Székesfehérvári aratás

.
.

Magyaráb magyarok Egyiptomban és Szudánban

Egy évszázada már rendszeresen érkeznek a szinte kétségbeesett jelzések, üzenetek az afrikai Núbiából arról, hogy egy 450 éve ott élő magyar csoport testvéreit keresi a Duna partján. Időközben sokan eljutottak hozzájuk Magyarországról, s a Nílus-parti magyarok küldöttei is többször jártak és járnak nálunk. De a részünkről megnyilvánuló közöny és elutasítás továbbra is megkeseríti az egymásra találás folyamatát.

"A bőrszín megváltozhat, az anyanyelv elveszhet, de a magyar nemzethez való tartozás tudata egy távoli, idegen környezetben is fennmaradhat"
(Fodor István)

Egy évszázada már, hogy rendszeresen érkeznek a szinte kétségbeesett jelzések, üzenetek az afrikai Núbiából arról, hogy egy 450 éve ott élő magyar csoport testvéreit keresi a Duna partján. Időközben sokan eljutottak hozzájuk Magyarországról, s a Nílus-parti magyarok küldöttei is többször jártak és járnak nálunk. De a részünkről megnyilvánuló közöny és elutasítás továbbra is megkeseríti az egymásra találás folyamatát.
A világ leghosszabb folyamának, a Nílusnak rejtelmei legalább ötezer esztendeje foglalkoztatják az emberiséget. Forrásait is csak egy évszázaddal ezelőtt sikerült föllelni mélyen Afrika szívében s a hosszú keresésből Sir Samuel Baker oldalán derekasan kivette részét a kalandos életű erdélyi magyar asszony, Sass Flóra is, aki angol férjével együtt a Fehér-Nílus mentén fölfelé haladva eljutott egészen az Albert-tóig.

Az arany országa

A felső-egyiptomi Asszuán város melletti első nílusi zuhatagtól délre, egészen a szudáni fővárosig, Kartúmig elterülő folyamvölgyet az óegyiptomi núb (arany) szó nyomán Núbiának nevezik. A Szudán és Egyiptom határvidékén fekvő Núbia már az ókorban is nagy jelentőséggel bírt. Az úgynevezett Núbiai folyosóban kiépített erődítményláncolat védte az egyiptomi birodalmakat az Afrika felől érkező támadásokkal szemben, de egyben olyan keresett árucikkek hazája, illetve kereskedelmi átmenőállomása is volt, mint például az elefántcsont, tömjén, különféle drágakövek, arany és az ébenfa. Persze mindenekelőtt az arany, azaz a núb, amelyet az itteni bányákban fejtettek.

Núbia és annak népe évezredeken keresztül az afrikai világ és a mediterrán térség közötti szűrő-áteresztő vidék szerepét töltötte be. De nemcsak hadseregek özönlöttek Núbián keresztül délről északra - vagy éppen fordítva -, hanem a kereskedők karavánjai és a különböző civilizációk is. A fekete-afrikai, az egyiptomi és később a hellén világ vallási és kulturális örökségét ötvöző, az évezredek folyamán mindig alkalmazkodni, fönnmaradni képes núbiai emberek a kereszténység színre lépése után nyolc évszázadon keresztül három virágzó keresztény birodalmat is létrehoztak.
Az Asszuáni Nagy Gát megépítésével szinte teljesen elárasztott távoli Núbia földje egyben a magyarság történelmének is színtere lett. A Felső-Egyiptomban és a Szudánban élő magyaráb testvéreink a Magyarok Világszövetségében is képviseltetik magukat és rendszeresen eljárnak Magyarországra.

Magyar sziget a régebbi időkből

A Kr. u. XVI. század első felében a Nílus núbiai szakaszának vidékére magyar harcosokat telepítettek, akik - akárcsak a korábbi évezredek itteni határvédői - ezúttal az új hódítók, az oszmán-törökök birodalmának déli végeit védelmezték. Az egykori magyar végvári vitézek rokonai, a núbiai magyarábok, birtokba vették a Vádi Halfa várossal szembeni nílusi szigetet, amelyet akkortól Magyarártinak, azaz Magyar szigetnek neveztek s ahol virágzó mezőgazdasági és kereskedelmi települést hoztak létre. Elszigeteltségüknek köszönhetően a vallásuk, bőrszínük és a nyelvük megváltozása ellenére, tizenkét nemzedék múltán, manapság is büszkén vallják és vállalják magyar származásukat.

Asszuáni magyarábok 1965-ben (Fotó: Fodor István)

De kik is ezek a magyarábok, miért ragaszkodnak hozzánk (szinte egyoldalúan) immár négyszázötven esztendeje? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ, amikor megkérdeztük Fodor István orientalistát, arabistát, aki az Asszuáni Nagy Gát megépítése előtti duzzasztás idején hosszabb időt töltött a magyarábok között, kutatta szokásaikat, nyelvüket és a magyarsághoz való viszonyulásukat.

Fodor István (1933-2002)

Fodor István, a kiváló arabista, tolmács, a magyar irodalom arab fordítója, az Egyiptomban és Szudánban élő magyarábok kutatója hat évvel ezelőtt eltávozott közülünk. Egyetemi tanulmányait az ELTE Germanus Gyula irányította Arab Tanszékén végezte, majd ösztöndíjjal egy évig a világhírű kairói Al-Azhar szunnita iszlám teológiai egyetem hallgatója. Hazatérése után a múlt század 60-as éveiben a Magyar Rádió Arab Szekciójának vezetője, az MTA és a Külügyi Intézet főmunkatársa.
Hazánk kairói nagykövetségén előbb a 70-es évek elején, majd 1980-1985 között főtanácsos. Fodor István írta a Magyar Katolikus Lexikon arab vonatkozású szócikkeit.


Fodor István az elárasztás előtti Vádi Halfában 1965-ben
Az Asszuáni Nagy Gát építésével járó nílusi duzzasztás, tehát az 1965 októbere-novembere előtt Fodor István több hónapot töltött az egyiptomi és a szudáni magyarábok között. Ezen idő alatt közel ötezer kilométert megtéve fölkereste és kutatta a Kom Ombóban, Asszuánban, Vádi Halfában, valamint a Kartúmban, Szudán fővárosában élő magyaráb közösségeket.

Fodor István arab nyelvű folyóiratokban igyekezett megismertetni a magyar irodalmat és történelmet az arab világgal. A Szabadság, szerelem című, 353 oldalas, arab nyelvű kötetében a magyar költészet keresztmetszetét adja a kezdetektől egészen Illyés Gyuláig.

A Törökvész úti lakásán 1997-ben készítettem vele interjút, amelynek leközölt, imitt-amott a világhálón is elérhető változata máig a legkimerítőbb tudományos összefoglalás magyaráb testvéreink eredetéről és történetéről. A több mint egy évtizeddel ezelőtti interjúban a magyarábokkal kapcsolatos információkat azóta sokan és sokszor idézik, de a méltatatlanul elfelejtett kutató nevét valahogyan mindig igyekeznek elhallgatni, illetve az írást a világhálóról eltüntetni.

Az eredeti, 1997-ben készített interjú átdolgozott, kiegészített és a Fodor István által készített fotókkal illusztrált változatával az aránylag fiatalon elhunyt kutató emléke előtt is tisztelgünk.

Jeruzsálemen át Núbiába
Mennyire mély a núbiai magyarábok múltjának kútja?
Elég mély, hiszen közel félezer esztendőre nyúlik vissza. A núbiai magyarábok körében az általam gyűjtött eredetmondákban az elbeszélők azt állítják, hogy őseik még 1517-ben érkeztek oda, amikor I. Szelím oszmán-török szultán Egyiptomot meghódította. Eltérnek viszont a vélemények a magyarokat Núbiába vezető ősapa megnevezése terén. Egyesek Ibrahim el-Magyart, míg mások Haszan el-Magyart tartják a Núbiában letelepedő magyarok vezetőjének. A szájhagyomány szerint Ibrahim el-Magyar (Ábrahám, a magyar) rangidős tisztként szolgált a török hadseregben, I. Szelím hódító hadaival érkezett Egyiptom földjére. A mameluk Tumán szultánt legyőző I. Szelím rövidesen visszatért a birodalom központjába, Isztambulba, mire az Alexandriában hátrahagyott katonák egy része föllázadt. A zendülők parancsnoka, Ibrahim el-Magyar mentette a bőrét, és Alexandriából egészen a núbiai Vádi Halfáig menekült. Ezt követően az ősi Kaszr Ibrímben telepedett le, ahol a hagyomány szerint feleségül vett három núbiai nőt. E frigy leszármazottjai lennének a mai magyarábok.

Egyetlen ember, Ibrahim el-Magyar, nem elegendő ahhoz, hogy ezt a távoli népcsoportot valóban magyar eredetűnek tekinthessük.

Valószínűleg több tucat, Núbiába érkezett magyar katonáról is beszélhetünk, hiszen ezt bizonyító mondák is vannak. Csakhogy a magyaráb eredetmondákat egészen a legutóbbi évekig nem támasztotta alá semmi.

Nemrégiben viszont a kezembe akadt Pécsváradi Gábor ferences rendi atya Jeruzsálemi utazás című, eredetileg latin nyelven írt, de 1983-ban magyarul is kiadott könyve. A mindmáig hiteles szentföldi útikalauzként is használható könyvhöz a magyar kiadás szerkesztői csatolták a Pécsváradi által Bánffy János királyi főpohárnokmesternek írt levelet, amelyben a ferences szerző utal arra, hogy éppen Jeruzsálemben tartózkodott, amikor az 1516-os esztendő utolsó napján a törökök bevonultak a Szent Városba. Pécsváradi egyértelműen leírja, hogy beszélgetett is a török hadseregben szolgáló magyar katonákkal, akik nem sokkal később eljutottak Egyiptomba, és 1517. január végén részesei lehettek a mameluk szultán fölött aratott győzelemnek:
"Konstantinápolyból - amint azt a török hadseregben levő magyaroktól hallottam - háromszázezer emberrel indult el. (I. Szelím szultán - a szerk.) Most ebből alig hatvanezer van, miként azt a magyarok mondották.", írja Pécsváradi.


Fodor István Szabadság, szerelem című arab nyelvű könyve
Hogyan kerülhettek ezek a magyar harcosok a hódoltatott Egyiptom déli végeire, tehát Núbiába?

A törökök a hatalmas kiterjedésű Egyiptom egész területét nem tudták megszállni, de arról gondoskodtak, hogy a végeken megerősített katonai pontok legyenek. A núbiai Kaszr Ibrímben is kiépítettek egy ortát, azaz táborhelyet, ahol a Kara Nóg, magyarul Fekete Ház nevű erődítmény állt.
A magyarábok kollektív emlékezete szerint a Kaszr Ibrímben állomásozó magyar katonák núbiai asszonyokkal házasodtak össze, és a mai núbiai anyanyelvű magyarábok ezen harcosok leszármazottjai lehetnek.

Keresztet karcolnak a kenyérre
Sokan úgy tudják, hogy a magyaráb elnevezés azt jelenti, hogy magyar arab.

Egyáltalán nem azt jelenti. A magyaráb kifejezés két nyelv egy-egy szavából, két tagból, magyar és núbiai tagból álló összetett szó, amelynek jelentése: magyar törzs. Tehát az ÁB szó núbiai nyelven törzset jelent. A csalóka hangzás ellenére a magyaráb kifejezésben egyáltalán nem szerepel az arab szó. Éppen ez az, ami szintén ennek a népcsoportnak a magyar eredetét bizonyítja, hiszen az általuk beszélt núbiai és arab nyelv grammatikai szabályait fölrúgva a magyaráb kifejezés esetében a magyar nyelv törvényeinek megfelelő formában és kiejtéssel mondják ennek az összetett szónak az első tagját.


Sipka Haszan el-Magyar núbiai magyaráb férfi (Fotó: Fodor István)
A szudáni beszélt arab nyelvben is "gy"-nek ejtik az irodalmi arabban "dzs"-nek mondott mássalhangzót.

Igaza van, de én mégis kérdéssel válaszolok. Akkor miért ejtik az egyiptomi magyarábok, illetve az arab anyanyelvű, núbiai nyelven nem is tudó asszuáni magyarábok is "gy"-nek ezt a mássalhangzót, és kizárólag a magyaráb szó esetében? Tovább megyek: a núbiai magyarábok (núbiai és arab anyanyelvűek egyaránt) úgy mondják, hogy áná magyar, azaz magyar vagyok, vagy áná rágil magyar, azaz magyar férfi vagyok. Márpedig az arabban a jelzőként használt magyar szót mádzsárinak, mágárinak vagy mágyárinak kell mondani attól függően, hogy irodalmi, egyiptomi vagy szudáni arab dialektusban beszélünk.

Miben különböznek még a magyarábok a környezetükben élő núbiai népektől?

Az elmúlt évszázadokban a magyarábok szokásaikban, életvitelükben, étkezési kultúrájukban, nyelvükben és vallásukban már teljesen asszimilálódtak a környékbeli núbiaiakhoz és az arabokhoz. De vannak azért bizonyos elütő vonások is, amelyeket az 1935-ben náluk járt Almásy László gróf, a világhírű Afrika-kutató, pilóta és térképész is megfigyelt. A magyarábok haja nem fekete, mint a núbiai embereké, hanem vöröses, s a bőrük színe még mindig valamivel világosabb, mint a szomszédaiké. S ami még ennél is érdekesebb: míg a núbiaiak nagy szeműek, a magyarábok szeme jóval kisebb. Egyébként Almásy László volt az első ismert hazánk fia, aki eljutott hozzájuk. Az 1937-ben megjelent Levegőben…homokon című könyvében Almásy külön fejezetet szentel a Vádi Halfával szembeni nílusi Magyarárti-szigeten tett látogatásának. Az egyik ottani magyaráb ezt mondja Almásynak: "Őseink aztán berberin lányokat vettek feleségül, és megtanulták tőlük a rután (berber) nyelvet, ezt beszéljük mi ma is az arab nyelven kívül. Mi tudjuk, hogy vannak magyar népek Európában. Ők testvéreink, és mindig vártuk, hogy valaki eljöjjön közülük ide mihozzánk." (Almásy László grófot, Anthony Minghello Az angol beteg című, kilenc Oscar-díjjal jutalmazott filmjének főhősét 1945-ben Budapesten többször is letartóztatták. A világhírű pilótát, térképészt és autóversenyzőt a fogházban kegyetlenül megkínozták és a bosszúért lihegő zsidók által vezérelt Budapesti Népbíróság a Rommel hadseregével való együttműködése miatt háborús és népellenes bűntettek vádjával mindenáron el akarta ítélni. Végül is bizonyítékok hiányában, és a zsidó Germanus Gyula orientalista tisztességes tanúvallomásának és a Rákosi Mátyásnál történt közbenjárásának köszönhetően fölmentették. Almásy grófot nagyra becsülték az arabok és Abu Ramlának, a Homok, azaz a Sivatag atyjának nevezték. Almásy László nevét Egyiptomban a Gebel Almazi, azaz az Almásy hegy és a Héliopolisz melletti, általa létrehozott Al-Máza repülőtér őrzi – H. J. megj.)


Almásy László (Fotó: archív)
Milyen vallásúak voltak az I. Szelím szultán idejében Núbiába érkezett magyarok?

A magyarábok már hosszú nemzedékek óta szunnita muszlimok, akárcsak a núbiai és arab környezetük. De az biztos, hogy odaérkezésükkor még keresztények voltak. A núbiai magyarábok szomszédai olyan közmondásokat alkottak, amelyek bizonyítják, hogy ez az etnikai közösség valamikor vallásában is különbözött attól a néptől, amelynek körében letelepedett.

Össze is gyűjtöttem néhány ilyen közmondást. Ál-Mágyárí lá jiszálli fíl-meszgyid, azaz a magyar nem a mecsetben imádkozik. A ránk is jellemző magyar makacsság és konokság a núbiaiakat rímelő közmondás alkotására késztette. Rá'sz el-mágyár zejj el-hágyár, azaz a magyarok feje olyan kemény, mint a kő. A hajdan volt öltözködési különbségekre utal ez a mondás: El-mágyárí jilbisz burnétá, a magyar kalapot hord.

Tehát nem turbánt, mint a núbiaiak. A Vádi Halfa-i magyarábok körében mindmáig él az a szép szokás, hogy amikor beteszik a kemencébe sülni a négyszögletes alakú núbiai kenyeret, arra az asszonyok előtte keresztet karcolnak, amiképpen nemrégen még a magyarországi falvakban is szokásban volt. De keresztet rajzolnak az újszülöttek homlokára is, dacára annak, hogy már régóta muszlimok. Mindez azt bizonyítja, hogy a török hadsereggel érkező magyarok a keresztény hitüket még Núbiában is sokáig megtartották abban az időben, amikor maguk a befogadó núbiaiak már régen áttértek az iszlám vallásra.

A pálmák víz alá kerülnek
Előbb említette már az Asszuánban élő arab anyanyelvű magyarábokat. Kik ők, és történetük miben tér el a núbiai anyanyelvű testvéreinkétől?

A két magyaráb közösség közti legfontosabb eltérés az, hogy míg a XVI. század első felében Núbiába ment magyarok akkor még keresztények voltak, a jóval később - a saját elbeszéléseik szerint Mária Terézia idején - Asszuánba érkezett csoport tagjai már az óhazából hozták az iszlám hitüket. Mahmúd Abdallah Ávád, egy 1965-ben nyolcvan esztendős körüli magyaráb Asszuánban azt mondta nekem, hogy ősei akkor érkeztek Egyiptomba, amikor Magyarország és Ausztria egy ország volt, és egy olyan királynő ült a trónon, aki gyűlölettel viseltetett a muszlimokkal szemben. Az asszuáni magyarábok elődei az oszmán-törökök által hódoltatott országrészen élő, s az iszlám vallásra áttért magyarok lehettek. De mivel az új hitük mellett a török kiűzése (1686) után is kitartottak, azaz nem voltak hajlandóak visszakeresztelkedni, Mária Terézia valószínűleg kiutasította őket az országból.

Egyébként az asszuáni kórházban szolgálatot teljesítő francia apácanővérek mesélték nekem: amikor vért vesznek a helyi lakosságtól, a vérminta alapján azt is meg tudják állapítani, hogy ki a magyaráb, illetve ki a núbiai vagy az arab. Az asszuáni magyaráb negyedben még lefényképeztem egy több nemzedékre visszavezetett, fába vésett családfát, amelyen minden egyes név után ott áll az El-Magyar, azaz X Y, a Magyar kifejezés. Idehaza sokan tagadják a két magyaráb közösség magyar eredetét. De én felteszem a kérdést: a Magyarországtól közel 3500 kilométerre levő Asszuán város magyarábjai, akik immár egy évszázada mesélik a magyar eredetükről szóló történetet a Núbiába vetődő európai látogatóknak, azok vajon honnan tudnák azt, hogy az őshazából való elkerülésük idején Magyarország és Ausztria trónján pont egy királynő ült? Egyes európai utazók ezeket a történeteket már akkor is följegyezték, amikor még nem léteztek a modern tömegtájékoztatási eszközök.


A pálmafák elmerülő koronája a Magyar szigeten 1965 őszén (Fotó: Fodor István)
Hol vannak - illetve voltak - a két núbiai magyaráb közösség fontosabb települései?

A Nasszer-tó feltöltése előtt Núbia egyiptomi részében Ibrím, Qáttá, Tuská és Ánébá településeken éltek a núbiai anyanyelvű magyarábok, de falvaik az Asszuáni Nagy Gát építésekor víz alá kerültek. Az egyiptomi kormány ugyanilyen helységnevekkel négy új falvat épített az evakuált magyarábok számára Kom Ombó várostól keletre. Kisebb-nagyobb lélekszámú, Núbián kívüli diaszpórák vannak Kairóban, Alexandriában és Manszúrában.
Asszuán városa nem került víz alá, s így az ottani arab anyanyelvű magyarábok lakóhelyükön maradhattak.
Núbia szudáni oldalán az elárasztás előtt nagyobb magyaráb közösség volt Vádi Halfa határvárosban a Nílus partján, illetve a partokkal szemben fekvő Magyarárti-szigeten, azaz a Magyar szigeten, amelyet kizárólag ők birtokoltak. Vádi Halfa és a Magyar sziget teljesen víz alá került.
Amikor 1965-ben ott jártam, lefényképeztem a lassan víz alá merülő pálmafák még kiálló lombját. Fájdalmas és megható látvány volt. Vádi Halfából és a Magyar szigetről a szudáni kormány a magyarábokat a távoli etióp határ közelében levő Hasm el-Kirbá faluba telepítette át. Az idősebbek közül sokan belepusztultak a hosszú út gyötrelmeibe. Szudánban ezenkívül élnek még magyarábok Kartúmban, a fővárosban, Atbarában és Port Szudánban. Mindent összevetve manapság mintegy 10-12 ezer magyaráb létezéséről beszélhetünk.

Üdvözölték az elcsatolt területek visszatérését
Visszatérő állítás, hogy a magyaráboknak semmi közük nincs a magyarokhoz, csupán kitalálták az egészet.

Tegyük föl, hogy odalenn, a messzi Núbiában volt egy csoport, amely unalmában azon töprengett, hogy kitaláljon magának valamilyen európai eredetet, hátha ezzel le tudnának nyúlni valakit Európában. Meg vagyok győződve róla, hogy nem a szinte mindig gazdasági és politikai bajokkal küszködő Magyarországot és a magyarokat szemelték volna ki maguknak, hanem Svédországot, Németországot vagy esetleg Amerikát. Ismerve az arab világ oktatási színvonalát, elmondhatom, hogy Magyarországról, de főleg a magyar történelemről szinte semmi nincs az ottani tankönyvekben. A magyarábok azonban immár egy évszázada hangoztatják a Núbiába látogató európaiaknak, hogy ők Magyarországról származnak, a magyarokat pedig testvéreiknek tekintik. Az első világháború idején, amikor Anglia brit protektorátusnak nyilvánította Egyiptomot, elkezdték üldözni a magyaráb közösséget is, mert annak tagjai egyértelműen magyarnak vallották magukat.

Az angolok háborúban álltak az Osztrák-Magyar Monarchiával s ezért internálták a Nílus mentén élő magyarábok egy részét. Saját elmondásuk szerint a magyarságukat még az internálótáborokban sem tagadták meg. Az 1920-as trianoni békediktátum nyomán elrabolt magyar területek egy részének későbbi visszacsatolásakor a núbiai magyarábok üdvözlő táviratot küldtek az akkori magyar kormánynak, kifejezvén örömüket a fölött, hogy egyes magyar területek visszakerültek az anyaországhoz. Amikor náluk jártam, megmutatták ennek a táviratnak a másolatát.


Magyaráb küldöttek a budapesti Parlamentben 2006-ban
A magyar tudomány mulasztása
Mit kellene tenniük a magyar kutatóknak azért, hogy végérvényesen tisztázzák a magyarábok eredetét?

A magyar kutatás eddig is mulasztást követett el azzal, hogy nem vizsgálta meg az ankarai (vagy az isztambuli), a bécsi és a londoni levéltárakat. Amikor a törökök kivonultak Egyiptomból, magukkal vitték a levéltárukat, amelyben biztos van nyoma annak is, hogy a több száz esztendős Nílus-völgyi uralmuk idején pontosan kik és hogyan éltek Núbiában. Meg kellene vizsgálni a bécsi levéltárt is, mert hátha rábukkanunk valamilyen dokumentumra, amely bizonyítaná azt, hogy a magyarábok már korábban is igyekeztek kapcsolatot teremteni az óhazával.

A londoni külügyminisztérium levéltárában pedig az első világháborús egyiptomi internálásokra vonatkozó adatokat kellene előbányászni. A magyar tudománynak egy másik, most már jóvátehetetlen mulasztása az volt, hogy amikor nagyban folyt Núbiában az elárasztás előtti nemzetközi leletmentés, nem kutattuk át az akkor kizárólag magyarábok lakta Magyarártit, azaz a Magyar szigetet. Kinn volt ugyan egy magyar expedíció, de az egy kopt-keresztény falut tárt föl. A Magyarártin skandinávok kutattak, föltártak néhány sírt, és megállapították, hogy az ott talált anyagi kultúra nem arab és nem is núbiai. A sírokat ezután genetikai vizsgálat nélkül szépen visszatemették. Azóta pedig 16-18 méteres vízzel árasztották el a szigetet. A magyarábok eredetének kérdését megnyugtató módon csak úgy lehetne tisztázni, ha kimenne Núbiába egy szakemberekből álló expedíció, amelyben a többi között kell, hogy legyen arabul és núbiai nyelven jól tudó nyelvész, biológus, néprajzos, antropológus, filmes és fényképész.


Vádi Halfa elsivatagosott látképe az elárasztás után
Mit jelképez az afrikai magyarok ragaszkodása?

Jelen korunkban, amikor egyetlen döntés nyomán a magyarok milliói kénytelenek idegen országok állampolgáraiként élni a határainkon túl, óriási jelentősége van annak, hogy a magyaráb népcsoport a távoli Núbiában is hirdeti magyar származását. Ezek az afrikai magyarok nemzeti nyelvünket már nem beszélik, de a kollektív emlékezetükben mégis ideképzelik magukat ebbe a hazába.

Nemzetszeretetük példaként szolgálhat a határokon túli és belüli magyarság számára egyaránt. A magyarábok ragaszkodása bizonyítja, hogy a bőrszín megváltozhat, a magyar nyelv elveszhet, de a nemzeti érzés, a magyarsághoz való tartozás tudata egy távoli, teljesen idegen környezetben is fennmaradhat.

© HunHír.Hu - www.hunhir.hu- Hering József

Reassessing the Transnational Terrorism-Criminal Link in South America's Tri-Border Area

.

By Benedetta Berti
The international terrorist presence in Latin America is concentrated in several "hotspots" where terrorist organizations have found financial and logistic support, as well as a supporting base. Among these areas are Venezuela and its Margarita Island, Trinidad and Tobago, the Iquique area in Chile, and the Tri-Border Area (TBA, or Triple Frontera) in South America.

The TBA, which includes the Brazilian city of Foz de Iguazú, the Argentinean Puerto Iguazú, and Ciudad del Este in Paraguay, has served in the past twenty years as an operational and logistic center for international terrorist groups, such as the Lebanese Hezbollah, as well as transnational criminal organizations. This area has a population of approximately 700,000 people; including roughly 30,000 inhabitants of Arab descent. The Arab community, which constitutes one of the largest immigrant groups in the region, is predominantly Lebanese, especially in Ciudad del Este and Foz de Iguazú. The local Lebanese population is largely Shia. [1]

The Triple Frontera is one of the most important commercial centers of South America, with approximately 20 thousand people transiting on a daily basis from the neighboring states to the free-trade area of Ciudad del Este in Paraguay. The intense volume of people and goods entering the TBA, together with its porous borders, are two important factors that originally attracted criminal and armed groups to this area. Additionally, the relative ease with which money is locally laundered and transferred to and from regions overseas constitutes a very powerful incentive to maintain a base of operations in the TBA. Therefore, transnational criminal groups such as the Mexican and Colombian drug cartels, Chinese and Russian mafias, and the Japanese Yakuza all appear to have a strongly rooted presence in this South American region. Within the TBA, the epicenter of organized crime is Ciudad del Este - an important hub of drug and human trafficking, and the smuggling of goods, weapons, contraband and counterfeit products. [2]

According to Brazilian intelligence sources, financial and ideological support of international terrorist groups in the TBA dates as far back as the early 1980s [3], and continued to grow during the following decades. By the end of the 1990s the TBA was described by U.S. authorities as the "main focus of Islamic extremism in Latin America" (U.S. Department of State, Patterns of Global Terrorism 2000). Despite often contradictory reports and official denials by the countries involved regarding the extent and nature of international terrorist activities taking place in the TBA in the aftermath of 9/11, both the U.S. Department of Treasury and the U.S Southern Command continued to indicate that the TBA remained one of the main terrorism-financing centers in Latin America. The same sources added that local cells in this area have been regularly involved in illicit activities and have kept close contact with criminal organizations, especially drug cartels (AFP-Spanish, October 11, 2003; March 3, 2004).

In March 2008, the Israeli Minister for Internal Security, Avi Dichter, reiterated the concern over international terrorist cells operating in the TBA, a fear echoed by the conservative Spanish Foundation for Social Research and Analysis (FAES) [4] –
which described the TBA as "a crucial center of Islamic terrorism financing, as well as of smuggling of weapons and contraband" (Los Andes Online [Mendoza], March 17; El Tiempo Ve [Puerto La Cruz], August 9).
The Triple Frontier as a Source of Terrorist Financing

Despite these claims, it remains difficult to assess the TBA's current role in terrorism financing. It is similarly difficult to estimate the precise amount of money actually transferred to terrorist groups. It is often a complex task to separate contributions to terrorism from simple remittances, as it is equally complex to differentiate between money laundered on behalf of criminal organizations or money destined for terrorist groups. For example, between 2003 and 2006, Manhattan district attorney Robert Morgenthau traced billions of dollars channeled through New York City banks from money-laundering operations in the TBA, and although the attorney was convinced that some of this money was channeled toward terrorists, by the end of the investigation Morgenthau was compelled to admit he could not tie any of the $19 billion in laundered money directly to terrorists (Diario El Pais [Montevideo], April 4, 2006; New York Times, September 28, 2006).

A significant part of the money transfers in this area is done through informal value transfer systems, such at the hawala system. Since these money transfers take place outside the conventional banking system, they are consequently harder to identify and trace. [5]

Nevertheless, there is still some relevant data regarding the volume of the monetary transfers that are made from this region to international terrorist organizations, showing the existence of a connection between the TBA and the funding of international terrorism. In the context of releasing the 2006 and 2007 International Narcotics Control Strategy Report, the US Department of State affirmed that money is laundered and channeled toward the financing of terror in this South American region on a yearly basis, [6] adding that the level of these monetary transfers is conspicuous, being in the order of tens of millions (La Nación [Buenos Aires], March 1 2008). A 2005 intelligence report from Paraguay claimed that roughly 20 million dollars are collected in the triple frontier region each year to finance the Lebanese Hezbollah and the Palestinian Hamas (ANSA Noticiero En Español, July 18, 2005).

The Hezbollah Connection

Hezbollah's presence in the TBA dates back to the 1980s, when the organization first established logistical and financial cells in the region, taking advantage of the extensive network of immigrants of Lebanese origin residing in the area. [7]
Later, Hezbollah operatives in the TBA increased their activities and became operational in the 1990s. In fact, it is believed that part of the planning and executing of the 1990s terrorist attacks in Argentina took place in the TBA. For example, at the beginning of the investigations for the March 1992 bombing of the Israeli Embassy in Buenos Aires it was reported that the late Hezbollah operative Imad Mughniyah entered Argentina through the TBA in 1992 to oversee the execution of the attack, using this area as a safe heaven. [8]

According to Paraguayan intelligence sources, over 46 Hezbollah operatives lived in the TBA until the year 2000, including Alí Khalil Mehri, the regional fundraiser for Hezbollah (CNN, November 7, 2001). Mehri, a resident of the TBA of Lebanese origin, was arrested in Ciudad del Este in 2001 and accused of selling fake software to finance terrorist groups, such as Hezbollah. Mehri fled before he could be tried (ABC Digital, March 11, 2007).

Among the most significant discoveries regarding the Hezbollah network in the TBA and its strong connection with local criminal activities was the uncovering of the "Barakat Clan" – an inter-related group of Lebanese residents of the TBA involved in both criminal activities and terrorism-financing. The clan revolved around the financial operations of Assad Ahmad Barakat, co-owner of one the largest shopping centers in Ciudad del Este, the Galeria Page Mall, used as a front to finance Hezbollah and recruit supporters for the organization (AFP-Spanish, March 9, 2006). In raiding Barakat's apartment, the police found Hezbollah material and propaganda, including tapes praising martyrdom operations and speeches of Hezbollah Secretary Hassan Nasrallah (Clarin [Buenos Aires], December 9, 2007).

The U.S. Department of the Treasury later identified Ahmad Barakat as a Specially Designated Global Terrorist (SDGT) in June 2004 (La Gaceta Tucumán [Argentina], December 7, 2006; U.S. Department of the Treasury, Office of Public Affairs, JS1720, June 10, 2004). Nine other individuals and two enterprises were added to the list in 2006. One individual designated as a SDGT was Muhammad Yusif Abdallah, a regional Hezbollah leader and Barakat's partner at the Galeria Page Mall. Abdallah was heavily involved in Hezbollah fundraising, and he gave the group a percentage of the profits deriving from the shopping mall (U.S. Department of the Treasury, Office of Public Affairs, December 6, 2006).

The Barakat Clan also included Ali Muhammad Kazan (who helped raise over $500,000), Farouk Omairi and his son Khaled Omairi. Farouk and Khaled Omairi were accused of involvement in narco-trafficking, money laundering, and terrorism financing (AZ Central.com, July 12 2006; La Nacion, August 25, 2007) Additionally, in May 2003 Paraguayan police arrested Lebanese merchant Hassan Abdallah Dayoub while in possession of 2.3 kilos of cocaine. Investigations later revealed that Dayoub, a cousin of Ahmad Barakat, was in charge of the "wing of narco-traffickers" of the Barakat Clan, [9] further proving the terror-criminal nexus behind Hezbollah's fundraising operations in the TBA (Diario ABC Digital, May 12, 2003; March 12, 2007).

Although no major terrorist cells operating in the TBA have been found since the Barakat clan case, there are still reports of Islamic radicals residing in the area. In 2007, Lebanese businessman Kassen Hijazi, a resident of Ciudad del Este and owner of the Telefax Company, came under scrutiny for suspect money transfers to shadowy enterprises in Beirut, running an international money-laundering scheme and operating a Hezbollah financial front (AFP-Spanish, March 4, 2007; BBC-Spanish, December 15, 2007). [10] Finally, in August 2008 news sources reported that the United States was looking for a group of ten Lebanese citizens resident in the TBA who were suspected of being connected with international Islamic terrorist groups (ABC Color, August 5). The suspects were given Paraguayan visas in Lebanon (UPI Reporte LatAm, August 5).

Other Terrorist Groups Active in the Triple Frontier

Reports have also emerged of an al-Qaeda, Hamas and Gama’at al-Islamiya presence in the area. [11] The al-Qaeda connection with the TBA was, however, much stronger before the 9/11 attacks. For instance, in 1995 al-Qaeda leader Khalid Shaykh Muhammad spent twenty days in Brazil visiting alleged al-Qaeda sympathizers in Foz (Epoca-O'Globo [Rio de Janeiro], 2006; Estado de São Paulo; March 9, 2003; Washington Post, March 18, 2003). In 1996 the Brazilian Federal Police discovered that Lebanese explosives expert Marwan Al Safadi, who participated in the 1993 World Trade Center attack in New York City, also resided in the TBA in the 1990s (Epoca-O'Globo [Rio de Janeiro], 2006). In 1999, the Argentinean Office of the State Intelligence Secretary (Secretaría de Inteligencia del Estado - SIDE) reported the presence of al-Qaeda operatives in the Triple Frontera, stating that dormant cells were involved in financing and recruitment for terrorist groups, making as well the unusual claim that they were at the same time cooperating with local Shia groups (Clarin, September 16, 2001).

After 9/11 numerous police operations took place in the area, identifying al-Gama’at al-Islamiya suspects like Egyptian citizen Al-Mahdi Ibrahim Soliman, who was detained on April 15, 2002, in Foz. Egypt requested Soliman's extradition in 2002, accusing him of being involved in the 1997 Luxor terrorist attacks; however, the Brazilian Supreme Court rejected the petition (O Estado de São Paulo, April 16, 2002). [12] Other suspects included Lebanese native Ali Nizar Darhoug, along with his nephew Muhammad Daoud Yassine, both accused of raising approximately 10 million dollars for al-Qaeda and Hamas. Following their arrest, Yassine was able to flee the country due to Paraguay's lack of specific legislation on terrorism financing, while his uncle was held on tax-evasion charges (ANSA Noticiero En español, July 18, 2005; O Estado de São Paulo, April 16, 2002).

Conclusion

In sum, although reports regarding al-Qaeda activities in the area are tenuous, the later episodes referring to ongoing Hezbollah operations show that in the aftermath of 9/11 the extent and nature of Hezbollah activities in the area has diminished considerably due to increased law enforcement efforts. However, logistical operations and fundraising are still taking place in the triple frontier. It remains possible that individuals involved in support activities might become operational if ordered to do so. In this sense, the ongoing cooperation between the tri-border countries and the United States has been crucial in keeping illicit activities under tight control in the area, while the push for changes at the legislative level to better regulate terrorism-financing and money laundering-related crimes can also contribute to increasing the effectiveness of law-enforcement operations in the area.

Notes:

1. Mariano César Bartolomé, Elsa Llenderrozas, “La Triple Frontera desde la Perspectiva Argentina: Principal Foco Terrorista en el Cono Sur Americano” [The Tri-Border Area From the Argentinean Perspective: Main Terrorist Hotspot in the Southern Hemisphere], Center for Hemispheric Defense Studies, REDES 2002.

2. Rex Hudson, Terrorist and Organized Crime Groups in the Tri-Border Area (TBA) of South America” Federal Research Division, Library of Congress, July 2003.

3. Mariano César Bartolomé, Elsa Llenderrozas, p. 8.

4. Foundation for Social Research and Analysis; http://www.fundacionfaes.net

5. Benedetta Berti, “Assessing The Role Of The Hawala System, Its Role In Financing Terrorism, And Devising A Normative Regulatory Framework,” MIT International Review, Spring 2008.

6. Anne W Patterson, Assistant Secretary for International Narcotics and Law Enforcement Affairs, “Release of the 2006 International Narcotics Control Strategy Report,” On-the-Record Briefing, March 1, 2006

7. Rex Hudson.

8. Carlos Fayt, “Criminalidad del Terrorismo Sagrado. El Atentado a la Embajada de Israel en Argentina,” La Plata, Argentina: Editorial Universitaria de La Plata, 2001.

9. Rex Hudson, p. 30.

10. Testimony of General Bantz J. Craddock, Commander, United States Southern Command, Hearing of the House Armed Services Committee, "Fiscal Year 2006 National Defense Authorization budget request," March 9, 2005.

11. Rex Hudson.

12. Brazilian Federal Supreme Court, “Ext 836 / EG – EGITO-EXTRADIÇÃO,” October 24, 2002.
.

The Russian Resurgence and the New-Old Front

..

Terrorism Intelligence Report

By Peter Zeihan

Russia is attempting to reforge its Cold War-era influence in its near abroad. This is not simply an issue of nostalgia, but a perfectly logical and predictable reaction to the Russian environment. Russia lacks easily definable, easily defendable borders. There is no redoubt to which the Russians can withdraw, and the only security they know comes from establishing buffers — buffers which tend to be lost in times of crisis. The alternative is for Russia to simply trust other states to leave it alone. Considering Russia’s history of occupations, from the Mongol horde to Napoleonic France to Hitler’s Germany, it is not difficult to surmise why the Russians tend to choose a more activist set of policies.

As such, the country tends to expand and contract like a beating heart — gobbling up nearby territories in times of strength, and then contracting and losing those territories in times of weakness. Rather than what Westerners think of as a traditional nation-state, Russia has always been a multiethnic empire, heavily stocked with non-Russian (and even non-Orthodox) minorities. Keeping those minorities from damaging central control requires a strong internal security and intelligence arm, and hence we get the Cheka, the KGB, and now the FSB.

Nature of the Budding Conflict

Combine a security policy thoroughly wedded to expansion with an internal stabilization policy that institutionalizes terror, and it is understandable why most of Russia’s neighbors do not like Moscow very much. A fair portion of Western history revolves around the formation and shifting of coalitions to manage Russian insecurities.

In the American case specifically, the issue is one of continental control. The United States is the only country in the world that effectively controls an entire continent. Mexico and Canada have been sufficiently intimidated so that they can operate independently only in a very limited sense. (Technically, Australia controls a continent, but with the some 85 percent of its territory unusable, it is more accurate in geopolitical terms to think of it as a small archipelago with some very long bridges.) This grants the United States not only a potentially massive internal market, but also the ability to project power without the fear of facing rearguard security threats. U.S. forces can be focused almost entirely on offensive operations, whereas potential competitors in Eurasia must constantly be on their guard about the neighbors.

The only thing that could threaten U.S. security would be the rise of a Eurasian continental hegemon. For the past 60 years, Russia (or the Soviet Union) has been the only entity that has had a chance of achieving that, largely due to its geographic reach. U.S. strategy for coping with this is simple: containment, or the creation of a network of allies to hedge in Russian political, economic and military expansion. NATO is the most obvious manifestation of this policy imperative, while the Sino-Soviet split is the most dramatic one.

Containment requires that United States counter Russian expansionism at every turn, crafting a new coalition wherever Russia attempts to break out of the strategic ring, and if necessary committing direct U.S. forces to the effort. The Korean and Vietnam wars — both traumatic periods in American history — were manifestations of this effort, as were the Berlin airlift and the backing of Islamist militants in Afghanistan (who incidentally went on to form al Qaeda).

The Georgian war in August was simply the first effort by a resurging Russia to pulse out, expand its security buffer and, ideally, in the Kremlin’s plans, break out of the post-Cold War noose that other powers have tied. The Americans (and others) will react as they did during the Cold War: by building coalitions to constrain Russian expansion. In Europe, the challenges will be to keep the Germans on board and to keep NATO cohesive. In the Caucasus, the United States will need to deftly manage its Turkish alliance and find a means of engaging Iran. In China and Japan, economic conflicts will undoubtedly take a backseat to security cooperation.

Russia and the United States will struggle in all of these areas, consisting as they do the Russian borderlands. Most of the locations will feel familiar, as Russia’s near abroad has been Russia’s near abroad for nearly 300 years. Those locations — the Baltics, Austria, Ukraine, Serbia, Turkey, Central Asia and Mongolia — that defined Russia’s conflicts in times gone by will surface again. Such is the tapestry of history: the major powers seeking advantage in the same places over and over again.

The New Old-Front

But not all of those fronts are in Eurasia. So long as U.S. power projection puts the Russians on the defensive, it is only a matter of time before something along the cordon cracks and the Russians are either fighting a land war or facing a local insurrection. Russia must keep U.S. efforts dispersed and captured by events as far away from the Russian periphery as possible — preferably where Russian strengths can exploit American weakness.

So where is that?

Geography dictates that U.S. strength involves coalition building based on mutual interest and long-range force projection, and internal U.S. harmony is such that America’s intelligence and security agencies have no need to shine. Unlike Russia, the United States does not have large, unruly, resentful, conquered populations to keep in line. In contrast, recall that the multiethnic nature of the Russian state requires a powerful security and intelligence apparatus. No place better reflects Russia’s intelligence strengths and America’s intelligence weakness than Latin America.

The United States faces no traditional security threats in its backyard. South America is in essence a hollow continent, populated only on the edges and thus lacking a deep enough hinterland to ever coalesce into a single hegemonic power. Central America and southern Mexico are similarly fractured, primarily due to rugged terrain. Northern Mexico (like Canada) is too economically dependent upon the United States to seriously consider anything more vibrant than ideological hostility toward Washington. Faced with this kind of local competition, the United States simply does not worry too much about the rest of the Western Hemisphere — except when someone comes to visit.

Stretching back to the time of the Monroe Doctrine, Washington’s Latin American policy has been very simple. The United States does not feel threatened by any local power, but it feels inordinately threatened by any Eastern Hemispheric power that could ally with a local entity. Latin American entities cannot greatly harm American interests themselves, but they can be used as fulcrums by hostile states further abroad to strike at the core of the United States’ power: its undisputed command of North America.

It is a fairly straightforward exercise to predict where Russian activity will reach its deepest. One only needs to revisit Cold War history. Future Russian efforts can be broken down into three broad categories: naval interdiction, drug facilitation and direct territorial challenge.

Naval Interdiction

Naval interdiction represents the longest sustained fear of American policymakers. Among the earliest U.S. foreign efforts after securing the mainland was asserting control over the various waterways used for approaching North America. Key in this American geopolitical imperative is the neutralization of Cuba. All the naval power-projection capabilities in the world mean very little if Cuba is both hostile and serving as a basing ground for an extra-hemispheric power.

The U.S. Gulf Coast is not only the heart of the country’s energy industry, but the body of water that allows the United States to function as a unified polity and economy. The Ohio, Missouri, and Mississippi river basins all drain to New Orleans and the Gulf of Mexico. The economic strength of these basins depends upon access to oceanic shipping. A hostile power in Cuba could fairly easily seal both the Straits of Florida and the Yucatan Channel, reducing the Gulf of Mexico to little more than a lake.

Building on the idea of naval interdiction, there is another key asset the Soviets targeted at which the Russians are sure to attempt a reprise: the Panama Canal. For both economic and military reasons, it is enormously convenient to not have to sail around the Americas, especially because U.S. economic and military power is based on maritime power and access. In the Cold War, the Soviets established friendly relations with Nicaragua and arranged for a favorable political evolution on the Caribbean island of Grenada. Like Cuba, these two locations are of dubious importance by themselves. But take them together — and add in a Soviet air base at each location as well as in Cuba — and there is a triangle of Soviet airpower that can threaten access to the Panama Canal.

Drug Facilitation

The next stage — drug facilitation — is somewhat trickier. South America is a wide and varying land with very little to offer Russian interests. Most of the states are commodity providers, much like the Soviet Union was and Russia is today, so they are seen as economic competitors. Politically, they are useful as anti-American bastions, so the Kremlin encourages such behavior whenever possible. But even if every country in South America were run by anti-American governments, it would not overly concern Washington; these states, alone or en masse, lack the ability to threaten American interests … in all ways but one.

The drug trade undermines American society from within, generating massive costs for social stability, law enforcement, the health system and trade. During the Cold War, the Soviets dabbled with narcotics producers and smugglers, from the Revolutionary Armed Forces of Colombia (FARC) to the highland coca farmers of Bolivia. It is not so much that the Soviets encouraged the drug trade directly, but that they encouraged any group they saw as ideologically useful.

Stratfor expects future Russian involvement in such activities to eclipse those of the past. After the Soviet fall, many FSB agents were forced to find new means to financially support themselves. (Remember it was not until 1999 that Vladimir Putin took over the Russian government and began treating Russian intelligence like a bona fide state asset again.) The Soviet fall led many FSB agents, who already possessed more than a passing familiarity with things such as smuggling and organized crime, directly into the heart of such activities. Most of those agents are — formally or not — back in the service of the Russian government, now with a decade of gritty experience on the less savory side of intelligence under their belts. And they now have a deeply personal financial interest in the outcome of future operations.

Drug groups do not need cash from the Russians, but they do need weaponry and a touch of training — needs which dovetail perfectly with the Russians’ strengths. Obviously, Russian state involvement in such areas will be far from overt; it just does not do to ship weapons to the FARC or to one side of the brewing Bolivian civil war with CNN watching. But this is a challenge the Russians are good at meeting. One of Russia’s current deputy prime ministers, Igor Sechin, was the USSR’s point man for weapons smuggling to much of Latin America and the Middle East. This really is old hat for them.

U.S. Stability

Finally, there is the issue of direct threats to U.S. stability, and this point rests solely on Mexico. With more than 100 million people, a growing economy and Atlantic and Pacific ports, Mexico is the only country in the Western Hemisphere that could theoretically (which is hardly to say inevitably) threaten U.S. dominance in North America. During the Cold War, Russian intelligence gave Mexico more than its share of jolts in efforts to cause chronic problems for the United States. In fact, the Mexico City KGB station was, and remains today, the biggest in the world. The Mexico City riots of 1968 were in part Soviet-inspired, and while ultimately unsuccessful at overthrowing the Mexican government, they remain a testament to the reach of Soviet intelligence. The security problems that would be created by the presence of a hostile state the size of Mexico on the southern U.S. border are as obvious as they would be dangerous.

As with involvement in drug activities, which incidentally are likely to overlap in Mexico, Stratfor expects Russia to be particularly active in destabilizing Mexico in the years ahead. But while an anti-American state is still a Russian goal, it is not their only option. The Mexican drug cartels have reached such strength that the Mexican government’s control over large portions of the country is an open question. Failure of the Mexican state is something that must be considered even before the Russians get involved. And simply doing with the Mexican cartels what the Soviets once did with anti-American militant groups the world over could suffice to tip the balance.

In many regards, Mexico as a failed state would be a worse result for Washington than a hostile united Mexico. A hostile Mexico could be intimidated, sanctioned or even invaded, effectively browbeaten into submission. But a failed Mexico would not restrict the drug trade at all. The border would be chaos, and the implications of that go well beyond drugs. One of the United States’ largest trading partners could well devolve into a seething anarchy that could not help but leak into the U.S. proper.

Whether Mexico becomes staunchly anti-American or devolves into the violent chaos of a failed state does not matter much to the Russians. Either one would threaten the United States with a staggering problem that no amount of resources could quickly or easily fix. And the Russians right now are shopping around for staggering problems with which to threaten the United States.

In terms of cost-benefit analysis, all of these options are no-brainers. Threatening naval interdiction simply requires a few jets. Encouraging the drug trade can be done with a few weapons shipments. Destabilizing a country just requires some creativity. However, countering such activities requires a massive outlay of intelligence and military assets — often into areas that are politically and militarily hostile, if not outright inaccessible. In many ways, this is containment in reverse.

Old Opportunities, New Twists

In Nicaragua, President Daniel Ortega has proven so enthusiastic in his nostalgia for Cold War alignments that Nicaragua has already recognized Abkhazia and South Ossetia, the two territories in the former Soviet state (and U.S. ally) of Georgia that Russia went to war to protect. That makes Nicaragua the only country in the world other than Russia to recognize the breakaway regions. Moscow is quite obviously pleased — and was undoubtedly working the system behind the scenes.

In Bolivia, President Evo Morales is attempting to rewrite the laws that govern his country’s wealth distribution in favor of his poor supporters in the indigenous highlands. Now, a belt of conflict separates those highlands, which are roughly centered at the pro-Morales city of Cochabamba, from the wealthier, more Europeanized lowlands. A civil war is brewing — a conflict that is just screaming for outside interference, as similar fights did during the Cold War. It is likely only a matter of time before the headlines become splattered with pictures of Kalashnikov-wielding Cochabambinos decrying American imperialism.

Yet while the winds of history are blowing in the same old channels, there certainly are variations on the theme. The Mexican cartels, for one, were radically weaker beasts the last time around, and their current strength and disruptive capabilities present the Russians with new options.

So does Venezuelan President Hugo Chavez, a man so anti-American he seems to be even a few steps ahead of Kremlin propagandists. In recent days, Chavez has already hosted long-range Russian strategic bombers and evicted the U.S. ambassador. A glance at a map indicates that Venezuela is a far superior basing point than Grenada for threatening the Panama Canal. Additionally, Chavez’s Venezuela has already indicated both its willingness to get militarily involved in the Bolivian conflict and its willingness to act as a weapons smuggler via links to the FARC — and that without any heretofore detected Russian involvement. The opportunities for smuggling networks — both old and new — using Venezuela as a base are robust.

Not all changes since the Cold War are good for Russia, however. Cuba is not as blindly pro-Russian as it once was. While Russian hurricane aid to Cuba is a bid to reopen old doors, the Cubans are noticeably hesitant. Between the ailing of Fidel Castro and the presence of the world’s largest market within spitting distance, the emerging Cuban regime is not going to reflexively side with the Russians for peanuts. In Soviet times, Cuba traded massive Soviet subsidies in exchange for its allegiance. A few planeloads of hurricane aid simply won’t pay the bills in Havana, and it is still unclear how much money the Russians are willing to come up with.

There is also the question of Brazil. Long gone is the dysfunctional state; Brazil is now an emerging industrial powerhouse with an energy company, Petroleo Brasileiro, of skill levels that outshine anything the Russians have yet conquered in that sphere. While Brazilian rhetoric has always claimed that Brazil was just about to come of age, it now happens to be true. A rising Brazil is feeling its strength and tentatively pushing its influence into the border states of Uruguay, Paraguay and Bolivia, as well as into regional rivals Venezuela and Argentina. Russian intervention tends to appeal to those who do not feel they have meaningful control over their own neighborhoods. Brazil no longer fits into that category, and it will not appreciate Russia’s mucking around in its neighborhood.

A few weeks ago, Stratfor published a piece called “The New Era” detailing how U.S. involvement in the Iraq war was winding to a close. We received many comments from readers applauding our optimism. We are afraid that we were misinterpreted. “New” does not mean “bright” or “better,” but simply different. And the dawning struggle in Latin America is an example of the sort of “different” that the United States can look forward to in the years ahead. Buckle up.

Arthur Rimbaud:A völgyben egy katona alszik

.

Egy zöld liget, ahol dalol, dalol a csermely,
gyémánt- s ezüst-ronggyal tarkázva a gyepet.
A nap a hegy mögül idenéz sárga szemmel.
A kicsi völgykatlan sugártűztől pezseg.

Egy ifjú katona nyílt szájjal, sapka nélkül -
nyaka körül kéklő vadsóskák játszanak -
úgy alszik a füvön, fönn fellegárny sötétül,
úgy alszik zöld ágyán a napba sápatag.

Mosolyog. Lábánál madárliliomok.
Mint a beteg gyerek alszik és mosolyog.
Ringasd szegénykét, föld, vedd a karodra: fázik.

Hiába illatoz neki a puha pázsit.
A napban aluszik, a keze halavány.
Nyugodt. Két vörös lyuk tátong jobb oldalán.


/Kosztolányi Dezső fordítása/

Arthur Rimbaud
.

Kép mára

.
Sok-sok birka...

Bella Árpád: A parlamenti pártok ismételt nemzetárulása II

.
...Nem lesznek előrehozott választások

II. rész

Mi a céljuk a jelenlegi parlamenti pártoknak?

Először is parlamenten belül maradni. Bármi áron. Semmi nem számít. Ha számítana, már rég kivonultak volna onnan, saját maguk által feloszlatva az „országgyűlést”. Ez az őszi ülésszak első napján sem történt meg, és ezután sem fog. Mit tesznek tehát most? Azon gondolkodnak, hogy politikai és gazdasági hatalmukat hogyan lehetne átmenteni, már olyan módon, hogy valódi rendszerváltás most se történjen. A politikai helyzet és környezet napjainkban kísértetiesen hasonlít az 1988-as képhez. Míg ’88-ban a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg politikai és katonai hatalmával szerzett érdekeltségek, gazdasági és politikai befolyás át- és megmentése volt a cél, ma a cionizmus támogatásával és annak kiszolgálásával szerzett vagyon és gazdasági hatalom megtartása a legfontosabb számukra, ami nagyon nehéz a politikai hatalom megszerzése nélkül (hiszen ha az elvész, esetleg jöhet az elszámoltatás). Ahhoz azonban, hogy ezt meg lehessen valósítani elengedhetetlen a neokon-cionista erők gazdasági és politikai támogatása. Mivel ezek az idegen érdekeltségek támogatják ezt a színjátékot, azt is megszabják, ki legyen ennek nyertese. Világos, hiszen nem kevés pénzt áldoznak rá, ugyanakkor biztosnak kell lenniük abban, hogy az anyagi áldozat megtérül. Nem érdekli őket, hogy mi történik az adott földterületen élő nemzettel. Csak egy dolog érdekli őket, a haszon. Hogy az miben van, ingatlanban vagy éppen földben – már nem lényeges. A nyertesnek ki kell egyenlítenie a számlát, s ha már pénze nem lesz, majd fizet természetben. Ebben a játékban nincs ingyenkenyér. Most többen kérdezhetik, akkor miért folyik a harc, mi ez a parlamenti civakodás ekkora nyilvánossággal. A harc a hatalomért folyik, a pozícióért, azért, hogy melyik párt legyen a neokon-cionista világhatalom kegyeltje.

A feladatra jelenleg a legerősebb és legmegfelelőbb a FIDESZ, amely akár a hátán is beviszi a szélsőséges SZDSZ-t a hatalomba, ahogyan azt az MSZP-nek kellett tennie korábban. Igen beviszi a FIDESZ az SZDSZ-t, ha ez lesz az ára a hatalomra jutásának és a hatalom megtartásának.

El is jutottunk az SZDSZ-hez, amely a cionizmus legveszélyesebb előretolt helyőrsége hazánkban. Ha visszatekintünk a korábbi választásokra, megfigyelhetjük, hogy bármely csekély volt is a támogatottsága, mindig bejutott a parlamentbe és legtöbb esetben „a farok csóválja a kutyát” effektus nyomán végigvitte a nemzetet és országot tönkretevő, kifosztó akaratát. Az SZDSZ ezért létezik, iszonyatos milliárdokkal a háta mögött, mely pénztömeggel biztosítják fennmaradását. Az SZDSZ-nek teljesen mindegy mennyi szavazatot kap a következő választásokon, benn lesz a parlamentben. Akár két szavazattal is. Ha mégsem jutna be, akkor nem történtek csalások a választás alkalmával. A következő választások 2010-ben lesznek, nem korábban. Addig a parlamenti pártok élvezik mindazt, amit az adófizetők bőréről lenyúznak.

Egy érdekes jelenség a parlamenten kívüli Jobbik és a statisztikák kölcsönhatása. A közvélemény-kutató társaságok valamilyen "rejtélyes" ok miatt nem jelzik a Jobbik erősödését, sőt, magát a Jobbikot, mint pártot sem. Pedig bármerre jár is annak elnöke Vona Gábor és most már a Jobbik EP. listáját vezető Morvai Krisztina, mindenhol óriási érdeklődés és tömegek várják őket. A látható média (az úgynevezett Magyar Televízió, Rádió és a kereskedelmi televíziók valamint az országosan elérhető kereskedelmi rádióállomások) természetesen erről nem beszél, nem számol be, nem tudósít arról, milyen beszélgetések hangzanak el a spontán összegyűlt közönség és a két nemzetéért tenni szándékozó politikus között. Ha a Jobbik bele is kerül a híradók anyagaiba, kizárólag negatív színezettel, a fasizmus felhangjaival tarkítva. Miért? Mert sehol, senkinek nincs lekötelezve, alulról szerveződik, a hatalom által nem irányítható és nem ellenőrizhető. Ellenőrizni csak titkosszolgálati úton, a vezetők telefonjainak és más kommunikációs csatornáinak megfigyelésével lehet.

Miért nem szerepel tehát a Jobbik a közvélemény-kutatások grafikáin, legalább egy iciri-picirit? A válasz pofonegyszerű. El kell hallgatni, ez a taktika eddig is nagyszerűen bevált. Amiről nem beszélünk, az ugyebár nem is létezik. Egy nem létező párt meg világos, hogy nem kerül be a parlamentbe. Ráadásul a következő nagy veszély az, hogy 2010-ben mindegyik jelenlegi parlamentben leledző pártnak csak ártana egy valós nemzeti érdekeket képviselő, több mint tíz százalékot magának tudó, a neokon-cionista világbandával nem együtt mutyizó, vagy ha így jobban tetszik, soha érdekeltségi viszonyba nem került, határozott nemzeti irányultságú párt. És még egy, de talán a legfontosabb tényező: a választásokat az MSZP által ellenőrzött belügyminiszter és minisztériuma felügyeli. Ahogyan 2002-ben a FIDESZ és az akkori belügyminiszter Pintér Sándor, a következőnél az éppen soron lévő belügyér. Úgy kenhetik tehát el a választásokat, ahogyan csak akarják, és ők nagyon akarják, eddig is megtették. A nyilvánosság előtt a médiát felhasználva, hivatkozva a korábbi közvélemény-kutatási eredményekre, melyek akkor is letagadták a párt támogatottságát. Ezzel lényegében bizonyítottnak beállítva a Jobbik „sikertelenségét”. Sajnos ez nagyon is reális veszély, EP. megfigyelők ide vagy oda.

Tehát a Jobbik léte kifejezetten félelmetes a jelenlegi parlamenti pártok, azaz a hatalom számára, de kockázatos azoknak fenntartóira nézve is.

A Jobbik ezért nagyon nehéz jövő és harc elé néz. Gazdasági és politikai hatalmasokkal kell majd megküzdenie, olyan érdekekkel, amelyek bármire képesek a fiatal párt ellehetetlenítéséért.

Van tehát még két évünk a választásokig, ha csak szét nem zavarja a nép az őt sanyargató „országgyűlést”. Azok ugyanis maguktól onnan el nem kotródnak. Egyszerűen csak azért, mert nem érdekük.

Bella Árpád
.