Százmillió

.

Álláspont

Beszéljünk a kommunizmus áldozatainak emléknapján egészen őszintén a kommunizmusról.
Ha azt mondom egy tegnapi kommunistáról, aki nem pusztán mezei párttag, hanem az elmúlt rendszer tényleges haszonélvezője volt, hogy ő kommunista, akkor rögtön megkapom a magamét. Hogy tudniillik minek kommunistázok itt, amikor az illető már nem hisz a marxizmus-leninizmusban. Erről viszont az jut az eszembe, hogy vagy akkor nem hitt a marxi üdvtörténetben, és ez esetben másokon átgázoló, szimpla törtető volt, vagy ma nem hisz semmiben, és akkor nihilista, de mindenképpen hazug, álságos ember.

Kommunistázni tehát nemhogy szükséges, de valósággal elengedhetetlen Magyarországon. Más volna a helyzet, ha a KISZ-führerek eltűntek volna a történelem süllyesztőjében, de könyörgök, itt ülnek a nyakunkon, szétlopják a hazánkat, hülyének néznek bennünket, és szemforgatva hazudnak vég nélkül. Egykoron az oroszoknak hajbókoltak ők, munkakerülő, írni-olvasni alig tudó, illegális meg miféle apáikkal, nagyapáikkal, akik a proletárdiktatúra nevében letaroltak itt mindent, megsemmisítettek egész történelmi osztályokat. Nekik, és több évtizedes politikai sáskajárásuknak tulajdonítható mai nyomorúságunk, az eladósodás és a jövő felélése is.
Százmillió embert irtottak ki a kommunisták Stéphane Courtois és munkacsoportja szerint. De az is lehet, hogy százötvenmilliót. A pontos számokat senki sem tudja, mert a kommunisták mindig is előszeretettel kozmetikázták a múltat.

Kattints a képre

Holokausztversenyt írnak, de csak önmaguk nevezhetnek be a megmérettetésbe. Azt, hogy mi a holokauszt, ők mondják meg. Zsidókat megölni holokauszt, mondják a tegnapi és mai kommunisták, valamint elvbarátaik, a magukat liberálisnak nevező asztali gondolkodók. Magyarokat, németeket, lengyeleket, tatárokat megölni nem holokauszt. A számok rideg világában százezrek és milliók életét sikkasztják el oda-vissza, csak hogy az ő történelmi bűneik fedve maradjanak. És miközben kijelölik a holokauszt fogalmának szűkre szabott határait, s hangos hívei mindenféle másságnak, gátlástalanul beköltöznek a történetesen zsidó embertől elvett házba. Gyurcsány Ferenc minden este úgy alszik el, hogy hajdanvolt zsidók árnyai veszik körül őt, feleségét, gyerekeit. Zsidó embereké, akik a saját jogukon laktak a Szemlőhegy utcai villában, amíg egy Apró nevű kommunista kiskirály ki nem penderítette onnan őket, mert az Apró-félék a saját fajtájukat sem tisztelték. A Gyurcsány-fajták pedig már mindenkit hátba döfnek, semmiben és senkinek nem hisznek, a pénz és a hatalom az istenük, embernek hitványak, magyarnak alkalmatlanok.

Itt tartunk most. A kommunizmusról, általában véve a szellemi bilincsek levételéről, nehezen nyilatkozik az ember abban az országban, ahol a vörösök szellemi hódítása ma is zajlik. Mert mihez képest vannak vagy nincsenek kommunista maradványok a mindennapokban? A Kádár-korszak primitivitása, a bolsevizmus öröksége itt lüktet körülöttünk. Ott lapul minden torz vigyorban, sumák mellékmondatban, az utcai arroganciában, ott van a csőcselék hőbörgésében, a munkás naplopásában, az értelmiség gyávaságában. Valódi kádári örökségünk nem a trabantnosztalgia, hanem a proletárok szellemi uralmának tovább élése.

Alain de Benoist francia filozófus vetette fel briliáns esszéjében (Kommunizmus és nácizmus), hogy bocsánatosabb bűn-e az emberiség szebb jövője reményében ölni, mint mondjuk egy rasszista elmélet alapján? Rosszat tenni a jó nevében nem ér többet, mint rosszat tenni a rossz nevében – írja Benoist, és épeszű ember nem is vitatkozhat ezzel az érveléssel. Csakhogy a kommunisták nem épeszű emberek. És azok sem, akik idealizmusból, pénzsóvárságból vagy velük született izgágaságuktól hevítetten elleplezik, relativizálják a tömeggyilkosságokat.

Szentesi Zöldi László
.