Csontos Gábor: Széleskörű társadalmi összefogás nélkül nem megy!

.
„A liberális elmélet azt tanítja, hogy az olcsóbb termeléssel szemben a drágának meg kell hajolni. A gazdasági versenyben a legalkalmasabb felülmarad és a drága kínálat, ha nem talál megfelelő keresletre, beszünteti a termelést…Minő konzekvenciákat kellene a liberális gazdasági politika alapján az európai államoknak most levonniok? A válasz nem kétséges. A szolnoki kisgazda szűnjön meg búzát termelni, még akkor is, ha más nem terem meg a földjén, mert az argentínai pampák olcsóbban ontják szűz talajukon a búzát, mint a magyar Tiszavidék. A dunántúli cukorrépa termelő hagyja abba ezt a költséges passziót, mert a szubtropikus cukornád magas cukortartalmával és olcsó áraival okvetlenül meg fogja őt ölni. Végigmehetnénk a mezőgazdaság és a gyáripar úgyszólván valamennyi ágazatán, kimutatván, hogy az ismertetett tények nyomán az európai ipari és agrártermelés egyaránt kapitulálni kénytelen más, új földrészek elviselhetetlen versenyével szemben. A földeket újból lepje be az erdő, a kihűlt gyárkémények omoljanak le, és Európa népessége vegyen vándorbotot a kezébe s egy új népvándorlás rendjén vonuljon más, boldogabb égtájak felé, hol kedvezőbb körülmények között tud termelni, megélni és boldogulni…”

(Eckhard Tibor, A londoni világgazdasági konferencia mérlege, Külügyi Szemle, 1933.)

A magyar társadalom 2009 első hónapjaiban egy válaszút elé érkezett. Az egyre súlyosbodó pénzügyi-gazdasági válság, amely már a társadalmat alkotó egyén létbiztonságát kérdőjelezi meg, rá kell, hogy kényszerítse a döntéshozói pozíciókból távoltartott civil társadalmat (a lakosság többségét) a „hogyan tovább” megválaszolására. A pénzügyi-gazdasági válság mára mindenki számára egyre világosabbá teszi: a magukat rendszerváltóknak kikiáltók csak szavakkal akarták a szociális piacgazdaságot és a szociális piacgazdaság biztosította életszínvonalat. Helyette a magyar társadalomra ráerőszakoltak egy életidegen, gazdaságtörténetileg sem bizonyítható gazdaságfilozófián alapuló újkapitalista gazdasági rendszert. Ami a szocializmus örökségeként, 20 év alatt nem csak maga jutott egy mély válságba, hanem magával rántotta a ráépített társadalmat is. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy már alig beszélhetünk társadalomról: a társadalmat összefűző szolidaritást tudatos, a Kádár-korszak szociokulturális örökségére építve, a XIX. sz. elejéről kölcsönzött ’kulturkampf’-jával (magyarságtudat ellenesség) és a pénzügyi és gazdaságpolitikai eszközök felhasználásával, szétzúzták. A politikai döntéshozói pozíciókat elfoglaló, neoliberális társadalomfilozófiai elveket valló garnitúra (a Soros György féle ’Nyitott Társadalomból’ kinőtt Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd Szabad Demokraták Szövetsége) által kikényszerített, s az általuk birtokolt média közvetítésével kierőszakolt ’politikai korrekt beszéd’ hatására megjelent elítélő meghatározások: patriótizmus, hazafiasság, magyarságtudat; a társadalmi táptalajt nélkülöző nyilasozás, rasszizmus, antiszemitizmus, stb. a mai napig kiható, iszonyú társadalompszichológiai törést, társadalmi szkrizoféniát okozott. Ennek egyik hathatós következménye a civil társadalom rendkívüli megosztottsága és gyengesége. A mindennapi túlélésért küzdő emberek egy újabb, immár életbiztonságukat is fenyegető jelenséggel kerültek szembe: a politikai, gazdasági, pénzügyi és médiahatalmat kisajátított neoliberális hatalmi szféra által feltüzelt cigányság etnikai jellegű fenyegetettségével.
Hogyan jutottunk el idáig? A válasz, visszatekintve az elmúlt 20 év eseményeire, olyan „egyszerűnek” tűnik. Magyarországot a nemzetközi tőke képviselői kiszemelték egy kísérleti laboratóriumnak, s a magyar lakosságot pedig a kísérleti nyúlnak. Milyen célból? A kérdés megválaszolása összefügg az elmúlt évtizedben egyre nagyobb hangsúlyt kapott klimatikus változások, és az egyre szűkülő természeti erőforrások kérdésével. Vagyis azzal, hogy bolygónk népesség eltartó képessége egyre szűkül, a globális kapitalizmus profitorientált, szükség feletti fogyasztáson alapuló rendjét a természeti erőforrások újratermelődése már nem képes követni. Vagyis, a profitorientáltságú erőltetett felhasználás következtében a megújuló, és a nem megújuló természeti erőforrások kimerülőben vannak. Az elapadó természeti erőforrások feletti rendelkezés egyedüli jogát magának vindikáló globális tőke, az atomfegyverekkel megvívott világháború rémétől irtózva, a korábban, a dél-amerikai államokban beüzemelt szociáldarwinizmus társadalom átalakító tapasztalatait vetette be a Szovjetunió felbomlását követő világtörténeti eseménysorozat pillanataiban: nem csak a felbomló Szovjetunióban, hanem a volt, közép-kelet európai szocialista országokban is. A szociáldarwinizmus lényege az adott területen, mesterséges, társadalom visszafejlődést indukáló gazdasági körülmények kialakításával felgyorsított népesség csökkentés. Vagy: miként a szabadpiacon a szabadpiaci versenykörülmények között a gyengébb versenytárs becsődől, és eltűnik a gazdasági életből, úgy a szabadpiaci körülmények közé beszorított szociális szféra, egy társadalom is elpusztulhat a különböző kvalitású társadalmak erőforrásokért vívott kíméletlen versenyében. Ez, a szociáldarwinista felfogás szerint, nem csak az adott területen levő természeti források konzerválását jelenti a kisebb lakosság természeti erőforrás felhasználása következtében, hanem az elüresedést követően, lehetőséget nyújt más, általuk életképesebbnek kikiáltott társadalmak „élettér” növekedésére is.
Ezek után feltehetjük azt a kérdést, vajon miért állítjuk, hogy a magyar társadalom, tudatán kívül, egy kísérleti „nyúl” szerepét játssza?
Vissza kell tekintenünk a ’80-as évekre, amikor a kádári pártvezetéstől elszakadó, egyre liberálisabb szemléletű pénzügyi vezetés Fekete János, MNB alelnök vezetésével csatlakoztatta az országot a Nemzetközi Valutaalaphoz, és a VilágBankhoz. Ettől a pillanattól kezdve, a valutaalapi és világbanki ’ajánlásoknak’ megfelelően indulnak be azok a pénzügyi megszorítás-csomagok, amelyek a társadalom szociális szféráját vették elsősorban célba az adósságszolgálat elsődlegességére hivatkozva. Vagyis: Magyarország akkori gazdasági állapotának megfelelő életszínvonalát (és életszínvonal növekedési potenciáját) kellett tudatos pénzügypolitikai eszközökkel csökkenteni. A magyar társadalom, társadalompszichológiai mértékhez mérten is rendkívül gyorsan reagál a rejtetten, kívülről indukált életszínvonalának csökkentésére: túlmunkát vállal és ennek következtében alig néhány év alatt kialakulnak azok a népbetegségek, amelyek a középkorúak idő előtti halálozásához vezetnek: a felvállalt túlmunka okozta stressz következtében: keringési, daganatos elhalálozás, ér –és szívbetegségek, alkoholizmus, öngyilkosság. A jövőt biztosító generációs átörökítés drámaian csökken, elkezdődnek a családok felbomlása, kevesebb gyerek születik, megnő a kivándorlásra ösztökélő hajlam. 1981 óta megközelítőleg 750 ezer fővel csökkent a magyar lakosság száma; a gyerekkorúak 832 ezer fővel vannak kevesebben. A társadalmi státusz átterelődik a pénzben, vagyonban kifejezhető önértékelés birtoklására. Miközben az állam rejtett eladósodottsága egyre nő, s a kamatszivattyú egyre nagyobb és jobb hatásfokkal működik. Németh Miklós, a késő kádári Magyarország utolsó miniszterelnöke pedig 1989 őszén kijelenti, hogy az ország külföldi államadóssága 22 milliárd US$, amiből mindössze 1.5 milliárd US$ a tényleges tőkefelvétel.
A Gorbacsov-i peresztrojka látványos bukását követően Közép-Kelet Európában hihetetlen gyorsasággal, alig egy év alatt megtörténnek az eufórikus hangulatú „bársonyos” forradalmak, s a tervgazdálkodás helyébe a gazdasági bajokat orvosolni hivatott washingtoni megállapodás lép. Bár az u.n. Kerekasztal tárgyalásokon megszövegezett ideiglenes Alkotmányban belefoglalják, hogy Magyarország a szociális piacgazdaság megteremtését tűzi ki társadalompolitikai célul, szinte azonnal elkezdődik a washingtoni megállapodás ellentmondást nem tűrő piaci fegyelmén alapuló (dereguláció, privatizáció, liberalizáció) gazdaságpolitika érvénybe léptetése. Ezt a gazdaságpolitikai ’sokkterápiát’ az akkori közgazdasági réteg szinte teljes egészében felvállalja. Miközben az Antall-kormány önmagát nemzeti-konzervatív értékalapú kormánynak titulálja, a dél-amerikai típusú újkapitalizmus rendszerjellemzői egyre nagyobb, és gyorsított mértékben rögzülnek. Magas munkanélküliség, az állami/társadalmi stratégiai vagyon privatizálása, hazai termelői kapacitások és piac eltűnése, világpiaci árak, nyomott bérek, a multinacionális zárt termelői-összeszerelői üzemek megjelenése, és nem utolsó sorban a kirívó jövedelemegyenlőtlenség, valamint a szegénység és a hajléktalanság. A létbizonytalanságon kívül a lakosságot tovább sokkolja a ’semmiből’ előteremtődött vagyonok látványos keletkezése és a nyílt bűnözés: a prostitúció, a ’lánykereskedelem’, a kábítószerfogyasztás, a ’megélhetési’ bűnözés. Miközben, a vagyon és életbiztonságot szavatoló rendvédelmi és közigazgatási szerveknél jelentős átszervezések, leépítések történnek. Az újkapitalista gazdasági rendszerrel hatalomra jutott neoliberális társadalomfilozófia diadalát üli. A termelő bázisát, piacát, munkahelyét, megélhetését vesztett magyar társadalom riadtan figyel. Nem érti, csak sejti, mi is történik vele. Kiszorult a döntéshozatalból. Mert, ellentétben a környező, volt szocialista országokkal, Magyarországon nem történt meg az előző rendszer haszonélvezőinek, kiszolgálóinak elszámoltatása. Sőt, a késő-kádári hatalom második, harmadik vonalbeli elitje kiegyezik, és maga mellé veszi a hatalomba a Kerekasztal tárgyalásokon prezentált u.n. belső ’ellenzéket’. Ennek következtében a neoliberális újkapitalista gazdasági és jogállami demokratikus rendben a civil társadalomra többé nincs szükség. Csak négy évenként, amikor retorikai dublőrök ’Isten országának’ eljöttét hirdetik meg, ha a hálás publikum rájuk szavaz. De utána, minden folytatódik a neoliberális társadalomfilozófia zászlóvivői szerint. Az „állam rossz gazda”, csak a piac és a piac képes hathatósan rendbe tenni mindent, orvosolni minden bajt. A ’piac’ viszont mindent beáraz. Alig néhány évvel az eufórikus 1988/89-es évektől, a magyar államadósság felszökik 37 milliárd US$-ra. De: nincs, vagy alig van már termelői kapacitás, másfél millió munkahely hiányzik a nemzetgazdaságból, még a hazai piac is egyre szűkül. A nemzetközi piaci részesedést egyre nagyobb mértékben a betelepedett, zárt, monokulturális termelés körű multinacionális cégek sajátítják ki. Akiknek a magyar nemzetgazdasághoz hozzájárulása kimerül (a magyar tulajdonban levő közép –és kisvállalkozások munkaerő felszívó képességéhez viszonyítva), az alacsony bérért foglalkoztatottak kis létszámú alkalmazásában.
A civil magyar társadalom hoz egy végzetes döntést. Azokhoz fordul, akik eredetileg is előkészítették a talajt a majdnem kész neoliberális újkapitalizmus számára. Az önmagát megreformáltnak feltüntető MSZMP utódpártjának, az MSZP-nek adva bizalmat a kormányzásra. Abban bízva, hogy a hanyatló életszínvonalat csak azok lesznek képesek majd megfordítani, akik, korábban, szakértőkként, ’egész életüket’ a Kádár-korszak életszínvonal növekedés politikájának megteremtésében töltötték. A civil társadalom öncsonkító módon, ismét kiegyezni akart: egy elfogadható életszínvonalért erkölcsileg végleg meghasonlott önmagával. Revideálni akarta 1956-ot, a Rákosi –és a Kádár korszakokat a biztonságos megélhetésért. S a Horn-kormány beemeli maga mellé a magyarországi újkapitalizmus legelszántabb hirdetőjét, a nemzetközi nagytőke egyedüli érdekeit képviselő, kozmopolita SZDSZ-t. Jön Bokros Lajos és a csomagja, amely a lakosság terhére egy óriási arányú jövedelem átcsoportosítást hajt végre a gazdasági és pénzügyi elit részére. A külföldieknek privatizált energetikai, feldolgozóipari, vízipari, pénzügyi stb., stratégiai ágazatok áron alul kelnek el, mintegy 6 milliárd US$ értéken. Majd, Medgyessy pénzügyminiszter és Surányi MNB elnök piacosítja az. u.n. ’belső’ államadósságot, mintegy 2000 milliárd (1997-es) forint értéken. Ami, kikerülve az MNB könyveléséből, a költségvetés piaci alapú, kamatozó államadósságának részévé vált.
A civil magyar társadalom ismét egy rossz döntést hoz. Döntéshozói pozícióba emeli a kormányzati tapasztalatok nélkül rendelkező fiatal demokratákat és a kisgazdákat a már megszilárdult újkapitalista neoliberális gazdasági rendszer keretein belül. Annak reményében, hogy a fiataldemokraták hangoztatott polgári-keresztény Magyarországa valamelyest mérsékeli a neoliberális újkapitalizmus szélsőségeit, másrészt, a kisgazdák (Isten, Haza, Család) beemelésével megindulhat a vidék, a mezőgazdaság feltőkésítése, aminek segítségével a mezőgazdaság felveheti majd a versenyt Magyarország az Európai Unióba belépése után a tőkeerős, Európai Uniós tagországok mezőgazdasági termelőivel. Az Orbán-Torgyán kormánynak 2000-ig szerencséje volt. Tartott még a világgazdasági konjunktúra, azon belül, elsősorban a nyugat-európai fogyasztói konjunktúra, ahová a magyarországi export mintegy 80%-a irányult. Ezzel is szinten tartva a foglalkoztatottságot. A konjunktúra a megnövekedett államháztartási bevételeket produkálva lehetővé tette a növekvő GDP-hez viszonyított államadósság lassú csökkentését. Mialatt, azonban, a tényleges nemzeti produktum (GNP) visszaszorulása már jelezte, hogy a magyarországi gazdasági és pénzügyi szerkezetben történt eltolódás a külföldi tulajdonú termeltetői, feldolgozóipari, beszállítói, kereskedelmi, banki-hitelező ágazatok felé a Magyarországon megtermelt profitkivitel egyre növekvő állandósulását teszi lehetővé (évi, kb. 30 milliárd US$). Miközben, a megrögzült tőkekiviteli csatornák azok, amelyek megfosztják a kormányzatot minden olyan gazdaság –és pénzügypolitikai eszköztől, amellyel élhet egy esetleges, dekonjunkturális válság esetén. A válság, viszont elég gyorsan megérkezett. Az 1997/98-as ázsiai és orosz pénzügyi válság után a 2000. évhez fűződő számítógépipari és szoftware (IT, information technology) Wall Street-i tőzsdei buborék kipukkanásával. Az Orbán-kormány (Torgyán nélkül, mire a szavazói tömegbázissal rendelkező kisgazdapárt darabokra esett szét) az előremenekülés (rossz) útját választotta. Azt vélelmezték, hogy az idegenforgalomból és a gyógyturizmusból befolyó bevételek nagyságrendben pótolni tudják a 2000. évi tőzsdei válság miatti – átmenetinek vélt dekonjunkturális hatásokat. Ami, gazdasági hatásait nézve, a 2002-es választásokig bizonyíthatja az Orbán-kormány helyes gazdaságpolitikáját a választók felé. A másik, szintén a választásokat megnyerő szándék, az Európai Unióval megkötött csatlakozási feltételek gyors aláírása volt, Martonyi János külügyminiszter személyében, 2001 decemberében. Ez utóbbi lépés azonban visszaütött. Hamarosan kiderült, hogy a termőföld, bár eladási moratóriumot kötöttek ki, a tőke szabad áramlása c. fejezet be került. Vagyis, a termőföld az eladási moratórium lejárta után ugyanolyan adás-vétel, szabadon forgalmazható tétellé vált, mint maga a tőke/pénz. Azonban a 2001. szeptember 9.-i New York-i kettős torony összeomlása, és a USA ifj. Bush elnökségének meghirdetett világ „terrorizmus” elleni harca romba döntötte az idegenforgalomra és a gyógyturizmusra alapozott, költségvetés-bevétel növelő, gazdaságpolitikai elképzeléseiket. A kisgazda (s tegyük hozzá, a kereszténydemokrata) szavazatok nélkül az Orbán-kormány szavazói bázisa elégtelennek minősült. A MIÉP kiesését üdvözlő FIDESZ (Pokorni) az első fordulót követően megpecsételte a FIDESZ második fordulóban elért teljesítményét. A civil társadalom a rossz kihívásra ismét rossz választ adott. Győzhetett a magyarországi neoliberális újkapitalizmus kozmopolita szárnya, a legfelsőbb vezetői szinten összeolvadt MSZP/SZDSZ, előbb Medgyessy Péterrel az élen, majd egy belső palotaforradalommal, Gyurcsány Ferenccel, 2004-től.
A hazai neoliberális újkapitalizmus a közszféra magánosítására (egészségügy, oktatás) irányuló kísérlete megkezdődhetett.
A civil szféra, a szocialistaliberális kormányzat társadalombiztosítási, egészségügyi, kórház privatizációs kísérletére egy sikeres népszavazás kiírattatásával válaszolt. Egyetlen egy katasztrofális hiba történt a népszavazás tárgyában. A fenti sorokban már utalás történt a civil társadalom gyengeségét és megosztottságát jelentő, a Kádár-korszakból örökölt szociokulturális örökségre. A civil társadalom nem akarta észrevenni a népszavazás két kérdésének ellentmondását. A szocialistaliberális kormányzat mesteri módon összevonta az egész Kárpát-medencére vonatkoztatott nemzeti össztudatot megerősítő állampolgársági javaslatot és a kifejezetten, a magyarországi neoliberális újkapitalizmus egészségügyet magánosítani szándékával. A civil szféra katasztrofális vereséget szenvedett. Elárulta önön hovatartozását. A kormányzat ezt nagyobb győzelemként értékelte, mint az egészségügy privatizálására tett kísérletének elbukását. Ez a győzelmi eufória kitartott a 2006-os országgyűlési választásokig. Sem a parlamenti politikai ellenzék, sem a civil szféra nem volt képes hathatósan ellensúlyozni az előző év december 5.-ét. Függetlenül a később elhangzott választási csalásra utalásoktól, a szocialistaliberális hatalmi formáció ismét kormányzati helyzetbe került.
2006. ősze. Szeptember 17- október 23-ig. A szétforgácsolt civil szerveződések jamboree-ja a Kossuth téren. A látszat szólás –és véleményszabadság teljes körű körbejárása. A célok kitűzése a végrehajtó hatalom megszerzésének szándéka nélkül. S, amikor a hatalom lecsapott, október 23-án, kiderült, a Kossuth tériek csak néhány főből állnak.
A hatalom brutalitása mindenkit megdöbbentett.
A neoliberális újkapitalizmus képviselői elérkezettnek látták az időt, hogy az egészségügy privatizációját keresztülvigyék. Előbb Molnár Lajos, SZDSZ-es egészségügyi miniszter, majd utóda, a szintén SZDSZ-es Horváth Ágnes nevével fémjelezve. Azonban, a civil társadalom látványos összefogásával (a legnagyobb ellenzéki párt, a FIDESZ látványos háttérben maradásával) az „egészségügyi reform” címén történő magánosítási kísérlet, csúfosan megbukott, 2008. márc. 9.-én. S belebukott az SZDSZ is, amely – valószínűsíthetően – garantálta a nemzetközi, s velük szorosan együttműködő hazai tőkeérdekeltségeknek az újabb pénzforrásszerzési lehetőséget. (Az összefüggés ebben az esetben is nyilvánvaló, mint az oktatás területén. A magán egészségügyi pénztárak, magán egészségügyi intézmények, magán gyógyszergyárak szoros munkakapcsolatáról lehet beszélni. Amely kapcsolatrendszerben az állandó bevételen alapuló profithányados biztosítása a döntő. S, amely, magánjellege ellenére, ezer szállal tapad a közpénzen fenntartott Társadalombiztosítási rendszerhez.)
Az SZDSZ erőltetett kilépése a kormányból már előre vetítette a magára hagyott MSZP kormányzat politikai vergődését. Azonban, a civil szféra, egy tényleges forradalom kirobbanása nélkül, a megrögzült neoliberális újkapitalista politikai (és gazdasági) rendszeren belül tehetetlen hathatós politikai támogatás nélkül. Az országgyűlés önmagát legnagyobbá kinőtt pártja, a FIDESZ, pedig a retorikai fordulatokon kívül, mozdulatlan maradt. (A rendszer nem engedi a Parlament épületén kívüli utcai politizálást.) Ez a tehetetlenség látszódik a mai napig,
A balatonöszödi beszéd (2006. május) és a szeptember-október (2006. szeptember 17-október23.) közötti időszakban már látszódtak azok a világ pénzügyi-gazdasági válságjelek, amelyek alig 2 évvel később, a beijingi (pekingi) Olimpia után óriási erővel rázták meg a világbanki –és pénzügyi szervezeteket. Aminek nyitányát a világ addig ötödik legnagyobb kereskedelmi bankjának tartott Lehman Brothers csődje jelentette (2008. szeptember). Kifulladt az USA-ban 2000/2001-ben beindított, az ingatlanpiaci hitelezésen (ingatlanra alapozott olcsó, de eladósodottságot növelő fogyasztási hitel) alapuló, mesterséges kereslet (fogyasztást) élénkítő gazdaságpolitika. Aminek fenntarthatóságát növelte (az állami eladósodással párhuzamosan) az iraki, afganisztáni háborúk hadiipari és hadiszolgáltatás (logisztika) egyre nagyobb mértékű keresletélénkítő hatása a háborúban részt vevő országok gazdaságai számára. (S, hozzátehetjük, többlet keresletként jelentkezett a beijingi (pekingi) Olimpia megrendezésének 40 milliárd US$-ra tehető összege is.) A magyar gazdaság azonban kimaradt az iraki, afganisztáni háborúk indukálta gazdaságösztönző keresleti hullámból. Bár a Gyurcsány-kormány felajánlotta Taszárt (2005) amerikai logisztikai bázisként, Taszár ’hozzájárulása’ a helyi önkormányzati (és állami, költségvetési) bevételek növeléséhez kimerült a helyi lakossági foglalkoztatottságban (WC pucolók, körlettakarítók, konyhai segédszemélyzet). Miközben a Gyurcsány-kormánynak óriási szüksége volt tényleges bevételi forrásra a 2002 után bekövetkező nagy eladósodási hullám miatt. A tényleges befektetések helyett viszont megjelentek a magas és biztos hozamokat realizálni kívánó spekulációs „forró” pénzek. Az MSZPSZDSZ kormány, 2006. október 23.-a után ezzel az új befektetési lehetőségeket kereső spekulatív tőke hátszéllel (ami, egyben, rövid távon megnövelte a magyar Jegybank valutatartalékát, és biztosította a hitelkamatok visszafizetését) kezdett neki újult erővel a TB részleges, az egészségügy teljes magánosításának első lépcsőjéhez. A bezárt kórházak nagy értékű ingatlanjainak felszabadításával – a későbbiekben – ezeknek eladásával újabb bevételt remélve. (Csak Budapesten: a Szabolcs utcai MÁV kórház, a VII. ker.-i volt BM kórház, a budai Gyermekkórház, vagy a Lipót mezei Elme –és Ideggyógyászati kórház).
Mint említésre került, a 2008. március 9.-i népszavazás derékba törte ezeket a terveket. A ’forró tőke’ pánikszerű gyorsasággal távozott az országból, majd a Lehman Brothers csődje után, Londonból, koncentrált támadást intézett a Gyurcsány-kormány fémjelezte neoliberális pénzügyi –és gazdasági háttérhatalom gazdaságpolitikai döntései által teljesen kiszolgáltatottá vált magyar társadalom ellen: a jegybanki valutatartalékok ellen. A teljes állami csődöt a valutaalapi, világbanki és európai központ-i banki gyorskölcsönnel lehetett csak elkerülni.
Hogy pontosan lássuk a kialakult helyzetet: a költségvetési adósság 18104 milliárd forint (58.025 milliárd €; 84.60 US$), amibe nem tartozik bele az önkormányzati, vállalati és lakossági adósság. A pénzügyi –és gazdasági világválság következtében a korábban megtelepült multinacionális cégek vagy teljesen beszüntetették magyarországi termelésüket, vagy, csökkentik azt, növelve a munkanélküliséget. A növekvő munkanélküliség csökkenti a belső keresletet, ami már kihat a kizárólag magyar piacra termelő és szolgáltatásokat végző vállalkozásokra is. A hitel teljes elapadása már jelentkezik a vállalkozói csődök számának megugrásában. Különösen veszélyesek a banki hitel ingatlanpiaci tartozások következtében előállt lakossági nem fizetési képesség növekedése, ami a külföldi valutákban (elsősorban svájci frankban) eladósodottakat érinti. És, a magyar gazdaság kettős szerkezete miatt, az euro elszámolású cégek a magyar lakosságra hárítják át az árfolyam ingadozásból származó veszteségeiket. Itt bosszulja meg magát a tavaly, 2008 elején meghozott és elhibázott pénzügypolitikai döntés, a nemzeti valutánk, a forint lebegtetéséről. A magyar társadalom, a civil szféra teljesen kiszolgáltatottá vált a külföldi spekulánsoknak.A 20. évébe lépő magyarországi újkapitalizmus megbukott. Ez az újkapitalizmus egy, a parlamentbe zárt politikai demokrácia, társadalmi rendszere (nem csak gazdasága, hanem kultúrája is) pedig a külföldi, nemzetközi tőke által irányított és ellenőrzött, elavult szemléletű, provinciális, félperifériás kapitalizmus keretein belül létezik. A rendszerváltás idején, a felülről megszervezett pártjai, az első országgyűlési választáson győztes MDF és SZDSZ a kiesés küszöbén áll, a Független Kisgazdapárt, valamint az MDF-ből kiszakadt, 2008-ban mandátumhoz jutott MIÉP kiesett. A KDNP csak „utazótársa” a fiataldemokratáknak, a FIDESZ-nek, míg az MSZMP utódpártja, az MSZP, létezésének egyik legnehezebb időszakát éli át. A politikai hatalom érdekérvényesítő képessége, hatékonysága rendkívül gyenge. Közel két évtized elmúlt egy öncélú többpártrendszer felépítésére, a polgári demokrácia jogállamiságának nevében. Azonban, a többpártrendszer fogalma sem takarja el azt a tényt, hogy a pártok taglétszáma kicsi (a parlamenti pártok össztaglétszáma kb. 50 ezer főben meghatározható), ami felerősíti a kontraszelekciót, és az érdekképviselet befolyásolhatóságát is. A kontraszelekció következtében a külföldi érdekképviseleti ráhatások sokkal erőteljesebbek, mint egy nagy létszámú párt esetében. A munkavállalói oldalon is megfigyelhető a szakszervezeti mozgalom érdekérvényesítő képességének hiánya, különösen a magánvállalkozói (magyar és leginkább a külföldi tulajdonosi) szférában. A tényleges érdekképviselet hiánya miatt fordulhatott elő, hogy alig 20 év alatt egy társadalom ilyen gyorsan kettészakadt, és kialakulhatott a lakosság egy harmadát is kitevő leszakadt, önmagába zárkózó réteg, amelyet szinte már nem lehet visszaemelni a társadalmi vérkeringésbe. Ez a réteg – átlagban – a létminimum alatt él. A maradék kétharmadon belül is jelentősek a jövedelmi különbségek, ami a jövedelemszinttel összefüggő minőségi táplálkozás kérdését is felveti. A leszakadt alsó egyharmaddal összehasonlítva a táplálkozás kérdése pedig megfoghatatlan. A reálkeresetek kb. 60%-ban elmaradnak a termelésben realizált értékhez képest, miközben termelékenységi szint megközelíti, ill. majdnem azonos a nyugati termelékenységi szinthez. A belső társadalmi kifosztás mértéke egyre nagyobb.
A civil szféra, gyakorlatilag képviselet nélkül van.
Az előző oldalakon vázolt körülmények között érte Magyarországot a világpénzügyi –és gazdasági válság. Ennek a válságnak kivédése a civil szféra vállaira hárul. A feladat, amit rendkívül gyorsan és minden területre kiterjedően kell megoldani, egy olyan, immáron humánusabb kapitalizmus és a tömegérdekeket jobban képviselő politikai rendszer kialakításának megvalósítása kell, hogy jelentsen, amely képes saját sorsát hathatósan irányítani. A jelenlegi parlamenti pártok tartalékai kimerültek. Magyarországon eljött az idő a magyar társadalom többségét, ezzel majdnem az egész nemzet érdekét képviselni akaró tömegszervezet kialakítására. Ebben a szervezetben tömörülnie kell a hazafias tőkés rétegnek, amely elismeri, hogy a magyar társadalom, jelenlegi kondíciójában nem képes a XXI. sz. kihívásainak megfelelni, a kisvállalkozói rétegnek, amely szinte kiszorul a hazai piacról és a túladóztatás terhe alatt senyved, az alkalmazotti rétegnek, amely retteg a várható nincstelenséget jelentő munkanélküliségnek, és a kistelepülések lakossága, mely egyre inkább szociálisan és mentálisan elszigetelődik a fejlettebb településektől. S nem utolsó sorban, ehhez a szervezethez kell csatlakoznia a hazafias szellemi rétegnek, amely ennek a nemzetnek a sorsáért aggódik. Ez az egyetlen egyesülési forma az utolsó lehetőség, hogy a magyar társadalom megvédje magát a világrecesszió hatásaitól, vagy legalább mérsékelje azt, s egy 5-10 éves kurzus alatt megcélozza a jelenlegi cseh/lengyel életminőségi szintet.

A mai magyar kormányzó réteg alkalmas-e kivezetni az országot a szociális válságból?

Nem. Lehetnek hasznos tagjai, de az egész réteg, erkölcse és közszelleme miatt jövőnk legnagyobb akadálya. Ez a réteg megtanulta az uralkodás tudományát, de nincs jövőképe. Jövőtlenné tette politikánkat, s túlságosan megtanulta ahhoz a hatalom élvezetét, hogy önuralomra példát szolgáltasson.

Csontos Gábor, politológus

.

Még egyszer az adósságcsapdáról

.
Az ország közvélekedését irányító, szûk elitérdekek közpolitikai tematizálását megszabó média félelemkeltõ hadjáratainak mozgatórugója, Horn Gábor (SZDSZ) szavaival élve: „Nekem az SZDSZ jövõje fontos, nem az országé!” Miközben, a közvélemény szemében lényegtelen problémává zsugorodik a tényleges, és egyre súlyosabb és mélyülõ szociális problémává önmagát kinövõ társadalmi helyzet: a szabaddemokrata pénzügyi-gazdasági-politikai-média hálózat hatalomgyakorlásához és görcsös hatalommegtartásához szervesen kapcsolódó, attól elválaszthatatlan adósságválság.
„A szabaddemokraták – írja Fritz Tamás politológus kollégám - a neoliberalizmus egyfajta radikális kozmopolita változatát képviselik…azonosulnak a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az IMF, a Világbank, a Kereskedelmi Világszövetség (WTO) és más intézmények neoliberális gazdaságfilozófiájával, amelynek kulcsfogalmai: kicsi, be nem avatkozó állam kismértékû újraelosztó szereppel, a piac és a verseny elsõbbrendûsége minden területen, nyitott ország nyitott piaccal és kereskedelemmel, alacsony adók és ezzel együtt minimális szociális ellátás, a multinacionális vállalatok érdekeinek elsõbbsége, az állami tulajdon totális privatizációja, a „nem hatékony” szférák (például mezõgazdaság) leépítése, stb.” Vagyis, az állam, mint közösségszervezõ és közösségmegtartó közentitás teljes magánosítása, a magyar történelem XIV. századából ismert ’Csák Máté tartomány uraság’ analógiájára egy olyan oligarchikus, multinacionális tulajdonos érdekeltségû ’magán ország’ létrehozása, amelynek kiszolgálói, egyben fõ és egyetlen haszonélvezõi a kozmopolita indíttatású szabad demokraták. S a területen élõ, saját tulajdontól megfosztott, lét –és életbiztonság nélküli lakossággal azt lehet tenni, amit újdonsült urai akarnak. Joggal felmerülhet a kérdés, vajon nem esem-e túlzásba, amikor egy magyarországi politikai törpepártot, és a holdudvarukhoz szervesen kapcsolódó pénzügyi és közgazdasági (és értelmiségi, média) konventet teszek felelõssé mindazokért a közgazdasági és közpénzügyi problémahalmazért, amelynek csak egyik(!) fokmérõje a ma még 80+ milliárd US$-t kitevõ költségvetési(állam) adósság? (Ami nem tartalmazza az önkormányzati, a magánvállalati és lakossági eladósodottságot.) Amelynek összhozadéka nem csak a népesség csökkenés, az egyre romló munkanélküliség ráta, de az állami finanszírozás ellehetetlenülése következtében leépült, illetve leépülõ közegészségügy, közoktatás, mezõgazdasági tevékenység, a kutatás+fejlesztés, tömegközlekedés, rend –és honvédelem, de a túlburjánzott adóztatás és a növekvõ korrupció, valamint - a volt SZDSZ-es pártelnök, belügyminiszter Kuncze Gábor szavaival élve - a ’megélhetési bûnözés’ kezelhetetlenné válása, stb.? Talán elég, ha jelzésként, a Csehországból és Horvátországból kitiltott, Soros György pénzén létrehozott Közép-Európai Egyetem egyik professzorának, mint a kozmopolita neoliberális gazdaságfilozófia magyarországi konventjének egyik legismertebb képviselõjét, a hirtelen sok közszereplést vállaló Bokros Lajos nevét említem meg. Az adósságválság lényege, hogy a kamatok megugrása miatt a felvett hitelek visszafizetéséhez a fejlõdõ országokban elérhetõ profitráta lenne szükséges (ilyen profitrátát egyébként még a fejlett tõkésországok csoportja sem képes produkálni). Ezért az adósságokkal járó nettó átutalás révén a fejlõdõ országokból folyamatosan olyan jövedelem áramlik a hitelezõkhöz, mely nemhogy a fejlesztõ-bõvítõ beruházásokat akadályozza meg, de rákényszeríti az adósokat a belföldi fogyasztás visszafogására is. Az adósságtörlesztés tehát hosszabb távon rendszeres forráskivonást eredményez: míg a forráskivonás a rendszer lényegéhez tartozik és az adóssággal együtt nõ, addig az ez ellen ható tényezõk (részvénykibocsátás, mûködõtõke beáramlás) ideiglenesek, vagy korlátozottak. A megtermelt jövedelem egy részének elvonásával az adósságszolgálat önmagában (egymással szoros összefüggésben álló) makrogazdasági feszültségek forrása. Csökkenti a jövedelemtulajdonosok (különösen az állam) megtakarításait, a költségvetési kiadások kényszerû csökkentésével a keresletet, mindezeken keresztül a beruházási rátát (és a munkahelyteremtést), a kamatfizetés kényszere miatt lecsapolja a profitábilis szektorok jövedelmeit, ami szerkezetmegmerevítõ hatású. Ezen kívül a költségvetési kamatterhek › deficit › exportkényszer › leértékelés › infláció › leértékelés hatásmechanizmusa miatt kedvezõtlenül hat az árfolyamra, mely önmaga ismét növeli az adósságterheket, stb.Az IMF-konform stabilizációs gazdaságpolitika legfõbb elemei: az árfolyamleértékelés (a nemzeti valuta leértékelése); a költségvetési és monetáris restrikció (az ezekkel járó reálbér-, illetve reáljövedelem-csökkenés); s az 1980-as évek közepe óta ezekkel összhangban a (részben a Világbank által menedzselt) világgazdasági "alkalmazkodás" által igényelt államháztartási reformok, a dereguláció (az állami szabályozási rendszerek mérséklése, felszámolása, pl. a külföldi befektetések, vagy a tulajdonszerzés területén), valamint a pénzügyi és külgazdasági liberalizáció (tõke, áru szabad áramlása).
Elméleti szinten, saját logikáján belül is, az eladósodott fejlõdõ országok sajátosságainak talaján pedig további egymásba kapcsolódó ördögi köröket generál az IMF-konform monetarista gazdaságpolitika. (Pl.: az infláció ellen monetáris restrikció: kamatlábemelés › termeléscsökkenés és költségnövekedés › infláció, stb. Vagy: a költségvetési egyensúly javítása végett a kamatnövelés és kiadáscsökkentés › termelés- és keresletcsökkenés › munkanélküliség. Az adósságszolgálat miatt: növekvõ kiadások és infláció › a költségvetési egyensúly romlik stb. Vagy: erõltetett export › leértékelés › dráguló import › infláció, egyensúlyromlás › exportkényszer stb.)
Az eladósodott országok sajátos fejlettségi, strukturális helyzeténél fogva az IMF-féle recept helyi (s ott megfelelõ) struktúrákat, mechanizmusokat rombol szét, testre szabott felzárkózási pályákat vág el, hogy helyébe a pénzügyi függés (adósság) kezelése révén - és azt erõsítve - a teljes reálgazdasági függést állítsa. Ebben maguk az adósságmenedzselési technikák is aktív szerepet játszanak (pl. adósság-részvény csere.)
Ismerõs a képlet? A médiából manapság csak úgy, zuhatagszerûen ömlik ránk a különbözõ közgazdasági és pénzügyi szakemberek szájából az okozati tényezõk „feltárása”, anélkül, hogy lényegében a fentebb vázolt okok közül akár csak egyet is említenének. Hiszen, a magyarországi közgazdasági és pénzügyi szakma számára a Valutaalap és a Világbank a ’szent tehén’, gazdaság –és pénzügypolitikai ’téziseik’ és megoldási javaslataik pedig a megkérdõjelezhetetlen közgazdasági „vallás” tézisek közé emelkedtek. Akik, pedig bátorkodnak megemlíteni, hogy esetleg, a Valutaalap -és Világbank-konform stabilizációs gazdaságpolitika a társadalmat eladósíthatja és mély szociális válságba taszíthatja: nos, arra csak a kiközösítés, és egzisztenciális ellehetetlenítés vár. Ennek tudható be, hogy Magyarországon a legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz gazdaság –és pénzügypolitikusai is csak finoman, többszörösen megszûrt, minden oldalról leellenõrzött körmondatokban merészelik érinteni azokat a tényleges megoldásokat, amelyek a fenti sorokban leírtakban rejlenek. A magyar társadalmat már betaszították a III. adósságcsapdába. Annak ellenére, hogy az Institute of International Finance még csak adósságcsapdát, magasabb kamatokat, a londoni elemzõk stagflációt, vagyis stagnáló gazdaságot és jelentõs pénzromlást valószínûsítenek. Varga Mihály (Fidesz) szerint, pedig csak a ’legnagyobb gond, hogy nem állt helyre a gazdaságpolitika hitelessége. Pedig! Nem a gazdaságpolitika hitelességét kellene helyre állítani, hanem az Európai Uniós tagország, Magyarország társadalmának progresszióját gátló államadósság kérdésében kellene radikális lépéseket tenni. Vagyis, egy radikális közgazdasági-pénzügyi programot kellene kidolgozni az államadósság kezelésével kapcsolatban 2007 után Magyarországon!
Molnár Ervin társadalomkutató elemzõ szerint legelõször szükséges lenne az adósságérték 2007 utáni nagyságát megbecsülni. Az államadósság az 1990-es 20.4 Mrd US$ értékérõl 2007 végére 84,8 Mrd US$-ra, tehát (84,6/20.4=) 4.16-szeresére; kamat kifizetés az 1990 elõtti 11.3 Mrd US$-ról 1990-2007 között 65.2 Mrd $-ra, vagyis (65.2/11.3=) 5.76-szorosára nõtt. Ha az 1990 elõtti és utáni növekedési tendenciák 2007 utáni másfél-két évtizedben is megmaradnak, akkor ebben az esetben az adósság, valamint a kamatkifizetés 1990-2007 közötti 84,8 és 65.2 Mrd US$ értékét megszorozhatjuk 4.16-tal, ill. 5.76-tal. Ezekkel a prolongált tendenciaszámokkal kell a 2007 után következõ másfél-két évtized múlva kb. (65.2x5,76=) 375.5 Mrd US$-értékû kamatkifizetéssel (a gazdaságból nettó forráskivonással) a magyar társadalomnak szembe néznie, mialatt az adósság (84.8x4.16=) 352.8 Mrd US$-ra nõ. Nyilvánvalóan, ezek a tendenciaszámok változhatnak. Csökkenhetnek, vagy növekedhetnek, a magyar pénzügyi kormányzat rendelkezésére álló pénzügyi források, törlesztési hajlandóság, esetleg a világgazdasági helyzetben beálló, a magyar gazdaság teljesítményét tükrözõ profitráta növekedésére is kedvezõen ható folyamatok következtében. Vagy, egy esetleges nemzetközi általános adósságcsökkentési program keretében (az 1931-es Dawes-tervhez hasonlóan). Ettõl függetlenül, úgy vélem, az idézett tendenciaszámok egy valós képet tükröznek.
Lóránt Károly, a Magyar Nemzetnek Brüsszelbõl tudósító közgazdásza szintén felvetette azt a kérdést, hogy a jelen helyzetben mit lehet egyáltalán tenni a stabilizációs csomagokkal tarkított sodródással szemben? Lóránt Károly szerint „a globalizáció problémáival foglalkozó nemzetközi szakirodalom, civil mozgalmak, ezen belül a környezetvédõk egyértelmûen a helyi gazdaságok fejlesztését ajánlják, vagyis, hogy a helyi közösségek szervezzék meg saját védelmüket és – racionális mértékig – saját ellátásukat, ami ellátásbiztonságot és jövedelembiztonságot nyújt az összefogó közösségeknek. A hazánkban jól ismert és alkalmazott kaláka, vagy a múlt századelõtõl a kommunista hatalomátvételig mûködõ Hangya Szövetkezetek is ilyen összefogásnak tekinthetõk – tehát a gondolat nem ismeretlen hazánkban sem. A megoldáshoz vezetõ út azonban ennél szélesebb körû kell, hogy legyen, nagyjából, Lóránt Károly értelmezése szerint, a következõ hangsúlyokkal:
(1) Az Európai Unió keretein belül szorgalmazni kell a neoliberális gazdaságpolitika felülvizsgálatát, rámutatva, hogy ennek folytatása – eltekintve attól a pusztítástól, amit a nyugati társadalmakban végez – a keleti országok, mindenek elõtt Magyarország és Lengyelország teljes elidegenedéséhez vezethet;
(2) Még a jelenlegi körülmények között is lehetõség van arra, hogy Magyarország az uniós szerzõdések kis- és közepes vállalkozásokra, illetve a külsõ egyensúlyra vonatkozó passzusait a magyar vállalatok támogatása érdekében felhasználja;
(3) A magyar vállalatok exportjának, illetve a hazánkban a külföldiek számára nyújtott szolgáltatások erõteljes fejlesztése, állami támogatással (például a promóciós költségek átvállalása, a helyi beruházások támogatása stb.) E tekintetben építeni lehet és kell is a nyugati magyarságra, amely szívesen segít akkor, ha a magyar kormány tudja, hogy mit akar;
(4) Zárni a belsõ gazdasági vertikumokat (hazai kézbe venni a termelés - feldolgozás - szállítás - értékesítés láncot);
(5) Amennyire ez lehetséges, vissza kell szerezni az orosz piacokat, hogy az energiaimportot magyar árukkal ellentételezhessük;
(6) Sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a mûszaki fejlesztésre, és a mûszaki szakemberek és tudományos kutatók európai programokba (például Galileo) történõ bevonására;
(7) A magyar bankrendszer minimális ellenértékért került külföldi kézbe (nemzetközi összehasonlításban megint csak példátlan mértékben), ráadásul úgy, hogy a kereskedelmi bankok sok százmilliárdos feltõkésítése a magyar adófizetõk terhére történt, jelentõsen terhelve a költségvetést (most meg kiviszik hatalmas nyereségüket). Alapvetõ érdekünk, hogy egy hazai kézben lévõ és a hazai vállalati szférát támogató bankrendszert megteremtsünk. Ugyanez vonatkozik a biztosítókra is.
(8) Végig kell gondolni, hogy a helyi gazdasági körforgás megindítására és támogatására helyi pénzt hozzunk létre. A helyi pénz gazdasági válságok hatására jött létre, amikor lokálisan a kereslet, meg a kínálat is megvolt, (tehát kihasználatlan gazdasági erõforrások voltak) ám pénzszûke miatt a helyi gazdasági körforgás sem tudott mûködni. A széles körben ismert megoldások az 1929-31-es gazdasági válság nyomán jöttek létre, így például a svájci WIR bank, amelyet 1934-ben létesítettek és még ma is mûködik. A helyi pénz iránti igény a neoliberális gazdaságpolitika negatív hatásainak mérséklése céljából, a nyolcvanas évektõl éledt újjá. Jelenleg számos fejlet ipari országban, így az Egyesült Államokban, Kanadában, Németországban alkalmazzák. Magyarország szempontjából az lenne a jelentõsége, hogy foglalkoztatási lehetõséget biztosíthatna a nagy munkanélküliséggel küzdõ térségekben, illetve piacot biztosíthatna a hazai vállalkozóknak.
(9) Általában minden lehetséges eszközzel kellene elõsegíteni a társadalom integrálódását, a lakosság erõteljesebb bevonását a helyi gazdasági, társadalmi és bármilyen más jellegû közösségekbe;
(10) A társadalom igazságérzetét kielégítõ progresszív jövedelemadó-rendszer bevezetése.
Fritz Tamás politológus társam szavaival kezdtem írásomat, aki szerint, ismétlem:
„A szabaddemokraták a neoliberalizmus egyfajta radikális kozmopolita változatát képviselik.” A fentiekben, csak vázlatosan szemléltetett összeállításban érintett problémák tényleges megoldásához szükséges társadalmi akarat csak egyféle képen manifesztálódhat: ha a magyar politikai-gazdasági/pénzügyi és média közéletbõl végleges jelleggel sikerül kiiktatni a szabaddemokrata politikai, gazdasági/pénzügyi és média/értelmiségi, és tegyük hozzá, az MSZP ennek tükörkép konventjének befolyását. Számomra, és úgy vélem, sokunk számára az ország jövõje fontosabb, mint egy törpepárttá zsugorodott entitás jövõje. Ha a Fidesz nem meri vállalni az 1990-ben elmaradt „nagytakarítást”, akkor a Fideszt maga alá temeti majd a növekvõ államadósság terhei által indukált társadalmi elégedetlenségi hullám. Amit csak súlyosbíthat egy olyan USA gazdasági recesszió, amely „mélyebb és hosszabban elnyúló lesz, mint ahogyan arra eddig a szakemberek számítottak.”

Egy kérdés marad csupán megválaszolásra: a III. eladósodást és az abból való kitörést jelképezõ Gordiuszi csomót elvágó kard vajon kinek a kezében lesz?

Készítette és összeállította: Csontos Gábor politológus
.

Csontos Gábor: Alázatosan jelentem: a neoliberalizmus csődbe ment!

.
Paradigmaváltás előtt áll a világ.
30 évvel Thatcher brit miniszterelnök 1978-as, és az 1980-as amerikai elnökválasztás győztese, Ronald Reagan, elnökként való beiktatása után kiderült, hogy a nevük fémjelezte neoliberális gazdaságpolitika (tharcherizmus, reagenomics) és a ’washingtoni konszenzus’, privatizáció, dereguláció, liberalizáció, és a szemellenzősen az inflációra összpontosító jegybanki rendszer olyan társadalomszociális és gazdasági zsákutcába vezetett, amelyből a kivezető út csak a visszafordulás és a teljes visszamenet lehet. Vagyis, az ultraliberális gazdaságpolitika által kikényszerített társadalmi szociáldarwinizmus (pusztuljanak a kiszolgáltatottak) után nemcsak a gazdasági rendszert kell újból, hanem magát a társadalmat lesz muszáj alapjaitól felépíteni.

Néztem az olimpiát, s nem tudtam attól a gondolattól szabadulni, hogy ez az Olimpia tele volt furcsaságokkal. A furcsaságok közül rögtön kiemelném a megnyitót, amely a TV képernyője előtt szavakkal le nem írható virtuális élményt jelentett. (S ahogyan kiderült, valamilyen fokon az is volt; a kínai kislány gyönyörű hangja állítólag playbackről szólt, s a fantasztikus látványként ható tűzijáték lábnyomok számítógépes technika felhasználásával kerültek a TV néző elé. Egyébként, s legfőképpen a guruló pergament tekercs, amely Kína történelmét mutatta be, maga volt az emberi leleményesség és ötletdússág legmagasabb szintje!) Furcsaság említésével kezdtem, s ez a furcsa érzés a bevonulással kezdődött.
Két dologra voltam kíváncsi. Az első, természetesen a mieink, a magyarok megjelenése, kinézete. A megjelenés azért is fontos, mert az Olimpiát több milliárd ember nézi, s sportolóinkat a szimbolikus jegyek alapján azonosítják a nemzettel. Nos, jelentem, a szemrevaló kosztümök és öltönyök nélkülözték a nacionalizmus valamennyi jegyét; a Szent Korona nélküli piros-fehér-zöld zászló (ami egyébként is problematikus az olaszok miatt), volt az egyetlen, amivel azonosíthattam a magyar olimpiai küldöttség felvonuló tagjait. (Igaz, a versenyek alatt a Szent Korona embléma ott virított a versenyzők dresszein. De a győzelmeink utáni zászlófelvonáson a magyar zászlóról hiányzott! Fontos ez? Fontos, mert a kívül állók nem kötik össze a nemzeti színeinket a Szent Korona jelképével, amit, érmet szerzett sportolóinkon láttak. Másrészt, mint említettem, zavaró az olaszok megfordított színhasználata.) Még szomorúbb volt konstatálni azt, hogy Schmitt Pálon, a MOB elnökén és feleségén kívül nem volt jelen senki más, aki üdvözölte volna olimpikonjainkat. Ha már a ’mi Ferink, vagy Viktorunk’ nem is, de legalább Sólyom köztársasági elnök, vagy Szili Katalin, a T. Ház elnöke integethetett volna. Bojkottáltak Tibet miatt? A román miniszterelnök ott volt. De ott volt Bush, Putyin, Sarkozy. Nekik nem derogált a bojkott! (Szerény megjegyzésem: néha gondolkozni kellene itt elvtársak, mert a sok, a Kárpát-medencén kívülre eső demokratikus jogokért való kiállás fejfájást okoz! Meg a végén összezavarodik az ember.)
A második furcsaság az volt, hogy az Európai Uniós tagországok milyen öntudattal parádéztak nemzeti azonosságukat kifejező zászlóik alatt. Mint a régi szép olimpiai időkben, az uniós őrültség előtt. Semmi jel sem mutatott arra, hogy itt egy kontinensnyi egyesült nemzetek tagnációi vonulnak fel. Arra vártam, hogy a nemzeti zászlók mellett ott legyen az uniós zászló is, vagy egy ügyesen megtervezet EU-s embléma, mintegy jelezve, mik is lennénk. Hiszen Európa 27 állama mégis egy politikai, gazdasági; egy része, pedig monetáris unióban is él. Nem szeretnék ennek a gondolatnak túlzott jelentőséget tulajdonítani, azonban furcsa volt. Mintha az Európai Egyesült Államok (EU) érzelmi azonosság fundamentumai hiányoznának. Egy erőltetett hasonlattal élve: mintha az USA mind az 52 tagállama vonult volna fel saját zászlóik alatt, mellőzve a megszokott USA lobogót.
Paradigmaváltás előtt áll a világ, kezdtem, aminek gyors bemutatója, egy kis háború a Kaukázusban, az Olimpia árnyékában lett. A komoly megfigyelő egy tipikus proxy háborút láthatott, amelynek tétje az orosz politikai reakció képesség megállapítása lehetett egy geopolitikai sakkjátszmában, egy olyan nemzetközi esemény leple alatt, mint az Olimpia. Ez a geopolitika sakkjátszma elsősorban nem az olajról szólt (bár nem kis szerepet játszik az Oroszországot elkerülő, Grúzián keresztül vezető kőolajvezeték feletti ellenőrzés kérdése), hanem az amerikai befolyású NATO Oroszország határaihoz való közelebb tolásáról. Egy kis nyomásgyakorlással (=orosz fenyegetettség), a cseh és a lengyel kormányok gyors beleegyezésének kiharcolásával (és a cseh-lengyel közvélemény realizmusának semlegesítésével) az amerikai rakétaelhárító rendszerek telepítéséről, Csehország, illetve Lengyelország területén. A másik vetülete a grúziai fiaskónak, hogy kiharcolt egy lehetőséget a NATO további bővítésére kelet felé a Kaukázusban, hogy Oroszország minél nagyobb mértékben elszigetelődjön ’fizikailag’ a Közel-Kelettől, a stratégiai dominó elvnek megfelelően. Ha Grúziát (s tegyük hozzá, Ukrajnát is) sikerül kivonni az orosz befolyás alól, akkor a többi, volt szovjet tagköztársaságban is lejátszódhatnak (a korábbi sikertelen próbálkozások ellenére) a demokráciát követelő ’tömegnyomás’ hatására a ’Nyugat-barát’ rózsás forradalmak. Kialakulhatna egy ’cordon sanitaire’ délről, hasonlóan az 1919-24-es angol-francia intervenciós háborúk céljainak megfelelően, Oroszország körül. Ami védené a globalizált angolszász érdekeltségeket a Közel-Keleten. Hiszen, nemcsak az olaj, hanem a terület, a víz birtoklása is egyre nagyobb jelentőséget nyer abban a térségben. Természetesen, Izrael biztonságának garantálásával. Ismert, a Közel-Kelet ma egy ugyan olyan ’puskaporos hordó’, mint a Balkán volt az 1900-as években. Izrael és a palesztinok, Irán, Szíria-Libanon, Szíria-Izrael, Irak-Afganisztán. S az ottani stratégiai játszmába belelépett Pakisztán is, amely Indiával eddig már három komoly háborút vívott az utolsó hatvan év alatt. S még egy dolog. Oroszország és Kína, de India is az elmúlt években egyre szorosabb gazdasági, és nemzetközi politikai együttműködésről tett tanúságot. Ennek az együttműködésnek kiszélesítése és elmélyülése veszélyezteti az 1990 óta fennálló egyoldalú angolszász ’balance of power-t’, az angolszász pénzügyi, gazdasági és politikai világdominanciát. Ezt kérdőjelezte meg a hatalmas olajjövedelmekre alapozva Oroszország az utolsó 8 évben. S, tegyük hozzá, ezt kérdőjelezte meg Kína a 40 milliárd US$-ba kerülő Olimpia megrendezésének sikerével. E szövetség leértékeléséért beindított, s a világ média meghatározók által azonnal felkapott, elterelő események (Tibet, ujgurok: Kína; Oroszország Grúzia elleni fellépése, Pakisztánban az államfő lemondatása és az újabb kasmiri összecsapások) egy célt próbáltak elérni. ’Izzásban’ tartani a Közel –és Távol Kelet-Ázsiában a ’kis’ háborús övezeteket, hogy a globális pénzügyi válságban meggyengült angolszász világdominanciával szemben se alakulhasson ki más alternatíva egy új európai-ázsiai szövetség (Oroszország, Kína, India: népesség, gazdasági és nemzetközi politikai súlypotenciál) képében.

Sok-sok birka

Állampolitikai értelemben Magyarország teljesen felolvadni látszik az Európai Unióban. Nemzetközi politikai megjelenése és belpolitikai élete a túlértékelt ’transz-atlanti kapcsolatok’ görcsös visszaigazolásában, hozzá igazodásában mutatkozik meg. Ez az igazodás kényszer jelentkezik leginkább az orosz, illetve a kínai kapcsolatokban, kihasználva a sztereotípiák nyújtotta média befolyásolási lehetőségeket is. Az tény, hogy a magyarság az utolsó 160 évben nem tudott mit kezdeni a pánszlávista eszméket zászlajára tűző és képviselő Oroszországgal szemben. 1849, 1914, 1917-19, 1945-1991, 1956 mind olyan dátumai a magyar történelemnek, amelyek döntően degresszív irányban befolyásolták a magyar társadalom fejlődését a közvetlen, vagy közvetett (Tanácsköztársaság) orosz/szovjet nagyhatalmi beavatkozás miatt. Most azonban, másról szól a történet. Amit nem szabadna figyelmen kívül hagyni, s amit a magyar társadalom sem akar egyelőre még, megérteni. (A Fidesz oroszellenes kitörései pedig gyökereit árulja el. S ez a gyökér nem a ’konyec tovaris! Hanem a brit-amerikai transz-atlanti kapcsolatok!) Ez a másról szóló történet úgy kezdődik: hogy, volt egyszer egy Soros György, aki pénzelte a ’89/90-es kelet-európai bársonyos ’forradalmakat’ (a román kivételével), majd a grúz, az ukrán és a szerb narancsos ’forradalmakat’ is. A Soros féle ’Nyitott Társadalom’ győzelme azonban mindenhol ugyanazzal a következményekkel járt a társadalmakra. A hirtelenjében ’demokrata új politikai osztály’ csak a neoliberalizmus politikai és gazdasági filozófiájának maradéktalan átvételével volt képes azonosítani a Nyugathoz való felzárkózás, a piacgazdaság útjára való gyors áttérést. Ezt, a korábban állami monopol ipar –és kereskedelmi ágazatok privatizálása külföldi tulajdonosoknak, vagy teljes felszámolása, az állam szervező-szolgáltató szerepének minimalizálása, kivonulása a mezőgazdaságból, az egészségügyből, társadalombiztosításból, oktatásból kellett kifejeznie. A korábban állami bank –és pénzügyi szektor átadása külföldi tulajdonosoknak nevetséges összegekért (hírhedt példája ennek a Budapest Bank ’eladása a General Electric amerikai termelő-szolgáltató-pénzügyi konszernnak). A neoliberális szabad piaci dogmára hivatkozva megjelenhettek a plázák, a nagy bevásárló központok, amelyek a hazai termelők és beszállítók helyett anyaországbeli termelőiket és beszállítóikat részesítették előnyben. Gyakran másod-harmadosztályú árukkal. S amelyek rendkívül gyorsan ellehetetlenítették, felszámolták a kiskereskedelmi hálózatokat. De ugyanezen preferenciákat élvezték a betelepülő multinacionális termeltető vállalatok: létrejöhettek az afrikai és indiai gyarmatosítás éveiből jól ismert ’vámszabad’ területek sokaságai, amelyek a helyi béralkalmazottakon kívül semmilyen lényegi kapcsolatban nem voltak a helyi gazdaságokkal. Nyomasztó munkanélküliség, bérrabszolgaság, kiszolgáltatottság, létbizonytalanság, disszocializáció (közösségek szétesése), diszlokáció (elvándorlás), atomizáltság, drámai szintű népességcsökkenés. Térségünkre jellemző társadalom meghatározók csak abban különböznek, hogy az ’új’ politikai osztály felfogásában mennyire hasonul a régi, a szocializmusban szerepet játszó hatalmi osztálytól, vagyis, mennyire nemzeti, illetve nemzetközi jelleget ölt. Magyarországon a piacgazdaság globalizmusának nemzetköziségéhez való igazodása semmilyen problémát nem jelent a jelenlegi hatalmi osztálynak, ahogyan korábban sem jelentett problémát a szocialista tervgazdaság nemzetköziségéhez való igazodás. Sőt, ahogyan akkor kívánatos volt, úgy kívánatos napjainkban is ez a hasonulás, a nomenklaturához tartozás érdekében. Ebben a lényegi hozzáállásban való különbségek miatt vannak előttünk a lengyelek, szlovákok, szlovének a viszonylagos jólét, életszínvonal területén, mert ezen országok ’demokrata’ politikai osztályai elsősorban nemzeti gazdaságpolitikai érdekeket követnek. Még úgy is, mint a szlovákok, akik a tiszta szlovák vidékeket a magyarok lakta dél-felvidéki területekről kivont tőkebefektetésekből fejlesztik
„A világ nem volt kedves a neoliberalizmushoz, az eszmék zagyvalékához, amely azon a fundamentalista ítéleten alapul, hogy a piacok önmagukat korrigálják, az erőforrásokat hatékonyan allokálják, és jól szolgálják a közérdeket.”-írja Joseph E. Stiglitz, a Világbank volt vezető közgazdásza . S rögtön hozzáteszi, hogy a „szabadpiacról szóló retorikát szelektíven alkalmazták: az elveket, ha azok bizonyos speciális érdekeket szolgáltak, magukévá tették, ellenkező esetben azonban elvetették…Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet. ”
Ismerős ez a megállapítás? Idézzük csak fel a jelenleg folyó álretorikai gazdaságpolitikai vitát, hogy az adó –és járulékcsökkentés elkerülhetetlen, hogy annak mértéke milyen nagy legyen, és, hogy az adó –és járulékcsökkentés olyan ösztönző lesz majd a vállalkozások számára, hogy azok azonnal megvalósítják mind a kormánypárti, mind az ellenzéki vágyálmokat: a gazdaság „kifehérítését” és a több százezres munkahelyteremtést. Arra kell gondolnunk elsősorban, hogy az adó –és járulékcsökkentés egy eleve tőkeszegény társadalmi-gazdasági közegben kiknek az érdekeit szolgálja majd. Különösen egy olyan időszakban, amikor a válság, a pénzügyi világválság jeleit egyre több nemzetközi jelentőségű sajtóorgánum említi, amelynek kezelhetetlensége Magyarország esetében bármikor a teljes pénzügyi/gazdasági összeomlást jelenti. Amit csak a nyílt társadalmi káosz követhet.
Sokan úgy vélik, hogy az Európai Uniós tagság védelmet nyújt majd a gazdasági és pénzügyi válság következményeitől. Ez csak annyiban lenne igaz, ha a Nyugaton kibontakozó válság mérsékelt lenne, s ennek következtében a nyugati piacokra exportáló magyarországi multinacionális cégek továbbra is fenn tartanák termelési kapacitásukat. Ami a magyarországi gazdasági élet, még ha minimális szintű működését, de életben tartaná. Azonban, a válság, pontosan Nyugatról szűrődik be.
„A világgazdaság zavaraira az üzleti aktivitást célzó felmérések is utalnak.”- mutat rá Hans-Werner Sinn . Majd folytatja: „Az index jelenleg 2001 negyedik negyedéve óta nem tapasztalt alacsony szinten van. A légkör indexének a hanyatlásban különösen nagy súllyal szerepelnek a Nyugat-Európában és az Ázsiában megfigyelhető irányzatok. Ez eloszlatta azokat a reményeket, hogy az ázsiai gazdasági aktivitás az amerikaitól függetlenül is alakulhat, ami kompenzálhatná az európai exportőröknek az Egyesült Államokban elszenvedett veszteségeit…Az USA legfrissebb mutatója …2001 óta nem tapasztalt szintre zuhant….Németország – Európa legnagyobb gazdasága – egyenesen a pangás felé tart…Az amerikai gazdaság méreteinek nagyjából a felének felérő Japánban továbbra is gyengék a növekedés erői.” Bár Kína 9.5%-os, India 8%-os Oroszország 6.5%-os, Latin-Amerika 4.5%-os gazdasági bővülésre tehet szert a következő évben, világgazdasági súlyuk azonban kevés. Kína mindössze 5 %-ban játszik szerepet a világgazdaságban .
Hans-Werner Sinn cikkére való hivatkozásom mindössze azt próbálja alátámasztani, hogy a 18 éve hatalmon levő, politikai erődítményeikben táborozó politikai osztályunk eddig semmilyen hathatós védelmi intézkedést nem hoztak a közelgő és várható válság hatásainak társadalmi tompítására. „Mindenesetre tény, az ingatlanpiac kifulladása az angolszász államok, Spanyolország és Dánia után Európa többi gazdaságaiba is kezd átgyűrűzni, a nyersanyagárak területén pedig egyenlőre nem lehet számottevő enyhülésre számítani….A borús összképet erősíti a Nordea Bank tegnap kiadott elemzése (2008. 09. 02.), amely szerint az északi államokban is egyre inkább érezhető a konjuktúra gyengülése. ” A sokasodó válságjelek ellenére a Gyurcsány kormány a még állami tulajdonban megmaradt vállalatok további eladását tervezi, többek között az energetikai elosztó MVM-t, valamint a vízközművek privatizálását is kivitelezhetőnek tartja. Továbbra sincs egyértelműen biztosítva a termőföldvagyon további sorsa. Víz-energia-termőföld: a XXI. sz. következő évtizedeinek legfontosabb társadalom fenntartó és megőrző eszközei. Külföldieknek tulajdonszerzés céljából való eladása a nemzettársadalom felszámolásának leggyorsabban kivitelezhető lépése. (Ehhez hasonló Palesztinában történt 1948-ban, Izrael állam megalapításakor. A földjükről elűzött palesztinok utódai ma is menekülttáborokban tengetik életüket. Hontalanokká váltak, akik teherként jelentkeznek a befogadó országok számára. Mi, magyarok, vajon hová mehetnénk…?)
A fentiek tükrében nyilvánvalónak tűnik, hogy egy gyors kormányfőváltás semmit nem fog megoldani. Sőt, még az SZDSZ/Fidesz által szorgalmazott ’szakértői’ kormány sem, amennyiben a magyarországi globalizált neoliberális monetáris és pénzügypolitika, valamint annak eltartását biztosító gazdaságpolitika nem változik meg. Amennyiben minden változatlanul marad (a látványos személycseréken kívül), a magánosított Magyarországon a kormány szerepe kimerül a kialakult tulajdonszerkezet fenntartásában, az üzleti világ magas hozamú profit biztosító működtetésében. Az állami szuverén gazdasági/pénzügyi mozgástér hiánya magától értetődően befolyásolja a politika mozgásterét (a döntéshozatalt). Gyurcsány Ferenc kormányfői pozíciója körüli színjáték az első lépés az ’argentin’ úton.
Hogyan is jellemezte Joseph E. Stiglitz a neoliberalizmust? „Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet.” Ez a kulcsmondat mutatja meg a jelen gazdaságpolitikai zsákutcából való kivezető utat. A gyökeres változtatás legelső lépéseként ezektől a ’speciális érdekcsoportoktól’ kell megszabadulni. Utána következhet csak a teljes privatizáció felülvizsgálata. Visszamenőleg, 1988-tól kezdődően. Személyi konzekvenciákkal. Majd, ezt követően kerülhet sor a magántulajdonra épülő szociális piacgazdaság alapjainak lerakása. Nem kell újat kitalálni, ez a piacgazdasági modell már sikeresen működött Németországban a háborút követő majdnem 30 évben. (Függetlenül attól, hogy akadnak közgazdászok, akik elvetik ezt, arra hivatkozva, hogy az akkori gazdasági/pénzügypolitikai eszközök nem alkalmazhatóak a jelenlegi gazdaság/pénzügy politikai környezetben.) Tehát, a ’know-how’, a ’hogyan’ technikai leírása adott. Az elmúlt 18 év valamennyi kormányzati rombolása ellenére hiszem azt, hogy Magyarországon is meg van az az emberanyag, amely sikeresen képes megvalósítani a ’wunderschaftot’ Magyarországon.
Jelentem, Kemény Dénes magyar szövetségi kapitány és játékosai bebizonyították Pekingben, hogy ők a világ legjobb vízilabdázói. Sikerük alapja nem csak a rutin, az összeszokottság volt, hanem az is, hogy mindegyikük egy-egy klasszist képvisel ebben a játékban. Mégis, ezek a nagyszerű sportemberek csak együtt voltak képesek megvédeni olimpiai elsőbbségüket. Együtt küzdötték le a nehézségeket, egymást bátorították, amikor valamelyikük nem összpontosított eléggé, s a győzelem pillanatában valamennyien tudták, hogy mindez annak a csapatnak az érdeme, amelynek ők, egyénileg, csak atomjai, részei voltak. S mit lehet írni Kemény Dénesről, a szövetségi kapitányról? Irányított és irányított. Fanatizálva a csapatot, hogy a kitűzött célt el lehet érni. Taktikát, stratégiát dolgozott ki, oktatott, és magyarázott. A technikai háttércsoport, a technikai edző, az orvos, a gyúró, és a többi névtelen, pedig mindig kéznél voltak. És győztünk, mert a szövetségi kapitány irányított, a technikai csoport kiszolgált, a játékosok játszottak. És a lelátótér zúgott a ’ria, ria, Hungária”-tól. (Az amerikaiak pedig lógó orral bámultak a semmibe, mert nem értették. Nem is érthették!)
Egy ilyen szövetségi kapitányt, játékosokat és az őket kiszolgáló technikai csoportot képzelek el a társadalom élén, amely ki tudná vezetni a magyar társadalmat ebből az iszonyú, 18 éve tartó szándékos rombolásból. Amely kimozdíthatná végre a magyar társadalmat ebből a szörnyű tehetetlenség érzéséből.

Csontos Gábor politológus
.