2008. december 3., szerda

Gyurkovics Tibor halálára

.
A költő- és írófejedelem eltávozott A gyász, a döbbenet nehezen hagyja magához térni az írótársakat, az olvasókat.
November 16-án, vasárnap hajnalban megtért Isten birodalmába Gyurkovics Tibor, József Attila és Kossuth-díjas költő, alig egy hónappal december 18-i, hetvenhetedik születésnapja előtt. Hosszú, súlyos betegségekkel küszködött, de nem titok az sem, hogy napjaink 2002 ősze óta tartó iszonyata tette őt fokozatosan belső emigrációba vonuló, lelki remetévé, majd beteggé.
Ebben a világban, amely egyszerre sűríti magába a kommunizmus és a szocializmus minden hátrányát, a pénzimádatot és az egyre kevésbé burkolt diktatúrát, már nem akart élni. És ma reggel eljött érte a megváltásként várt halál. Többször is mondta: alig várja, hogy valamelyik mennyei kávéházban végre újra legjobb barátaival, Bertha Bulcsuval, Bárány Tamással, Hernádi Gyulával, Lázár Ervinnel együtt kvaterkázgathasson, mint a régi szép időkben, a Sipos halászkertben. Gyurkovics reneszánsz költőmágus volt. Immár az öröklétbe költözött privát énjéből is az örökifjú, intranzigens, magyarul ízig-vérig ős-erejű és őstehetségű, grandiózus lírikus aurája sugárzott elő. Ha munkáira tekintünk, erőteljes, metafizikus és vulgáris elemek sajátos szintéziséből szőtt örökbecsû költemények (Emberfia, 1966., Az Isten homlokán, Cantata Aquillarium 1998.), intenzív erejű regények (Mindennapi szerelmünket add meg nekünk ma, 1977.) cizelláltan barbár novellák (Elcseréljük egymást, 1973.), esszék (Levelek Mandzsúriába, 1998.), hallatlanul szellemes tárcák (A magyar vadkan, 1995), gyermekversek (Névike, 1983, vérbeli színpadi drámák (Az öreg, Nagyvizit, Fekvőtámasz, Császármorzsa) együtt alkotják a mintegy hatvan kötetnyi, manapság kivételesen terjedelmesnek, megkerülhetetlenül sokrétűnek számító életművet.
Ám ugyanennyire izgalmas (volt?) az úgynevezett Gyurkovics-jelenség, tudálékos szóval: a szindróma, amely magában foglalja az alkotó empirikus és költői énjét. A jelenséghez tartozott az elsoroltakon túl a színésznek is remek Gyurkovics, aki teátristákat megszégyenítő erővel és humorral játszotta el a Fekvőtámasz című színjáték egyik szerepét. Nem elhanyagolható Gyurkovics Tibor, a szervezőzseni, aki 1992 októberében teremtette meg a Magyar Íróegyesület folyóiratát, a Lyukasórát, amely azóta a Magyar Naplóval együtt vált a magyar folyóirat-paletta legjobb lapjává. És a szindrómához tartozott az a Gyurkovics Tibor is, akit a darabjaiban játszó színészek, Dajka Margit, Bulla Elma, Bilicsi Tivadar, Pásztor Erzsi, Tóth Enikő és mások imádtak, mert minden műve élből játszható. És végül nem elhanyagolható Gyurkovics, a charmeur, aki ahol csak föltűnt, a társaság központja és a hölgyek kedvence volt. Ám mindennél fontosabb, hogy a mágikus össz-polifónia nem ment az egyes művek külön erejének rovására.
Gyurkovics Tibor 1931. december 18-án született Rákosfalván, Gyurkovics Henrik, a legendás szellemi hajós – amúgy Rákosfalva első embere, a Kenyérgyár igazgatója és Riedel Gizella házasságából. Önfeledt, boldog, pesti és balatoni, zamárdi gyermekévek, az apával kialakult mély lelki kapocs után borzalmas traumát okozott a költőnek, hogy apja a második világháborúban orosz hadifogságba esett. S ekkor kezdődött: a versírással és a versmondással váltotta meg magát a szenvedéstől. Az apától örökölt briliáns humor, a reá hagyott képességek segítettek elviselni az
Oroszországban szenvedő apa sorsa miatt érzett bánatot. A szenvedések iránti empátia, a többszörösen megbízhatatlan származás, a polgári elemnek számító, orosz lágerben fogolyként szenvedő apa és a műveiből áradó vallásos hit és az egzisztencializmus iránti vonzódás a pályakezdő Gyurkovicsot döntő elhatározásra késztették: nem is próbálkozik azzal, hogy az írásból, az alkotásból éljen meg.
A Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola növendékeként élte végig a rémület ötvenes éveit, s mint vállaltan amatőr, asztalfiók írónak, nem kellett megírnia a kötelező Sztálin és Rákosi-verseket. Vállalhatta önmagát. Legjobb barátaival, a nagy ötössel, Bertha Bulcsuval, Kiss Dénessel, Lázár Ervinnel, Szakonyi Károllyal együtt álltak ellen az államhatalomnak, Gyurkovics mint a Gyógypedagógiai Főiskola Forradalmi Bizottságának elnöke ugyancsak megbűnhődött érte. A "fenegyerek" Hernádi Gyula külön-külön is, együtt is barátja volt mindannyiunknak, a társasághoz viszont csak 1991-ben, a Független Magyar Írószövetség, majd 1992-ben, a Magyar Írókamara - később Magyar rók Egyesülete - megalakulása után csatlakozott, amely így hatosfogattá bővült, de Gyurkovics és Hernádi jó viszonya a kezdetektől adott volt, spirituálissá mélyült barátságuk 1985 óta töretlen, Hernádi földi halála óta is. A nagy hatosfogatból bizonyos korszakaikban mindannyian voltak persona non grata-k. Gyurkovicsot egy ideig szelíden szorították az irodalom peremvidékére. Aztán egyszer csak "az élre tört". Kálváriája 1972-ben kezdődött azzal, amikor a Nagyvizit című színművét Aczél György letiltatta a firenzei nemzetközi fesztiválról. A levegő pedig egészen megfagyott körülötte 1976-ban, e sark- és peremvidéki állapot tartott az Isten nem szerencsejátékos premierjétől a rendszerváltozásig.
Nem véletlen, hogy az első önálló verskötete, a Grafit csak 1961-ben, harmincéves korában jelent meg, ami a kora hatvanas években még komoly megkésettségnek számított. A második legnagyobb állami-művészeti kitüntetést, a József Attila-díjat ötvenegy évesen, 1982-ben vehette át. 1985 óta folyamatosan a Magyar Nemzet állandó szerzője, publicistája volt. Engedtessék meg, hogy megemlékezésemet személyes megismerkedésünk történetével szeretném zárni. Először 1983 őszén, Szekszárdon a gyermek és ifjúsági írók konferenciáján találkoztunk. Már sokaktól hallott rólam, többek között Hernádi Gyulától. Két dolgot mondott: Tudom, te is zseni vagy, akit elnyomnak "ezek". Ne búsulj. És soha ne add fel. Az irodalom hosszútávfutás, ezért teljesen nem szabad soha elhallgatni, mert akkor azt teszed, amit a hatalom szeretne. Ha nem jelentetik meg a regényeidet, próbálkozz a verseiddel. Ha először az sem megy, írj kritikákat, s előbb-utóbb úgyis befutsz.
A másik fontos tanácsom: azért kell írni az asztalfióknak is, meg abban a műfajban is, ahol engednek kibontakozni, hogy az életműved mennyiségi szempontból is megkerülhetetlen legyen. Bárki bármit mond, a minőség is jobban kicsapódik a nagyobb mennyiségből. Visszatérve a kezdő gondolatokhoz: nagyon nehéz ezentúl múlt időben beszélni, még a boldog feltámadás reményében is Gyurkovics Tiborról, személyesen is jó barátomról, kinek pályámon kimondhatatlanul sokat köszönhetek. Temetését az özvegye, Gyurkovics Györgyi közlése szerint a család szűk körben szeretné megtartani, de megadja arra is a lehetőséget, hogy az írótársadalom és az olvasók is leróhassák kegyeletüket korunk egyik legnagyobb alkotója iránt.
Két, még eddig nem közölt verse lapunk birtokában van, fejezzük be velük a nekrológot.

BÖLCSESSÉG

Lehetsz világtudós, bukméker, szívsebész
Himalája-vitéz a hegygerincen
és annyit tudhatsz, hogy megáll az ész
a bölcsesség egyedül Isten.

(2005.)

HÍRNÉV

Talán maga az utókor se számít
ha ki is
rúgja alólunk a sámlit
vagy egyenesen az egekbe visz..
megtévedhet maga az Isten is

(2006.)

(Pósa Zoltán, MNO)

Mire vezet a mohóság...

.

.

Rózsa-Flores Eduardo (1 és 2.)

1.
Nemrégen láttam az esti-éjjeli órákban egy nagyon érdekes filmet a tv2-n(!), ami egy nagyon izgalmas életű emberről szólt. a film címe CHICO és egy olyan modern kori cheguevararól szól, amire manapság nem sok példa van: harcolt a délszláv háborúkban, verseket ír, töretlenül idealista és hite szerint mindig az elveiért harcolt. A film címe egyben e hős neve, beceneve is volt a filmben. Apja magyarországi zsidó volt, akinek annak idején e zsidósága és kommunistasága miatt nem volt "hangulata" maradni a világháború után Magyarországon, és Bolíviában telepedett le, ahol hamar megtalálta a helyét: feleségül vett egy ottani asszonyt, és csatlakozott az ottani kommunistákhoz. Itt született CHICO is, akinek ilyenformán kommunista (és emiatt abszolút nem zsidó öntudatú) és forradalmár elhivatottságú apja meg az akkori "cheguevarás" hangulatú Dél-Amerika határozta meg a világnézetét. Ám ez a Dél-Amerika sem volt nyugodt és eljött az idő, amikor a kommunistáknak már nem volt érdemes maradni. Magyarországon azonban ekkor már kommunista diktatúra volt, ami ha a magyarországiaknak nem is, de a kommunista menekülteknek biztos mentsvár lehetett. CHICO-ban ekkor kezdte bontogatni szárnyait az európai vagy talán magyar öntudat is, hiszen kamaszkorát már itt élte meg. Aztán a rendszer leomlott, ő meg elment újságírónak, mert már angolul, spanyolul és magyarul kitűnően tudott és az egész életét a nemzetköziség, a rugalmas helyváltoztatás jellemezte; no és persze kereste is a kalandokat. Eljött a délszláv háborúk ideje, ahol szükség volt rá'.

2.

Aztán eljött a délszláv háborúk kora, a 90-es évek, amely számomra egyenlő a visszanézve vicces videóklippekkel és ruhákkal, no meg a rendszerváltással kapcsolatos gazdasági válsággal. A magyar határtól délre azonban egy új gyűlölködő korszak következett, amiben addig békésen együtt élő népek, családok és barátok egymás ellen fordultak és számomra elképzelhetetlen módon gyilkolni kezdték egymást: harcok és hadakozás útján majd módszeres népirtással. Mindig izgalmasnak tartottam az ezzel kapcsolatos kutatásokat és alkotásokat, és a CHICO-ról szóló film nagyrészt erről a Jugoszláviáról szól.

Szóval CHICO újságíróként Eszék környékének hadi eseményeit tudósította, de korán meggyűlt a baja elsősorban a szerbekkel, mert többször hepciáskodtak vele és néhányszor még meg is lőtték a kocsiját. Teltek múltak a nehezebbnél nehezebb napok, s aztán CHICO egy napon úgy döntött, hogy beáll a horvát szabadságharcosokhoz!
Ez számára azért volt egyrészt egyértelmű, másrészt nehéz döntés, mert mint láttuk, kommunista hagyományú családban nőtt fel, és apja maga is haláláig (1997-ig) kommunista maradt, meggyőződéses nyakas kommunista. A délszláv háborúkban pedig a szerbek a vörös csillagos jugoszláv lobogó alatt harcoltak és náluk kialakult az a furcsa ideológiai csavar, hogy náluk a legelvetemültebb nacionalisták alkották a kommunistákat, hiszen a kommunizmus=Jugoszlávia=szerb uralom a fél Balkánon. CHICO apja csak ezt látta, ezért sosem tudta támogatni fia döntését, amit viszont CHICO azon meggyőződése szült, hogy ő kommunista is azért volt, hogy magasztos elvekért a kizsákmányoltakért és elnyomottakért harcoljon, de ott és akkor Jugoszláviában ezek az elnyomottak, az apja által mindvégig fasisztának tartott horvát népfelkelők voltak. És tényleg egy az egyben mint '48-ban mi magyarok: ezek a horvátok az önrendelkezési jogukat és a nemzetük szabadságát védték a szerb nacionalista csetnikekkel meg a jugoszláv (szerb) hadsereggel szemben!! EXCLAMATION MARK !!

de nem akarok minden "poént" lelőni a filmből úgyhogy rátok hagyom: NÉZZÉTEK MEG.
Ja és ki ne hagyjam a legnagyobb fordulatot az egész sztoriból: szóval az van, hogy ez a CHICO létezik élő és ereje teljében levő ember és a Kepes csinált is vele interjút.


Úgy hívják ezt a hőst: Rózsa-Flores Eduardo.
Rám nagy hatással volt, és úgyszintén jó volt látni, hogy vannak még ilyen szabadságharcos élettörténetek az unalmas (20.) 21. században.

http://progressziv.blogter.hu/

2008. december 2., kedd

Rabszolga nemzedékkel nem lehet hazát foglalni, nekik előbb ki kell halni

.
Popper

Popper Péter úgy véli, hogy a történelme során újabb és újabb megszállókkal küszködő Magyarországot sokkal mélyebben érinti majd a gazdasági válság, mint a stabil nemzeti identitású országokat. A pszichológus szerint Mózesnek igaza volt: rabszolga nemzedékkel nem lehet hazát foglalni, nekik előbb ki kell halni.

http://hvg.hu/velemeny/20081202_popper_magyar_valsag.aspx

.

Vers a haborubol - Pjesma iz vrijeme rata...

.

Kocsis László (Koco):
GYERMEK

Meg tudom e valaha
Hogy erőd fogyasztottam
És nem hiszem a szót,
Apa

Mostanság a szeretet számomra
Többet jelent
S félve tekintek a virágra
Miért?

Gyermek
Arcod darabkája
A bennem örökké élő mosolyod
Most törik darabokra
Amit érted tehetnék
Oly távoli

Nőjj fel
Légy a gyermekem örökre
S tudd meg, a szeretet létezik
Én veled vagyok
És hiszem hogy az ima érték.

Ha valaha is elválunk
Megint apád leszek
S te gyermekem
Annak is nehéz lenni.
Amikor szebb szót találok
Magam mondom majd meg neked

Bocsáss meg és nőjj fel.

Szentlászló , 18.11.1991.

A szerző a Horvátországi Szentlászló
háborús parancsnoka

DIJETE

Saznam li ikada
da sam potrošio tvoju snagu
neću vjerovati u riječ
tata

Sada ljubav za mene
znači više
bojim se pogledati cvijet
zašto

Dijete
tvoj dio lica
tvoj mali osmijeh u meni uvijek
sve se sada lomi
ono što sada mogu za tebe
još je daleko

Odrasti
budi moje dijete uvijek
ljubav postoji znaj
ja sam sa tobom
jer mislim da molitva vrijedi

Ako se ikada budemo rastali
opet bit ću ti tata
ti si samo dijete
teško je to biti
kada nađem ljepšu riječ
reći ću ti je sam

Oprosti i rasti.

Laslovo, 18.11.1991.

Autor stihova : Ladislav Kočiš – Koco,
Ratni zapovjednik obrane sela Laslova

Kocsis László - Ladislav Kočiš

http://szentlaszlo.blogspot.com/

Timea Horvat: Sedamnaest ljet poslije pada

.
Trnjem korunjen grad herojev: Vukovar

Človik ne more ravnodušno koracati i gaziti po ulica herojskoga grada Vukovara, ni poslije 17 ljet kasnije tragedije, kad je 15oo braniteljev ostalo prez streljiva, i kad se je 15 ooo civilov izašlo iz pivnicov. 18. novembar 1991. je s krvlju zabilježeno na hrvatsku zastavu slobode. Koliko nek oblikov smrt ima, to je sve prezentirano u ovom varošu, kad su četničke bande i kolone Jugoslavenske narodne armije umarširale u grad. Tri misece dugo su držali segurnu obrambu branitelji, junaki Vukovara i suprotstavili se agresorskoj nadmoći. Bila je to velika bodljika u oči peljačtva JNA i beogradskih dirigentov mrske bitke. Novinari emisije Radio Vukovara, na čelu s mladim bojnim izvjestiteljem ter pjesnikom Sinišom Glavaševićem, s riči su hištoriju pisali, bistvali, hrabrili, batrili ljude u pivnici, na frontu, sve dokle je to bilo nek moguće. Film Fadila Hadžića pod naslovom Zapamtite Vukovar, 18.novembra emitiran na HRT1, toj vukovarskoj tragediji postavlja spomenik. S kamerom prati glavne junake filma, novinare spomenutoga radija. Od svakidašnjega neimanja u tom paklu, prik fizičke i duševne torture u srpski oficirski ruka, sve do krajnje štacije krvoprolivanja na Ovčari. Mučenje, a zatim ustriljanje ranjenih braniteljev iz vukovarske bolnice, med njimi i novinara Siniše Glavaševića. Pod punim Misecom 26o duš se je otpravilo k nebu, a izvršiteljem „tajne akcije“ je rečeno:„ Niste ništ vidili, a ono što niste vidili, nije se ni dogodilo.“. Sedmimi su samo mogli proteći iz guta smrti. Masovna grobnica je najdena u daljini 3oo metarov od vukovarskoga novoga cintira. Dakle, vridno je skočiti do Ovčare, što nažalost naša grupa nije napravila, a zato mi je i neoprostljivo žao. Zvana toga na području općine grada je još sve skupa najdeno već od 50 masovnih grobnic. Oko 11oo civilov je palo i 6oo braniteljev umrlo, 22 ooo ljudi je otirano. Šetujemo med grobi, ovde su portreti pokojnih braniteljev uklesani u mramor. Dupljasto je potresno suočiti se s činjenicom, preveć je mladih žitkov potrgnuto, zničeno. Po vijenci, gorući svića se vidi, jubilej je smrti legendarnoga zapovjednika obrane Blagu Zadru, čiji je i sin Robert polag oca našao zadnji počivak. On je 1992.ljeta umro u obrani Kupresa. I za nje gori vjekovječni plamen pri centralnom spomeniku, prema kom se pelja grupa. Turistički vodja grubo gleda nas u obraz, i kad vidi da tiho stanemo k njegovoj grupi, misleći da morebit ćemo dočuti neke, za nas još nepoznate informacije, odlučno narikta svoje ljude na drugu stranu memorijalne skulpture. 21.stoljeće... Na plotu crikve Sv. Filipa i Jakova razdrapljena plakata generala Mirka Norca ki je pred četirmi ljeti osudjen na 12 ljet zatvora za bojni zločin, počinjenoga u Gospiću 1991.ljeta. Pri ulazu franjevačkoga samostana i crikve Sv. Filipa i Jakova na mramornoj ploči piše da je obnovljena sa sredstvi Vlade Republike Hrvatske i gradjanov Zagreba, na poticaj dr. Franje Tuđmana, prvoga predsjednika Hrvatske. Veljek na livoj strani, lijes, svića , u kaosu veliko srce iz kartona, s dičjim rukopisom „Ljubav je jača od smrti“ . Polag raspetoga Jezuša još jedan natpis: „Prolazniče, ne čudi se kostima mojim razasutim. Moli za one koji su moje i tolike kosti nevinih po Vukovaru razasuli“. To se odnosi i na vukovarsku trojku ki su krivi za pokolj na Ovčari. Po ocjeni haškoga suda i manje krivi: Miroslav Radić je oslobodjen od svake krivnje, Veselin Šljivančanin je osudjen (samo!) na pet, a Mile Mrkšić na 2o ljet zatvora. Još je imao obraza kot bivši zapovjednik JNA izjaviti pred sudom „Nisam kriv!“. Na crikvenoj stijeni kipic o razrušenom a i obnovljenom Božjem domu kot i simbol Vukovara, ranjeni Jezuš na križu. Fali mu prava ruka s kojom već ne more objamiti i liva noga, s kom već ne more hodati. On je znak, kako kažu Vukovarci, i ovo ne dopušća pozabljenje, jer bi pozabljenjem žločin bio opravdan, kojega su počinili neprijatelji preskrajnoga oduravanja, nad človičanstvom, „ljudskim dostojanstvom i društvenom pravdom“. Pet eurov ostavljamo u crikvi za smanjenu kopiju križa Slobode, postavljenom u čast svim braniteljem Hrvatske na obali Dunava. Pred spomenikom u velikom vijencu kitic Priča o gradu, iz pera Siniše Glavaševića. I Dunav dalje teče, i vodoturnju i dalje projdu zaljubljeniki, samo već ništ nije tako kot i prlje. Neke zgrade čuvaju još bojne rane, škuljaste dokaze brojnih napadov, dokle poprsje dr. Franja Tuđmana i malo odaljeno od njega i lik hrvatskoga književnika Marka Marulića, ravno gledaju u kontrast arhitekture. Na livoj strani stakleni moderni objekt, na pravoj pak monument bolnih vrimen. Pod timi lisami, na ovi ganki su bižali civili, a za hrptom pak krvoločni četniki i vojniki, jedva dočekajući da ih postriljaju. Puti su ovi s krvlju poljani, nevolja, žalost i tuga nisu odvud skrsnuli. Dalje to živi u očima svakoga Vukovarca. Trnjem korunjeni Vukovar i danas teško diše. Gdo ovde hoda, ne more odvrnuti obraz od tuge, još i ova turobna jesen svakom minutom jače boluje za prošlošću. Sedamnaest ljet je minulo, u osamnaesto je stupilo... Kad otvaram on-line spomenik poginulim i umrlim hrvatskim braniteljem najdem slijedeće rečenice od Marinka iz Zagreba. Njegove riči su i moje: „Plemeniti hrabri i ponosni ljudi naroda moga. Osjećam vas svakom mišlju. Častim vašu posvećenu krv. Mislim na vas.“
-Timea Horvat-




Na grobu braniteljev, oca i sina Zadra



Rózsa-Flores Eduardo: A Cionist-Chetnik conspiracy

.
"It’s easier to see a piece of wood in the other’s eyes than to see a timber in ours” (Few essential data of the discrete and hidden anti-Semitism of Serbs. Now days’ embracement between cionists and Serbs. Or the cooperation between the weak minded victims* of yesterday and the evil of all times.)
*euphemism: The yesterdayers disintegrate. Their descendants become businessmen.

Vinkovci is a typical Slavonian (East Croatia) city, a few kilometers from Osijek to the south. A patrol of the Croatian National Guars arrested three Serbs. One of my acquaintances gets to know from the guards barrack that I have my lunch in the city’s only decent hotel, comes to me. “Come with me quickly”-whispers to my ear, so the colleges I lunch with at the same table can’t overhear. - "We’ve captured a big trophy.” We arrived running to ‘Mehanizacija’ building in Jelacic street, where a timber company operated not so short time ego, now are the barracks located. The three prisoners lay on the ground in the company’s inner courtyard opposite to the garages. One of them is the city’s previous communist police chief. He’s been accused to have shot at the CNG watchman-site with a telescope-rifle and injured a Croatian. Substantial beatings can be seen on the bodies of the three Serbians. Blood’s oozing from the eldest mouths’. It’s raining, the water mixed with his blood gathers around his body in a puddle. He is unconscious. As I look up my eyes rest on the picture of Ante Pavelic being hang on to one of the garages’ door. The time, than, was August, 1991.

Ante Pavelic was a "Poglavnik", a leader of the Croatian Ustasi Revolutionary Movement. The Movement was established in 1929 by Pavelic himself, who was a member and a representative of the Croatian Justice Party in the Croatian Parliament (Sabor) until than. The Croatian Justice Party itself was the oldest party in Croatia; it had been established in 1861 by Ante Starcevic then in the Austro-Hungarian Empire. Today he is regarded as one of the venerated father of the country.
The word ustasa is coming from "ustati" (rebellion, insurgency). The word "ustasa" means therefore "insurgent". The movement of Pavelic copied Mussolini’s fascist movement of Italy, its tactics became “eyes for eyes tooth for tooth”, ‘for terror the answer must be terror’ precept was.
In 1932, the ustasi revolted without any success in Lika, although they were successful to kill the king of Yugoslavia, Alexander I. Karagyorgyevics in Marseille, France, later in 1934. The attempt was carried out by Macedon nationalists, who were helped and financed by their Croatian counterparts. (It is not proven even today, that the plotters were preparing themselves for the assassination attempt with the than Hungarian authorities’ knowledge and support in Jankapuszta, what lays south-west in Hungary.)
A few years earlier, on the 6th of January, 1929, the king of Yugoslavia, Alexander I. Karagyorgyevics disbanded the (Yugoslavian) Parliament, likewise suspended the Constitution and all the political parties. The king established dictatorship in Yugoslavia and at the same time used its full dictatorial powers against the Croatian resistance. The Great Depression of 1929-1933 caused tremendous havoc in the social-economic life of Yugoslavia (of what Croatia was a part since 1919) as well and brought about a total social and economic collapse in Croatia itself. The social and economic collapse thus prepared the ground, and it became a very fertile ground for the social-fascist propaganda that it pointed to Belgrade (capital of than Yugoslavia) as the originator of all of the problems that the Croatian people must endure.
We arrived to April, 1941. The Kingdom of Yugoslavia on 17th of the same month capitulates before the Axis Powers…after 11 days of armed resistance. On 10th of April the Independent Croatian State (NDH) is being proclaimed in Zagreb (capital of Croatia), one week before the capitulation of Yugoslavia. (One more data: on 11th of April when the units of the Hungarian Defense Forces marches in to Delvidek (Bacska-Banat), Yugoslavia is being ‘de jure’ in a state of non existence. Nothing more can be said about the legend of perfidy.)

It’s very clear to me that today no-one can negate that fact that the establishment of the NDH reflected the political will of the majority of the Croatian people. If we have any problems with this regime it can’t be regarded from a legal point of view. The tragedy inheres in the inflexible attitude of the "Poglavnik", in the despotism of the ‘leader’ firstly; on the other hand it lays in the unrestricted brutality that was supported by the presence of the units of the German and Italian Armies that were everywhere and had the ominous ‘overlord’ status.
Thus the situation was created for the beginning of the terror which was underlined emotionally by the revenge and anger felt generally aiming primary and essentially towards the Serbs and partly towards those of the opponents of the regime as well.
We must stop for a moment here. As I have noted earlier, there’s no doubt of the responsibility of the government of Pavelic in the killings of Serbs, Gypsies and Jews. But it would not be correct neither historically nor morally to incriminate the Croatians only. Crimes were committed by all four sides in this conflict: the Germans and the Ustasi, the Serbian chetniks and the partisans as well.
Chetniks and German soldiers posing together in a village in Nazi-occupied Serbia.

The official anti-Jewish policy of the Serbs from April, 1941 wasn’t lesser in propaganda and execution than of the Ustasi’s.
The Yugoslav official propaganda - under exclusive Serbian control - laid great emphasis on to show the victimization of the Serbians during the WW II., audaciously bringing afore the vivid symbolism of Holocaust. They falsified the final number of war victims to the utmost; for example, they put the number of victims at the Jasenovac concentration camps (Croatia) at more than 750,000 and altogether 1.7 million war victims were presented by the “authentic” Serbian sources. This latter number was presented as well in the report to the Allied Reparations Committee in Paris, in 1948. However, it happens a very interesting turn in 1963 when the Yugoslavian government admits a more authentic and final number in correspondence with the Bundes Republik of Germany (BRD). The Yugoslavian government reports 950,000 victims altogether, meanwhile the German counterpart presses for a continually verifiable numbers as to be able to pay out directly the restitution to the victims ratified by the Parisian Peace Conference. In 1964, the Yugoslav authorities make a countrywide survey; the result is not altogether 600,000 victims for the Yugoslav’s claim for restitution. The data of that survey was handled over to the German government, after that it was designated to be a state secret. Let me state here something very clear! I would not want to play tasteless games with the numbers (of victims). My goal cannot be (and is not) to mock the horrors of war. However, by 1991, the Serbian propaganda became such an over exaggerated monstrosity that what I can do in this report at least is to deploy a line of information for the truth’ sake. I believe this information is genuine, even if it’s not detailed but is definitely showing a different picture that is presented by TANJUG (the official Yugoslavian news agency) or other malicious sources. As I have stated earlier, the Serbians present themselves to be the victim of WWII. Although, they are very silent about the methodical genocide they committed against other indigenous (Hungarians, Germans, Jews etc.) peoples that had lived in the territory of Yugoslavia during (and shortly after the finish of) the war.
For furthering their own propaganda goals they adopted the Holocaust occurred in neighboring Croatia and Bosnia-Herzegovina for this cynical deception, forgetting to mention the very Holocaust they, themselves have committed. The popular conventional recollection in Serbia considers the Serbs as the main victims of the WWII and accuses Croatia of deliberate genocide against them. This same popular conventional recollection seems to forget and at the same time negate that fact that the fascist government of Milan Nedic had great military and civil power also under the German occupation; that Serbia took part of the ‘endlösung’ of the Serbian Jews; that the Serbs themselves maintained concentration camps. Those Serbian historians, who advocate such theories allege that the persecutions of Serbian Jews can be debited only to the Germans and that, had started only at the occupation of Yugoslavia by the German Army. Nevertheless, this is a very transparent lie to have the truth hidden away. Well before the occupation came afore the very anti-Semitism of Serbians in full when the Serbian dominated government of Yugoslavia made into laws the restriction of citizens of Jewish ancestry to participate in higher education and to have trading license. One year later in the occupied Belgrade opened the Great Anti-Freemasonry Exhibition which unveiled the conspiracy of the Jewish-Communist-Freemasonry’s aim to subjugate the world. The exhibition had a great effect in having the population of the capital to visit it in huge numbers. Newspapers, such as Obnova (Reviving) and the Nasa Borba (Our Struggle) stated that the Jews are the ancient enemy of the Serbs and the Serbs should not wait fort he Germans to begin with the extermination of the Jews. An article in the Obnova “Struggle for the purity of the race” pointed out that “Jews wouldn’t be pharmaciers, lawyers and judges anymore in Serbia.”

Following the German occupation of Yugoslavia, the Serbian government was led by Milan Acimovic for a temporarily period between April and August, 1941. He was then followed by general Milan Nedic, previously Secretary of Defense who cooperated closely with the Nazis. One of the ministers of the government of Nedic, Mihaljo Olcan stated: “Serbia must admit that we were the only occupied country as to having compared it to others that were able to establish law and order by using our own defense forces”. Nedic created the Serbian State Police (SSP) as part of the Serbian State Security with the approval of Nazis. SSP was put under the command of Dragomir "Dragi" Jovanovic, who worked previously for the Municipality of Belgrade. The membership of SSP accounted 20,000 as opposed with the German police force numbering 3,400, in Serbia. The invitation of recruiting to be a member of SSP stated out that ‘the blood of the potential members of SSP must not be tainted with neither Jewish nor gypsies’ blood’. The second person in the leadership of Serbs after Nedic was the fascist ideologue, Dimitrije Ljotic. Ljotic had established the Serbian Fascist Party years earlier before the German occupation. He organized the Serbian Voluntary Legions which primary aims were to hunt and arrest of Jews, gypsies and partisans for being able to execute them later on. The Serbian Orthodox Church supported openly the Nazis as well; many of its priests justified the prosecution of the Jews by using theological texts. In August, 1941 approximately 500 prominent Serbians signed a ‘Call to the Serbian Nation’ petition in which they called upon the Serbians to obey to the authority of Nazis. The first three signatures were of the Orthodox Church’s bishops. On the 20th of 1942, the provisory leader of Saint Synod of the Orthodox Serbian Church Josip metropolitan officially forbade to christianize Jews out in to orthodoxy, thus inhumanly blocked the way of saving the lives of Jews. Let’s add to it: this inhuman act on part of Josip metropolitan pleased the Nazis to the utmost.

We arrived at August, 1942, when Dr. Harald Tuner, the Chief of the Serbian Civil Service could state: "Serbia is the only country where the Jewish question has been solved.” In the very same statement Dr Turner had emphasized that “the success can be attributed to the help of Serbians!” And the numbers: 93% of the Jewish inhabitance of Belgrade and 94% of the Serbian Jewish population were exterminated with the contributing help of the Serbian government, of the Serbian Orthodox Church, of the Serbian State Police and of the Serbian people.
Let’s leave the past behind and let’s come back to the present. It is most tragic in the present that there can be found very little contrast between past and present in the Serbian history. It seems that cynicism of the Serbian propaganda is part of their traditional character. In January and February, 1992, many Jewish newspapers in the United States published a gruesome and fully detailed article from a Dr Klara Mandic, Madam Secretary of the Serbian-Jewish Friendship Association about the fate of an old Jewish woman, Ankica Konjuk, who was brutally murdered by rightwing Croatians in September, 1991. To show this “act” of brutality as prime example of the Croatian anti-Semitism, doctor Mandic had finished off her article with a question: “who is going to be next?” Nevertheless, let’s look at the essential facts!
1./ The Serbian-Jewish Friendship Association is created by the Serbian government for propaganda zeal.
2./ This organization is acknowledged by not one legitimate Jewish organization.
3./The Serbian-Jewish Friendship Association consist only a handful of Serbian Jews when at the same time its membership list has more than a thousand names.
4./ Madam Konjuk, who was introduced in the article as the first Jewish victim of the war, happened to be a 67 years old Croatian woman who was killed by the Serbs, together with an other 240 civilian victims after the poorly armed Croatian defenders left the city. Honest eyewitnesses proved our statement to be true. Within the eyewitnesses can be found the neighbouress of Madame Konjuk who took an official oath also in line with what truly happened in Petrinja city, south to Zagreb. This statement was supplemented by the declarations of the former prisoners of a detention camp under Serbian control at Petrinjacai around Glina, according which 240 persons were slaughtered and buried into mass graves after Petrinja was captured by the chetnicks and units of the Yugoslavian Defense Forces.

I guess, we can’t wonder about what Vojislav Seselj (then a member of the Serbian Parliament; today a prisoner of the International War Crimes Tribunal in Hague charged with war crimes; the leader of the terrorist band of “White Eagle”; the “vojvoda” of the chetniks and chairman of the ultranationalists Serbian Radical Party which was then the second biggest party in Serbia, after the Socialist party) declared: “We do not want to see any foreigners in our territory and shell fight for our just borders. The Croatians leave either voluntarily or they shell be exterminated.

Seselj
Let’s go back again to those events that are already history. After WWII., the regime of Tito had pursued vigorously everything in the tiniest detail that was Croatian, including the bishop of Zagreb, Alojzie Speniac. (Alojzie Speniac was named later on, as the first bishop to Croatia by Pope Pius XII.) Alojzie Speniac got sentenced to 16 years in prison. The charge laid against him was that he had harbored many ustasies in the cellar of the Archiepiscopal Palace, in Zagreb. It was leniently “forgotten” that he had preached many times against the prosecution of Serbians and Jews from the pulpit of the Archiepiscopal Palace during the very time of Pavelic Poglavnik. He was charged himself to be an ‘ustasi’ as well. Just as more than 1000 priests who had gotten murdered during the communist purging period.

The entire Croatian people were accused for the next 46 years that they were genetically to be ‘ustasi’. This accusation was repeated openly by “vojvoda” Seselj too at a session of the Serbian Parliament in 1991.

The very days of the Holocaust have begun to recede in the distance just as the days of summer and autumn of 1991. Today, like the fungus opening out from the soil, more and more interestingly named and subtled structures are being organized in the Western world. Ultra rightist cionists and Serbian organizations are being established in the United States, in Canada and in many more Western-European states for one goal: to install fear into the public by vehemently pointing to the danger of the spread of Islam. The top of the Turkish “spear” would be Kosova and Bosnia-Herzegovina. Supposedly, there, the fanaticized jihad fighters gather who, as in the times of pharaohs or Herodias would cut off the heads of the unlucky European babies of Serbians and Jews. And, as always, the Serbians view themselves as who shall have to save the world – from the enemy of the Serbs. If one must cooperate with the “most repulsive race” (D. Ljotic), well, why not; and business is business, thinks the cionists from his side. And the murderers of yesterday and the political dialers of today shake hands.

Although, who will imagine what will be the consequences of this marriage of Frankenstein magnitude?

Follow the links:

SERBIAN ANTI-MASONIC (ANTI-JEWISH)
EXHIBITION IN BELGRADE OF 1941-42


http://greatersurbiton.wordpress.com/

.

2008. december 1., hétfő

The Irish Bulletin

.

La démocratie...

.
"La démocratie [...] est restée le régime des quelconques du Suffrage Universel. Jamais l’addition de mille médiocres n’a produit une intelligence mille fois accrue. Dès l’instant où le destin de l’Etat dépend de la bêtise, des humeurs ou des appétits égoïstes du plus grand nombre, il ne peut que cahoter entre les décisions mesquines ou sordides. Il doit inéluctablement finir par culbuter.


Reconnaître bruyamment au peuple toutes les formes de la plus haute lucidité politique est de la lâcheté. Cent problèmes, pourtant simples, échappent souvent à son analyse. Il ne parvient pas à les saisir. Quant aux problèmes capitaux, celui de l’avenir des grandes communautés humaines, celui de l’organisation de l’énorme machine politique de chaque pays, celui de ses gigantesques problèmes économiques et sociaux, celui de sa vie culturelle et spirituelle, le premier minus habens venu pourrait, à en croire les embobelineurs démocratiques, tout décider là-dessus, engager tout à ce propos, rien qu’à tracer une croix ou à noircir un trou blanc sur un bulletin de vote !

L’affirmer au peuple, le flatter bassement par ce vulgaire mensonge, c’est se moquer de lui. Une telle mission universelle est tout à fait en dehors de sa portée, est au-dessus de ses forces.

Cela ne veut dire nullement que le destin des peuples doive être mené en dehors des peuples et, surtout, contre les peuples. Un pays, c’est avant tout le peuple qui y vit. Ce dernier doit être intimement mêlé à la vie collective de la nation, à son développement, à la qualité de son rayonnement. Mais mêlé honnêtement sans qu’on le flatte et qu’on le roule. Ce sont les meilleurs qui doivent guider les peuples. Les meilleurs, ou mieux encore, le meilleur . Car en tout, même dans une basse-cour, dans un vol d’oiseaux migrateurs, il y a un guide."

Léon Degrelle