Értelmetlen, céltalan, káros

.
Megvannak a jelöltek, látjuk, remek csapat, csupa érett, bölcs férfi, csupa joviális, késő Kádár-kori arcél. Csupa nagyszerű szakember, aki már bizonyított. Mit is?

Sokat nézhettük ezt a tablót az elmúlt huszonnégy órában, minden címlapon a nagy hármas: Surányi, Glatz, Vértes. A remény arcai. Jézusom!

Hogy ki mennyire Amway [1], ki mennyire volt szorgos támasza [2] a letűnt rendszernek, ki mennyire megbízható szaki, azt ne is kaparásszuk. Miért van az az érzésünk, mintha három Demján Sándort látnánk (ráadásul a skálás, és nem az orosz lottós korszakból)? Tényleg a nejlongarbólobbi állhat Gyurcsány megbuktatása mögött?

Ebből a csapatból már fazonra is kitűnne Bokros. Ebben a csapatban még egyéniségnek tűnne, lendületesnek, hitelesnek. Komolyabb ötletet vagy víziót abból az arcból sem néznénk ki, de legalább valamit. Csak hogy ő éppen a klasszikus, Sas József-i értelmeben vett politikai kabaré műfaját próbálgatja egy feloszlás előtt álló pincetársulatban, komoly jelöltként szóba sem jöhet.

Nem itt van a kutya elásva.

Hanem: ennek az egésznek az égvilágon semmi értelme sincs.

Azt ugye senki sem gondolja komolyan, hogy válságkezelésre alkalmas lehet egy párttámogatás és választói felhatamazás nélküli kormány? (Amikor egy erős pártbeli bázissal rendelkező, viszonylag stabil fölénnyel megválasztott, karizmatikus politikus által vezetett sem volt képes egyetlen érdemi válságkezelő lépést kiszenvedni magából.) Mégis, hogy működne egy ilyen? Hány MSZP-tagozattal kellene egyeztetni félóránként a különböző gazdaságpolitikai lépéseket? Milyen csodaprogramot lehet kitalálni, ami az elmúlt három évben nem jutott eszébe Gyurcsánynak?

Még egy év agónia biturbó. Minek?

De még az is merész feltételezés, hogy ez a manőver lehetőséget teremtene Gyurcsány Ferencnek a 2014-es visszatérésre. Ugyan. Legföljebb ha az aranyhalak választójogot kapnának.

Akkor tényleg, miért csinálják? (De sokszor feltettük ezt a kérdést az utóbbi három évben.)

Más magyarázat nincs, mint hogy viszi őket előre a fene nagy politikai logika, vagy mi. Illetve, a Magyar Nemzet-esebb verzió, hogy még sürgős eltulajdonítani valók vannak a közös kasszában, és nem más, hanem éppen ez volna az a bizonyos politikai logika, amiből nem tud és nem hajlandó kilépni senki.

Mert ugyan 2006-ban mi értelme volt [3] megnyerni a választásokat úgy? Ha Gyurcsány fele akkora stratéga és fele olyan éleseszű politikus volna, mint amilyennek láttatni szereti magát, akkor rájött volna: az égvilágon semmi értelme sincs. A nagy terveket, a társadalom- és országátformáló programokat (ha ugyan voltak ilyenek) nem lehet sumákban végrehajtani. Meg úgysem, hogy odaállok, azt mondom, hazudtam, és aztán minden másképp lesz.

Ezt sem gondolták végig, semmit sem gondoltak végig, nem volt más, csak nagy löttyös indulat, a kérlelhetetlen belső logika, győzni kell, bármi áron, kormányozni bármi áron, és aztán majd kiderül, hogy mi a cél. Nem derült ki.

Most viszont lenne cél: megállítani a lecsúszást és valahogy kimászni az orrig érő szarból. Erre ez a struktúra alkalmatlan. Erre ez a félkisebbségi, félszakértői kavarás alkalmatlan. Az MSZP alkalmatlan.

Vajon mikor esik le egy-két tucatnyi SZDSZ-es és szoci képviselőnek, hogy értelmetlen és káros, amihez asszisztálnak? Hogy senkinek sem tesznek jót, még maguknak sem.

(Akkor majd jöhet a Fidesz, és aztán tényleg lehet hosszan töprengeni azon, hogy tényleg mi értelme volt ennek a 2006–2009-es izének.)

UP

Index.hu

Csontos Gábor: Széleskörű társadalmi összefogás nélkül nem megy!

.
„A liberális elmélet azt tanítja, hogy az olcsóbb termeléssel szemben a drágának meg kell hajolni. A gazdasági versenyben a legalkalmasabb felülmarad és a drága kínálat, ha nem talál megfelelő keresletre, beszünteti a termelést…Minő konzekvenciákat kellene a liberális gazdasági politika alapján az európai államoknak most levonniok? A válasz nem kétséges. A szolnoki kisgazda szűnjön meg búzát termelni, még akkor is, ha más nem terem meg a földjén, mert az argentínai pampák olcsóbban ontják szűz talajukon a búzát, mint a magyar Tiszavidék. A dunántúli cukorrépa termelő hagyja abba ezt a költséges passziót, mert a szubtropikus cukornád magas cukortartalmával és olcsó áraival okvetlenül meg fogja őt ölni. Végigmehetnénk a mezőgazdaság és a gyáripar úgyszólván valamennyi ágazatán, kimutatván, hogy az ismertetett tények nyomán az európai ipari és agrártermelés egyaránt kapitulálni kénytelen más, új földrészek elviselhetetlen versenyével szemben. A földeket újból lepje be az erdő, a kihűlt gyárkémények omoljanak le, és Európa népessége vegyen vándorbotot a kezébe s egy új népvándorlás rendjén vonuljon más, boldogabb égtájak felé, hol kedvezőbb körülmények között tud termelni, megélni és boldogulni…”

(Eckhard Tibor, A londoni világgazdasági konferencia mérlege, Külügyi Szemle, 1933.)

A magyar társadalom 2009 első hónapjaiban egy válaszút elé érkezett. Az egyre súlyosbodó pénzügyi-gazdasági válság, amely már a társadalmat alkotó egyén létbiztonságát kérdőjelezi meg, rá kell, hogy kényszerítse a döntéshozói pozíciókból távoltartott civil társadalmat (a lakosság többségét) a „hogyan tovább” megválaszolására. A pénzügyi-gazdasági válság mára mindenki számára egyre világosabbá teszi: a magukat rendszerváltóknak kikiáltók csak szavakkal akarták a szociális piacgazdaságot és a szociális piacgazdaság biztosította életszínvonalat. Helyette a magyar társadalomra ráerőszakoltak egy életidegen, gazdaságtörténetileg sem bizonyítható gazdaságfilozófián alapuló újkapitalista gazdasági rendszert. Ami a szocializmus örökségeként, 20 év alatt nem csak maga jutott egy mély válságba, hanem magával rántotta a ráépített társadalmat is. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy már alig beszélhetünk társadalomról: a társadalmat összefűző szolidaritást tudatos, a Kádár-korszak szociokulturális örökségére építve, a XIX. sz. elejéről kölcsönzött ’kulturkampf’-jával (magyarságtudat ellenesség) és a pénzügyi és gazdaságpolitikai eszközök felhasználásával, szétzúzták. A politikai döntéshozói pozíciókat elfoglaló, neoliberális társadalomfilozófiai elveket valló garnitúra (a Soros György féle ’Nyitott Társadalomból’ kinőtt Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd Szabad Demokraták Szövetsége) által kikényszerített, s az általuk birtokolt média közvetítésével kierőszakolt ’politikai korrekt beszéd’ hatására megjelent elítélő meghatározások: patriótizmus, hazafiasság, magyarságtudat; a társadalmi táptalajt nélkülöző nyilasozás, rasszizmus, antiszemitizmus, stb. a mai napig kiható, iszonyú társadalompszichológiai törést, társadalmi szkrizoféniát okozott. Ennek egyik hathatós következménye a civil társadalom rendkívüli megosztottsága és gyengesége. A mindennapi túlélésért küzdő emberek egy újabb, immár életbiztonságukat is fenyegető jelenséggel kerültek szembe: a politikai, gazdasági, pénzügyi és médiahatalmat kisajátított neoliberális hatalmi szféra által feltüzelt cigányság etnikai jellegű fenyegetettségével.
Hogyan jutottunk el idáig? A válasz, visszatekintve az elmúlt 20 év eseményeire, olyan „egyszerűnek” tűnik. Magyarországot a nemzetközi tőke képviselői kiszemelték egy kísérleti laboratóriumnak, s a magyar lakosságot pedig a kísérleti nyúlnak. Milyen célból? A kérdés megválaszolása összefügg az elmúlt évtizedben egyre nagyobb hangsúlyt kapott klimatikus változások, és az egyre szűkülő természeti erőforrások kérdésével. Vagyis azzal, hogy bolygónk népesség eltartó képessége egyre szűkül, a globális kapitalizmus profitorientált, szükség feletti fogyasztáson alapuló rendjét a természeti erőforrások újratermelődése már nem képes követni. Vagyis, a profitorientáltságú erőltetett felhasználás következtében a megújuló, és a nem megújuló természeti erőforrások kimerülőben vannak. Az elapadó természeti erőforrások feletti rendelkezés egyedüli jogát magának vindikáló globális tőke, az atomfegyverekkel megvívott világháború rémétől irtózva, a korábban, a dél-amerikai államokban beüzemelt szociáldarwinizmus társadalom átalakító tapasztalatait vetette be a Szovjetunió felbomlását követő világtörténeti eseménysorozat pillanataiban: nem csak a felbomló Szovjetunióban, hanem a volt, közép-kelet európai szocialista országokban is. A szociáldarwinizmus lényege az adott területen, mesterséges, társadalom visszafejlődést indukáló gazdasági körülmények kialakításával felgyorsított népesség csökkentés. Vagy: miként a szabadpiacon a szabadpiaci versenykörülmények között a gyengébb versenytárs becsődől, és eltűnik a gazdasági életből, úgy a szabadpiaci körülmények közé beszorított szociális szféra, egy társadalom is elpusztulhat a különböző kvalitású társadalmak erőforrásokért vívott kíméletlen versenyében. Ez, a szociáldarwinista felfogás szerint, nem csak az adott területen levő természeti források konzerválását jelenti a kisebb lakosság természeti erőforrás felhasználása következtében, hanem az elüresedést követően, lehetőséget nyújt más, általuk életképesebbnek kikiáltott társadalmak „élettér” növekedésére is.
Ezek után feltehetjük azt a kérdést, vajon miért állítjuk, hogy a magyar társadalom, tudatán kívül, egy kísérleti „nyúl” szerepét játssza?
Vissza kell tekintenünk a ’80-as évekre, amikor a kádári pártvezetéstől elszakadó, egyre liberálisabb szemléletű pénzügyi vezetés Fekete János, MNB alelnök vezetésével csatlakoztatta az országot a Nemzetközi Valutaalaphoz, és a VilágBankhoz. Ettől a pillanattól kezdve, a valutaalapi és világbanki ’ajánlásoknak’ megfelelően indulnak be azok a pénzügyi megszorítás-csomagok, amelyek a társadalom szociális szféráját vették elsősorban célba az adósságszolgálat elsődlegességére hivatkozva. Vagyis: Magyarország akkori gazdasági állapotának megfelelő életszínvonalát (és életszínvonal növekedési potenciáját) kellett tudatos pénzügypolitikai eszközökkel csökkenteni. A magyar társadalom, társadalompszichológiai mértékhez mérten is rendkívül gyorsan reagál a rejtetten, kívülről indukált életszínvonalának csökkentésére: túlmunkát vállal és ennek következtében alig néhány év alatt kialakulnak azok a népbetegségek, amelyek a középkorúak idő előtti halálozásához vezetnek: a felvállalt túlmunka okozta stressz következtében: keringési, daganatos elhalálozás, ér –és szívbetegségek, alkoholizmus, öngyilkosság. A jövőt biztosító generációs átörökítés drámaian csökken, elkezdődnek a családok felbomlása, kevesebb gyerek születik, megnő a kivándorlásra ösztökélő hajlam. 1981 óta megközelítőleg 750 ezer fővel csökkent a magyar lakosság száma; a gyerekkorúak 832 ezer fővel vannak kevesebben. A társadalmi státusz átterelődik a pénzben, vagyonban kifejezhető önértékelés birtoklására. Miközben az állam rejtett eladósodottsága egyre nő, s a kamatszivattyú egyre nagyobb és jobb hatásfokkal működik. Németh Miklós, a késő kádári Magyarország utolsó miniszterelnöke pedig 1989 őszén kijelenti, hogy az ország külföldi államadóssága 22 milliárd US$, amiből mindössze 1.5 milliárd US$ a tényleges tőkefelvétel.
A Gorbacsov-i peresztrojka látványos bukását követően Közép-Kelet Európában hihetetlen gyorsasággal, alig egy év alatt megtörténnek az eufórikus hangulatú „bársonyos” forradalmak, s a tervgazdálkodás helyébe a gazdasági bajokat orvosolni hivatott washingtoni megállapodás lép. Bár az u.n. Kerekasztal tárgyalásokon megszövegezett ideiglenes Alkotmányban belefoglalják, hogy Magyarország a szociális piacgazdaság megteremtését tűzi ki társadalompolitikai célul, szinte azonnal elkezdődik a washingtoni megállapodás ellentmondást nem tűrő piaci fegyelmén alapuló (dereguláció, privatizáció, liberalizáció) gazdaságpolitika érvénybe léptetése. Ezt a gazdaságpolitikai ’sokkterápiát’ az akkori közgazdasági réteg szinte teljes egészében felvállalja. Miközben az Antall-kormány önmagát nemzeti-konzervatív értékalapú kormánynak titulálja, a dél-amerikai típusú újkapitalizmus rendszerjellemzői egyre nagyobb, és gyorsított mértékben rögzülnek. Magas munkanélküliség, az állami/társadalmi stratégiai vagyon privatizálása, hazai termelői kapacitások és piac eltűnése, világpiaci árak, nyomott bérek, a multinacionális zárt termelői-összeszerelői üzemek megjelenése, és nem utolsó sorban a kirívó jövedelemegyenlőtlenség, valamint a szegénység és a hajléktalanság. A létbizonytalanságon kívül a lakosságot tovább sokkolja a ’semmiből’ előteremtődött vagyonok látványos keletkezése és a nyílt bűnözés: a prostitúció, a ’lánykereskedelem’, a kábítószerfogyasztás, a ’megélhetési’ bűnözés. Miközben, a vagyon és életbiztonságot szavatoló rendvédelmi és közigazgatási szerveknél jelentős átszervezések, leépítések történnek. Az újkapitalista gazdasági rendszerrel hatalomra jutott neoliberális társadalomfilozófia diadalát üli. A termelő bázisát, piacát, munkahelyét, megélhetését vesztett magyar társadalom riadtan figyel. Nem érti, csak sejti, mi is történik vele. Kiszorult a döntéshozatalból. Mert, ellentétben a környező, volt szocialista országokkal, Magyarországon nem történt meg az előző rendszer haszonélvezőinek, kiszolgálóinak elszámoltatása. Sőt, a késő-kádári hatalom második, harmadik vonalbeli elitje kiegyezik, és maga mellé veszi a hatalomba a Kerekasztal tárgyalásokon prezentált u.n. belső ’ellenzéket’. Ennek következtében a neoliberális újkapitalista gazdasági és jogállami demokratikus rendben a civil társadalomra többé nincs szükség. Csak négy évenként, amikor retorikai dublőrök ’Isten országának’ eljöttét hirdetik meg, ha a hálás publikum rájuk szavaz. De utána, minden folytatódik a neoliberális társadalomfilozófia zászlóvivői szerint. Az „állam rossz gazda”, csak a piac és a piac képes hathatósan rendbe tenni mindent, orvosolni minden bajt. A ’piac’ viszont mindent beáraz. Alig néhány évvel az eufórikus 1988/89-es évektől, a magyar államadósság felszökik 37 milliárd US$-ra. De: nincs, vagy alig van már termelői kapacitás, másfél millió munkahely hiányzik a nemzetgazdaságból, még a hazai piac is egyre szűkül. A nemzetközi piaci részesedést egyre nagyobb mértékben a betelepedett, zárt, monokulturális termelés körű multinacionális cégek sajátítják ki. Akiknek a magyar nemzetgazdasághoz hozzájárulása kimerül (a magyar tulajdonban levő közép –és kisvállalkozások munkaerő felszívó képességéhez viszonyítva), az alacsony bérért foglalkoztatottak kis létszámú alkalmazásában.
A civil magyar társadalom hoz egy végzetes döntést. Azokhoz fordul, akik eredetileg is előkészítették a talajt a majdnem kész neoliberális újkapitalizmus számára. Az önmagát megreformáltnak feltüntető MSZMP utódpártjának, az MSZP-nek adva bizalmat a kormányzásra. Abban bízva, hogy a hanyatló életszínvonalat csak azok lesznek képesek majd megfordítani, akik, korábban, szakértőkként, ’egész életüket’ a Kádár-korszak életszínvonal növekedés politikájának megteremtésében töltötték. A civil társadalom öncsonkító módon, ismét kiegyezni akart: egy elfogadható életszínvonalért erkölcsileg végleg meghasonlott önmagával. Revideálni akarta 1956-ot, a Rákosi –és a Kádár korszakokat a biztonságos megélhetésért. S a Horn-kormány beemeli maga mellé a magyarországi újkapitalizmus legelszántabb hirdetőjét, a nemzetközi nagytőke egyedüli érdekeit képviselő, kozmopolita SZDSZ-t. Jön Bokros Lajos és a csomagja, amely a lakosság terhére egy óriási arányú jövedelem átcsoportosítást hajt végre a gazdasági és pénzügyi elit részére. A külföldieknek privatizált energetikai, feldolgozóipari, vízipari, pénzügyi stb., stratégiai ágazatok áron alul kelnek el, mintegy 6 milliárd US$ értéken. Majd, Medgyessy pénzügyminiszter és Surányi MNB elnök piacosítja az. u.n. ’belső’ államadósságot, mintegy 2000 milliárd (1997-es) forint értéken. Ami, kikerülve az MNB könyveléséből, a költségvetés piaci alapú, kamatozó államadósságának részévé vált.
A civil magyar társadalom ismét egy rossz döntést hoz. Döntéshozói pozícióba emeli a kormányzati tapasztalatok nélkül rendelkező fiatal demokratákat és a kisgazdákat a már megszilárdult újkapitalista neoliberális gazdasági rendszer keretein belül. Annak reményében, hogy a fiataldemokraták hangoztatott polgári-keresztény Magyarországa valamelyest mérsékeli a neoliberális újkapitalizmus szélsőségeit, másrészt, a kisgazdák (Isten, Haza, Család) beemelésével megindulhat a vidék, a mezőgazdaság feltőkésítése, aminek segítségével a mezőgazdaság felveheti majd a versenyt Magyarország az Európai Unióba belépése után a tőkeerős, Európai Uniós tagországok mezőgazdasági termelőivel. Az Orbán-Torgyán kormánynak 2000-ig szerencséje volt. Tartott még a világgazdasági konjunktúra, azon belül, elsősorban a nyugat-európai fogyasztói konjunktúra, ahová a magyarországi export mintegy 80%-a irányult. Ezzel is szinten tartva a foglalkoztatottságot. A konjunktúra a megnövekedett államháztartási bevételeket produkálva lehetővé tette a növekvő GDP-hez viszonyított államadósság lassú csökkentését. Mialatt, azonban, a tényleges nemzeti produktum (GNP) visszaszorulása már jelezte, hogy a magyarországi gazdasági és pénzügyi szerkezetben történt eltolódás a külföldi tulajdonú termeltetői, feldolgozóipari, beszállítói, kereskedelmi, banki-hitelező ágazatok felé a Magyarországon megtermelt profitkivitel egyre növekvő állandósulását teszi lehetővé (évi, kb. 30 milliárd US$). Miközben, a megrögzült tőkekiviteli csatornák azok, amelyek megfosztják a kormányzatot minden olyan gazdaság –és pénzügypolitikai eszköztől, amellyel élhet egy esetleges, dekonjunkturális válság esetén. A válság, viszont elég gyorsan megérkezett. Az 1997/98-as ázsiai és orosz pénzügyi válság után a 2000. évhez fűződő számítógépipari és szoftware (IT, information technology) Wall Street-i tőzsdei buborék kipukkanásával. Az Orbán-kormány (Torgyán nélkül, mire a szavazói tömegbázissal rendelkező kisgazdapárt darabokra esett szét) az előremenekülés (rossz) útját választotta. Azt vélelmezték, hogy az idegenforgalomból és a gyógyturizmusból befolyó bevételek nagyságrendben pótolni tudják a 2000. évi tőzsdei válság miatti – átmenetinek vélt dekonjunkturális hatásokat. Ami, gazdasági hatásait nézve, a 2002-es választásokig bizonyíthatja az Orbán-kormány helyes gazdaságpolitikáját a választók felé. A másik, szintén a választásokat megnyerő szándék, az Európai Unióval megkötött csatlakozási feltételek gyors aláírása volt, Martonyi János külügyminiszter személyében, 2001 decemberében. Ez utóbbi lépés azonban visszaütött. Hamarosan kiderült, hogy a termőföld, bár eladási moratóriumot kötöttek ki, a tőke szabad áramlása c. fejezet be került. Vagyis, a termőföld az eladási moratórium lejárta után ugyanolyan adás-vétel, szabadon forgalmazható tétellé vált, mint maga a tőke/pénz. Azonban a 2001. szeptember 9.-i New York-i kettős torony összeomlása, és a USA ifj. Bush elnökségének meghirdetett világ „terrorizmus” elleni harca romba döntötte az idegenforgalomra és a gyógyturizmusra alapozott, költségvetés-bevétel növelő, gazdaságpolitikai elképzeléseiket. A kisgazda (s tegyük hozzá, a kereszténydemokrata) szavazatok nélkül az Orbán-kormány szavazói bázisa elégtelennek minősült. A MIÉP kiesését üdvözlő FIDESZ (Pokorni) az első fordulót követően megpecsételte a FIDESZ második fordulóban elért teljesítményét. A civil társadalom a rossz kihívásra ismét rossz választ adott. Győzhetett a magyarországi neoliberális újkapitalizmus kozmopolita szárnya, a legfelsőbb vezetői szinten összeolvadt MSZP/SZDSZ, előbb Medgyessy Péterrel az élen, majd egy belső palotaforradalommal, Gyurcsány Ferenccel, 2004-től.
A hazai neoliberális újkapitalizmus a közszféra magánosítására (egészségügy, oktatás) irányuló kísérlete megkezdődhetett.
A civil szféra, a szocialistaliberális kormányzat társadalombiztosítási, egészségügyi, kórház privatizációs kísérletére egy sikeres népszavazás kiírattatásával válaszolt. Egyetlen egy katasztrofális hiba történt a népszavazás tárgyában. A fenti sorokban már utalás történt a civil társadalom gyengeségét és megosztottságát jelentő, a Kádár-korszakból örökölt szociokulturális örökségre. A civil társadalom nem akarta észrevenni a népszavazás két kérdésének ellentmondását. A szocialistaliberális kormányzat mesteri módon összevonta az egész Kárpát-medencére vonatkoztatott nemzeti össztudatot megerősítő állampolgársági javaslatot és a kifejezetten, a magyarországi neoliberális újkapitalizmus egészségügyet magánosítani szándékával. A civil szféra katasztrofális vereséget szenvedett. Elárulta önön hovatartozását. A kormányzat ezt nagyobb győzelemként értékelte, mint az egészségügy privatizálására tett kísérletének elbukását. Ez a győzelmi eufória kitartott a 2006-os országgyűlési választásokig. Sem a parlamenti politikai ellenzék, sem a civil szféra nem volt képes hathatósan ellensúlyozni az előző év december 5.-ét. Függetlenül a később elhangzott választási csalásra utalásoktól, a szocialistaliberális hatalmi formáció ismét kormányzati helyzetbe került.
2006. ősze. Szeptember 17- október 23-ig. A szétforgácsolt civil szerveződések jamboree-ja a Kossuth téren. A látszat szólás –és véleményszabadság teljes körű körbejárása. A célok kitűzése a végrehajtó hatalom megszerzésének szándéka nélkül. S, amikor a hatalom lecsapott, október 23-án, kiderült, a Kossuth tériek csak néhány főből állnak.
A hatalom brutalitása mindenkit megdöbbentett.
A neoliberális újkapitalizmus képviselői elérkezettnek látták az időt, hogy az egészségügy privatizációját keresztülvigyék. Előbb Molnár Lajos, SZDSZ-es egészségügyi miniszter, majd utóda, a szintén SZDSZ-es Horváth Ágnes nevével fémjelezve. Azonban, a civil társadalom látványos összefogásával (a legnagyobb ellenzéki párt, a FIDESZ látványos háttérben maradásával) az „egészségügyi reform” címén történő magánosítási kísérlet, csúfosan megbukott, 2008. márc. 9.-én. S belebukott az SZDSZ is, amely – valószínűsíthetően – garantálta a nemzetközi, s velük szorosan együttműködő hazai tőkeérdekeltségeknek az újabb pénzforrásszerzési lehetőséget. (Az összefüggés ebben az esetben is nyilvánvaló, mint az oktatás területén. A magán egészségügyi pénztárak, magán egészségügyi intézmények, magán gyógyszergyárak szoros munkakapcsolatáról lehet beszélni. Amely kapcsolatrendszerben az állandó bevételen alapuló profithányados biztosítása a döntő. S, amely, magánjellege ellenére, ezer szállal tapad a közpénzen fenntartott Társadalombiztosítási rendszerhez.)
Az SZDSZ erőltetett kilépése a kormányból már előre vetítette a magára hagyott MSZP kormányzat politikai vergődését. Azonban, a civil szféra, egy tényleges forradalom kirobbanása nélkül, a megrögzült neoliberális újkapitalista politikai (és gazdasági) rendszeren belül tehetetlen hathatós politikai támogatás nélkül. Az országgyűlés önmagát legnagyobbá kinőtt pártja, a FIDESZ, pedig a retorikai fordulatokon kívül, mozdulatlan maradt. (A rendszer nem engedi a Parlament épületén kívüli utcai politizálást.) Ez a tehetetlenség látszódik a mai napig,
A balatonöszödi beszéd (2006. május) és a szeptember-október (2006. szeptember 17-október23.) közötti időszakban már látszódtak azok a világ pénzügyi-gazdasági válságjelek, amelyek alig 2 évvel később, a beijingi (pekingi) Olimpia után óriási erővel rázták meg a világbanki –és pénzügyi szervezeteket. Aminek nyitányát a világ addig ötödik legnagyobb kereskedelmi bankjának tartott Lehman Brothers csődje jelentette (2008. szeptember). Kifulladt az USA-ban 2000/2001-ben beindított, az ingatlanpiaci hitelezésen (ingatlanra alapozott olcsó, de eladósodottságot növelő fogyasztási hitel) alapuló, mesterséges kereslet (fogyasztást) élénkítő gazdaságpolitika. Aminek fenntarthatóságát növelte (az állami eladósodással párhuzamosan) az iraki, afganisztáni háborúk hadiipari és hadiszolgáltatás (logisztika) egyre nagyobb mértékű keresletélénkítő hatása a háborúban részt vevő országok gazdaságai számára. (S, hozzátehetjük, többlet keresletként jelentkezett a beijingi (pekingi) Olimpia megrendezésének 40 milliárd US$-ra tehető összege is.) A magyar gazdaság azonban kimaradt az iraki, afganisztáni háborúk indukálta gazdaságösztönző keresleti hullámból. Bár a Gyurcsány-kormány felajánlotta Taszárt (2005) amerikai logisztikai bázisként, Taszár ’hozzájárulása’ a helyi önkormányzati (és állami, költségvetési) bevételek növeléséhez kimerült a helyi lakossági foglalkoztatottságban (WC pucolók, körlettakarítók, konyhai segédszemélyzet). Miközben a Gyurcsány-kormánynak óriási szüksége volt tényleges bevételi forrásra a 2002 után bekövetkező nagy eladósodási hullám miatt. A tényleges befektetések helyett viszont megjelentek a magas és biztos hozamokat realizálni kívánó spekulációs „forró” pénzek. Az MSZPSZDSZ kormány, 2006. október 23.-a után ezzel az új befektetési lehetőségeket kereső spekulatív tőke hátszéllel (ami, egyben, rövid távon megnövelte a magyar Jegybank valutatartalékát, és biztosította a hitelkamatok visszafizetését) kezdett neki újult erővel a TB részleges, az egészségügy teljes magánosításának első lépcsőjéhez. A bezárt kórházak nagy értékű ingatlanjainak felszabadításával – a későbbiekben – ezeknek eladásával újabb bevételt remélve. (Csak Budapesten: a Szabolcs utcai MÁV kórház, a VII. ker.-i volt BM kórház, a budai Gyermekkórház, vagy a Lipót mezei Elme –és Ideggyógyászati kórház).
Mint említésre került, a 2008. március 9.-i népszavazás derékba törte ezeket a terveket. A ’forró tőke’ pánikszerű gyorsasággal távozott az országból, majd a Lehman Brothers csődje után, Londonból, koncentrált támadást intézett a Gyurcsány-kormány fémjelezte neoliberális pénzügyi –és gazdasági háttérhatalom gazdaságpolitikai döntései által teljesen kiszolgáltatottá vált magyar társadalom ellen: a jegybanki valutatartalékok ellen. A teljes állami csődöt a valutaalapi, világbanki és európai központ-i banki gyorskölcsönnel lehetett csak elkerülni.
Hogy pontosan lássuk a kialakult helyzetet: a költségvetési adósság 18104 milliárd forint (58.025 milliárd €; 84.60 US$), amibe nem tartozik bele az önkormányzati, vállalati és lakossági adósság. A pénzügyi –és gazdasági világválság következtében a korábban megtelepült multinacionális cégek vagy teljesen beszüntetették magyarországi termelésüket, vagy, csökkentik azt, növelve a munkanélküliséget. A növekvő munkanélküliség csökkenti a belső keresletet, ami már kihat a kizárólag magyar piacra termelő és szolgáltatásokat végző vállalkozásokra is. A hitel teljes elapadása már jelentkezik a vállalkozói csődök számának megugrásában. Különösen veszélyesek a banki hitel ingatlanpiaci tartozások következtében előállt lakossági nem fizetési képesség növekedése, ami a külföldi valutákban (elsősorban svájci frankban) eladósodottakat érinti. És, a magyar gazdaság kettős szerkezete miatt, az euro elszámolású cégek a magyar lakosságra hárítják át az árfolyam ingadozásból származó veszteségeiket. Itt bosszulja meg magát a tavaly, 2008 elején meghozott és elhibázott pénzügypolitikai döntés, a nemzeti valutánk, a forint lebegtetéséről. A magyar társadalom, a civil szféra teljesen kiszolgáltatottá vált a külföldi spekulánsoknak.A 20. évébe lépő magyarországi újkapitalizmus megbukott. Ez az újkapitalizmus egy, a parlamentbe zárt politikai demokrácia, társadalmi rendszere (nem csak gazdasága, hanem kultúrája is) pedig a külföldi, nemzetközi tőke által irányított és ellenőrzött, elavult szemléletű, provinciális, félperifériás kapitalizmus keretein belül létezik. A rendszerváltás idején, a felülről megszervezett pártjai, az első országgyűlési választáson győztes MDF és SZDSZ a kiesés küszöbén áll, a Független Kisgazdapárt, valamint az MDF-ből kiszakadt, 2008-ban mandátumhoz jutott MIÉP kiesett. A KDNP csak „utazótársa” a fiataldemokratáknak, a FIDESZ-nek, míg az MSZMP utódpártja, az MSZP, létezésének egyik legnehezebb időszakát éli át. A politikai hatalom érdekérvényesítő képessége, hatékonysága rendkívül gyenge. Közel két évtized elmúlt egy öncélú többpártrendszer felépítésére, a polgári demokrácia jogállamiságának nevében. Azonban, a többpártrendszer fogalma sem takarja el azt a tényt, hogy a pártok taglétszáma kicsi (a parlamenti pártok össztaglétszáma kb. 50 ezer főben meghatározható), ami felerősíti a kontraszelekciót, és az érdekképviselet befolyásolhatóságát is. A kontraszelekció következtében a külföldi érdekképviseleti ráhatások sokkal erőteljesebbek, mint egy nagy létszámú párt esetében. A munkavállalói oldalon is megfigyelhető a szakszervezeti mozgalom érdekérvényesítő képességének hiánya, különösen a magánvállalkozói (magyar és leginkább a külföldi tulajdonosi) szférában. A tényleges érdekképviselet hiánya miatt fordulhatott elő, hogy alig 20 év alatt egy társadalom ilyen gyorsan kettészakadt, és kialakulhatott a lakosság egy harmadát is kitevő leszakadt, önmagába zárkózó réteg, amelyet szinte már nem lehet visszaemelni a társadalmi vérkeringésbe. Ez a réteg – átlagban – a létminimum alatt él. A maradék kétharmadon belül is jelentősek a jövedelmi különbségek, ami a jövedelemszinttel összefüggő minőségi táplálkozás kérdését is felveti. A leszakadt alsó egyharmaddal összehasonlítva a táplálkozás kérdése pedig megfoghatatlan. A reálkeresetek kb. 60%-ban elmaradnak a termelésben realizált értékhez képest, miközben termelékenységi szint megközelíti, ill. majdnem azonos a nyugati termelékenységi szinthez. A belső társadalmi kifosztás mértéke egyre nagyobb.
A civil szféra, gyakorlatilag képviselet nélkül van.
Az előző oldalakon vázolt körülmények között érte Magyarországot a világpénzügyi –és gazdasági válság. Ennek a válságnak kivédése a civil szféra vállaira hárul. A feladat, amit rendkívül gyorsan és minden területre kiterjedően kell megoldani, egy olyan, immáron humánusabb kapitalizmus és a tömegérdekeket jobban képviselő politikai rendszer kialakításának megvalósítása kell, hogy jelentsen, amely képes saját sorsát hathatósan irányítani. A jelenlegi parlamenti pártok tartalékai kimerültek. Magyarországon eljött az idő a magyar társadalom többségét, ezzel majdnem az egész nemzet érdekét képviselni akaró tömegszervezet kialakítására. Ebben a szervezetben tömörülnie kell a hazafias tőkés rétegnek, amely elismeri, hogy a magyar társadalom, jelenlegi kondíciójában nem képes a XXI. sz. kihívásainak megfelelni, a kisvállalkozói rétegnek, amely szinte kiszorul a hazai piacról és a túladóztatás terhe alatt senyved, az alkalmazotti rétegnek, amely retteg a várható nincstelenséget jelentő munkanélküliségnek, és a kistelepülések lakossága, mely egyre inkább szociálisan és mentálisan elszigetelődik a fejlettebb településektől. S nem utolsó sorban, ehhez a szervezethez kell csatlakoznia a hazafias szellemi rétegnek, amely ennek a nemzetnek a sorsáért aggódik. Ez az egyetlen egyesülési forma az utolsó lehetőség, hogy a magyar társadalom megvédje magát a világrecesszió hatásaitól, vagy legalább mérsékelje azt, s egy 5-10 éves kurzus alatt megcélozza a jelenlegi cseh/lengyel életminőségi szintet.

A mai magyar kormányzó réteg alkalmas-e kivezetni az országot a szociális válságból?

Nem. Lehetnek hasznos tagjai, de az egész réteg, erkölcse és közszelleme miatt jövőnk legnagyobb akadálya. Ez a réteg megtanulta az uralkodás tudományát, de nincs jövőképe. Jövőtlenné tette politikánkat, s túlságosan megtanulta ahhoz a hatalom élvezetét, hogy önuralomra példát szolgáltasson.

Csontos Gábor, politológus

.

Kelet-Európa a robbanás szélén áll

.
A Magyarok Szövetsége nemzetközi hírfigyelő szolgálata a következő elemzésre hívja fel mindenki figyelmét...

Kelet-Európa a robbanás szélén áll, és ha robban, akkor az EU nagy részét viszi magával. A helyzet válságos, de nincs rá könnyű megoldás. Az IMF-nek nincs elég forrása ahhoz, hogy ekkora méretű mentőövet tudjon dobni, és a recesszió gyorsabban terjed, mint a mentőcsomagok megszervezéséhez szükséges idő. Pénzügyminiszterek és jegybank elnökök rohangálnak körbe, hogy az egyik tüzet a másik után oltsák el. Csak idő kérdése, hogy az események utolérjék őket. Ha bármelyik országot engedik alámerülni (államcsőd) az egész földrész dominók módjára omolhat össze. Ez viszont a politikai elrendezés drámai változását hozhatja magával. A fasizmus újraéledése már nem nevezhető lehetetlennek.

Az UK Telegraph gazdasági rovatvezetője, Edmund Conway a következők szerint összegezi a helyzetet. "Az országok egy második hulláma fog a gazdasági válság áldozatává válni, várva a kisegítést az Nemzetközi Pénzügyi Alaptól (IMF) - figyelmeztetett az IMF vezetője a Rómában tartott G7 csúcstalálkozón. Egyes országok gazdaságát a bankszektor mérete, és az általuk felvállalt financiális kötelességek gúzsba kötnek, ami felveti annak lehetőségét, hogy fizetési mérleghiányuk és gyengülő valutájuk áldozatává válhatnak, pontosan úgy, ahogy ez Izlandban történt, mielőtt az IMF segítséget megkapták volna a múlt év folyamán.

A külföldi tőke riasztó mértékben menekül, néhány hónap alatt majdnem a kétharmada. A defláció lenyomja a vagyontárgyak értékét, növeli a munkanélküliséget és a pénzintézetek tartozásait megnöveli. A helyzet mindenütt ilyen. A gazdaságok kiürülnek és tőkeszegénnyé válnak. Ukrajna az államcsőd szélén billeg. Lengyelország, Lettország, Litvánia és Magyarország alacsonyszintű depresszióba süllyedt. Azok az országok jártak a legrosszabbul, amelyek követték Washington gazdasági utasításait. Ezek arra játszottak, hogy az adósággal hajtott növekedés és az exportnövelés fog a jóléthez vezetni. Ez az álom elszállt. Ezek az országok nem fejlesztették ki fogyasztói piacaikat, tehát alig van kereslet. Tőkehiány van, és a vállalkozások arra vannak kényszerítve, hogy spóroljanak a csődhelyzet elkerülése végett. Egész Kelet-Európa marginálisan működik. További tőkére van szükségük, hogy értékvesztésüket pótolni tudják. Életmentésre van szükségük az IMF-tól, vagy a gazdasági visszaesésük folytatódni fog.

Az UK Telegraph gazdasági oknyomozója, Ambrose Evans-Pritchard Kelet-Európáról írt egy cikksorozatot. A következő cím alatt: "Ha nem mentik meg Kelet-Európát, az egész Világot magával rántja" a következőket írta: "Az osztrák pénzügyminiszter Josef Pröll a múlt héten rendkívüli erőfeszítéseket tett, hogy összehozzon egy 150 milliárd Eurós segítséget a volt szovjet blokk országai részére. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen az osztrák bankok ezeknek az országoknak 230 milliárd Eurót kölcsönöztek, ami megfelel az osztrák éves GDP 70 százalékának. Ha a tartozás 10 százalékát nem tudják megadni, akkor az osztrák financiális szektor összeomlását eredményezheti", állítja a bécsi Der Standard. Sajnálatos módon ez fog bekövetkezni.

Az Európai Építési és Fejlesztési Bank (EBRD) szerint a bedőlő adósságok meg fogják haladni a 10 %-ot, és elérhetik a 20 %-ot is.

Stephen Jen, a Morgan Stanley valutaosztály vezetője szerint, Kelet-Európa 1.700 milliárd $ kölcsönt vett fel, legnagyobb részt rövid lejáratra. Ebből ebben az évben 400 milliárdot vissza kell fizetni, vagy át kell ütemezni. Ez az összeg megfelel az adósok GDP-je egy harmadának. Sok szerencsét hozzá, ugyanis a hitelezői ablakot bezárták.

A keleti tömb adósságainak hitelezői nyugat-európaiak, elsősorban osztrák, svéd, görög, olasz és belga bankok. Ehhez még hozzá jön, hogy a feltörekvő piacoknak nyújtott 4.900 milliárd dolláros portfoliónak egy elképesztő 74 százalékát is Európa állja. Ez az összeg ötször nagyobb, mint az amerikai és japán bankok követelései. Ráadásul az IMF adatai szerint a kihelyezett tőke 50 százalékát maguk is kölcsönzik.

Egy gazdasági krízis gyorsan politikai krízissé válhat. A kelet-európai fővárosokban zavargások törtek ki. Mr. Geithner jól tenné, ha jobban odafigyelne. A politikai felfordulás lehetősége egyre nő. A társadalmi elégedetlenség pillanatok alatt kikerülhet az utcára. A kormányoknak gyorsan és határozottan kell lépni. Ezeknek az országoknak keményvalutára van szükségük és garancia a támogatásukra. Ha nem kapnak segítséget, a parázsló társadalmi felháborodás sokkal veszélyesebb dologgá válhat.

Az UK Telegraph gazdasági oknyomozója, Ambrose Evans-Pritchard: Az IMF szerint, globálisan a bankok a 2.200 milliárd dollár veszteség felét már leírták. Ezen túlmenően az EU bankjainak 1.600 milliárd dollár kinnlevősége van Kelet-Európában. Egyre inkább úgy néz ki, hogy ez az összeg az európai "szubprime" vesztesség. Az EU vállalkozásainak tartozása a GDP 95 százalékát teszi ki, míg ez az USA-ban csak 50 %. A hitelek bedőlése feletti aggódás növekszik.

Alapvető fontosságú, hogy az állami kisegítések ne érjék el azt a mértéket, amik a financiális problémákkal, vagy a túlzott eladósodással kapcsolatos aggodalomra adnak okot. Az ilyen megfontolások különösen fontosak a költségvetési hiány és a lakossági eladósodás növekedése, valamint az állami kötvénykibocsátás kontextusában.
Ugyanolyan, mint ahol a bankok összevonták kereskedelmi és befektetési tevékenységüket. Az eladósodás fenntarthatatlan szintre futott fel, ami destabilizálta az egész gazdaságot. A bankok spekulációba kezdtek, és tevékenységüket elrejtették a mérlegbeszámolókban, illetve maximálták kölcsönfelvételüket átláthatatlan hiteltechnikákkal. Így aztán a globális gazdaság egy spekulációs buborék áldozatává vált. Kelet-Európára nagy csapást mért a világválság, de ez csak az első feldöntött kugli bábu, amit a többi követni fog. Egész Európa ugyanazzal a vírussal van megfertőzve, ami a Wall Streetről származik.

A hétfői New York Times az EU folyamatokat a következőkben foglalta össze: "Európa mélyebb recesszióba süllyedt, mint az Egyesült Államok az elmúlt év végén, a pénteken nyilvánosságra hozott adatok szerint. A közös valutához tartozó 16 ország gazdasága a múlt év utolsó negyedében 1,5 százalékot esett vissza (ami egy évre kivetítve 6 %-os visszaesés jelent), az Európai Unió statisztikai hivatala szerint. Ez rosszabb, mint az Egyesült Nemzetek gazdaságának 1 százalékos visszaesése egyazon időszak alatt. "A mai adatok megölték azt az illúziót, hogy az Euró-zóna a globális visszaesést könnyen átvészeli." Állítja Jörg Radeke a Londonban székelő Gazdasági és Üzleti Kutató Központ egyik közgazdásza. (New York Times: "Európa mélyebbre süllyed, mint az várható volt.")

A likviditás hívei azt szeretnék, ha a kormányok nem segítenék meg a betegeskedő pénzintézeteket, magukra hagynák őket, hogy elbukjanak. Ez egy darwini őrültség! Olyan mintha az infarktusos áldozatot lefektetnénk a konyhakövezetre, ahelyett, hogy a kórház intenzív osztályára rohannánk vele. A globális gazdaság gyorsabban zsugorodik, mint a múltban bármikor. A globális vagyon 40 százaléka eltűnt. A bankrendszer fizetésképtelen, a munkanélküliség növekszik, az adóbefizetések csökkennek, a piac sokkos állapotban van, az ingatlanárak zuhannak, a vesztességek az egekbe szöknek, a fogyasztói bizalom pedig sose volt olyan alacsony, mint most. Nincs arra idő, hogy félig kész ideológiákhoz ragaszkodjunk. A globális gazdaság az egész rendszert magában foglaló zsugorodási fázisba lépett, ami könnyen kezelhetetlenné válhat és belevisz minket egy újabb világháborúba. A politikai vezetőknek észre kellene venni a helyzet komolyságát, és meg kellene akadályozni, hogy a jármű, amit vezetnek, a szakadékba zuhanjon.

Forrás Mike Whitney February 17, 2009 "ICH"

Magyarok Szövetsége Hírfigyelés, Antallfy Tibor fordítása

Iványi Sándor: A nemzetközi válság - lehetőség a megújulásra

.
Tudom, sokan sokféle nézőpontból írtak már a gazdasági válságról. Van, aki közgazdász szemmel, és van aki politikus fejjel. Kevés olyan írást találtam az Interneten, és a sajtóban, - csak Dr. Halász József jogász írása jut eszembe - amely a gazdasági-pénzügyi válságot úgy elemezte volna, hogy rámutat: ez a válság egy lehetőség az őszinteségre, a megújulásra. Közíróként, jelen írásomban erre teszek kísérletet.

Azzal kezdem, hogy tisztázok néhány alapfogalmat, és tényt, amelyeknek ismerete nélkül nem tudunk a dolgok mélyére látni, és nem találhatjuk meg a kiutat sem.

Az első kardinális pont, hogy a magyarság évezredek óta hívő, monoteista volt, azt az egyetlen Isten imádták, aki a világot teremtette. Mi törzsszövetségben éltünk, más, magas kultúrájú, ragozó nyelvű népekkel, és – a finnugorizmus állításával szemben - ezzel a magas kultúrával érkeztünk több, évszázados lépésekkel a Kárpát-medencébe. Ezt a történelmi tényt azért hangsúlyozom ki, mert ebből az Istenbe vetett hitből fakad az a bizalom, és összetartás, amely elsőként a Vérszerződésben, majd a Szent korona eszmében nyilvánult meg.

Ma már sajnos nem tanítják, ezért leírom a fiataloknak, hogy a magyar Szent korona eszme a neoliberális szabad madarak károgása ellenére sem ,,őskori babonaság”, hanem olyan fejlett közjogi, társadalmi szerződés, amely párját ritkítja a világon. A magyar Szent korona tan Európát messze megelőzve, már 1000-ben biztosította azon jogokat - tolerancia, a sokféleség elfogadása, a szabadság, hagyományos államalkotó közösségek, etnikumok és vallások egyenjogúsága, a közigazgatási, vallási és etnikai önkormányzáson nyugvó államszervezés, az egyénnek a hagyományos közösség tagjaként és értékeinek részeseként való oltalmazása a jogegyenlőség alapján, - amelyekért annyira küzd a második kardinális fogalom: a neoliberalizmus.

A neoliberális oldal azonban nem teszi hozzá, hogy ezeket az értékeket, ő nem evangéliumi szellemben, isteni keretek között akarja a nemzet javára érvényesíteni, hanem a Ricardó, Friedman, Hayek által kidolgozott neoliberalizmus szolgálatába akarja állítani. Ma a fejlett nyugati világ gazdasága a neoliberális közgazdaságtanon alapul, nem véletlenül. A globalizmust a nemzetközi pénzoligarchák eszközként használják arra, hogy mindenhol a neoliberális elvek érvényesüljenek. ,,A neoliberalizmus azt állítja, hogy ,,az embereknek a maximális piaci szabadság és a minimális állami beavatkozás teszi a legjobb szolgálatot”. Továbbá: ,,A kormány szerepét a piacok létrehozására és védelmére, a magántulajdon védelmére, és a birodalom védelmére kell korlátozni”. Minden egyéb feladatot jobban teljesít a magánvállalkozás, amelyet a nyereség motivál a lényeges szolgáltatásokra. Ilyen módon, a vállalkozás felszabadul, ésszerű döntések születnek, és a polgárokat megszabadítják az állam feleslegesen túlgondoskodó kezétől.

Azonban azok a követelmények, amelyeket a neoliberalizmus igényel, hogy megszabadítsa az embereket az állami rabszolgaságtól, - felemelt adók, a közszolgáltatások és a társadalombiztosítás lebontása, dereguláció, a szakszervezetek letörése - szükségesek ahhoz, hogy a felső tízezert még gazdagabbá tegyék, míg mindenki mást hagynak elszegényedni.” A gyakorlatban, a Mont Pelerinben kidolgozott közgazdasági elmélet nem más, mint egy profi, és igen hatékony ideológia eszköz a nemzeti vagyonok, és az országok feletti hatalom megkaparintásához. A cél, nem lehet kétséges: teljes világuralom, mint Orwell 1984 című utópisztikus regényében.

Krisztus ellenségei, a pénz imádói ennek érdekében azt is elérték, hogy az egykor független USA pénzrendszere az ő kezükbe kerüljön. Erre találták fel Marschalkó Lajos szavaival ,,a világhódítók” a magán bankrendszert. Európában már 1815 őszén - a bécsi kongresszus után - létrehozták a nagy bankár családok a magántulajdonban lévő központi bankok egész rendszerét. Ez Európában könnyebb volt, mint Amerikában, mert Európában a pénzoligarchiának csak a napóleoni háborúk alatt súlyosan eladósodott uralkodóházakkal kellett tárgyalnia.

Az amerikai központi bank (FED) létrehozása a pénzoligarchiának csak hosszú harc után sikerült. Számos próbálkozása a 19. században sikertelen volt. Nagy amerikai személyiségek is felismerték a magánbank rendszerben rejlő óriási veszélyt, mint pl. Benjamin Franklin, Thomas Jefferson, Andrew Jackson, Daniel Webster, Thomas Edison, Henry Ford és az idősebb Charles Lindbergh. Végül győzött a Sátán: Az amerikai jegybank, a Federal Reserve Bank, a nagy nemzetközi bankházak privát vállalkozása, az Egyesült Államok törvényhozásában 1913. december 22.-én rengeteg vita és szívós háttérmunka után kierőszakolt törvényben (Federal Reserve Act 1913) kizárólagos bankjegy kibocsátási joggal felruházott részvénytársaság lett, melynek részvényesei és igazgatói mai napig a létrehozó nagy bankok és azok szakemberei. Ezzel az állam, mint olyan, egy szűk kaszt magán kezébe került. Ez a szűk kaszt, angol kifejezéssel élve a ,,high society” a társadalmi szerződést felrúgva, a közösség polgárait egyszerű fogyasztóknak, és egyben pénztermelő gépeknek használja.

Azért tettem ezt a hosszú, külföldi kitérőt, hogy értsék: hazánk politikusai a Szent Istváni-i intelemmel – ,,atyai őseink hagyományához való hűség adja a szeretettel együtt a szabadság alapját.” - szembemenve az 1944-ben eltörölt, Szent korona eszmén alapuló, magyar Történelmi Alkotmány mellőzésével erre a kegyetlen, mammont szolgáló útra kényszerítettek bennünket.

Ennek első lépése: Magyarország 1982-ben tagja lett az IMF-nek, a Nemzetközi Valutaalapnak. A Világbank és az IMF magyar belügyekbe való beleszólásának engedélyezését a felvásárlások, vagy ha úgy tetszik, a hatalomátvétel előkészületeinek tekinthetjük. Az ügyet szovjet engedéllyel és PB hozzájárulással, Kádár rábólintásával az a Fekete János MNB-elnökhelyettes intézte, aki később, a kilencvenes években megnyitotta a magyarországi Leumi Bankot, és aki ma már bevallottan izraeli-magyar kettős állampolgár. Kapaszkodjanak meg, a Leumi Bank, a Moszad, az izraeli titkosszolgálat kezében lévő bank volt.

A második lépés az 1989-es hazug, felemás ,,rendszerváltás” volt, ahol a régi politikai elit átmentette a hatalmát, miközben a nemzeti vagyon nagy részét, több mint 2000 vállalatot az üdülőikkel együtt, a saját, magán kezébe játszotta át.

A harmadik lépés az Európai Uniós csatlakozás volt, ahol a neoliberális brüsszeli döntéshozók direktíváit kötelezték ránk, annak ellenére, hogy sokan felemelték a szavukat: így nem, ilyen megalázó feltételekkel ne lépjünk be! Az elmúlt évek történései bizonyítják, hogy nekik, a tiltakozóknak volt igazuk. Az EU ugyanis többet von el, mint amennyit támogatás formájában visszaoszt, ezen kívül, nemzeti érdekvédelemnek csíráját sem tűrve, mindenbe beleszól. A részleteket olvasd a www.szksz.hu, és az www.eunyet.hu honlapokon.

A negyedik lépés a szégyenletes 2007 decemberi Lisszaboni Szerződés olvasatlan aláírása volt, amelyben már népszavazást mellőzve vontak mindent Brüsszeli hatáskörbe, megszüntetve ezáltal a nemzetek önálló érdekérvényesítő képességét. Az EU joganyag kötelező átvételével, és a külügy, a hadügy, valamint a kereskedelmi és monetáris ügyek hatáskör-átadásával Magyarország gyakorlatilag megszűnt, és teljességgel a nemzetközi pénzoligarchia egyik gyarmata lett. Ebben az időszakban Magyarország államadóssága 60 milliárd euró, a valutatartaléka pedig 17,4 milliárd euró, az aranytartalék pedig csak 3 tonna, miközben a ,,csúnya, nacionalista” Romániának az államadóssága 11 milliárd euró, valutatartaléka 27 milliárd euró, és száz tonna aranya is van.

Ma a magyarság túlnyomó része a túlélésért küzd, miközben a ,,választott képviselőink” , a pénzoligarchák szolgái dúskálnak a pénzben. Ez a pártosodás osztja meg ma a magyarságot, alkalmazva a római mondást: ,,Divide et impera!” azaz: ,,Oszd meg, és uralkodj!” Csak emlékeztetőül írom le, az MSZP 960 millió forint állami támogatás, 425 millió pártalapítványi támogatás, és 411 millió adomány felett rendelkezik hivatalosan. Ez összesen 1.796 millió forint. Ezzel szemben a FIDESZ 826 millió állami támogatással, 400 milliós pártalapítványi támogatással és 262 millió adománnyal gazdálkodik hivatalosan. Ez összesen szintén jókora summa, 1.488 millió forint. Ezek az adatok, és az említett pártok 1988 óta végzett áldatlan tevékenységei bizonyítják, hogy valójában önmagukért, a hatalomért dolgoznak hihetetlen erőbedobással, a nemzet pedig ennek a látszólagos szembenállásnak a szenvedője. Tudják, hogy egy parlamenti képviselő átlagban 926 000 forintot keres? De erre még rájön a költségtérítés is, amely lakóhelytől függően havi több százezer forint is lehet.

Ma a magyar szabadság alapját képező Szent korona Történelmi Alkotmány elvei – amelyek a kollektív jogok között a gazdasági érdekvédelmet is rögzítik – nem érvényesülnek a törvényeinkben, ezért vagyunk eladósítva, és kifosztva. Ma a magyarság csekély része hiszi ősei hitét, a nagyobb része amerikanizálódik, a pénzt hajtja, ha van szabadideje, akkor Haverok - buli – fanta!

Nézzünk szembe magunkkal: mi, magyarok, nem ilyenek vagyunk, ezt ránk erőltették.

Mi a XIX század közepéig az iskolákban, és a családokban keresztény neveltetést kaptunk, tanultuk a dicső hun-szkíta származást, ismertük a Szent korona eszme alapelveit. Ismeretlen fogalom volt számunkra a határidő-napló, az őrült rohanás.

Aztán jöttek a Lauder Javne iskolából a liberálisok, a szabadságjogok hirdetésével. Ekkor adta ki Istóczy Győző országgyűlési képviselő 12 Röpirat c. kiadványát:

,,Benne vagyunk tehát a zsidókérdésben. Beszélnek róla a parlamentben, írnak róla hasábos czikkeket az újságokban. – Nagyon természetes tehát, hogy azok, kikhez a mozgalom már eljutott, határozott állást foglaltak. Vannak pro és contra, de sajnos, hogy van még egy párt, amely olyanformán politizál, hogy a kecske is jóllakjék, meg a káposzta is megmaradjon.

Ezek az urak búsan lamentálnak, [siránkoznak] hogy erőszakos mozgalom miatt a zsidók kivándorolnak, s akkor azután mivé lesz a kereskedelem széles Magyarországon? Kire marad a kis ködmen?!

Tisztelt «középutat tartó» urak, ne féljenek semmit! Lesznek keresztény kereskedők. Avagy talán azt hiszik önök, hogy mindenütt úgy van, mint nálunk, hogy mindenütt zsidó jellegű a kereskedelem?

Igen szeretik Francziaországot utánozni, miért ne tudnák utánozni azt a jóban is: kereskedelemben? Vagy talán azt hiszik tisztelt önök, a magyar ember nem tudna kereskedni? Igenis, az is tudna, csak úgy nem, mint a zsidó, mert van Istene, akitől fél, és van nemzeti jelleme, amelyet piszkos üzelmek által beszennyezni nem akar, nem tud. Ez ellen nem argumentum az, hogy hát miért nincsenek nálunk keresztény kereskedők most, és miért nem mennek ifjaink a kereskedelmi pályára? – Hála az égnek vannak a kereskedők közt keresztények is. Ami pedig az ifjakat illeti, oda mennének biz’ azok, csak mehetnének, de hogyan menjenek oda, ha a zsidók maholnap még az iskolákból is kiszorítják őket?

Biztos forrásból tudom, hogy egyik katholikus főgimnáziumban azt mondá a «zsidóvallású magyar» diák egyik katholikus tanulónak:

- Több jogom van ide járni, mint magának.

S ha már itt elkezdi a versengést, ki bír vele majd akkor, midőn magának lesz «bultja» [boltja], s a szomszédban, meg a másik szomszédban és mindenütt a maga feleit látja? Hogy telepedjék ilyen kígyófészekbe becsületes keresztény üzletember? Nem képes velök versenyezni: biztosan megbuktatják! – Aki erre is azt tudja mondani, ne hagyja magát elnyomni, az fogadja őszinte részvétünket, mert annak logicája [logikája] igen beteg.”

Budapest, 1882. márczius 15.

Aztán jöttek a liberálisokból átvedlett bolsevisták a marxista egyetemről, a kommunizmus hirdetésével.

Aztán jöttek a kommunistából átvedlett tőkések az Apró, majd a Kóka villából a neoliberalizmus hirdetésével.

Mi változott 1882-óta? Vegyük észre: ezek mind ugyanazok az emberek, akiknek semmi sem szent, és akik a pénzedet, a földedet, az ivóvizedet akarták, és akarják. Mögöttük áll az IMF-en kívül a Cionista Világszervezet és az AIPAC (Amerikai Zsidó Közügyi Bizottság), amelyeknek az a célja, hogy az egész világon előmozdítsák a zsidó uralmat. A palesztinok földjét, és vizét már el is vették, ne legyenek kétségeink, nálunk is ez történik, földönfutóvá akarják tenni a magyarokat, hogy ne legyen semmilyük! A felvásárlások gőzerővel folynak.

Mi a kiút a válságból? Semmiképpen sem egy újabb, világbanki ,,mentőöv”. Az csak elodázza a paradigma- és rendszerváltást. A megoldás: Neveljük ki mi is, egy új iskola felállításával azokat a magyar fiatalokat, akik nem a Carpe Diem elvnek élnek, hanem szívügyüknek fogják érezni a magyar Haza sorsát. (az oktatást már elkezdte a Szent korona Egyetem, és a Nagy Lajos király Magánegyetem is). Ne higgyünk tovább a megosztó pártoknak, vállaljuk a némethi igát: keresztények és magyarok legyünk, és követeljük az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását, amely a lisszabonival szemben, ismét érvényre juttatja a saját társadalmi szerződésünket.

1848, 1956 hősei nem halhattak meg hiába, folytatnunk kell a nemes harcot, amíg nem vívjuk ki a szabadságunkat! Ennek az alapja az ,, ,,atyai őseink hagyománya”, a Szent korona eszme, és nem a magyarságtól idegen, kartális alkotmány.

Kiss Endre József írta: ,,Történelmi Alkotmányunk elsikkasztása, ugyanannak a kulturális népirtásnak a része, mint amelyik az anyanyelvünket, vagy a népi kultúránkat, vagy történelmünket venné el egyik napról a másikra. Ősi Alkotmányunk kidobásával az egyik legpatinásabb európai értékkel szegényítjük meg az európai házat. Nemzeti küldetés, magyar keresztyén misszió, Magyar Történelmi Alkotmány, Szent korona eszme – nem csak összefüggnek, hanem elválaszthatatlanok egymástól. Amikor hol az egyiket, hol a másikat érik manapság durva támadások, látnunk kell, hogy valójában valamennyi ellen szóló, kulturális népirtással állunk szemben”

Végül Bibó Istvánt idézem: ,,a federáció nem csodaszer”.

Európa nemzeteinek, az unió bábeli ábrándját feladva, konföderációt kell alkotniuk, hogy békésen, és lélekszámban gyarapodva leküzdjék a válságot, és szembeszálljanak a világhódítókkal. Az EU Parlament Függetlenség/Demokrácia frakciójával együtt ma már sokan szolgálnak ezért Európában. Kövessük őket!

Iványi Sándor, Debrecen

(R-F.E)

Csontos Gábor: Alázatosan jelentem: a neoliberalizmus csődbe ment!

.
Paradigmaváltás előtt áll a világ.
30 évvel Thatcher brit miniszterelnök 1978-as, és az 1980-as amerikai elnökválasztás győztese, Ronald Reagan, elnökként való beiktatása után kiderült, hogy a nevük fémjelezte neoliberális gazdaságpolitika (tharcherizmus, reagenomics) és a ’washingtoni konszenzus’, privatizáció, dereguláció, liberalizáció, és a szemellenzősen az inflációra összpontosító jegybanki rendszer olyan társadalomszociális és gazdasági zsákutcába vezetett, amelyből a kivezető út csak a visszafordulás és a teljes visszamenet lehet. Vagyis, az ultraliberális gazdaságpolitika által kikényszerített társadalmi szociáldarwinizmus (pusztuljanak a kiszolgáltatottak) után nemcsak a gazdasági rendszert kell újból, hanem magát a társadalmat lesz muszáj alapjaitól felépíteni.

Néztem az olimpiát, s nem tudtam attól a gondolattól szabadulni, hogy ez az Olimpia tele volt furcsaságokkal. A furcsaságok közül rögtön kiemelném a megnyitót, amely a TV képernyője előtt szavakkal le nem írható virtuális élményt jelentett. (S ahogyan kiderült, valamilyen fokon az is volt; a kínai kislány gyönyörű hangja állítólag playbackről szólt, s a fantasztikus látványként ható tűzijáték lábnyomok számítógépes technika felhasználásával kerültek a TV néző elé. Egyébként, s legfőképpen a guruló pergament tekercs, amely Kína történelmét mutatta be, maga volt az emberi leleményesség és ötletdússág legmagasabb szintje!) Furcsaság említésével kezdtem, s ez a furcsa érzés a bevonulással kezdődött.
Két dologra voltam kíváncsi. Az első, természetesen a mieink, a magyarok megjelenése, kinézete. A megjelenés azért is fontos, mert az Olimpiát több milliárd ember nézi, s sportolóinkat a szimbolikus jegyek alapján azonosítják a nemzettel. Nos, jelentem, a szemrevaló kosztümök és öltönyök nélkülözték a nacionalizmus valamennyi jegyét; a Szent Korona nélküli piros-fehér-zöld zászló (ami egyébként is problematikus az olaszok miatt), volt az egyetlen, amivel azonosíthattam a magyar olimpiai küldöttség felvonuló tagjait. (Igaz, a versenyek alatt a Szent Korona embléma ott virított a versenyzők dresszein. De a győzelmeink utáni zászlófelvonáson a magyar zászlóról hiányzott! Fontos ez? Fontos, mert a kívül állók nem kötik össze a nemzeti színeinket a Szent Korona jelképével, amit, érmet szerzett sportolóinkon láttak. Másrészt, mint említettem, zavaró az olaszok megfordított színhasználata.) Még szomorúbb volt konstatálni azt, hogy Schmitt Pálon, a MOB elnökén és feleségén kívül nem volt jelen senki más, aki üdvözölte volna olimpikonjainkat. Ha már a ’mi Ferink, vagy Viktorunk’ nem is, de legalább Sólyom köztársasági elnök, vagy Szili Katalin, a T. Ház elnöke integethetett volna. Bojkottáltak Tibet miatt? A román miniszterelnök ott volt. De ott volt Bush, Putyin, Sarkozy. Nekik nem derogált a bojkott! (Szerény megjegyzésem: néha gondolkozni kellene itt elvtársak, mert a sok, a Kárpát-medencén kívülre eső demokratikus jogokért való kiállás fejfájást okoz! Meg a végén összezavarodik az ember.)
A második furcsaság az volt, hogy az Európai Uniós tagországok milyen öntudattal parádéztak nemzeti azonosságukat kifejező zászlóik alatt. Mint a régi szép olimpiai időkben, az uniós őrültség előtt. Semmi jel sem mutatott arra, hogy itt egy kontinensnyi egyesült nemzetek tagnációi vonulnak fel. Arra vártam, hogy a nemzeti zászlók mellett ott legyen az uniós zászló is, vagy egy ügyesen megtervezet EU-s embléma, mintegy jelezve, mik is lennénk. Hiszen Európa 27 állama mégis egy politikai, gazdasági; egy része, pedig monetáris unióban is él. Nem szeretnék ennek a gondolatnak túlzott jelentőséget tulajdonítani, azonban furcsa volt. Mintha az Európai Egyesült Államok (EU) érzelmi azonosság fundamentumai hiányoznának. Egy erőltetett hasonlattal élve: mintha az USA mind az 52 tagállama vonult volna fel saját zászlóik alatt, mellőzve a megszokott USA lobogót.
Paradigmaváltás előtt áll a világ, kezdtem, aminek gyors bemutatója, egy kis háború a Kaukázusban, az Olimpia árnyékában lett. A komoly megfigyelő egy tipikus proxy háborút láthatott, amelynek tétje az orosz politikai reakció képesség megállapítása lehetett egy geopolitikai sakkjátszmában, egy olyan nemzetközi esemény leple alatt, mint az Olimpia. Ez a geopolitika sakkjátszma elsősorban nem az olajról szólt (bár nem kis szerepet játszik az Oroszországot elkerülő, Grúzián keresztül vezető kőolajvezeték feletti ellenőrzés kérdése), hanem az amerikai befolyású NATO Oroszország határaihoz való közelebb tolásáról. Egy kis nyomásgyakorlással (=orosz fenyegetettség), a cseh és a lengyel kormányok gyors beleegyezésének kiharcolásával (és a cseh-lengyel közvélemény realizmusának semlegesítésével) az amerikai rakétaelhárító rendszerek telepítéséről, Csehország, illetve Lengyelország területén. A másik vetülete a grúziai fiaskónak, hogy kiharcolt egy lehetőséget a NATO további bővítésére kelet felé a Kaukázusban, hogy Oroszország minél nagyobb mértékben elszigetelődjön ’fizikailag’ a Közel-Kelettől, a stratégiai dominó elvnek megfelelően. Ha Grúziát (s tegyük hozzá, Ukrajnát is) sikerül kivonni az orosz befolyás alól, akkor a többi, volt szovjet tagköztársaságban is lejátszódhatnak (a korábbi sikertelen próbálkozások ellenére) a demokráciát követelő ’tömegnyomás’ hatására a ’Nyugat-barát’ rózsás forradalmak. Kialakulhatna egy ’cordon sanitaire’ délről, hasonlóan az 1919-24-es angol-francia intervenciós háborúk céljainak megfelelően, Oroszország körül. Ami védené a globalizált angolszász érdekeltségeket a Közel-Keleten. Hiszen, nemcsak az olaj, hanem a terület, a víz birtoklása is egyre nagyobb jelentőséget nyer abban a térségben. Természetesen, Izrael biztonságának garantálásával. Ismert, a Közel-Kelet ma egy ugyan olyan ’puskaporos hordó’, mint a Balkán volt az 1900-as években. Izrael és a palesztinok, Irán, Szíria-Libanon, Szíria-Izrael, Irak-Afganisztán. S az ottani stratégiai játszmába belelépett Pakisztán is, amely Indiával eddig már három komoly háborút vívott az utolsó hatvan év alatt. S még egy dolog. Oroszország és Kína, de India is az elmúlt években egyre szorosabb gazdasági, és nemzetközi politikai együttműködésről tett tanúságot. Ennek az együttműködésnek kiszélesítése és elmélyülése veszélyezteti az 1990 óta fennálló egyoldalú angolszász ’balance of power-t’, az angolszász pénzügyi, gazdasági és politikai világdominanciát. Ezt kérdőjelezte meg a hatalmas olajjövedelmekre alapozva Oroszország az utolsó 8 évben. S, tegyük hozzá, ezt kérdőjelezte meg Kína a 40 milliárd US$-ba kerülő Olimpia megrendezésének sikerével. E szövetség leértékeléséért beindított, s a világ média meghatározók által azonnal felkapott, elterelő események (Tibet, ujgurok: Kína; Oroszország Grúzia elleni fellépése, Pakisztánban az államfő lemondatása és az újabb kasmiri összecsapások) egy célt próbáltak elérni. ’Izzásban’ tartani a Közel –és Távol Kelet-Ázsiában a ’kis’ háborús övezeteket, hogy a globális pénzügyi válságban meggyengült angolszász világdominanciával szemben se alakulhasson ki más alternatíva egy új európai-ázsiai szövetség (Oroszország, Kína, India: népesség, gazdasági és nemzetközi politikai súlypotenciál) képében.

Sok-sok birka

Állampolitikai értelemben Magyarország teljesen felolvadni látszik az Európai Unióban. Nemzetközi politikai megjelenése és belpolitikai élete a túlértékelt ’transz-atlanti kapcsolatok’ görcsös visszaigazolásában, hozzá igazodásában mutatkozik meg. Ez az igazodás kényszer jelentkezik leginkább az orosz, illetve a kínai kapcsolatokban, kihasználva a sztereotípiák nyújtotta média befolyásolási lehetőségeket is. Az tény, hogy a magyarság az utolsó 160 évben nem tudott mit kezdeni a pánszlávista eszméket zászlajára tűző és képviselő Oroszországgal szemben. 1849, 1914, 1917-19, 1945-1991, 1956 mind olyan dátumai a magyar történelemnek, amelyek döntően degresszív irányban befolyásolták a magyar társadalom fejlődését a közvetlen, vagy közvetett (Tanácsköztársaság) orosz/szovjet nagyhatalmi beavatkozás miatt. Most azonban, másról szól a történet. Amit nem szabadna figyelmen kívül hagyni, s amit a magyar társadalom sem akar egyelőre még, megérteni. (A Fidesz oroszellenes kitörései pedig gyökereit árulja el. S ez a gyökér nem a ’konyec tovaris! Hanem a brit-amerikai transz-atlanti kapcsolatok!) Ez a másról szóló történet úgy kezdődik: hogy, volt egyszer egy Soros György, aki pénzelte a ’89/90-es kelet-európai bársonyos ’forradalmakat’ (a román kivételével), majd a grúz, az ukrán és a szerb narancsos ’forradalmakat’ is. A Soros féle ’Nyitott Társadalom’ győzelme azonban mindenhol ugyanazzal a következményekkel járt a társadalmakra. A hirtelenjében ’demokrata új politikai osztály’ csak a neoliberalizmus politikai és gazdasági filozófiájának maradéktalan átvételével volt képes azonosítani a Nyugathoz való felzárkózás, a piacgazdaság útjára való gyors áttérést. Ezt, a korábban állami monopol ipar –és kereskedelmi ágazatok privatizálása külföldi tulajdonosoknak, vagy teljes felszámolása, az állam szervező-szolgáltató szerepének minimalizálása, kivonulása a mezőgazdaságból, az egészségügyből, társadalombiztosításból, oktatásból kellett kifejeznie. A korábban állami bank –és pénzügyi szektor átadása külföldi tulajdonosoknak nevetséges összegekért (hírhedt példája ennek a Budapest Bank ’eladása a General Electric amerikai termelő-szolgáltató-pénzügyi konszernnak). A neoliberális szabad piaci dogmára hivatkozva megjelenhettek a plázák, a nagy bevásárló központok, amelyek a hazai termelők és beszállítók helyett anyaországbeli termelőiket és beszállítóikat részesítették előnyben. Gyakran másod-harmadosztályú árukkal. S amelyek rendkívül gyorsan ellehetetlenítették, felszámolták a kiskereskedelmi hálózatokat. De ugyanezen preferenciákat élvezték a betelepülő multinacionális termeltető vállalatok: létrejöhettek az afrikai és indiai gyarmatosítás éveiből jól ismert ’vámszabad’ területek sokaságai, amelyek a helyi béralkalmazottakon kívül semmilyen lényegi kapcsolatban nem voltak a helyi gazdaságokkal. Nyomasztó munkanélküliség, bérrabszolgaság, kiszolgáltatottság, létbizonytalanság, disszocializáció (közösségek szétesése), diszlokáció (elvándorlás), atomizáltság, drámai szintű népességcsökkenés. Térségünkre jellemző társadalom meghatározók csak abban különböznek, hogy az ’új’ politikai osztály felfogásában mennyire hasonul a régi, a szocializmusban szerepet játszó hatalmi osztálytól, vagyis, mennyire nemzeti, illetve nemzetközi jelleget ölt. Magyarországon a piacgazdaság globalizmusának nemzetköziségéhez való igazodása semmilyen problémát nem jelent a jelenlegi hatalmi osztálynak, ahogyan korábban sem jelentett problémát a szocialista tervgazdaság nemzetköziségéhez való igazodás. Sőt, ahogyan akkor kívánatos volt, úgy kívánatos napjainkban is ez a hasonulás, a nomenklaturához tartozás érdekében. Ebben a lényegi hozzáállásban való különbségek miatt vannak előttünk a lengyelek, szlovákok, szlovének a viszonylagos jólét, életszínvonal területén, mert ezen országok ’demokrata’ politikai osztályai elsősorban nemzeti gazdaságpolitikai érdekeket követnek. Még úgy is, mint a szlovákok, akik a tiszta szlovák vidékeket a magyarok lakta dél-felvidéki területekről kivont tőkebefektetésekből fejlesztik
„A világ nem volt kedves a neoliberalizmushoz, az eszmék zagyvalékához, amely azon a fundamentalista ítéleten alapul, hogy a piacok önmagukat korrigálják, az erőforrásokat hatékonyan allokálják, és jól szolgálják a közérdeket.”-írja Joseph E. Stiglitz, a Világbank volt vezető közgazdásza . S rögtön hozzáteszi, hogy a „szabadpiacról szóló retorikát szelektíven alkalmazták: az elveket, ha azok bizonyos speciális érdekeket szolgáltak, magukévá tették, ellenkező esetben azonban elvetették…Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet. ”
Ismerős ez a megállapítás? Idézzük csak fel a jelenleg folyó álretorikai gazdaságpolitikai vitát, hogy az adó –és járulékcsökkentés elkerülhetetlen, hogy annak mértéke milyen nagy legyen, és, hogy az adó –és járulékcsökkentés olyan ösztönző lesz majd a vállalkozások számára, hogy azok azonnal megvalósítják mind a kormánypárti, mind az ellenzéki vágyálmokat: a gazdaság „kifehérítését” és a több százezres munkahelyteremtést. Arra kell gondolnunk elsősorban, hogy az adó –és járulékcsökkentés egy eleve tőkeszegény társadalmi-gazdasági közegben kiknek az érdekeit szolgálja majd. Különösen egy olyan időszakban, amikor a válság, a pénzügyi világválság jeleit egyre több nemzetközi jelentőségű sajtóorgánum említi, amelynek kezelhetetlensége Magyarország esetében bármikor a teljes pénzügyi/gazdasági összeomlást jelenti. Amit csak a nyílt társadalmi káosz követhet.
Sokan úgy vélik, hogy az Európai Uniós tagság védelmet nyújt majd a gazdasági és pénzügyi válság következményeitől. Ez csak annyiban lenne igaz, ha a Nyugaton kibontakozó válság mérsékelt lenne, s ennek következtében a nyugati piacokra exportáló magyarországi multinacionális cégek továbbra is fenn tartanák termelési kapacitásukat. Ami a magyarországi gazdasági élet, még ha minimális szintű működését, de életben tartaná. Azonban, a válság, pontosan Nyugatról szűrődik be.
„A világgazdaság zavaraira az üzleti aktivitást célzó felmérések is utalnak.”- mutat rá Hans-Werner Sinn . Majd folytatja: „Az index jelenleg 2001 negyedik negyedéve óta nem tapasztalt alacsony szinten van. A légkör indexének a hanyatlásban különösen nagy súllyal szerepelnek a Nyugat-Európában és az Ázsiában megfigyelhető irányzatok. Ez eloszlatta azokat a reményeket, hogy az ázsiai gazdasági aktivitás az amerikaitól függetlenül is alakulhat, ami kompenzálhatná az európai exportőröknek az Egyesült Államokban elszenvedett veszteségeit…Az USA legfrissebb mutatója …2001 óta nem tapasztalt szintre zuhant….Németország – Európa legnagyobb gazdasága – egyenesen a pangás felé tart…Az amerikai gazdaság méreteinek nagyjából a felének felérő Japánban továbbra is gyengék a növekedés erői.” Bár Kína 9.5%-os, India 8%-os Oroszország 6.5%-os, Latin-Amerika 4.5%-os gazdasági bővülésre tehet szert a következő évben, világgazdasági súlyuk azonban kevés. Kína mindössze 5 %-ban játszik szerepet a világgazdaságban .
Hans-Werner Sinn cikkére való hivatkozásom mindössze azt próbálja alátámasztani, hogy a 18 éve hatalmon levő, politikai erődítményeikben táborozó politikai osztályunk eddig semmilyen hathatós védelmi intézkedést nem hoztak a közelgő és várható válság hatásainak társadalmi tompítására. „Mindenesetre tény, az ingatlanpiac kifulladása az angolszász államok, Spanyolország és Dánia után Európa többi gazdaságaiba is kezd átgyűrűzni, a nyersanyagárak területén pedig egyenlőre nem lehet számottevő enyhülésre számítani….A borús összképet erősíti a Nordea Bank tegnap kiadott elemzése (2008. 09. 02.), amely szerint az északi államokban is egyre inkább érezhető a konjuktúra gyengülése. ” A sokasodó válságjelek ellenére a Gyurcsány kormány a még állami tulajdonban megmaradt vállalatok további eladását tervezi, többek között az energetikai elosztó MVM-t, valamint a vízközművek privatizálását is kivitelezhetőnek tartja. Továbbra sincs egyértelműen biztosítva a termőföldvagyon további sorsa. Víz-energia-termőföld: a XXI. sz. következő évtizedeinek legfontosabb társadalom fenntartó és megőrző eszközei. Külföldieknek tulajdonszerzés céljából való eladása a nemzettársadalom felszámolásának leggyorsabban kivitelezhető lépése. (Ehhez hasonló Palesztinában történt 1948-ban, Izrael állam megalapításakor. A földjükről elűzött palesztinok utódai ma is menekülttáborokban tengetik életüket. Hontalanokká váltak, akik teherként jelentkeznek a befogadó országok számára. Mi, magyarok, vajon hová mehetnénk…?)
A fentiek tükrében nyilvánvalónak tűnik, hogy egy gyors kormányfőváltás semmit nem fog megoldani. Sőt, még az SZDSZ/Fidesz által szorgalmazott ’szakértői’ kormány sem, amennyiben a magyarországi globalizált neoliberális monetáris és pénzügypolitika, valamint annak eltartását biztosító gazdaságpolitika nem változik meg. Amennyiben minden változatlanul marad (a látványos személycseréken kívül), a magánosított Magyarországon a kormány szerepe kimerül a kialakult tulajdonszerkezet fenntartásában, az üzleti világ magas hozamú profit biztosító működtetésében. Az állami szuverén gazdasági/pénzügyi mozgástér hiánya magától értetődően befolyásolja a politika mozgásterét (a döntéshozatalt). Gyurcsány Ferenc kormányfői pozíciója körüli színjáték az első lépés az ’argentin’ úton.
Hogyan is jellemezte Joseph E. Stiglitz a neoliberalizmust? „Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet.” Ez a kulcsmondat mutatja meg a jelen gazdaságpolitikai zsákutcából való kivezető utat. A gyökeres változtatás legelső lépéseként ezektől a ’speciális érdekcsoportoktól’ kell megszabadulni. Utána következhet csak a teljes privatizáció felülvizsgálata. Visszamenőleg, 1988-tól kezdődően. Személyi konzekvenciákkal. Majd, ezt követően kerülhet sor a magántulajdonra épülő szociális piacgazdaság alapjainak lerakása. Nem kell újat kitalálni, ez a piacgazdasági modell már sikeresen működött Németországban a háborút követő majdnem 30 évben. (Függetlenül attól, hogy akadnak közgazdászok, akik elvetik ezt, arra hivatkozva, hogy az akkori gazdasági/pénzügypolitikai eszközök nem alkalmazhatóak a jelenlegi gazdaság/pénzügy politikai környezetben.) Tehát, a ’know-how’, a ’hogyan’ technikai leírása adott. Az elmúlt 18 év valamennyi kormányzati rombolása ellenére hiszem azt, hogy Magyarországon is meg van az az emberanyag, amely sikeresen képes megvalósítani a ’wunderschaftot’ Magyarországon.
Jelentem, Kemény Dénes magyar szövetségi kapitány és játékosai bebizonyították Pekingben, hogy ők a világ legjobb vízilabdázói. Sikerük alapja nem csak a rutin, az összeszokottság volt, hanem az is, hogy mindegyikük egy-egy klasszist képvisel ebben a játékban. Mégis, ezek a nagyszerű sportemberek csak együtt voltak képesek megvédeni olimpiai elsőbbségüket. Együtt küzdötték le a nehézségeket, egymást bátorították, amikor valamelyikük nem összpontosított eléggé, s a győzelem pillanatában valamennyien tudták, hogy mindez annak a csapatnak az érdeme, amelynek ők, egyénileg, csak atomjai, részei voltak. S mit lehet írni Kemény Dénesről, a szövetségi kapitányról? Irányított és irányított. Fanatizálva a csapatot, hogy a kitűzött célt el lehet érni. Taktikát, stratégiát dolgozott ki, oktatott, és magyarázott. A technikai háttércsoport, a technikai edző, az orvos, a gyúró, és a többi névtelen, pedig mindig kéznél voltak. És győztünk, mert a szövetségi kapitány irányított, a technikai csoport kiszolgált, a játékosok játszottak. És a lelátótér zúgott a ’ria, ria, Hungária”-tól. (Az amerikaiak pedig lógó orral bámultak a semmibe, mert nem értették. Nem is érthették!)
Egy ilyen szövetségi kapitányt, játékosokat és az őket kiszolgáló technikai csoportot képzelek el a társadalom élén, amely ki tudná vezetni a magyar társadalmat ebből az iszonyú, 18 éve tartó szándékos rombolásból. Amely kimozdíthatná végre a magyar társadalmat ebből a szörnyű tehetetlenség érzéséből.

Csontos Gábor politológus
.

Oroszország szakít a nyugattal?

.

Oroszország úgy döntött, hogy felfüggeszti katonai együttműködését a NATO-val - jelentette be egy NATO-szóvivő csütörtökön Brüsszelben.

Az orosz döntés - amely újabb utasításig szól - két nappal követte a NATO-tagországok külügyminisztereinek azon határozatát, hogy a NATO nem folytatja az együttműködést Moszkvával, amíg az orosz csapatok a dél-oszét konfliktus előtti helyzetbe ki nem vonulnak Grúziából.

Oroszország katonai csatornákon tájékoztatta az észak-atlanti szövetséget arról, hogy a védelmi miniszter döntésének alapján felfüggeszti a NATO-tagállamokkal való nemzetközi katonai együttműködést - mondta Carmen Romero NATO-szóvivő, hozzátéve, nincs információja arról, hogy az orosz döntés kihatással van-e az afganisztáni tranzitmegállapodásra.

Szövetségi források szerint elsősorban olyan együttműködési területekről van szó, mint a haditengerészeti, kiképzési vagy rakétavédelmi kooperáció.

A keddi külügyminiszteri határozat értelmében a NATO a kivonulásig hivatalos formában nem is tárgyal az orosz partnerekkel. Ezért a moszkvai döntés is a tagországokon keresztül jutott el Brüsszelbe.

Romero azt is jelezte, a NATO tudomásul veszi a döntést, de egyelőre nem kíván reagálni arra.

(MTI)
.