2008. november 1., szombat

Szívedért hálából Hozzád

.
Eduardo
én kiolvastalak
Olvaslak egyfolytában
már három nap
de inkább éjjel
s már nem tudok hozzád szólni
csak a te nyelved bolíviai zenéjével
Nem tudom mi vonz hozzád
melyik testvériség
miféle mulasztás sarkallt
mért kellett pampák lovasaként
végigszáguldnom rajtad
bejárhatatlan vidék
lerohantalak nyers éhséggel
kiolvastalak de persze mégsem
Még ott az ur a nekem nem szokott
hogy nem holtnak szellemével
táplálkozom, nem megrágott
csontokra építek eleven húst
Magad szaggatta tested
versborrel te ápolod
véredzo sebed
szöveghegek alatt újul
S az eleven kín kórboncnokaként
szenvedésedben megleltem, én
halálhoz szokott, a mégis életet,
mindazokat, én élet szomjasa,
kik együtt veled haltak
hont védvén szent háborúkban
S azt találtam, hogy benned
és általad bennünk
ok csakazértis élnek
hogy megmaradt helyük,
por nem lepheti be
Mert mind kiket legyilkoltak
s azok is akik élve holtak
a hontalanok és a harcra készek
kiket elárultak és akik csak restek
a gyalázatuktól fulladozók
a halálhörgésben elnémulók
elvesztett szavukat nálad visszanyerve
nyelvedben új hazaként élnek
Te vagy a hely, hol találkoznak
a dolgok, hol a zord sokféleség
reménynek dús rendjévé
kovácsolódott
Égigéro szenvedések
földrehajló fájdalmak
térképrajzolója vagy te
Aknaszilánk vagy golyó ütötte
háromszoros sebed
kiáramló vére
világ vérpatakjába omlott
s tenger szenvedés keringése
táplál téged és benned engem
ki eddig csak befelé vérezhettem
általad vérátömlesztve
Bennem csak visszhangoz az
mit te kimondasz
Könnyemet te sírod
vérem helyett a te véredet ontod
Eduardo én kiolvastalak
S te beleolvastad szívembe
a kiolvashatatlant

Ismeretlen szerző (egyelőre)

Megjegyzes:
Illik nem illik kitenni ilyen verset, nem érdekel. Nekem küldték, rólam szól, es büszke vagyok, hogy ilyet írnak hozzám. Akinek nem tetszik -nem a vers, hanem a TÉNY- az, tehet egy szívességet.
RF. Eduardo
.

Csatlós Levente: Önvallomás levél formában

.
Kedves barátom!
Nekem mindig nagyon nehezemre esett szavakba foglalni gondolataimat, következetesen és folytatolagósan megfogalmazni azt, ami valahol nagyon mélyen bennem rejlik. És tudd meg, próbálkoztam mindenféle önkifejezési formával, verssel és prózával, irónikus hangvételű rövid novellákkal, voltam színész színpadon és képernyőn, zenekart is alakítottunk a szomszéd gyerekkel, és még mit nem .... és valamilyen véletlen folytán közel kerültem a képzőművészethez ... na látod erre még nem is gondoltál. Bevallom nekem is nagyon furcsának tűnt először játékként kezelt óriási felelőség. Aztán meg lassan felnőttem, belenőttem ebbe a világba, hozzánőttem saját világomhoz, és így kezdett tudatosulni bennem valami ami megfoghatatlan, örök és egyéni. Sokan tehetségnek nevezik. Ez messze nem elég ahoz hogy valaki igazán megértesse magát társaival, közönségével és bizonyos esetekben vásárlóival. És ezzel a bizonyos tehetséggel valamit kellett kezdeni.
Azt hiszem már említettem neked, hogy grafikusművész lettem. Részleteket valóban nem meséltem. Budapesten történt meg az eset. Komoly három évig nekem naponta legalább tíz órát műteremben kellet töltenem, megismerni minden csínyját e nem könnyű mesterségnek. Nagy szerencsém volt olyan emberekkel dolgozni akikről csak jót tudnék mesélni, és hálás lenni nekik mindazért amik ők voltak, akkor és ott. Drága barátaim, most már szólhatok így Pataki Gábor, Németh Róbert és Nagy Edit köszönet nektek.
... látod, egy picit elérzékenyültem, mert én már csak ilyen vagyok.
És meg kell említenem találkozásom sorrendjében még kettő nagyon fontos barátot, akik nélkül nem lehetnék itt, és ilyen formában. Rózsa Flores Eduárdo és Brády Zoltán, akik bátorítottak és segítettek, meg persze nagyon nagy előnyre tettem szert tanításuk és nevelésük segítségével.
És valahol itt végződőtt valami - ami budapesti tartózkodásomat illeti - és természetesen, annak rendje és módja szerint valami új kezdődőtt.
Hazaköltöztem Marosvásárhelyre.
Ezzel a rengeteg információval, színes érzésvilággal, új lendülettel tovább léptem.
És hidd el nem volt könnyű megtenni ezt a lépést. Sokan furcsálták döntésemet, sokan meg nagyon büszkék voltak, amiatt hogy végre valaki még hazajön élni és alkotni. Ennek a büszkeségnek első markáns és kézzel fogható példája egy egyéni kiállításom, amit a marosvásárhelyi Unitárius Egyház gyűléstermében szerveztünk közösen az EMKE-vel. A kiállított munkák rézmetszetek és festmények voltak, számomra a forma keresésének, a mondanivaló kibontakozásának, a megtalálás képei. Művészberkekben új hangulatról, új kifejezésformáról beszéltek. A kiállítás kiidulópontot jelentett számomra, és arra engedett következteni, hogy itt Erdélyben szükség van rám. Sokáig töprengtem ezzen, és nem akartam elhinni egyszerűségét. És valóban nemcsak erről van szó. Kötödésem nem helyhez kötött. Kérdésem, hogy lehet-e szellemiséghez kötödni?
Ha igen akkor és én kötödök ahhoz a bizonyos szellemiséghez.
Már már kibontakozni látszott otthoniasságom Marosvásárhelyen, amikor valamikor 2005 tavaszán a Bernády Házban tematikus kiállításomat nyította meg Ábrám Noémi. Szabadságról és madarakról meséltem munkáimmal a közönségnek. Nagy fordulat volt számomra egy új technika választása, mégpedig pasztellben goldoltam át mondanivalómat. E technika egyetlen pozitiv oldalát találtam meg, ami végül is cél is volt. A pasztell könnyedségének megnyilvánulása sokat segített az üzenet megfogalmazásában.
Műtermi háborús körülmények miatt ez volt az utolsó alkalom amikor pasztellel dolgoztam. Nem karcolok már rezet és a kedvenc rézkarc présemet sem használom.
Festek.
Megtaláltam azt a kifejezési formát, amihez időben hozzánőttem magamévá tettem és jól elvagyunk. Ennek a folyamatnak eredményeként két alkalommal egyéni kiállítással jelentkeztem a Targoviste-i közönség előtt és valamikor januárban a Beszterce-Naszód megyei Oláhszentgyörgyön.
Megváltozott a munkáim hangulata, spontán, igen merész festészeté alakult. Háttérben lebegő színes formákon ahol erős színek találkoztatok egymással, egymásba fonódó vagy egymást keresztező vonalkötegeken tudatos játékot érzek, figurativ (és nemcsak) alakzatokkal ellensúlyoztatom az archaikus indítatású képformálást, a vászon púpjait, domborulatait. A kiinduló motívumok foltokká válva egymásba mosódnak, feloldódnak. Absztrakt alkotások ezek, szerepük egyértelmű, hiszen a fehér folt ugyanúgy képalkotó egymagában, ellenpontozza a merész koloritást. Művészetemet – ha jellemezni szeretném – nem tudom semmiféle izmus irányába sorolni. Képeimnek mondanivalója több, mint amennyi egy jelkép kategóriájába befér. Erőteljes vonalaimban mindig felhalmozott emlék sűrűsödik össze s állandóan egy szubjektív érzés feszül. Szubjektivizmusommal szemben inkább intuitiv művésznek látom magam, a vásznat elsősorban felületnek tekintem, melyen az improvizáció plasztikai ekivalensét szubjektiv érzéssel adom vissza.
Azt a mindenit! Látod ettől féltem, belemélyedek és nehezen tudok kimászni a magyrázkodásból. És attól félek, hogy ezeket elmondani nem is az én feladatom lenne.
Valamikor, nagyon nehezemre esett szavakba foglalni gondolataimat, következetesen és folytatolagósan megfogalmazni azt, ami valahol nagyon mélyen bennem rejlik. És tudd meg, próbálkoztam mindenféle önkifejezési formával. Most meg rátaláltam. Festek.
Csatlós Levente

A cikk novemberben jelenik meg a:Pro Minoritate c. lapban
Köszönöm Leventének a megjelentetés lehetöségéért.
Ajanlom mindenkinek a figyelmebe: http://www.onlineart.ro/ .


.

2008. október 31., péntek

Muhammad Abdallah: Interjú Rózsa-Flores Eduardoval

.

...
"Kezdetben van a tett! [Goethe] Majd nem boncolgatni kell a cselekedeteket, tetteket, perceket, pillanatokat, hanem teljeségében meg kell élni azokat, hogy erőt nyerjünk az újabb tettekhez."

Rózsa-Flores Eduardo parancsnok a huszadik század egyik legérdekesebb, dél-amerikai születésû, alakja. 1960-ban, a bolíviai Santa Cruzban született, az Elsõ Nemzetközi Egység alakulatát vezette a balkáni háborúban, a Horvátország függetlenségéért vívott harcban, több mint 380 katonával, akik több mint 20 országból érkeztek.
Che Guevara-hoz, Ibn Al Khatabb-hoz és Ilich Ramírezhez hasonlóan, Rózsa-Flores Eduardo is fegyvert ragadott egy távoli országban, hogy egy olyan földért küzdjön, amely nem a hazája. Újságíróként dolgozott mielõtt a tollat fegyverre cserélte. A BBC spanyol nyelvû adásainak tudósítójaként, majd a La Vanguardia spanyol napilap munkatársaként dolgozott, mielõtt részt vett a háborúban. Rózsa Flores Eduardo szudáni és iraki humanitárius missziók résztvevõje, színész és dokumentumfilmkészítõ, titkosügynök, jelenleg a magyarországi Iszlám Közösség alelnöke.


Édesapja, Rózsa György zsidó származású magyar volt, meggyõzõdéses kommunista, édesanyja, a boliviai Nelly Flores hívõ asszony. Hogyan befolyásolta ez a kettõsség az életét?
Azt hiszem, hogy az ellentétek mindig segítenek. Édesapám elkötelezettsége, legyen az politikai, társadalmi vagy mûvészeti, nagyon nagy hatással volt rám. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor édesapám elvitt Santa Cruz egyik legszegényebb negyedébe, ahol mûvészetekre tanította a gyerekeket. A szegénynegyedbe vitt engem és azokat a tanítványait, akiket a Szépmûvészeti Iskolában tanított, hogy közösen tanítsanak rajzot, festészetet, és mûvészettörténtet, azoknak, akik másképpen sosem jutottak volna ezekhez a ismeretekhez. Így barátkoztam össze a szegénynegyedbõl való gyerekekkel, és megtanultam a gondolkodásuk és általános értékeik, és nem a társadalmi származásuk alapján megítélni õket. Édesanyám a klasszikus keresztény erkölcs szerint nevelt egészen a kamaszkoromig, amikor már saját döntéseket hoztam. Valójában édesanyám volt a család feje, az õ feladata volt a szervezés és az irányítás, a fegyelmezés is az õ feladata volt... Édesapám bohém emberként, kommunistaként jól kiegészítette õt szabad gondolkodásával, és az emberekért érzett felelõségtudatával. Úgy hiszem, hogy szerencsés voltam és vagyok, hogy ilyen családba születtem. Innen jön minden, ami most vagyok ebbõl táplalkozik.
Chilében élt Salvador Allende elnökségének utolsó évében, mielõtt Pinochet puccsal megdöntötte volna a hatalmat. Ebben az idõben lett aktivista, és töltött egy idõszakot menekülttáborban. Milyen emlékei vannak Chilérõl?
Chile felnyitotta a szemem, öntudatra ébresztett, megtanított arra, hogy nem arra születtünk, hogy csak szemlélõi legyünk annak, ami körülvesz, hanem alakítói is. 13 évesen elszöktem otthonról, hogy Santiago utcáit telerajzoljam falfirkákkal, és nem egyszer festékesen és kék-zöld foltokkal az arcomon mentem haza. Ha verekedni kellett az ellenséggel, akkor verekedtünk puszta kézzel is. Chile nagyon kedves számomra, ott maradtak gyerekkori barátaim, színek, illatok, ízek. Az utolsó amerikai föld volt hosszú, túlontúl hosszú évekig, amire léptem. Ameddig élek, nagyon értékes hivatkozási pont lesz az életemben, ott ért véget a gyermekkorom, és ott ért az a felismerés, ami azóta is vezet az utamon, hogy nem az egyén számít, hanem az ügy, és az értékek. Döntést kell hoznunk. Ha nem, akkor a tûnékeny földi létünknek sincs értelme.
Amikor Magyarországra érkezett, a chilei diktatúra elõl menekülve, egy katonai iskolába iratkozott be. Akkor azt mondta, hogy vissza akar térni Dél-Amerikába katonai gyakorlatot szerezve, hogy Che kubai nyomdokain haladjon. Milyen hatással volt önre Che Guevara példája? Gondolta volna akkor, hogy néhány évvel késõbb követni, szinte utánozni fogja õt, és éppen Európában?
Hogy egyszerû és világos legyek, meggyõzõdésem, hogy Che Guevara alakja a hatvanas években minden generáció számára, amely valahogy tudomást szerzett a történetérõl, így vagy úgy, de meghatározó volt. Az édesapámat kizárták a bolíviai kommunista pártból a gerillaharcban folytatott tevékenysége miatt. A logisztikai munkákban segítette Ernesto Guevara bolíviai szabadcsapatát. Amikor Monje a kommunista párt akkori elsõ titkára moszkvai utasításra visszamondta a gerilláknak már megígért segítséget, a szabad csapatot sorsukra hagyta. Szervezett utóvédek nélkül sodródtak. Ekkor néhányan, köztük az édesapám is, ellenszegültek ennek a vérlázító, undorító döntésnek, és Chilébe menekítették a kevés gerilla túlélõt. Úgy nõttem fel, hogy a magára hagyott Che Guevara képe vésõdött az agyamba, és azoké a kommunista párton belüli kiskirályoké, akik az idõ múlásával visszataszító férgekké változtak át. Alaposan megismertem, elõbb Chilében, majd a számûzetésben Svédországban, késõbb az egykori szocialista táborban szánalmas cselekedeteiket, erkölcstelenségüket, és önelégültségüket. Állítólag õk lettek volna a forradalom élcsapata, sõt, õk lettek volna azok, akik majd megváltják a világot. Kamaszként rájöttem, hogy ez nem így van. Ez az önzõségrõl szól, arról, hogy féltve õrzik a kommunista párton belül elfoglalt pozíciójukat, és nem arról, ami igazán számít, a latin-amerikai forradalom. Che számomra többek között a sztálinizmus áldozata. Mint katona, példakép. A gondolkodó harcos példaképe és erkölcsileg is az. Az más kérdés, hogy az idõ múlásával, és az utóbbi évtizedek változásainak köszönhetõen néhány elméleti-katonai okfejtése már idejétmúlt, de a lényeg, a kiállásának és az áldozatvállalásának az értéke változatlan maradt.
Meglepve olvastam, hogy a magyarországi katonai iskolában eltöltött idõ után, a Szovjetunióba küldték katonai szolgálatra a Dzerzsinszki akadémiára, ahol csalódottan szemlélte a valódi szocializmust, azt, amirõl apjával és nagybátyjával, Jorgéval beszélgettek. Miért?
Részben már válaszoltam erre a kérdésre, kedves barátom. Más, valamit könyvekben olvasni, és más szembesülni vele. Lehetséges, van egy másik valóság, amelyben a szocializmus létezik, tökéletes és igazságos. De az, hogy a bolsevik-kommunista valóság nem ilyen volt, világos és nyilvánvaló számomra. Az erkölcstelenség, a hazugság, és mindazok a bûnök, amelyeket a szocializmus nevében követtek el, megbocsáthatatlanok. Rengeteg mosóporra lenne szükség, hogy mindezt a gyalázatot tisztára mossák. A valóságról beszélek, nem az eszmékrõl. Nem arról, hogy a társadalmat nem kéne egy igazságosabb útra terelni, de ehhez legelõször a nép valóságos vágyait kell figyelembe vennünk.. Ne feledkezzünk meg arról, hogy értük kell tenni, nem ellenük, a mi nemzeteink érdekében. Gyûlölni kezdtem a politikai-ideológiai szocialista eliteket, nagyon egyszerû oknál fogva. Ezeket a szánalmas lényeket, érdekembereket csak az érdekelte, hogy megtartassák hatalmukat és kiváltságaikat, és a helyzetükbõl származó elõnyüket. Számukra a szocializmus csak egy álarc, és semmi közük azokhoz, akik a szegénysorból jönnek, az élõ és érzõ néphez. Rájöttem, hogy a szocializmusról nem lehet beszélni, sem pedig csinálni, ha nem tiszteljük a szabadságot. Az önrendelkezés joga a nemzeteké illetve azoké az egyéneké, akik a társadalmat alkotják. Ha nem így van, és mi is ugyanazokat a hibákat és bûnöket követjük el, mint õk, akkor mi különböztet meg minket az ellenségeinktõl? Ez elfogadhatatlan.
Más kérdés a hatalom megszerzése. Fegyverrel vagy anélkül. Megszabni egy irányt, és szabályozni a folyamatot. De késõbb nem lehet minden döntést a nép helyett meghozni, akikért harcoltunk, forradalmat csináltunk, megvívtuk a függetlenségi harcot.
Erre az egyik példám a Sandinista Forradalom a maga egészében, azt hiszem, nem kell sokat magyaráznom, miért. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy a nép helyett döntsön. Szolgálói, munkásai, ha úgy tetszik, rabszolgái vagyunk egy ügynek. Feladataink és kötelességeink vannak, de egy szemernyivel sincs több jogunk másoknál. Röviden így foglalható össze, hogy miért ábrándultam ki mind a kelet-európai, mind a szovjet szocializmusból.
Késõbb összehasonlító irodalmat és nyelvészetet tanult, és politológiát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Elkezdett dolgozni a kubai hírügynökségnek a Prensa Latinának, majd a La Vanguardia spanyol napilapnak. Hogyan indult újságírói pályafutása?
Amilyen szerencés vagyok, beleugrottam –persze átvitt értelemben – a hurrikán kellõs közepébe. Úgy éreztem magam, mint a frissen végzett biológus, aki az elsõ napon a laboratóriumban a mikroszkóppal valami új dolgok fedez fel, valamit, ami hatással lesz az elkövetkezdõ idõben a pályafutására. Kezdõ, zöldfülû újságíróként lehetõségem volt átélni, és tudósítani néhány kulcsfontosságú eseményrõl az akkori szocialista Közép-Európában. Romániaban interjúkat készítettem az ottani kisebbségben élõ magyar értelmiségiekkel, akik a Ceaucescu redszer elnyomásában éltek. Láttam a prágai tüntetéseket, vagy ha úgy teszik karneváli felvonulásokat, amelyeket az ultraliberálisok, pacifisták és más csodabogarak szerveztek. A Berlini Fal leomlásánál ott voltam többekel, hogy annak a komédiának a szemlélõje lehessek, amirõl még ma is azt mondják, hogy a demokratikus változások kezdete volt Kelet-Európában. Milyen változásokról beszélnek? Egy hajszállal sem lett demokratikusabb semmi. Az történt, hogy átöltözött, és álarcot cserélt a kommunista nomenklatura, és a nagyon szocialistából nagyon kapitalista lett. Elég, ha egy pillantást vetünk a nagyobb elõzõleg állami most magántulajdonban lévõ nagyvállalatok igazgatóinak vagy tulajdonosainak a nevére, akik a demokratikus változás hajnalán felsorakoztak. Nem változott semmi. A nép? Kapott két banánhéjat és egy útlevelet, hogy most már utazhasson szabadon. Ennyi történt. Látszólag a kommunista vezetõk kiestek a politikai vezetésbõl, de a gazdasági hatalmat máig a kezükben tartják, ami láthatatlanná teszi õket, és valójában ugyanazok a banditák irányítják a szegény országokat, mint azelõtt.
Berlinbõl Prágába, majd Albániába mentem, ahol egy nyomorba taszított országgal találkoztam, ami a sztálini diktatúra elnyomása alatt élt. Még a szocialista demokráciáról sem lehetett beszélni, a szabadság és a jog legkisebb jelét sem lehetett érzékelni. Ezen élmények hatására, amelyeknek csupán külsõ szemlélõje voltam, csak gyûlt bennem az indulat. Mennyi hazugság, mennyi igazságtalanság, mindez a kulturált, civilizált és nagy hagyományokkal rendelkezõ Európa közepén! Az én Dél-Amerikám pedig nagyon- nagyon távol volt.
Külföldi tudósítói munkája végeztével és albán útja után 1991-ben Horvátoszágba érkezett. Talán a legtragikusabb hír lehetett számára, amikor Zarko Kaic horvát televíziós barátjának halálhírérõl értesült. Manu Lequineche a híres spanyol újságíró úgy jellemezte Önt, mint egy újságíró, aki szerepet vállal. Mi volt a valódi oka annak, hogy a kamerát fegyverre cserélje, és parancsnoka legyen az Elsõ Nemzetközi Egységnek Horvátországban?
Fölényesnek vagy önelégültnek tûnhet, amit mondok, de magától értetõdõ döntésnek gondoltam. Egyszerû döntés volt, talán egész eddigi életem során a legegyértelmûbb és legtisztább. Egyfelõl azért döntöttem így, mert három hónapnyi tudósítói munka után, szinte az elsõ frontvonalból, láttam egy gyakorlatilag fegyvertelen nemzet haragját és szenvedését, akik ennek ellenére szembeszálltak Európa akkor negyedik legerõsebb hadseregével azért, hogy a szabadságukat és függetlenségüket kivívják. Másfelõl, minden nemzetközi szervezet egy jól megfizetett bolhacirkusz, amely nem csinál semmit. Az ENSZ embargót vetett ki a fegyverszállításra egész Jugoszlávia területén, ezzel büntetve a horvátokat és más elnyomott nemzeteket, és kis túlzással azt várta, hogy kövekkel és botokkal védjék meg magukat. Hogy ha a tévesen “közösségnek “ nevezett egyesült nemzetek szervezete nem lett volna önzõ és gyáva, Bosznia, Horvátoszágot követõen nem szenvedett volna annyit, mint amennyit szenvedett, a szerbek nem erõszakoltak volna meg több tízezer boszniai asszonyt, nem mészároltak volna le annyi csecsemõt, öreget, védtelen embert. Mindezt láttam, mint újságíró, aki ott volt azon a helyen, abban a pillanatban, amikor mindez megtörtént. A megfelelõ helyen voltam, a megfelelõ pillanatban, és egy igaz ügyért folyt a harc a szemem elött. Ez volt az, amire vártam, amióta csak az eszemet tudtam.
Gondolja, hogy esetenként a fegyveres harcban való részvétel hitelesebb lehet, mint az újságírói objektivitás? Gondolja, hogy ma Palesztinában, Irakban, Afganisztánban, Szudánban, Csecsenföldön, Kasmírban vagy hogy közelebbi példát mondjak, Grúziában ma nem kellenének olyan önkéntesek, mint amilyen akkoriban Ön volt Horvátországban?
Hogyne lenne hiteles a fegyveres harc? Nem azt mondom, hogy minden újságíró tegye le a tollat vagy a kamerát és jelentkezzen az elsõ összetûzésnél, amit lát. De aki nem vállal részt, pedig megtehetné, mert megvannak hozzá az ismeretei és a képessége, hogy segítsen annak, aki rászorul, az önzõ, vagy legalábbis hitvány alak. Mondhatom, hogy van negatív tapasztalatom a média munkájáról, vagy azokról, akik magukat tudósítónak hívták, és a konflikutusos helyekrõl tudósítottak.Sekélyes emberek, a média piac zsoldosai. Halottakkal kufárkodnak, kihasználják és eladják õket. Nem ragozom tovább, órákig tudnék errõl beszélni... a hazugság, a szándékos csûrés-csavarás, a manipuláció. Nem kérdés, hogy egészségesebb dolog golyót kapni önkéntesként egy tiszta helyzetben, mint hullákon élni és eladni annak, aki jobban megfizeti az árát.
A Chico címû filmben, amit Fekete Ibolya rendezett és az Ön élete ihletett, sok életrajzi elem található. Hogyan zajlott a forgatás, honnan jött a rendezõnõ ötlete, hogy Ön is játsszon a filmben? A becenév Chico, amit a horvát háborúban adtak Önnek fegyvertársai, Zágor képregényeiben is szerepel, nem?
A forgatás nagyon intenzív volt. Gondolja csak el, hány ember kap arra lehetõséget, hogy újraélje élete legmeghatározóbb pillanatait...Ezt úgy mondom, mint a film egyik szereplõje. Nem akartam szerepelni benne, de két héttel a forgatás elõtt, a falhoz szorítottak: vagy én játszom a fõszerepet, vagy egy izraeli színész fog engem eljátszani, aki ugyanannyi nyelven beszél, mint én. A rendezõnõ ötlete volt, hogy a fõszereplõ mindig az adott országnak a nyelvén beszéljen, ahol forgatunk. Ne feledjük, hogy a Chico-t Magyarországon, Horvátoszágban, Albániában, Chilében, a Szent Földön, azaz a megszállt Palesztínában forgatták. Az említett színésszel nem a származása vagy politikai nézetei miatt volt bajom, egyszerûen nem volt szimpatikus. Karikaturája lettem volna saját magamnak. Azzal, hogy elfogadtam a szerepet, megmentettem a magamról alkotott képet -nevet- és úgy gondolom, nem voltam nagyon rossz benne.
A Chico valóban egy köpcös comics (képregény) figura, aki egy hatalmas kalapot visel, és vagy alszik, vagy ha nem, amilyen ügyetlen, mindig bakizik. Mivelhogy, hála Istennek, egészséges latin kinézetem van, a fegyvertársaim nem haboztak sokat, amikor ezt a gúnynevet ragasztották rám.
Lelkiség
Életében semmi sem hétköznapi, így a lelkisége sem. Zsidó származása ellenére az Opus Dei tagja volt, és mindig nagy vehemenciával védte Monseñor Escriba de Balaguer Mûvét, ennek ellenére most alelnöke a Magyar Iszlám Közösségnek. Szeretném megérteni, milyen az Isten –képe ezen ellentmondások tükrében. Hogyan tért át az iszlám hitre?

Nem látok semmi különlegeset abban, ha valaki az útját keresi. Fiatal korom óta ezt teszem. Mindig is szükségem volt Istenre, az Istenbe vetett hitre, az átmenet, az az idõszak amit az Opus Dei (Isten Mûve) kebelében töltöttem, segített minden értelemben. Csodálatos embereket ismertem meg, megtanultam fegyelmezetten viseltetni lelki életemben, és más értelemben is. Engedelmességet tanultam. Segítettek nekem ott úgy, ahogy azelõtt senki sem tette. Utamra indítottak.
Nem látok semmilyen ellentmondást a felsoroltak között, hiszen ugyanarról az Istenrõl beszélünk, ugyanazokról az egyetemes értékekrõl, nem?. Arról van szó csupán, hogy az ember életének egyes szakaszaiban szerencséje van, és megérinti Isten szeretete. Az iszlám ennek a betetõzése. Elindultam egy úton, egy-két vargabetût tettem de most, mint a muszlimok közössége, az Umma része azt kell, hogy mondjam, hogy hazaértem. Egy egyetemes terv része vagyok, beavatottja a Szent Koránnak Mohamed próféta általi kinyilatkoztatásaiba, és ehhez méltóan próbálok élni, segíteni testvéreimnek bárhol legyenek is.
Az áttérésem a szerbek által ostromolt Szarajevóban kezdõdött, egy mecsetben, 1995-ben, a Daytoni békeszerzõdés elõtt, ami véget vetett a boszniai háborúnak. Ott voltam, mert személyesen kellett átadnom egy köteg iratot, térképeket, fotókat, olyan anyagokat, amelyeket a szerb-magyar határon folyó illegális fegyverkereskedelemrõl állítottuk össze. Olyan fegyverekrõl van szó, amelyeket a boszniai barbár szerb bandáknak szántak, akik éppen a bosnyák nép lemészárlásával voltak elfoglalva.
Szóval, Szarajévóban elhívtak egy mecsetbe. Valamivel az esti szertartás elõtt értem oda. Azelõtt sosem vettem részt imádságon egy mecsetben, ezért beálltam a hátsó sorba, és próbáltam követni a szertartás ritmusát, és csak egy nagyon egyszerû ima jutott az eszembe: Egy az Isten, Isten az egyetlen. Nagy elégedettséggel és örömmel töltött el, hogy ott lehettem, talán egy kis büszkeség is volt bennem. Ezalatt odakint szerb ágyúlõvedékek tépték szét a várost.
Nemcsak katona és költõ, de belefolyt a szociális küzdelembe is. Ez a küzdelem nem összeegyezthetetlen azokkal a humanitárius missziókkal, amit Szudánban, Irakban végzett. Milyenek voltak ezek a missziók és hogyan érezte magát ezeken a helyeken?
Muszlimként teljesítettem ezeket a missziókat. Irakban? Éreztem a frusztrációt, a fájdalmat, néha a dühöt, mert egy megalázott, meggyötört nemzetet láttam, amely minden sebbõl vérzik. Egyúttal nagy örömömre szolgált, hogy kétszer is eljuthattam oda, a nyugati invázió után, és ha mégoly kicsi és szegény nemzet tagjaként, magyarként is segíthettem egy kicsit. Csodálatos embereket ismertem meg és csodálatos testvéreket. Olyan hétköznapi hõsöket, akik nap mint nap megtettek minden tõlük telhetõt, mentve a menthetõt, s ezzel példát mutattak.
Mert a megszállók megérkeznek, de egy szép napon elmennek, és Irak egységes nemzet kell maradjon . Lenyûgözõ élményben volt ott részem.
A többi ilyen “élményem” nem volt olyan “erõs”, de mint Szudán esetében, vagy amikor Indonéziába mentem a szökõár után, hálát adtam a Jóistennek, hogy ott lehettem akkor, amikor annyi ember szenvedett, és enyhíthettem segítségemmel a szenvedéseiket.
Muszlimként, ramadankor, 2008-ban hogyan éli a mindennapokat a magyarországi muszlimok közössége, amikor a gyûlölet és a kirekesztés uralkodik Európában, és az USA-ban, szeptember 11 óta az Iszlámmal szemben?
Néha a magyarországi sajtó olyan cikkeket jelentet meg, amiket olyan emberek írnak, akiknek fogalmuk sincsen, mit jelent az Iszlám. Olyanok írnak, akiknek a kezében sosem volt a Szent Korán, mégis minõsíteni merik a hitünket, amit a politikában vagy szociális téren teszünk. De ellentétben velük, ezen szegény emberek fölött nem nekünk kell ítéletet mondanunk. Eljön majd a nap, amikor mi mindanyian a Nagy Ítélõ elé kerülünk és néhányaknak akkorra már túl késõ lesz. Elmondható, hogy ami a muzulmánok életkörülményeit illeti, Magyarország egy nyugodt ország, talán azért, mert a mi közösségünk itt kicsi, és mert a magyarok a saját gazdasági problémáikkal vannak elfoglalva, így nem marad energia arra, hogy a “muzulmán veszéllyel” felvegyék a harcot. Ami az európai folyamatokat illeti a gyûlölethullám az iszlám hitünk ellen nevetséges, de nem jelenti azt, hogy nem veszélyes. Európa próbálja megtagadni a ténylegesen létezõ közös civilizációs és kulturális gyökereket, és mindezt azért, hogy eleget tegyen az Europán kivülröl érkezõ parancsoknak, utasításoknak.
Ha ez így folytatódik nem jósolok nagy jövõt annak a tervnek, amit Európai Uniónak hívnak.
Annak ellenére, hogy több mint tíz könyve jelent meg, úgy tudom csak egy szufi verseskötetét fordították eddig spanyolra. Ennek a mûnek a spanyol ajkú muzulmán közösségben –tanúsíthatom- nagy sikere volt, fõleg a siiták körében. Bizonyára sokakat meglep, hogyan lehet fegyvert ragadni majd verset írni. Milyen üzenetet szeretne átadni a könyvében?
Az igazat megvallva, amikor írok, és ez a versekre igaz leginkább, nincsenek terveim vagy pontos céljaim. Ami számít, az amit mondani szeretnék, az üzenet, és az, hogy kinek. Amikor homlokon csókol az “ügyeletes” múzsám, írni kezdek, a végén ez összerendezõdik egy új versciklusba és az eredmény egy új könyv lesz. Számomra az írás olyan mindennapi, mint az imádkozás, olyan mint a levegõvétel, az étkezés vagy az alvás, azaz, szükséglet.
Amikor látom az eredményt, az boldogság, ami eláraszt leírhatatlan. De elárulom, hogy nemcsak az tölt el örömmel, amikor befejezek egy verset, vagy egy könyvet, hanem az írás folyamata már önmagában is kielégít. Azt hiszem, hogy ez összefügg az élet szufi koncepciójával: nem boncolgatni kell a cselekedeteket, tetteket, perceket, pillanatokat, hanem teljeségében meg kell élni azokat.
Ha írásaimmal bármit is közvetitek, akkor ez ennek az örömnek a tükrözõdése lehet, azoknak az érzéseknek, melyek megérintenek mikor írók. Hálát adok Istennek, hogy átélhetem mindezt.
Mikor fogják a spanyolajkú vagy az angolul tudók olvasni a magyar vagy horvát nyelven írott könyveit?
Nem tudom. Voltak próbálkozásaim, hogy megjelentessem néhány verseskötetem, de mint minden bizonnyal mindenki tudja a könyvpiac sem más, mint piac. És amit én csinálok, nem az elkeseredettség mondatja velem, nem egy újfajta mosópor, sem egy új autó, sem egy újfajta Mc Donald’s mûanyag hamburger receptje, ezért amit teszek ahhoz jut el, akihez tud. Isten dicsõségére!
A muszlimok lemeszárlása ellenére, amely zajlik Irakban, Palesztinában, vagy Afganisztánban, az Iszlám a leggyorsabban terjedõ vallás a világon, és egy napon az Umma lesz a legnagyobb spirituális közösség a világon. Gondolja, hogy ebben közrejátszhat az a nemzetközi Iszlám ellenes kampány, amely 2001 óta Európában és az USA-ban folyik?
Természetesen. Rengetegen vannak a világ legeldugottabb szegleteiben is, akik a negatív reklámnak és gyûlöletkampánynak köszönhetõen, meg akarják ismerni az igazi Iszlámot. Egyszer Jakartában, Indonéziában egy mecsetben jelenlevõ több száz testvérem elõtt kellett beszédet tartanom. Ott két alapvetõ dolgot mondtam el: írjanak leveleket interneten, kézzel, vagy akár küldjenek üzenetet galambpostával a befolyásos nyugati politikusoknak , azoknak a szegényeknek, akik annyira bele vannak izzadva az Iszlám Igazsága elleni küzdelembe, és ezekben a levelekben köszönjék meg mindazt az erõfeszítést, amit az Iszlám Hit reklámozásáért tesznek. Nyilvánvaló, hogy sokan azért is közelítenek az Iszlámhoz, mert utálják a fent említett imperialista hatalmak politikáját. Ezzel együtt hosszútávon nem sokan tudnak elfutni a vallásunk szeretete elõl, sokakat “megfertõz” ez az áldott betegség, amiben mi is szenvedünk, az örületes szeretet, amit az Egyetlen Isten iránt érzünk.

VENEZUELA
Európában mennyire követte figyelemmel a venezuelai politikai és társadalmi változásokat? Mi a véleménye Hugo Chávez által vezetett “bolivári forradalomról”?
Nem túl sok friss, aktuális információ jut el hozzánk, így sokáig csak felszínesen ismertem, ami Venezuelában történik. Az interneten keresztül el tudom olvasni az általam szelektált oldalakat, így lehet reális képem arról, mi történik Dél-Amerikában, és Venezuelában. Habár igaz az, hogy –még ha nem teljesen újak- friss szelek fújnak a kontinensen, még sokat kell tenni, azért hogy minden amerikai nép, hogy minden nemzet élvezhesse azokat a jogokat, amelyek megilletik. Az út hosszú, de a mezo-amerikai népek újra megmozdultak, és elindultak azokon a széles sugárutakon, melyek elvezetnek a szabadsághoz, a fejlődéshez, egy olyan világhoz, mely szükségszerűen igazságosabb lesz a mostaninál, melyben -kivétel nélkül- mindenki érvényesülhet.
Venezuela az egyetlen olyan ország a világon, amely visszahívta nagykövetét Izraelből, miután legutóbb megtámadta Libanont. A dél-amerikai ország továbbra is kereskedelmi kapcsolatokat ápol Iránnal a nemzetközi bojkott ellenére, nyíltan kiáll Irak, Palesztina, és más arab országok mellett, akiket támad a nyugat. Egyértelmű, hogy Venezuela szimpatizál az arab és az Iszlám világgal. Tudnak-e erről a szolidaritásról az európai muszlimok?
Úgy vélem, hogy a nem spanyol-ajkú Európában, a muszlim közösség nem ismeri, sem Venezuela álláspontját, és Chávez elnök külpolitikáját sem. Ez nem az õ hibájuk, hanem a nemzetközi tömegtájékoztatásé, amely, és ez több mint nyilvánvaló, megpróbálja elhallgatni mindazt, ami nem egyeztethető össze a nemzetközi politikai életet uralkodók kánonjaival. Természetesen a cionista pénzügyi körökre gondolok elsõsorban. Egy “igazság” van, és a kórusnak ezt kell szajkóznia. Venezuela kitört ebből a körből, és mivel tehetetlenek vele szemben, megpróbálják az elhallgatás magas és vastag falával körbevonni, egy hasonlóval mint a szégyenletes fal, amit a cionisták húztak föl Palesztinában.
A Chico címû filmben láthatjuk, amikor Ilich Ramirezt megismeri, aki kétségtelenül a leginternacionalistább venezuelai. Mennyire tükrözi híven a film az Ön kapcsolatát Carlos parancsnokkal?
Azt gondolom, hogy a Chico részben visszaadja a barátságunk lényegét. Lehetőségem volt a forgatókönyv legapróbb részleteit is megnézni, így minden, ami a filmben szerepel az én felelősségem is.
Szerettem volna, ha megjelenik a Carlosról alkotott véleményem a filmen, s ennek segítségével eloszlatható legyen a negatív mítosz, amelyet felépítettek személye és tettei köré. Miután több száz emberrel beszéltem a film bemutatása óta bátran állíthatom, hogy a nagy többség pozitívan fogadta a filmben azokat a részeket, amelyek a Carlossal történő ismeretségemet dolgozták fel. Sokan hálásak voltak azért, mert az érem másik oldalát is megismerhették. Az egyetlen célom ezzel az volt, hogy rávilágítsak: sok hazugság látott napvilágot a parancsnokról és a Magyarországon eltöltött idejéről.
Néhány nappal ezelőtt Ilich hívott fel engem Párizsból, és elismerõen beszélt Önről. Hogyan emlékszik vissza Carlossal való találkozásaira? Azóta is figyelemmel kíséri az útját?
Természetesen a Khartumi elrablása óta figyelemmel követem az eseményeket. Amikor Szudánban voltam, azokat a helyeket kerestem, amelyekről úgy gondoltam, hogy Ilich már járt. Hátborzongató perceket éltem át, de most nem szeretnék részletekbe bocsátkozni.
Nagy szeretettel emlékszem vissza azokra a budapesti találkozásokra.
Amikor Carlost megismertem, úgy éltem, mint egy partra vetett hal, vagy egy eltévedt hajó. Nem találtam a helyem. Továbbra is dél-amerikainak éreztem magam, nem voltam öntudatos magyar...a semmi közepén voltam. A beszélgetéseinkre, mindarra, amit akkor mondott, még ma is élénken emlékszem. Hálával tartozom neki, amiért már akkor bízott bennem, amikor még csak egy kis taknyos kölyök voltam.
Az eseményekben gazdag újságírói, katonai, titkos ügynöki, költői, színészi pályafutása után milyen tervei vannak a jövőre nézve?
Azt hiszem, nincs okom az elkeseredésre. Világunk a rosszból a legrosszabbra fordult. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy munkánk lesz bőven. Ezért meg kell ragadnunk az alkalmat, és dolgozni kell: dolgozni az Iszlámért, a nélkülözőkért, harcolni ha szükséges, ott és ahol ezt a helyzet megkívánja és ez a helyes.
A terveim? Kiadásra vár egy új verseskötetem, ezen kívül van még írnivalóm, sõt egy új film is úton van. Azok megnyugtatására, akik a Chicot látták, most nem szándékozom szerepelni a filmben, amely az első könyvemből készült és Mocskos Háború a címe. Csupán tanácsadó leszek a forgatás során. A többi? Legyen meg Isten akarata.
Hogy úgy mondjam, igazán csak egy példa van előttem: Don Quijote-é. Szeretetteljes és pozitív figura ..Más nem számít.
Ebben az évben először esik egybe a Ramadan szeptember 11-el. A muszlimok körében is megoszlanak a vélemények, hogy az ismert események a Dzsiháddal kapcsolatba hozhatók-e, vagy csupán a titkosszolgálat akciója volt, hogy igazolják az Iraki megszállást. Mi a véleménye erről, szeptember 11-rõl és az Al-Kaidáról, mint muszlim és mint katona?
Sok a tisztázatlan kérdés szeptember 11-el kapcsolatban. Nem telik el hét anélkül, hogy ne jelenjen meg újabb verzió arról, hogy mi történt New Yorkban azon a napon. Meggyőződésem, hogy teljességükben nem ismerjük a konkrét eseményeket. Az amerikai kormány megakadályozta, hogy fény derülhessen a részletekre, mellébeszélés folyik a kezdetektől fogva. Abban is biztos vagyok, és ez szimplán matematika, hogy minden, ami szeptember 11-e után történt, csupán azoknak az érdekköröknek kedvezett, akik ezt az igaztalan, erkölcstelen háborút akarták kirobbantani Irakkal szemben, amelynek gazdasági okai voltak, és a zsidó állam számára is kedvező volt. Azt gondolom, hogy szeptember 11-ét nem követhette el senki, aki a mi közösségünkhöz, az Ummához tartozik. Lehet, hogy azok az emberek, akik végrehajtották a merényletet muszlim hitűek voltak, de biztos vagyok benne, hogy őket a fentebb említett körök vagy érdekcsoportok manipulálták.
Ha a végeredményt nézzük, mind katonailag, mind politikailag a helyzet teljesen negatív. Az Umma megosztott, a muszlimok nem értik meg egymást, ámde természetesen ez nem csupán szeptember 11 óta van így. Több muszlim nemzetet megaláznak, megszállás alatt tartanak, és számos, Iszlám országokkal határos területet katonai ellenőrzés alá vontak. Több százezer testvérünket lemészárolják, kínozzák, mindenhol a rombolás és a pusztítás van. Ezek szeptember 11. közvetlen következményei. Ha valaki még erre azt mondja, hogy pozitívum... Gyűlölöm azt hallani, hogy mindez megerősíti a muszlim tömegeket. De könyörgöm! Ne keverjük össze a hitet az ideológiával. Először is ez Haram (Bûn), és másodsorban szükségtelen. A Szent Korán és a tradícióink világosan elmagyarázzák, elnézést az ismétlésért, hogyan kell élnie a muszlimoknak akár a magán, akár a közösségi életben, illetve az Iszlám közösségében, az Ummában. Azok, akik ennek pont az ellenkezőjét teszik, nem jó muszlimok, vagy őrültek, esetleg ügynökök, vagy mindhárom.
Más dolog volt a fedayyines mozgalom Afganisztánban, amikor minden joggal a megszállók ellen küzdöttek ,és más dolog a kvázi “dzsihád”, amit néhány csoport hirdetett. Itt különbséget kell tenni két személy között is: Bin Laden, aki inkább politikus, és propagandista, mint bármi más, és a szeretett és tisztelt Ibn Al Khatab, mártír között. Én utóbbival maradok, a harcossal, a katonával. Ez talán ízlés dolga. Ámde szeretem, ha tiszták a játékszabályok, ha mutathatom az arcomat a küzdelemben. Ezért tisztelem azokat, akik szintén így küzdenek az ellenségükkel. Meggyőződésem, hogy a terrorizmus mindig is kontraproduktív marad, hiszen azokra is visszahat, akik ezen “harcmodor” módszereit alkalmazzák.
Mint muszlim vezető Magyarországon speciális helyzetben él. Sok muszlim országban zajlik fegyveres konfliktus, soha nem látott megosztottság jellemzi az Iszlám közösséget. Ahelyett, hogy együtt küzdenénk, a muszlimok megosztottak, és egymással szemben állnak. Ön szerint mi lehetne a megoldás?
Részben már válaszoltam erre a kérdésre. Csak azt tudom mondani, mint hívő muszlim, aki szeretett Prófétánk (SAW) iránt érzett érzelme fűt, és mint aki fájdalmat érez az Iszlám közösségben élők sebeiért, hogy az Õ kezeiben, az Egyetlen (الواحد Al-Wāhòed), és Teremtő (الخالق Al-Jāliq), Akinek Hatalma van Minden Felett (القهار Al-Qahhār), a Lényeg és Erõ (المقيت Al-Muqīt), helyezem minden bizalmam – és ez nem is lehet másképp.
A jelet minden bizonnyal megkapjuk ma vagy holnap, és mindenkinek készen kell állnia, hogy minden tőle telhetőt megtegyen. A megoldás már közeleg, nem kell rá sokat várni. És addig? Csak ismételni tudom, hogy fegyverkezzünk fel a hitünkkel lehetőségeink és képességeink szerint, hogy készen álljunk arra, amit majd megkövetelnek tőlünk.
Allah Akbar! (Isten a legnagyobb)


Az interjú megjelent a Caracasi Bolivar Lapjaiban – Caracas-Venezuela)
és a http://kapu.cc/ -ben itt: http://members.chello.hu/kapu/tarca_nelkul/edu.htm es a Székely Légió portálján

ENTREVISTA A EDUARDO ROZSA
Por Muhammad Abdallah
Magyar fordítás: Usztics Anna és B.T.
.

ENTREVISTA A EDUARDO ROZSA

.




.El Comandante Eduardo Rozsa es uno de los latinoamericanos más sorprendentes de la historia del siglo XX. Nacido en 1960 en Santa Cruz de la Sierra (Bolivia), terminó comandando la Brigada Internacional, en la guerra de los Balcanes, con más de 380 soldados, llegados de más de 20 países, para luchar por la independencia de Croacia. Como el Che Guevara, Ibn Al Khatabb, Ilich Ramírez, y otros internacionalistas famosos, Eduardo Rozsa terminó empuñando las armas, en un país lejano, para luchar por un pueblo que no era el suyo.
Además de periodista, corresponsal de medios como la BBC británica o el Diario La Vanguardia español, que decidió cambiar la pluma por el fusil para tomar partido en una guerra injusta; Eduardo Rozsa ha sido activista en misiones humanitarias en Sudán o Iraq, actor y productor de documentales, agente secreto y actualmente dirigente de la comunidad islámica en Hungria.


-Tu padre, Jorge Rozsa era húngaro, de ascendencia judía, y un comunista convencido, sin embargo tu madre, Nelly Flores, una boliviana de profundas creencias religiosas… ¿Cómo influyó ese contraste en tu infancia?
Yo creo que los contrastes siempre ayudan. El comprometido quehacer tanto en lo político, en lo social, como en lo artístico de mi padre me influenció tremendamente–un ejemplo, tendría yo unos 8-9 años cuando mi padre me llevaba a las acciones de difusión cultural en las barriadas más pobres de Santa Cruz, iba el, yo, sus alumnos de la Escuela de Bellas Artes a dar clases de dibujo, pintura, historia del arte a jövenes humildes que no tenian la posiblidad de acceder a esos conocimientos. En esas oportunidades yo trababa amistades con los chicos de esas barriadas, y aprendí a valorar a la gente, por su conducta y valores generales y no por su procedencia social. Mi madre, por su parte, me transmitió la moralidad clásica cristiana, que me dio munición, me alimento en lo moral, hasta bien entrada mi juventud, cuando fui tomando ya mis decisiones propias. En realidad mi madre fue la cabeza de la familia, ella era la encargada de "control y cuadros", o sea la diciplina la imponía ella...mi padre, como buen bohemio, y comunista, la complementaba a ella con sus maneras de libre pensador, con su gran cariño hacia la humanidad. Creo, que tengo y puedo decir, que he tenido una gran suerte, de haber nacido en esa familia. De ahi proviene todo lo que soy hoy en día.

-En Chile viviste el ultimo año de Salvador Allende, antes del golpe de estado de Pinochet, y en aquella época comenzaste tus primeras acciones como activista, y también un periodo en un campo de refugiados… ¿Qué recuerdos tienes de Chile?
Chile fue el abrir de ojos...tomar conciencia...de que uno no nace sólo para ser espectador de lo que sucede en su entorno, de que hay que tomar partido. Teniendo 13 años, yo me escapaba de mi casa para hacer las pintadas en las calles de Santiago, y no en una oportunidad volvi a casa bañado de pintura, y con moretones en la cara...si había que pelear con los enemigos de entonces pues peleabamos, en ese entonces a puño limpio. Chile es una tierra muy querida para mi: allí quedaron mis mejores amigos de la infancia, colores, olores, sabores...fue la última tierra americana que pise, por muchos, demasiados y largos años. Mientras viva seguirá siendo un punto de referencia de muy alto valor para mi. Allí terminó mi infancia y allí contraje el compromiso que rige hasta hoy mi vida: no es el individuo quien cuenta, sino la causa, los valores. Hay que tomar partido. Si no, no tiene ningun sentido este nuestro paso fugaz por el mundo...

-Cuando llegaste a Hungría, escapando de la dictadura chilena, ingresaste en una escuela militar. Y en alguna ocasión has dicho que tu intención era regresar a América Latina con experiencia militar para seguir los pasos del Che en Cuba. ¿Cómo te influyó la imagen del Che Guevara? ¿Podías imaginar entonces que terminarías emulándolo, pero años después y en la mismísima Europa?
Pues, para ser sincero y claro: la figura de Che Guevara, estoy convencido, marcó –de uno u otro modo- a todas las generaciones que tuvieron algún contacto con esa historía, allá por los años 60... Mi padre fue expulsado del PC boliviano a raíz de la guerrilla, y de su quehacer, como uno de los que habían asumido la tarea de ayudar en cuanto a la lógistica, en cuanto a lo que se refiere al apoyo logístico a la guerrilla en Bolivia. Cuando Monje, entonces primer secretario del PC, se retracta, y niega la ayuda acordada – acatando ordenes llegadas de Moscú- y deja a la guerrilla a la deriva y sin ningun apoyo organizado en la retaguardia, algunos, como mi padre, no acatan está indignante y asquerosa decisión, y entre otras cosas, ellos serán quienes se encargaran de la evacuación de los pocos sobrevivientes de la empresa guerrillera hacia Chile. Yo crecí, con la imagen grabada en mi cerebro de un Che abandonado a su suerte, por un lado, y la de los caciques del partido por el otro, que con el pasar del tiempo se conviertieron en algo así como bichos feos y asquerosos para mi, conociendo bien –primero en Chile, luego en el exilio en Suecia, más tarde en el otrora "campo socialista"- sus deplorantes actividades, la inmoralidad, la autosuficiencia de quienes, se suponía eran la vanguardia de los movimientos revolucionarios en ese entonces, y para ir más allá –se suponía que- ellos iban a salvar el mundo. Siendo ya un adolescente, me doy cuenta de que eso no era así, que se trataba de gente egoista, más preocupada de cuidar su "carrera" en los niveles burocráticos del partido, que de la verdadera causa, la revolución latinoamericana. El Che, para mi, entre otras cosas, fue una víctima más del estalinismo. Y como militar, un ejemplo. Ejemplo como pensador militar, y ejemplo en lo moral también. Es otra cosa que con el pasar del tiempo y los cambios que hemos vivido en los últimos decenios, algunas de sus postulaciones teóricos-militares no "funcionen" ya, pero la esencia, el valor del ejemplo dado con su actitud y su sacrificio permanecen inalterables.

-Me sorprende haberte leído que, después de algún tiempo en las escuelas militares húngaras, fuiste enviado a completar tu formación a la academia F. E. Dzerzhinski, en la antigua Unión Soviética, donde te sentiste decepcionado del "socialismo real", del que tu padre y tu tio Jorge te habían hablado. ¿Por qué?
En parte ya he respondido a tu pregunta, querido amigo. Una cosa son los discursos, las palabras...los libros de teoría. Otra cosa es la realidad. Puede ser que exista una realidad, en la que el socialismo sea una cosa verdadera, correcta y justa. Que esa no fue la realidad del experimento bolchevique-comunista es una cosa clara y obvia para mi. La inmoralidad, la mentira, los crímenes cometidos en nombre del "socialismo real" son imperdonables. Habrá que usar mucho detergente para lavar esa ignominia. Te hablo de la realidad. No de las ideas. No de la necesidad que sí existe, de construir una sociedad más justa. Pero esto pasa por tomar, en primera instancia , en cuenta los verdaderos deseos del pueblo. No nos olvidemos que lo que se hace, no se hace contra, sino por los pueblos, en interes de nuestras naciones. Aprendí a detestar a la famosas "elites" políticas-ideológicas del campo socialista, por un muy simple motivo: estos deplorables seres, estaban más interesados – no! : estaban solamente interesados en mantenerse en el poder, con sus privilegios, con sus ventajas. Para ellos el "socialismo" era sólo una covertura, que nada tenía que ver con lo que los de abajo, el pueblo, sentían y anhelaban. He llegado a la conclusión de que no se puede hablar de socialismo –ni "hacer" socialismo- si no se respetan plenamente la libertad, y el derecho a la autodeterminación sea esto de los individuos que componen la sociedad, o de los pueblos o naciones en general.
Si no, entonces qué nos diferencia de lo y de quienes decimos odiar?... si cometemos los mismos errores o crímenes que aquellos. Esto es intolerable.
Una cosa es tomar el poder. Con las armas o sin ellas. Imponer una dirección, encausar un proceso. Pero ulteriormente no se pueden tomar todas las decisiones –sean necesarias o no- en lugar del pueblo, que es por y para quien hemos "hecho" la revolución, tomado el poder, ganado una guerra de independencia, lo que sea.
Por esto para mi uno de los ejemplos más valiosos es el de la Revolución Sandinista en todo su desarrollo. Y creo que no tengo que explayarme el en porque de esta mi afirmación.
Nadie tiene el derecho de suplantar al pueblo. Nosotros somo sirvientes, empleados, esclavos - si se quiere- de una causa, y no tenemos más derechos que nadie. Lo que tenemos sobre nuestras espaldas son las obligaciónes, las tareas a cumplir. Ni una gramo, ni una pizca de derecho más que otros. Esta es la esencia del porque de mi "desilusión" en cuanto a la experiencia socialista en Europa Central y en la ex-URSS.

-Mas tarde estudiaste literatura comparada, lingüística y politología en la Universidad de Budapest, y empezaste a trabajar para la agencia cubana de noticias Prensa Latina, y después para el diario español La Vanguardia… ¿Cómo fueron tus inicios como periodista?
Pues, siendo lo suertudo que soy, dí con mis huesos –en sentido figurado, claro- en el ojo del huracan. Es como si alguien, con el diploma fresquito de biológo digamos, en el primer día de trabajo en un laboratorio, con el ojo en el microscopio, encontrase una nueva especie, algo que tendrá influencia en toda su ulterior carrera profesional.
Como novato en el periodismo, con las particulas de la cascara del huevo todavía pegadas a mi piel, me toco vivir, y cubrir algunos acontecimientos claves en la otrora centro-europa "socialista". Rumanía, entrevistas con intelectuales disidentes de la minoría húngara oprimida por ese demente dictadorzuelo que se llamaba Ceaucescu, manifestaciones en Praga, más bien desfiles de carnaval, organizadas por ultraliberales, pacifistas y otros bichos raros, o sea nada serio. La caída del Muro de Berlin. Algo que sabíamos que se iba a producir, por algo fuimos llamados allí, para estar presentes a la puesta en escena de esa comedia, que algunos todavía se obstinan en llamar "los cambios democráticos" de Europa del Este. De qué cambios hablan? Que de democráticos ni un pelo. Lo único que pasó, fue el cambio de ropaje y caretas, de la oligarquía "comunista", de la nomenklatura, que de muy "socialista" pasó a ser muy capitalista. Basta dar un vistazo a los nombres de los directores-propietarios de las empresas –otrora estatales- privatizadas con los primeros albores del supuesto cambio democrático. Aquí no pasó nada. El pueblo? Recibió dos cáscaras de banana, y un pasaporte para viajar "libremente". Eso fue todo. Aparentemente la clase dirigente comunista dejo el poder político, pero aquirió un poder económico tal, que hasta el día de hoy, les hace invitables, y en realidad siguen siendo los mismos bandido quienes mandan en estos pobres países.
De Berlin y Praga, pasé a Albania, tonde me toco encontrarme con un país sumido en la miseria, y todavía bajo el terror de la dictadura estalinista. Ni hablar allí de "democracia socialista", allí no existian ni esos mínimos derechos y libertades de las que se podían hasta vanagloriar algunas de las democracias populares de ese entonces.
Todas estas experiencias –siendo sólo expectador de lo que pasaba- me fueron haciendo hervir el agua en la cabeza...demasiada mentira, demasiadas injusticias, y todo eso en medio de Europa, con toda esa tradición, cultura y civilización...y mi America Latina estaba lejos, tan lejos...

-Siendo precisamente corresponsal de prensa, y después de una temporada en Albania, llegaste a Croacia en 1991. Quizás una de las noticias más duras sobre la que te toco informar fue la muerte de tu compañero Zarko Kaic, de la TV croata. El famoso periodista español Manu Lequineche dijo de ti que fuiste un periodista que tomo partido… ¿Qué te impulso realmente a cambiar la cámara por el fusil, y convertirte en el Comandante de las brigadas internacionales en Croacia?
Parecerá prepotente, o a la mejor hasta autosuficiente, pero fue una toma de decisión, tal vez la más simple o sencilla, que yo haya tomado en mi vida hasta este momento. Despues de casi tres meses de trabajar como corresponsal, casi cada segundo día - por decirlo de alguna manera – en la primera línea, ver todo el sufrimiento, y la rabia de una nación practicamente desarmada, pero así enfrentada al entonces cuarto ejército más fuerte de Europa, combatiendo por su libertad e independencia, esto por un lado, por el otro: todas esas organizaciones internacionales que no son más nada que un circo de grillos bien pagados, que no hacían nada...y si lo hacían?: como la ONU, al imponer el embargo a la importación de armas para TODA Yugoslavia, con lo que condenaban practicamente a los croatas, y a las demás naciones oprimidas, a defenderse –exagerando un poco- con piedras y palos. Si la mal llamada "comunidad" internacional, no se hubiese comportado tan cobarde y mezquinamente, Bosnia –un poco después que Croacia- no hubiese sufrido lo que sufrió, no habrían violado –los serbios- sistematicamente a varias decenas de miles de mújeres bosniacas, no hubiesen asesinado tanto niño, tanto anciano, a tanta gente indefensa...Bueno, este era el cuadro. Lo que tuve que ver como periodista. Estaba en el lugar preciso, en el momento preciso, con la causa justa ante mis ojos. Era lo que había estado esperando desde que tengo uso de la razón.

-¿Crees entonces que en algunas ocasiones la lucha armada esta justificada, por encima de la simple labor informativa de un periodista? ¿No crees que actualmente en Palestina, Iraq, Afganistan, Sudan, Chechenia, Cachemira, o mas recientemente Georgia, podrían hacer falta tantos voluntarios como lo fuiste tu en Croacia?
Vaya, cómo no va a ser justificada la lucha armada...No quiero decir que todo periodista tire la pluma o la cámara y que se enrole en el primer despelote que se le ponga enfrente. Pero quien no toma partido, pudiendo hacerlo, teniendo los conocimientos y la capacidad necesarios para ayudar a quien lo necesita, es un ser egoista, y por lo tanto despreciable. Y acoto, que tengo mi experiencia...bastante negativa sobre lo que es el trabajo mediatico de una buena parte de los que se llaman corresponsales en zonas conflictivas: son simples y asquerosos mercenarios del mercado de la información. Gente que tráfica con cadaveres, los usa, los fabrica y los vende. Y no entro a tocar otros aspectos, que esto duraría horas...la mentira, la intencionada tergiversación, la manipulación... Vaya, que no quepa duda de que siempre será más sano recibir una bala como voluntario peleando por una causa justa, que vivir alimentandose de carroña y vendiendo carroña al mejor postor.

-En la película "Chico", que la directora Ibólya Fekete realizó inspirada en tu vida, se recogen muchos momentos de tu biografía. ¿Como fue el rodaje y como se le ocurrió a la directora que tu mismo protagonizases la película? El sobrenombre de "Chico" de lo dieron los compañeros de armas en Croacia basados en un comic de Zagor ¿no?
El rodaje fue una cosa intensísima como vivencia. Piensa en que a cuánta gente se le da la posibilidad de revivir los momentos claves de su vida...Esto lo digo como protagonista que fuí de esa película. No tenía que haberlo sido, pero unas dos semanas antes de iniciar el rodaje, me pusieron entre la espada y la pared: o aceptaba hacer yo el rol principal o me interpretaría un actor israelí que habla casi la misma cantidad de idiomas que yo. La idea de la directora era, que el actor principal utilizara el idioma requerido para cada parte de la pelicula –no olvidemos que el film Chico se rodó en Hungría, Croacia, Albania, Chile y en la Tierra Santa, o sea en la Palestina ocupada...
Mi problema básico con el sudodicho actor no fue de caracter racial o político, el muchacho ese simplemente no me gustó. Hubiese sido una caricatura de cómo yo me veo a mi mismo. O sea que acepte el hacer de Chico en esta película, salvé mi imagen –rie- y creo que no lo hice demasiado mal.
Exacto, Chico en ese comic, es una figura rechoncha, con un sombrerazo inmenso, y que siempre o duerme, o por lo atolondrado que es, hace tonterías...Como yo tengo –gracias a Dios- sana apariencia latina –o al menos así me veo a mi mismo-...pues, mis compañeros de armas no lo pensaron dos veces en ponerme ese sobrenombre.

ESPIRITUALIDAD
-Reconocerás que en tu vida todo es extraño, incluso tu espiritualidad. De origen judío, has sido miembro del Opus Dei, y siempre has defendido apasionadamente tu paso por la Obra de Monseñor Escriba de Balaguer, sin embargo ahora eres el vicepresidente de la comunidad islámica en Hungría. Me gustaría mucho conocer tu forma de entender a Dios entre esos contrastes… ¿Cómo fue tu conversión al Islám?
No creo que sea extraño que alguien busque su camino. Yo lo venía buscando desde bien jovencito.Siempre tuve la necesidad de Dios, de la fé en Dios. Mi paso por la Obra del Opus Dei me favoreció en todos los sentidos, conoci gente mágnifica, aprendí a conducirme diciplinadamente en cuanto a mi vida espiritual, pero en otros sentidos también. Fue gente que me ayudo, espiritualmente, como nadie lo habia hecho antes. Solo puedo reconocer lo que hicieron para encaminarme. Yo no veo ninguna contradicción: estamos hablando del mismo Dios, no? Estamos hablando de los mismos valores universales creo yo...aquí no veo ninguna contradicción. Simplemente se trata de etapas de la vida de una persona que ha tenido la suerte, de haber sido "tocado" ya varias veces por el amor de Dios. El Islam es la culminación de ese proceso. Yo partí por un camino, dí algunos giros por aquí por allá, pero ahora, como parte integrante de la Umma puedo decir que he llegado a casa. Soy parte de un proyecto universal, iniciado con la revelación del Santo Corán a nuestro querido Profeta, y como tal, intento comportarme, llevar una vida encausada, e intento ayudar a mis hermanos, estén donde esten.
Mi conversión se inició en una mezquita del Sarajevo asediado por los serbios, allá por el año 1995 –antes del tratado de Dayton que puso fin a la guerra en Bosnia. Estaba allí, para hacer entrega directa de un paquete que contenía mapas, fotos, datos recopilados en la frontera húngaro-serbia, sobre el tráfico ilegal de armas que se hacía en esa zona, eran armas que iban a parar en manos de las bandas de serbios salvajes que estaban masacrando a la población bosniaca...Me invitaron a una mezquita, llegué allí poco antes de la oración vespertina. Nunca antes había estado durante la oración en una mezquita, idea no tenía de nada, así que me ubiqué en la fila trasera, intenté seguir el ritmo de la oración, y lo que se me ocurrió orar fue una frase muy simple: Dios es Uno, Dios es Uno...Senti una gran satisfacción y alegría de estar allí, y hasta un poco de orgullo. Afuera la cañoneada serbia despedazaba a esa ciudad martir y heroica.

-Además de guerrero y poeta, has sido un hombre implicado en la lucha social. Me gustaría subrayar también que tu actividad como combatiente no es incompatible con que hayas realizado diferentes misiones humanitarias en países como Sudán, Iraq, etc… ¿Cómo fueron esas misiones y que te encontraste allí?
He tomado parte en esas misiones siendo ya musulmán. En Iraq? Sentir la frustración, el dolor, la rabia en algunos momentos, al ver una nación humillada, destrozada, sangrante por sus cuatro costados. Pero sentir gran satisfaccion también, por haber ido allí dos veces, después de iniciada la invasión occidental, por haber sido capaz nosotros, siendo una comunidad –la húngara- bastante pequeña y pobre, de llevar ese granito de arena de ayuda a quienes lo necesitaban. Conocí gente, hermanos, y hermanas fabulosas. Gente heróica que hace lo que puede día a día, socorriendo a los necesitados, dando ejemplo con su conducta...
Que los invasores llegan, pero un buen día se írán...e Iraq se tiene que mantener como una nación unida. Fue una experiencia impresionante.
Mis otras experiencias no han sido tan "fuertes", eso sí, ya sea en el caso de Sudán, o como cuando fuí a Indonesia después del Tsunami dí gracias a Dios por permitirme estar allí, viendo el sufrimiento de tanta gente, pero al mismo tiempo con la alegría de poder llevarles ayuda.

-Como musulmán, y ahora que estamos viviendo el Ramadán de 2008, ¿como se vive en la comunidad musulmana húngara la marginación y el odio que profesa al Islám Occidente, especialmente Europa y EEUU, desde el 11-S?
De vez en cuando en la prensa húngara salen algunos articulos de gente que no tiene idea de lo que significa el Islam, gente que nunca ha tenido en sus manos el Santo Corán, pero que sin embargo se atreven a calificar y a descalificar nuestra fé, y lo que hacemos en lo político y en lo social como musulmanes....Siempre les respondemos, pero a la larga, no somos nosotros quienes tenemos que juzgar a estas pobres gentes...llegará el día, cuando todos estaremos ante el Gran Juez, y para algunos será ya demasiado tarde. En general, Hungría es un país tranquilo, en lo que se refiere a nuestra situación en condición de musulmanes que somos, será porque nuestra comunidad és pequeña, y porque los húngaros están más preocupados con sus problemas económicos en general y no les quedan energías para enfrentarse al "peligro musulmán". En cuanto a lo que sucede en Europa, esos embates de odio contra el Islám, contra nuestra fé, son ridículos, pero no por eso menos peligrosos. Europa intenta hacer vista gorda de las raíces comunes que tenemos en cuanto a civilización y cultura, y todo esto por cumplir con las ordenes impartidas en otro lado. Si se continúa por ese camino yo no le veo mucho futuro a ese proyecto que llaman Unión Europea.

- A pesar de tener publicados casi una decena de libros, creo que solo se ha traducido al español un poemario tuyo de mística sufí, que me consta tuvo muy buenas críticas en la comunidad musulmana hispanoparlante, especialmente entre los shiitas. Supongo que a algunos les sorprenderá que pueda ser compatible empuñar un fusil y escribir poesía… ¿Qué querías trasmitir en tu libro?
Pues, a decir verdad, cuando escribo –me refiero a mis versos- no tengo planes, o metas fijas. Que qué es lo quiero decir, y a quién. Soy un escritor bastante intempestivo, quiero decir sanguíneo. Cuando recibo el toque ese de mi "musa" de turno, me pongo a escribir, y al final resulta que se me ha ordenado un nuevo ciclo, un nuevo libro. Para mi, escribir es algo tan cotidiano, como es el orar, el respirar, comer, dormir...O sea algo más que cotidiano: necesario. Y cuando veo el resultado, la felicidad que me abarca es indescriptible. Pero te revelo un secreto: más que disfrutar yo mismo, con mi verso terminado, o con el libro publicado, lo que me llena profundamente, es el mismo proceso de la escritura. Creo que esto es algo que tiene mucho que ver con la concepción sufi de la vida: no hay que analizar los actos, los hechos, los minutos , los momentos, sino vivirlos plena e intensamente. Si es que transmito algo con lo que escribo debe ser es el reflejo de esa felicidad, de esas sensaciones que me invaden cuando escribo. Doy gracias a Dios por todo lo que me permite disfrutar.

- ¿Por cierto, para cuando los lectores hispanoparlantes o anglófonos podrán disfrutar de tus otros libros, escritos en húngaro o croata…?
Sobre esto no puedo decirte nada. Hubieron algunos intentos, para publicar algunos de mis poemarios...pero como bien sabes tu también querido hermano Marwan, el mercado del libro es eso: mercado. Y lo que yo hago –y no lo digo con tristeza, para nada- no es ni un nuevo detergente, ni un nuevo tipo de automovil....ni menos una nueva combinación de cuasi-hamburgesa-veneno del Mac Donalds, por lo tanto, lo que hago llega a quien puede llegar. Alabado sea Dios por esto!

-A pesar de las masacres de musulmanes en Iraq, Afganistan o Palestina, el Islam es la religión con mayor expansión en el mundo, y algún dia la Umma será la mayor comunidad espiritual del planeta, ¿crees que la campaña internacional contra el Islam que Europa y EEUU llevan realizando desde 2001 tiene relación con eso?
Claro que si. Hay muchísima gente, en los lugares más recónditos del mundo, quienes -aunque parezca una contradicción- gracias a la propaganda negativa y cargada de odio contra el Islám, han entrado en conocimiento de la existencia y de la verdad del Islám. Una vez en Jakarta, en Indonesia, en una mezquita, me pidieron que hablase a los centenares de hermanos allí presentes, les dije esencialmente dos cosas: que escribiesen cartas, por internet, por correo, o que las enviasen con palomas mensajeras a los dirigentes políticos de las potencias occidentales, tan enfrascados los pobres, en combatir la verdad del Islám, y que en esas cartas les agradeciesen a estos políticos por tanto esfuerzo que ponen en difundir, en hacer propaganda al Islám. Claro está, hay mucha gente que se acerca al Islám por odio a las políticas imperialistas de las potencias arriba mencionadas, pero a la larga, no muchos se salvan del amor que propaga nuestra religión, no muchos pueden evitar contagiarse de esa bendita enfermedad, que nos tiene locos de amor hacia el Único.

VENEZUELA
-¿Has seguido, desde Europa, la evolución política y social de Venezuela? ¿Tienes alguna opinión sobre la revolución bolivariana que lidera el Comandante Hugo Chavez?
Conozco sólo en parte lo que sucede en Venezuela, no nos llega mucha información, y hasta no hace mucho tiempo atrás, no tenía información diaria o fresca sobre el acontecer Venezolano. A través del Internet puedo seleccionar yo las noticias que quiero leer o ver, así me estoy formando una una idea actualizada, independiente y justa –creo yo- sobre lo que pasa en tu país y en el resto de America Latina. Si bien es verdad, que soplan vientos –si no totalmente nuevos- al menos frescos en nuestro continente, aun queda mucho por hacer para que todos lo pueblos y naciones americanos disfruten plenamente de los derechos que les corresponden. El camino es largo pero de nuevo se ha encaminado esa nuestra nación mezo-americana por las grandes alamedas que levarán a la libertad, al progreso, y a conquistar un mundo necesariamente más justo y que será de todos y para todos, sin excepciones.

-Después de ser el único país del mundo que retiró a su embajador de Israel tras los últimos ataques israelíes al Libano, de mantener su colaboración comercial con Iran pese al boicot internacional, de manifestarse abiertamente a favor de Iraq, Palestina, y otros países árabes atacados por occidente, es indudable la simpatía que siente Venezuela por el mundo árabe y musulmán… Pero ¿existe entre los musulmanes europeos conciencia de esa simpatía?
Yo creo que aquí, en la Europa no hispano-parlante, la opinión pública musulmana desconoce, tanto la posición venezolana, como la política exterior del Presidente Chavez. No es culpa de ellos, sino simplemente la mass media internacional –y esto es más que obvio- intenta acallar todo lo que no concuerde con los canones de quienes dictan hoy en política internacional. Me refiero a los círculos financieros-cionistas, y a otros.
El canon es uno, y el coro tiene que cantar esa única canción. Venezuela se ha salido, se ha escapado de ese marco, y como no pueden hacer nada contra ella, lo que intentan es elevar un grueso y alto muro de silencio, parecido al abominable muro de la vergüenza eregido por los cionistas en Palestina.

-En la película Chico se recoge el momento en que conoces a Ilich Ramirez, sin duda el venezolano mas internacionalista, ¿Hasta que punto refleja la película tu relación con el Comandante Carlos?
Yo creo que Chico refleja correctamente –claro sólo en parte- lo que fué de mi amistad con el Comandante Carlos. Tuve el derecho asegurado hasta en el más ínfimo detalle para influir sobre la escritura del guión, así que todo lo que está en la película pasó por mi mano también. Quisé que se expresara mi opinión sobre el Comandante, y que se intentara derrumbar ese mito negativo que se ha construido sobre su persona y sobre sus actos. Habiendo hablado con centenares de personas desde que se presentó el film, puedo asegurarte que en una amplía mayoría, las reacciones son más que positivas –ahora me refiero exclusivamente a las partes relacionadas con mis encuentros y conversaciones con el Comandante. Mucha gente me ha expresado hasta gratitud por haberles mostrado "la otra cara de la moneda". Yo, la única intención que tenía, era la de aclarar algunas de las mentiras difundidas durante años sobre el paso del Comandante por Hungría.

-Hace un par de días, en una llamada que me hizo Ilich desde París, salió tu nombre en la conversación, y me habló con mucha simpatía y yo diría que hasta afecto de vuestros encuentros.
¿Como recuerdas tu aquellos contactos con el Comandante Carlos? ¿Seguiste después de aquello su trayectoria hasta la actualidad?
Claro que he seguido todo lo acontecido con el Comandante desde el rapto en Khartoum. Ni que decirte, que cuando estuve en Sudán, fué para mi emocionante, porque busque los lugares por los que sabía había pasado Ilich. Fue algo escalofriante en algunos momentos, pero permíteme que no entre en detalles en esta oportunidad.
Yo, y está demás decirlo, recuerdo con mucho afecto los encuentros que sostuve con él en Budapest. Cuando lo conocí, yo estaba practicamente viviendo como barco a la deriva, o como pez fuera del agua. No encontraba mi lugar. Seguía siendo latinoamericano, no era húngaro de conciencia...estaba en medio de la nada. Las conversaciones, todo lo que me explicó, y de lo que me habló en ese entonces lo tengo bien grabado en mi mente. No puedo más que estarle sumamente agradecido por la confianza que depositó en un casi mocoso como el que yo era en ese entonces.

Y para terminar… Después de una vida tan intensa y llena de experiencias, como periodista, soldado, agente secreto, luchador social, poeta, intelectual, actor… ¿Qué planes tienes para el futuro?
Creo que no tengo motivos para acongojarme. Este nuestro mundo va de mal en peor y con esto lo que quiero decir es que tenemos bastante trabajo por delante, y eso no es poco. Por lo tanto hay que ponerse las pilas –como dicen en España- y trabajar. Trabajar por el Islam, trabajar para ayudar a quienes lo necesitan, pelear si es necesario, donde y por la causa justa que así lo requiera.
Sobre mis planes? Tengo un nuevo libro, un poemario listo ya para ser publicado, tengo otros proyectos para escribir, y también hay una nueva película en camino –Insallah! Para la tranquilidad de quienes vieron Chico: esta vez no tendré ningun papel, no voy a actuar en este nueva pelicula, que esta basado el guión en mi primer libro, La guerra sucia, y tendré algun trabajo como consultante durante el rodaje.
En lo restante? Será lo que Dios quiera. Entre otros ejemplos, tengo el del Quijote delante de mi...imagen entrañable y posítiva. Lo demás no vale un comino.
Este año por primera vez nuestro Ramadan coincide con la celebración del 11-S. Existe una gran division de opinión entre los musulmanes sobre si dicha acción fue una acción yihadista (legítima o no) o si fue solo una maniobra de las agencias deinteligencia para justificar la invasion de Iraq.

¿Que opinion tienes como musulman y como soldado, sobre el 11-S, Al Qaeda, etc? (Ilich me comenta que conocio al Jeque Osama en Beirut y que el 11 S fue una accion yihadista,pero la mayoria de mis compañeros creen que Ben Laden solo es un aliado de la CIA ¿¿¿???)
Son muchas las interrogantes sobre el 11-S. No pasa semana sin que reciba algún analisis o alguna versión privada (nuevas ya no hay, quiero decir con nuevos y desconocidos elementos) sobre lo que sucedió ese día en Nueva York. Estoy convencido, de que los responsables, en primera instancia, de que no dispongamos de una versión consistente, segura y firme sobre lo acontecido, son gentes, empleados de la administración norteamericana. Ellos –la administración en si- es la que o ha impedido el que saliera a la luz todo el material sobre la investigación o tergiversa desde el primer momento la información. Estoy también convencido, y esto es cosa de simple cálculo, de que como todo lo acaecido después del 11-S sólo ha favorecido o a los grupos de interés que deseaban esa atroz, injusta e inmoral guerra contra Iraq –guiados más que nada por motivos e interes de corte visiblemente económico- y al ilegal „estado de israel" esto –el 11-S- no puede haber sido obra de nadie responsable perteneciente a nuestra Comunidad –me refiero a la UMMA.
Puede ser, que hayan sido personas, las que realizaron esa acción, de origenes, y hasta de fé musulmana, pero de que fueron manipuladas o dirigidas por los arriba mencionados circulos o agencias es otra de las cosas de las que estoy absolutamente convencido.
Si analizamos los resultados –ulteriores a la acción del 11-S- vemos claramente que tanto en lo militar –momentaneamente? puede ser-, como en lo político la situación es casi 100 % negativa. La UMMA fragmentada, los musulmanes que no se entienden entre sí, -cierto es, que esto no sólamente data desde el 11-S- varias naciones musulmanas ultrajadas, ocupadas, y un sinnumero de países del área islamica con bases militares extranjeras en su territorio. Centenares de miles de hermanos y hermanas asesinados, miles de torturados, destrucción y terror…bueno estos son los resultados si se quiere, directos del 11-S. Si alguién dice que esto es positivo – y los hay quien…he oido decir por ahi, que esto ayudará a concientizar a las masas musulmanas…Por favor! No confundamos nuestra Fé con ideológias. En primer lugar eso es HARAM, y en segundo lugar es innnecesario. En el Santo Corán, y en nuestra tradición está explicitamente CLARO –perdón por la redundancia- que es lo que debe regir la vida y el accionar de cada musulmán, ya sea en lo privado, como en cuanto a ser social, o en plano más amplio: como miembro de la Comunidad Universal Islámica, esto es: la UMMA.
Los que dicen lo contrario: o no son buenos musulmanes, o estan locos, o son agentes de quienes dicen combatir (o todas las cosas a la vez)
Una cosa fué el movimiento de los fedayyines en Afganistan, combatiendo con todo derecho al invasor, otra cosa es la cuasi „yihad" planteada por algunos grupos…y aquí contrapongo a dos personalidades: Ben Laden por un lado, más propagandista y político que otra cosa y al respetado y querido martir Ibn Al Khatabb por el otro. Yo me quedo con el combatiente, con el guerrero. Es a lo mejor sólo cosa de „gustos", Yo por mi parte prefiero dar la cara en cada uno de mis actos, y como tal admiro y respeto a quienes han hecho lo mismo al combatir al enemigo.
Estoy absolutamente convencido que el „terrorismo" a la larga siempre será contraproducente para quienes utilizan sus métodos.

Como líder musulman en Hungria, supongo que vives la situacion de los musulmanes en el mundo y en europa en especial. Existen varios conflictos armados en paises musulmanes, y una división entre la UMMA que no habia existido nunca... en lugar de unirnos todos en una lucha comun, los musulmanes estamos mas divididos y enfrentados que nunca antes ¿que solucion tiene esto?
En parte ya he respondido a esta pregunta. Sólo puedo acotar, que como ferviente musulmán, lleno de amor hacia nuestro querido Profeta (SAW), dolorido por las sangrantes heridas en los cuatro costados de la UMMA depósito en manos de el Único (الواحد Al-Wāhòed), el Creador (الخالق Al-Jāliq), El que controla todas las cosas (القهار Al-Qahhār), El dador de sustento y fuerza (المقيت Al-Muqīt) toda mi confianza – y no puede ser de otra manera!
La señal ciertamente llegará hoy o mañana y cada uno de nosotros tiene que estar preparado para poner los medios de su parte. La solución a nuestros problemas están a la vista, ya no hay que esperar mucho. Mientras tanto? Repito: armarse de fé, y que cada cual, según las capacidades y posiblidades que tenga se preparé para cumplir con lo que nos será encargado. Allah Akhbar!

La entrevista fué publicada en IRC (Imagen y Comunicación Revolucionaria – Caracas-Venezuela)
http://www.icr2021.blogspot.com/ y tambien ha sido publicada por http://kapu.cc/

A Lelkiismeret '88, mint szélsőséges szervezet

.
Az utóbbi napokban egyetlen írott és elektronikus média sem felejti el különös nyomatékkal kihangsúlyozni, (köztük a Duna TV is) hogy a Lelkiismeret ’88 Csoport egy szélsőséges, jobboldali szervezet.

Az nem kétséges, hogy a hatalomtól független, mindig korrekt tájékoztatást nyújtó médiákból, kizárólag csak az igaz szó hallható. Ezért bizonyára csak egy véletlen kommunikációs hiba folytán történhetett meg, hogy a közismert módon magas színvonalú kultúrát terjesztő médiák, a lelkiismeret csoportra, nem pedig az általuk megvilágított politikai jelenségekre, és azok megalkotóira aggatják a „szélsőséges” jelzőt.

Ezzel szemben a valóság az, hogy minden egyes akciónkkal éppen a szélsőségekre próbáljuk felhívni a közvélemény figyelmét.
- Nem hallgathattunk, mikor 2002. december 1-én, hazánk áruló miniszterelnöke Medgyessy Péter a Kempinski szállóban Nastase-val ünnepelte Erdély elcsatolását.

- A rákövetkező évben a szégyenletes koccintásra a Gesztenyéskertben emlékeztetett az L’88. A bejelentett tüntetést a rendőrség nagy erőkkel (szélsőséges módon) verte szét, és 51hazafival együtt a csoport vezetőjét, Kocsis Imrét is előállította. A történtek után a Lelkiismeret Csoport a Nemzeti Jogvédő segítségével kártérítési pert indított a rendőrség ellen, melyet meg is nyert.

http://nja.hu/index.php?Itemid=55&id=16&option=com_content&task=blogcategory

http://www.origo.hu/itthon/20031130haztuznezobe.html

- 2003. március 31-től április 10-ig az EU-hoz való csatlakozás ellen tüntetettünk. A törvényesen bejelentett országos körút után a Hősök teréről Kocsis Imrét akkor is elhurcolta a hatalmi gépezet. Az ügyben indított perben a rendőrséget kártérítésre kötelezte a bíróság.

- Nem hagyhattuk szó nélkül azt sem, hogy 2004. május 23-án (ma már mindenki által érzékelhetően) a hazánkat felvásárló Izrael állam, kifosztott országunkban ünnepelje fennállásának 56. évfordulóját.

- A fiatalságra nyomorúságot és romlást hozó kendermag egyesület szélsőségesei ellen, „lecsókommandó” néven tartott megmozdulást az L’88. A csoportunk követelte a kormánytól a marihuánafogyasztás törvényesítéséért fellépő kendermag egyesület betiltását.

http://groups.yahoo.com/group/lelkiismeretcsoport/message/1022

- 2004-ben újból tüntetett csoportunk a szélsőséges, drogliberalizációt követelők ellen, akik május 9-én, anyák napján akarták petíciójukat átadni Szili Katalinnak. A házelnök komolyan fontolgatta annak átvételét, miközben az L ’88-tól nem volt hajlandó elfogadni a lakásmaffia áldozatai érdekében átnyújtott petíciót.

- 2004. december 5-én az elszakított országrészeken élő magyar testvéreink megtagadására buzdító kormány, és a nála cseppet sem különb ellenzék, megdöbbentő viselkedésére is felhívtuk a figyelmet.

- 2004. december 10-én, az emberi jogok napján akartuk szembesíteni Gyurcsány Ferencet, nemzettestvéreinket megtagadó kampányával, azonban a rendőrség meghiúsította tervünket, megtiltotta a vonulást. A Margit utcában 7 hazafit vett őrizetbe a demokráciát védelmező rendőrség.

A 2008. október 23-án, a Nyugati téren gyanúba keveredett, és előállított fiatalemberre a hatalom és a szolgálatában álló média, felvillanó agyarakkal és kiengedett karmokkal vetette rá magát. Ő most előzetes letartóztatásban van ellentétben a valódi bűnösökkel. Szabadlábon vannak azokkal, akik miatt megtörtént a TV-ostrom, akik kiárusították az országot és vele együtt utódaink jövőjét, tönkretették a mezőgazdaságot, akik örökre eladósították a Nemzetet, akik szétverték az egészségügyet és az oktatást, akik a kigúnyolt tisztesség és az erkölcs helyett a másság imádatára szólítanak fel, akik rászabadították az országra a cigánybűnözést, és azok, akik mindehhez képesek voltak statisztálni a parlament ellenzéki padsoraiban.

Talán még emlékszünk a 2006. október 23-i megemlékezésre, melynek véres levezényléséért (a nem véletlenül magabiztos és cinikus) Gergényi Péter, cellája helyett, valami Demszky Gábor által átnyújtott Pro Urbe díjat vehetett át.

Az említett időpontban megrendezett budapesti rendőrterrornak számtalan valódi áldozata volt.

Sokan súlyosan megsebesültek, vannak, akik egy életen át viselhetik az 1956-os forradalom 50. évfordulóján szerzett sebeket. Nem kegyelmeztek a sí maszkos, viperával felszerelt, azonosító nélküli mészárosok, sem az idős embereknek, sem a külföldi turistáknak. Vérző, bevert fejek, kitört ujjak, kilőtt szemek, megalázott, megrugdosott emberek, nemzeti lobogón tipró rendőrbakancsok tették emlékezetessé az „ünnepet”.

Komoly üzenet értéke van annak is, hogy mind a szégyenletes eseményekről készült videó anyag, mind az áldozatok személyes beszámolói hidegen hagyták a demokráciáról és az emberi jogokról szónokló brüsszeli „nagyurakat”.

És, hogy mi lett a sok jogtalanság következménye?... SEMMI!

Ezek után döntsék el Tisztelt Honfitársaim, hogy kikre illik jobban a „SZÉLSŐSÉGES” jelző. A Lelkiismeret ’88-ra? Tölgyesi Krisztiánra? Vagy azokra, akik ugyan rendre megkoszorúzzák 1956 áldozatait, szellemiségét azonban a mai napig tűzzel-vassal irtják.

Inkább éljünk szélsőségesnek bélyegezve, mint hazánktól megfosztva, megtaposva!

B.L.

Megjegyzés: Ugy mint eddig, a jövőben is támogatni kívánom a L88-at! Az igazság a mienk! Az Egy Isten velünk van! R-F. Eduardo
.

2008. október 30., csütörtök

Rózsa-Flores Eduardo (Omar Isa): Néhány szó az együttélésről

.
Napjainkban - különösen tőlünk nyugatabbra, de egyre inkább hazánkban is- egyre jelentősebb kérdéssé válik a muszlim kisebbségek és a többségi nem muszlim társadalom együttélésének problémája. Sajnálatos módon - főképp a 2001. szeptember 11.-ei események nyomán - erősödik a muszlim emberek, mint közösség és az Iszlám, mint vallás illetve eszme iránti gyűlölet. Vajon megalapozottak-e mindezek? Valóban méltó-e arra az Iszlám, hogy gyűlöletet váltson ki az őt körülvevő nem muszlim környezetből? S vannak-e ezzel szemben jó példák a békés együttélésre, együttműködésre? Ezekről a kérdésekről szeretnék röviden tájékozódni Erdélyi Péter-Moszabtól muszlim testvéremtől.
Ön szerint milyen alapjai vannak -gondolok itt elsősorban a történelmi gyökerekre - melyek az iszlamofóbia sarkkövei lettek?
Először is le kell szögeznem, iszlamofóbiáról sajnos tényleg beszélhetünk, s ennek valóban mély történelmi gyökerei vannak, melyek a nyugati és az attól áthatott kultúrát, a legrégebbi időktől fogva beivódtak abba. Gondoljunk csak a nyugati kultúra születésére és hőskorára, arra a mítoszteremtő erőre mely életre hívta. E mítoszok harcok sorából táplálkoznak, melyek során az újonnan születő kultúrának meg kellett magát védenie az őt körülvevő pogányságtól, barbárságtól, ezen újonnan született kultúra " bölcsőben fekvő kisgyermek " fő ellenfele a keleti pogányság mellett, a délről az Ibériai - félsziget felől terjeszkedő Iszlám volt, a vele folytatott harc mitikus formában a frank Roland Énekben csapódott le és tudat alatt máig beitta magát a nyugati lelkiségbe ( nem véletlen ,hogy a másik, az Iszlám oldalon szórványosan napjainkban is franknak, frandzsnak, frandzsinak nevezik a nyugatiakat) .
A bölcsőben fekvő kisded képe, mely a születő új kultúrát szimbolizálta, s melyet úgymond "Isten által felkent" hősöknek kellett megvédenie "gonosz ellenfeleitől", kik már születése pillanatában megakarták Őt fojtani, szorosan összekapcsolódott a kisded Jézus képével, kit a korabeli hatalmasok annak idején szintén megakartak gyilkolni, félvén attól, ha felnő majd hatalmukat fogja veszélyeztetni. És itt el is jutottunk a Nyugati-kereszténységhez, mely az egész nyugati eszmeiség, szellem, mítosz teremtő alapjává vált és amellett, hogy a zsidósággal együtt közös tőről fakadó testvérvallás az Iszlámmal, állandóan konfrontálódó eszmék is, mely már csak a földrajzi szomszédságból is adódott. Ezzel eljutottunk a kérdéskör, egy másik profánabb oldalára, miszerint közönséges helyzetben a szomszédok és nem távoli csoportok szoktak egymással ellentétbe kerülni. Márpedig az Iszlám és a keresztény Nyugat immár 1400 éve élnek egymással szomszédsággal, így az erőhatalmi eltolódások nyomán mindig készen állt a helyzet az összecsapásra. A Frank Birodalom elleni muszlim támadások, Poiters, Tours után jött a reconquista és a kereszteshadjáratok, majd az Oszmán Birodalom előretörése és lehanyatlása, később Napóleonnal kezdődően az európai kolonizáció, a XIX. Század végén - a XX. Század elején formális politikai-katonai hatalommal, a XX. Század közepétől informális-gazdasági úton (neokolonizmus),végül pedig egy minőségileg új fejlemény, a muszlim diaszpóra megjelenése Nyugat-Európába, bevándorlás majd később egyre intenzívebben áttérések által is.
Nem véletlenül említettem minőségileg új fejleményt, hiszen a korábbi időkben, a keresztény egyház nagy politikai befolyásának korszakában, a nyugati kultúrának sajátja volt egyfajta kirekesztő magatartás más vallásúakkal szemben, ez alól csak az Ószövetség népe, a zsidóság mentesült némiképp, egyéb vallásúakat, különösképpen mozlimokat nem tűrtek meg keresztény területeken. Gondoljunk csak az andalúziai mozlimok kiűzésére és kényszer kikeresztelésére, vagy a magyarországi iszlám felszámolására az Árpád-kor végén, majd az Oszmán uralom megszűnte után. Az idő múlásával e felfogás enyhült, pl.: a balkáni oszmán uralom felszámolása után a muszlim lakosság nagy része megmaradhatott Boszniában, Bulgáriában, Albániában és egyéb területeken. Napjainkban a nyugati kultúra területén tapasztalható népesség csökkenés, önkéntes terméktelenség miatt (melynek okaival megérné egy külön tanulmányban foglalkozni) Európa potenciális népesség felvevő terület lett. Ezt a felvevő igényt elsősorban, a nagy népszaporulatú szomszédos muszlim területek elégítették ki (gondoljunk csak a munkaerőhiány és a népesség elöregedésének kérdésére).
Visszakanyarodva eredeti kérdésünkhöz, a mozlim betelepülés valamint a hittérítés megjelenése, a terrorizmus rémképének fokozott és túlnyomórészt alaptalan hangsúlyozásával, valamint a kommunizmus megszűnte nyomán keletkezett ellenségkép hiánya, felszínre hozott évszázados emóciókat a nyugati lélekből, s máris összeállt az iszlám, mint egy démonizált erő, mely a Nyugat létére tör.
Apropó terrorizmus, hogy érti ennek jórészt megalapozatlan voltát?
A terrorizmus létezik, mindenféle eszmétől és ideológiától függetlenül, kihasználva számtalan, meg nem oldott, szőnyeg alá söpört, társadalmi, gazdasági, politikai problémát, és létezik az iszlám mezbe öltözött terrorizmus is, mely a vallásunk hitelveit figyelmen kívül hagyva közönséges bűncselekményeket követ el.
Milyen elveket állított fel az Iszlám a nem muszlimokkal való együttélést illetően? Némiképp visszatérve a fentebb már elhangzottakhoz, miszerint a Nyugat ereje teljében élen járt a kirekesztésben, ezzel szemben az Iszlámban egészen más hozzáállás, gyakorlat tapasztalható a nem mozlimokkal való bánásmód terén. Az iszlám elfogadja a területén élő nem muszlimok, elsősorban keresztények és zsidók ottlétét, megadja nekik a polgári és hivatalviselési jogokat, megszabott adó megfizetése fejében felmenti őket a katonai szolgálat alól és garantálja számukra a békés, háborgatástól mentes életet. Ilyen fajta együttélésre jó példa az Ibériai, valamint a balkáni oszmán uralom konszolidált korszaka, mikor különböző felekezetű keresztények, zsidók és muszlimok békés építőmunkában éltek egymás mellett. Napjainkban is található ilyen példamutató együttélés (eltekintve néhány szélsőséges és jelentősségét túlhangsúlyozott terrorista elem bomlasztó tevékenységétől) Egyiptomban, Szíriában, Indonéziában, Malaysiában, Irakban, Marokkóban, Iránban, stb.
Jelent-e Ön szerint veszélyt a Nyugatra az iszlám jelenleg tapasztalható virulenciája?
Egyáltalán nem, az iszlám az utóbbi idők, különösképpen a XX. Század nagy kárvallottja, az iszlám közösség tulajdonképpen egy több sebből vérző test, melytől való félelemre nincs valós alap. Az iszlámot többször súlyosan megalázták a közeli, és viszonylag közeli múltban. Felsorolnám a leginkább kirívó példákat. Itt van az Orosz Birodalom kaukázusi terjeszkedése, melynek során több helybéli muszlim népet (cserkeszeket, csecseneket) szinte teljesen megsemmisítettek, vagy elűztek. Vagy lássuk India felosztásának, Pakisztán létrehozásának, Kasmír kettévágásának jelen időkben is ható problémáját, mely szintén az iszlám érdekeinek súlyos csorbítása volt a Nyugatról támogatott erők részéről. A legkirívóbb példa a Közel-Kelet, ahol Izrael Állam létrehozását követően a palesztin nép (melynek egy része keresztény) mind a mai napig önálló állam nélkül létezik. 1948-óta számtalan ENSZ határozat született az Izrael Állam által a palesztinok -és a nemzetkőzi jog- kárára elkövetett törvénytelenségek felszámolására. Sajnos a köztudottan, Izrael Állam fő patrónusaként fellépő Egyesült Államok tevékenysége nyomán a több szász Izraelt elmarasztaló határozat írott malaszt maradt mind a mai napig. Említhetjük az algériai nép szabadságharcát, melyet a francia gyarmatosítókkal vívtak évszázadokon keresztül. Srebrenica jelképezi azt a modern kori népirtást, melyet a mozlim bosnyákokkal szemben a szerb csetnikek elkövettek! Érdekes módon ezeken a helyeken muszlim vallású különböző népek fiai és lányai vére folyt! Mindezen esetek alkalmasak arra, hogy megmérgezzék a Nyugaton élő muszlim kisebbségek és a nem muszlim többség együttélését is.
Mindannyiunknak (zsidók, keresztények és muszlimok) arra kellene törekednünk, hogy az Ábrahámi tanítás szellemében oldjuk meg a fennálló problémáinkat! Hiszen Mohamed Próféta (béke és áldás lengje körül) mondotta: "Senki sem igazi hívő addig, míg nem kívánja ugyanazt felebarátjának, mint saját magának"! Ez köszön vissza Jézus (béke legyen Vele) és a Tóra tanításából is!

Omar Isa

(Megjelent a Hivó Szó-ban)