a conflict spawned by geopolitics. Many key leaders on both sides of the Cold War were driven more by realpolitik than by ideology.

Operating in this atmosphere, the KGB was very busy. Inside the United States, they sought to recruit agents to provide intelligence and act as agents of influence. They also sought to encourage or fund many domestic U.S. groups that could cause problems for Washington. These groups ranged from Marxist Puerto Rican separatist groups, such as the Fuerzas Armadas de Liberación Nacional and Los Macheteros, to anti-Vietnam War groups, which were responsible for much civil unrest and later spawned militant factions like the Weathermen. Files released after the fall of the Soviet Union showed that most U.S. scholars underestimated the breadth and depth of KGB efforts inside the United States.

But the extent of Soviet efforts should not have been a surprise. The KGB had a distinct advantage in this realm over the United States because of the long and very active history of Soviet intelligence agencies such as the Cheka. At a time when the U.S. government was shutting down espionage efforts because “gentlemen don’t read other gentlemen’s mail,” the Soviets’ NKVD was involved in all forms of skullduggery.

Outside the United States, the KGB was also quite busy working against U.S. interests. In addition to supporting Marxist insurgencies and sponsoring coups, the Soviets directly intervened in places like Afghanistan and Hungary to sustain communist allies who had come to power. The KGB and its very active allies, like the East German Stasi, the Cuban DGI and the Bulgarian Committee for State Security, were also very busy creating and training terrorist groups.

In a process that somewhat resembles the recruiting process used by jihadist groups, the KGB and its sister services identified likely recruits, indoctrinated them and then sent them to training camps where they received advanced training in terrorist tradecraft, including surveillance, use of small arms, bombmaking and document forgery. Some of this training occurred on military bases in East Germany or Cuba, but Marxist groups established training camps in other places, such as South Yemen, Lebanon’s Bekaa Valley, Iraq, Syria and Libya, where prospective recruits were taught guerrilla warfare and urban terrorism.

In the spirit of “L’Internationale,” it was not uncommon to find Japanese Red Army members living and training at a Popular Front for the Liberation of Palestine camp in Lebanon, or for Irish Republican Army members to teach German Red Army Faction or Italian Red Brigade members how to make improvised explosive mixtures and improvised ordnance at camps in Libya or South Yemen. Of course, while most of these groups went through ideological indoctrination, not all of them bought into it. Some of them merely tolerated the ideology as the price for access to Soviet cash, training and weapons.

Trainers from the Soviet Union, Cuba, East Germany and other countries also would visit insurgent training camps in South and Central America, Africa and Asia in their efforts to spread the armed revolution. The Cubans were very active in Latin America and the Caribbean and fairly active in Africa. They also were part of a large international arms-trafficking circle in which Soviet money was sent to Cuba, Cuban sugar was sent to Vietnam, and arms from Vietnam were sent to Latin American Marxist groups. This arms trade was not just hypothetical: In many attacks on U.S. interests or allies in South and Central America from the 1970s to the 1990s, traces conducted on U.S.-manufactured ordnance such as LAW rockets and hand grenades conclusively tied the ordnance used in the attacks to lots that were either abandoned by the United States in Vietnam, or provided to the South Vietnamese and later captured by the North Vietnamese Army.

Today’s Environment

Fast-forward to 2008. Russia is no longer a Soviet republic in league with a number of other communist republics. Today, Russia is technically a constitutional democracy with a semicapitalist economic system; it is no longer a model communist society or the shining light of Marxist achievement. In spite of these ideological changes, the same geopolitical imperatives that drove the Soviet Union and the United States to the Cold War are still quite real, and they are pushing these powers toward conflict. And in this conflict, the Russians will reach for the same tools they wielded so deftly during the Cold War.

In the new conflict, Russia can be expected to reach out to some of its old radical contacts across the world. Many of these contacts, like Ahmed Jabril and Sabri al-Bana (aka Abu Nidal), are now dead, and many other radicals from the 1970s and 1980s, such as Carlos the Jackal and the core members of groups ranging from the Japanese Red Army to the Greek group November 17, have been caught and imprisoned. Additionally, most of the KGB’s old contacts who remain alive and out of prison are getting on in years. This means any current Russian efforts will not focus on convincing geriatric former militants to pick up their arms once more, but instead will focus on using them to reach younger militants cut from the same cloth — militants who likely remain under the radar of Western intelligence.

The Soviet collapse and the end of its patronage system hit Marxist insurgent and militant groups very hard. Many of these groups were forced to search for alternative forms of funding and became engaged in kidnapping, narcotics trafficking and extortion. Other groups simply folded under the strain. While many of these groups were left high and dry by the demise of the Soviet Union, and while the Russians are no longer the ideological vanguard of the international Marxist movement, many remaining Marxist groups —such as the Revolutionary Armed Forces of Colombia (FARC) and the New People’s Army (NPA) in the Philippines — would certainly welcome funding, training and weapons.

In Latin America, this undoubtedly will be coordinated with the Nicaraguans and Venezuelans, who along with Bolivia appear to be replacing Cuba as Russia’s footholds in the region. In addition to reactivating contacts with the FARC and remnants of other Marxist groups in South America, we anticipate that the Russians will also step up activities with Marxist groups in Mexico. Elsewhere in North America, they could resume their support of the radical left in the United States and with radical elements of the Quebecois separatist movement in Canada.

In Eurasia and the Middle East, the places that really strike us as sites where the Russians will try to become active again are Lebanon (as we’ve discussed elsewhere) and Turkey. During the Cold War, the KGB was very involved in Turkey and supported a number of radical left-wing groups, from the rural Kurdistan Workers’ Party to the urban Dev Sol. Turkey’s left-wing community remains very active and is ripe for Russian exploitation.

We also believe the Russians can be expected to reconnect with radical left-wing groups and individuals in places like Italy and Greece, which still maintain very active such groups. Given the U.S. involvement in counterinsurgency operations in the Philippines, the Russians could also renew contact with the NPA there.

In Russia today, Prime Minister Vladimir Putin stands as a model for strong authoritarian leadership emphasizing a healthy dose of nationalism and pride in one’s own nation. As such, he could appeal to a whole variety of Bolivarian movements, like those in Venezuela, Bolivia and Ecuador. Furthermore, the Russians will certainly attempt to appeal to Slavic nationalism through pan-Slavic ideology, particularly in places like Bulgaria and Serbia, where there are well-organized ultranationalist movements and even political parties.

Another consideration is that ideological change in Russia could mean Moscow will reach out to radical groups that the KGB traditionally did not deal with. While many KGB officers didn’t completely buy in to communist ideology, the Communist credo did serve as both a point of attraction and a limiting factor in terms of whom the Soviets dealt with. Since the Russian state is no longer bound by Soviet ideology — it is really all about power and profit these days — that constraint is gone. The Russians are now free to deal with a lot of people and do a lot of things they could not do in Soviet times.

For example, former Ku Klux Klan leader David Duke is very popular in Moscow and very well-connected there, as are a number of other American white nationalists. There are also close contacts between various neo-Nazi, skinhead and nationalist groups in Europe and their Russian counterparts. These contacts could be a very easy way for the Russians to make contact with and support radical elements of the far-right in places like the United States, Ukraine, the Baltic states and Germany.

There is also a distinct possibility that through their relationship with the FARC, the Russians could gain entree to open a dialogue with some of the more radical elements of the Latin American drug trafficking organizations, including the hyperviolent Mexican cartels. Even Central American drug trafficking groups like Los Kaibiles, who began life strongly anti-communist, might be willing to accept weapons and funding from “democratic” Russians. Considering that Los Kaibiles are now quite mercenary, they also just might be willing to undertake specific attacks if their price point is met. Many Russian organized criminal groups are closely linked to the Kremlin and are a tool Putin and company are already using. These groups could be used to act as an interface with organized criminal groups elsewhere.

In this new-old front, the Russian SVR’s activities will need to be studied carefully. Militant arms caches and ordnance used in attacks will need to be carefully reviewed for potential links to Russia, and potential militant training camps will need to be watched. Doing so will require quite a bit of adjustment for the U.S. intelligence community, which has spent so much effort over the past seven years focusing on the jihadist threat.

.