2008. december 20., szombat

BUSH SHOE THROWING GAMES

.
Dobd meg cipővel bush-t! Unaloműző játékok

1
2

Click on the pictures and start game!

Klik a képekre és kezdődik a játék!


Haga clic en las imagenes y empiece el juego!

2008. december 18., csütörtök

2008 Karácsony...távol otthonról...

.
Mézeskalácsot kaptam...képben...a legkedvesebb, egyetlen,
székely-magyar családomtól.
Köszönöm húgaimnak és testveremnek.
Szeretettetek erőt add!

.

Guevara, Ernesto "Che", 1928-1967

.

A critical look at the life of Latin American revolutionary, Ernesto "Che" Guevara.

After his remains were dug up in Boliva and reburied in Cuba a few years ago, public interest in Che was rekindled. The heroic cult that has developed around him took on new life, as hitherto unknown photos of his Bolivian campaign and two new biographies were published.

Whilst his image - on T-shirts, posters, and beer labels- continues to make money for capitalists, there seems to be a revival among the young in the idea of Che as idealistic hero and fighter for freedom. This hero cult seems to have infected many young radicals, some of whom regard themselves as anarchists. We take a look at his life and ideas...

The truth may be unpalatable to many. After all, the Che cult is still used to obscure the real nature of Castro's Cuba, one of the final bastions of Stalinism. As jaded Stalinists and fellow-travelling Trotskyists celebrate Che's anniversary we take a look at the real man behind the legend.

Born in Argentina to a aristocratic family who had fallen on hard times but who still had much wealth, Guevara had a comfortable upbringing. When Juan and Eva "Evita" Peron started on their rise to power, using populism and appeals to workers and peasants to install a regime that had many fascist characteristics (1944-1952) Guevara was still a youth. At this period he seemed remarkably disinterested in politics and failed to offer any opinions for or against the Peron regime.

Events in Guatemala were to change this. Arbenz, a leftist army officer, was elected as President. In 1952 he nationalised the property of the United Fruit Company, a major US company which owned much land and had great economic and political influence. He also began to nationalise the land of the local big ranchers and farmers. Guevara was caught up in enthusiasm for this experiment in 'socialism' which infected middle class Latin American youth. Just before a trip to Guatemala he wrote: " I have sworn before a picture of the old and mourned comrade Stalin that I won't rest until I see these capitalist octopuses annihilated".

Army
Guevara was in Guatemala when a US backed invasion force smashed the Arbenz regime. He was able to flee to Mexico. Here he joined up with the Cubans around Fidel Castro and his brother Raul. In November 1956, Che and 80 other members of the July 26 Movement (J26M) founded by Fidel had landed in Cuba to carry on a guerrilla campaign against the US backed dictator Batista. Here Che proved to be the most authoritarian and brutal of the guerrilla leaders. In fact Che went about turning volunteer bands of guerrillas into a classic Army, with strict discipline and hierarchy.

As he himself wrote: "Due to the lack of discipline among the new men... it was necessary to establish a rigid discipline, organise a high command and set up a Staff". He demanded the death penalty for "informers, insubordinates, malingerers and deserters".

He himself personally carried out executions. Indeed the first execution carried out against an informer by the Castroists was undertaken by Che. He wrote: "I ended the problem giving him a shot with a .32 pistol in the right side of the brain".

On another occasion he planned on shooting a group of guerrillas who had gone on hunger strike because of bad food. Fidel intervened to stop him. Another guerrilla who dared to question Che was ordered into battle without a weapon!

Apart from the drive towards militarisation in the guerrilla groups, Che also had another important duty. He acted as the main spreader of Stalinism within J26M. He secretly worked towards an alliance with the Popular Socialist Party (the Cuban Communist Party). Up to then there were very few Stalinists within J26M and other anti-Batista groups like the Directorate and the anarchists were staunchly anti-Stalinist.

The communists were highly unpopular among the anti-Batista forces. They had been junior partners of the regime and had openly condemned Castro's previous attacks on Batista in 1953. They belatedly joined the guerrilla war.

With the Castroite victory in 1959, Che, along with his Stalinist buddy Raul Castro, was put in charge of building up state control. He purged the army, carried out re-education classes within it, and was supreme prosecutor in the executions of Batista supporters, 550 being shot in the first few months.

He was seen as extremely ruthless by those who saw him at work. These killings against supporters of the old regime, some of whom had been implicated in torture and murder, was extended in 1960 to those in the working class movement who criticised the Castro regime.

The anarchists and anarcho-syndicalists had their press closed down and many militants were thrown in prison. Che was directly implicated in this. This was followed in 1962 with the banning of the Trotskyists and the imprisonment of their militants. Che said: "You cannot be for the revolution and be against the Cuban Communist Party". He repeated the old lies against the Trotskyists that they were agents of imperialism and provocateurs.

He helped set up a secret police, the C-2 and had a key role in creating the Committees for the Defence of the Revolution, which were locally and regionally based bodies for spying on and controlling the mass of the population.

Missile deal
Che was the main link, indeed the architect, of the increasingly closer relation between Cuba and the Soviet Union. The nuclear missile deal which almost resulted in a nuclear war in 1962 was engineered at the Cuban end by Che. When the Russians backed down in the face of US threats, Che was furious and said that if he had been in charge of the missiles, he would have fired them off!

By 1963, Che had realised that Russian Stalinism was a shambles after a visit to Russia where he saw the conditions of the majority of the people, this after "Soviet-style planning" in the Cuban economy had been pushed through by him.

Instead of coming to some libertarian critique of Stalinism, he embraced Chinese Stalinism. He denounced the Soviet Union's policy of peaceful co-existence, which acknowledged that Latin America was the USA's backyard, and gave little or no support to any movement against American control. Fidel was now obsessed with saving the Cuban economy, himself arguing for appeasement. Against this Che talked about spreading armed struggle through Latin America, if necessary using nuclear war to help this come about!

Shambles
It was on this basis that Che left Cuba never to return. He went to the Congo, where he worked with the Congolese Liberation Army, supported by the Chinese Stalinists. This was a shambles of a campaign, and Che ended up isolated with many of his band dead. Despite this, Che still believed in guerrilla struggle waged by a tiny armed minority. His final, fatal, campaign was in Bolivia.

This also was a fiasco. Basing himself once more on old Castroist strategies, he failed to relate to the industrial working class. The Bolivian working class, and especially the tin miners, had a recent record of militancy and class consciousness. The peasants, on the other hand, among whom Che hoped to create an armed insurrection, had been demobilised by the land reforms of 1952. So, Che was unable to relate to either workers or peasants. The local Communist Party failed to support him. Robbed of support, Che was surrounded in the Andean foothills, captured and executed.

Yes, Che was very brave physically. Yes, he was single-mindedly devoted to what he saw as the revolution and socialism. Yes, he refused the privilege and luxury granted to other leaders of Castroist Cuba, taking an average wage and working hard in his various government jobs. But many militarists, fascists and religious fanatics share these characteristics of bravery and self-sacrifice.

Che's good looks and 'martyr's' death turned him into an icon, an icon duly exploited by all those wanting to turn a fast buck selling 'revolutionary' chic.

But good looks and bravery camouflage what Che really was. A ruthless authoritarian and Stalinist, who expressed admiration for the Peronista authoritarian nationalists, Che acted as a willing tool of the Soviet bloc in spreading their influence.

Even when he fell out with the USSR about the possibility of guerrilla war in Latin America, he still remained a convinced Stalinist with admiration for China and North Korea. He had no disagreements with the Soviets about what sort of society he wanted - a bureaucratic authoritarian state-capitalist set up with contempt for the masses.

Che may look like the archetypal romantic revolutionary. In reality he was a tool of the Stalinist power blocs and a partisan of nuclear war. His attitudes and actions reveal him to be no friend of the working masses, whether they be workers or peasants.

Taken from Organise!, the theoretical journal of the Anarchist Federation

John Filiss: War by Assassination

.
The capacity for warfare is both the ultimate justification and great curse of the state. And the problem of both war and the state is, sadly, one of the deepest tragedies of the human condition.

The following is one possible solution to the problem.

War as it has been played out throughout so much of history and into the present day accepts a basic authoritarian assumption that quite possibly accounts for almost the entire horror of warfare. That assumption is that a nation's leadership, and by implication the individuals who are instrumental in enacting a state of war, should be immune from the fray. The idea that warfare should consist of a clashing of arms between soldiers and often the populations of the afflicted countries is accepted without question, when in truth the first front of warfare should be against the perpetrators of war themselves...its leaders, architects, and profiteers.

If Nation A declares war on Nation B, then the most astute response on the part of the population of Nation B is to target the leadership of Nation A, given their initiative in creating a state of war. Not only is this the most direct and least tragic solution, it is hard to imagine a better deterrent to war than the knowledge that those who perpetrate it will be targeted in proportion to their culpability.

The rub in the above example is that while the above actions on the part of Nation B may be the wisest for the general population, they are not necessarily the best solution for the heads of state of Nation B, since Nation A will likely retaliate by trying to target the Nation B leadership as well. Thus a certain "king's agreement" of mutual protection, one where the leadership is not directly targeted, has reigned through so much of history. Exceptions in the modern world are mostly confined to the conclusions of full-scale wars, where one country is largely at the mercy of the other and hence not deemed a threat in its ability to respond in kind 1; or in cases where a nation's government is already inculcated in activities that could be perceived as evoking an assassination threat against a nation's head of state, hence abrogating the king's agreement.

It is important to note, that I am using the term "king's agreement" to describe not so much a conscious awareness of the mechanism described, but what is apparently a feature of conditioning by authority that applies to all of us in accepting the status quo of war.

What is fascinating is that, while we more or less accept the true nature of war, it is not the image that is usually sold to us in the West as justification. What both the government and the media commonly do is focus upon particular personalities, usually the active or titular head of the opposing nation, as malefactor and cause for the current aggression. There is often a backdrop of a hostile governing elite, e.g., Taliban, Politburo, etc., that is painted in to complete the picture, but animosity towards entire populations is a relatively minor theme, at least in the West. 2

The media and government don't focus on leadership personalities primarily as an exercise in deception, but in response to what is ultimately a humanitarian impulse. Few people really want to focus on mass slaughter of the enemy population as the goal of warfare...rather, they want a limited number of specific culprits who can be blamed for hostilities. Unfortunately, even the best-intentioned modes of contemporary warfare fail to show the same extreme prejudice in choice of targets. I think we can do better. A system of war by assassination effectively rips the facade off of war in that you are actually fighting the perceived enemy, and not those under the enemy's rule.

One of the most important features of war by assassination is its portability to the needs of stateless and even cashless societies. The issue of war by hostile states has been perhaps the hardest conundrum for primitive societies, as well as proposed anarchist societies. 3 While not necessarily a panacea for all the problems these societies might face on this front, it is far more credible an approach in facing off against the state than using conventional warfare, and much more appealing than guerilla warfare. A more decentralized society may even have a slight advantage in implementing this against a state, as the latter is relatively more dependent on a particular leadership.

What might a system of war by assassination look like?

  • For most nations, it would involve some kind of bounty system, usually involving the payout of very large sums of money (although still small relative to the costs of traditional modes of warfare). The sums of money would have to be substantive to warrant the effort...they should in fact be representative of the value of that individual's death to the paying nation. Moreover, there should be ransoms of varying amounts placed on multiple key individuals within the target government or terrorist organization. Not only can this potentially cut a broad swathe through the target's leadership, which will often be necessary anyway, but it considerably increases the likelihood that any private mercenary efforts can recoup capital investments and, naturally, be well rewarded for the considerable risk of their undertaking.

  • In cashless societies, the reward may involve goods like land, or such intangibles as being a national hero and the gratitude of the peoples rescued from the horrors of invasion. While this may sound ineffectual in comparison with the cash bounty system described above, cashless societies are generally far smaller in population and land area than are societies utilizing some form of cash. Hence, they tend to be much less valuable to an aggressor nation. 4 This reduced value can balance out their reduced capacity to generate a thorough and effective response. And of course, idealism and the desire to effectively protect one's homeland for invasion may be other relevant factors.

  • The existence of special forces to implement assassination policies as needed. These forces can be either governmental or private or both. Private mercenary groups that would implement specific assassination policies can be funded as necessary by speculators.

  • A guarantee of safe haven for individuals who implement assassination policies. This can involve disappearance via identity changes similar to those performed by the United State's Witness Protection Program, and relocation to parts of the country or the world that would afford them minimum risk of exposure.

  • In the event of death while successfully implementing assassination policies, allowance should be made for the bounty to be paid to the assassin's family or designated beneficiaries.

Summation

It is not the author's intent to emphasize a particular approach to warfare as an adjunct to conventional warfare or warfare by any other means, but to elucidate a method that effectively targets the individuals concerned with creating war, thus giving them a powerful incentive to avoid war, including war by assassination, altogether. In upping the ante by making the act of war more personal for those involved in its initiation and maintenance, it makes the use of diplomacy and a more considered foreign policy far more appealing to a country's leadership. At its best, the acceptance of war by assassination is a powerful check on the growth and depredations of governments. At its worst, it is a sometimes useful tool to avoiding the needless deaths of innocents, i.e., "collateral damage," when nations clash.

Footnotes

1. And even these instances usually involve some form of trial, e.g., those at Nuremburg following WWII.

2. It is, however, much more common in wars with a religious or ethnic basis, i.e., where the differences between cultures can't be credibly ascribed to a particular leadership. Conflicts of this nature may be more resistant to resolution by an assassination approach, but the open adoption of this method as a valid means of warfare does gives the leadership a powerful incentive to forestall the breakout of hostilities.

3. To give but one example, in The Machinery of Freedom, anarcho-capitalist David Friedman titles the relevant chapter "National Defense: The Hard Problem" to denote the very real difficulties the issue of war poses for an anarchist society, and writes "I would not try to abolish that last vestige of government" should his proposals for defending an anarchist society against a hostile state be inadequate.

4. However, this safeguard can be overridden if any particularly valuable resource is found on the land of a primitive society that does not wish to capitalize on it, or in any small society occupying an area that attains a crucial strategic importance to much greater powers..

Suddenly, two shoes...

.

http://www.globalresearch.ca/index.php?context=va&aid=11407

...The Iraqi journalist has "a broken arm and ribs, and cuts to his eye and arm". The sectarian Quisling gang of warlords and mafia hoods who've been pimping in the Green Zone for the past six years will never be able to forgive this Iraqi hero who's shown the world their infamy. For this reason he needs all our support.

Please,
sign this petition and write to journalists and journalists' organizations, human rights advocates, your representative in your country's Parliament and European Parliament. To save one life is to save humanity.

http://www.ipetitions.com/petition/iwffomuntatharalzaidi/

.

Hol lehet Eduardo Rózsa-Flores?

Köszönet a fiuknak a szomszéd blogbol...rég röhögtem ennyit... Alábbi bejegyzés felér egy Ramadáni, Karácsonyi, Hanukai ajándékkal

A kérdés minket foglalkoztat, így minden oknyomozói és újságírói tapasztalatunkat latba vetve nekiálltunk a rejtélyt megoldani, segítségül hívva a nemzetközi titkosszolgálati kapcsolatainkat is. Sajnos pontos helyszíni meghatározást nem tudtunk megállapítani, mivel sokan sok helyen látni vélték a Dél-Amerikai-Magyar, horvát háborús hőst. A dolog annál is érdekesebb, mert minden helyszínről sikerült fényképes bizonyítékokat beszereznünk, amiket ezúton közlünk, illetve a lehetséges helyszínekre megpróbáljuk megválaszolni a miérteket és az okokat. A fényképek különlegessége, hogy mindegyik eredeti, ezt a CIA és az MI6 laboránsai is alátámasztják jelentéseikkel, vagyis NEM MANIPULÁLTAK.

Tudva levő, hogy Eduardo Rózsa-Flores egyik napról a másikra eltűnt. Állítása szerint a kötelesség hívta valahova, valamiért, ahová valakik hívták. De hova ment és ki, vagy kik hívták, hívta oda, ahol most tartózkodik? Íme a lehetséges válaszok:

Eduardo Rózsa-Flores Iránban van és az iráni radikálisok táborát erősíti. A képen jól látható, hogy Eduardo (nyíllal jelölve) éppen a szervezet egyik gyűlésén van jelen!



















Egy másik kép, ugyancsak Eduardo iráni tartózkodását bizonyítja! Eduardo valószínűleg autodidakta urándúsítási tanulmányainak segítségével Ahmadinedzsad iráni elnök számára dúsít uránt, hogy azt felhasználhassa az USA ellen.

















Eduardo Irakban lehet és az amerikai egységekkel együtt új biztonsági intézkedéseket foganatosított. A képen egyértelműen látszik, hogy Eduardo Rózsa-Flores a helyi hadtestet erősíti.















Ugyancsak bizonyíték értékű, hogy ez a kép a birtokunkba jutott. Eszerint Eduardo Tibetben van és küzd a kommunista hatalom ellen Tibet szabadságáért. A kép különlegessége, hogy bizonyítja azt, hogy a felszabadító hadjáratot az általa kiképzett gyilkológép kutyákkal kívánja megindítani. A képen jól láthatóan Eduardo áll, mellette a vérfagyasztó állat.
















Eduardo Palesztinában óvja a gyerekeket és küzd az izraeli katonák ellen. A kép kétség kívül őt ábrázolja (nyíllal jelölve)













Eduardo nem ment sehová, otthon van.

















Minek tudható be az, hogy ennyi helyen lehet egyszerre egy időben Eduardo? A NBH álatl megállapíttatott, hogy Eduardo Rózsa-Flores önálló kísérleten vett részt, amelyben sokszorosította saját magát a Nicola Tesla által feltalált szerkezet segítségével! (Alább a bizonyíték)






















Eduardoról tehát szerkesztőségünk bebizonyította, hogy jelen van Iránban, ahol uránt dúsít, és katonáskodik, jelen van Irakban, Palesztinában, Tibetben, illetve otthonában, mindezt egy ördögi kísérletnek köszönhetően.
A kutatás természetesen nem marad ennyiben, tovább kutatjuk további fellelhetőség(eik)et!

http://ellenkultura.blogspot.com/2008/12/hol-lehet-eduardo-rzsa-flores.html
.

2008. december 17., szerda

Patria Hungarorum, anno domini 2008

.
Végtelen szomorúság tölt el, ha arra gondolok milyen ma Magyarországon élni, hazánkban magyar embernek lenni.
Gyerekkoromban diákként (a 80-as évek elején), majd már felnőttként munkám miatt többször éltem külföldön hosszabb-rövidebb ideig és egyébként is sokat utaztam életemben. Soha nem találkoztam a világon egyetlen országban sem azzal, ami nálunk nap mint nap folyik.
Magyarországon, a dicső Európai Unió büszke tagországában ma, a XXI. század első évtizedének végén folyamatosan azzal bombázzák minden honfitársunkat, hogy mennyire szar ember a magyar. Egyik pillanatban azt bizonyítják "nemzetközi hírű kutatómunka eredményeként", hogy a magyar a legjobban törvény és szabálykerülő nép, a következőben már azzal kell szembesülnünk, hogy a magyar a legkevésbé hatékony munkaerő a világon.
Közben azt is hallhatjuk szüntelen, hogy mi vagyunk a legkevésbé toleránsak embertársainkkal, de főleg egymással szemben.
Szinte kötelező tananyagként apró gyermekkortól táplálják belénk önnön hazánk és népünk gyűlöletét és megvetését, kezdve oly apró dolgokkal, mint annak a szólásnak "régi, igazi magyar"-nak beállításával, hogy pusztuljon a szomszéd tehene is.
Hogyan jutottunk el mi magyarok idáig, hogy ezt hagyjuk?
Hogyan lehetséges az, hogy ha ma Magyarországon március 15-én valaki kokárdát vesz fel lefasisztázzák?
Hogyan lehetséges az, hogy aki magyarként a magyar zászlót kitűzi a házára egy nemzeti ünnepen, azt kirekesztőként és szélsőjobboldaliként megbélyegzik?
Hogyan lehetséges az, hogy bárki is a magyarokat folyamatosan azzal vádolhatja, hogy kollektív bűnösséggel vádolunk népcsoportokat, kisebbséget, ezáltal kollektív bűnösséggel vádoljon minket mindannyiunkat, magyarokat, akik ezt az országot Hazánknak valljuk?
Bármerre jártam a világon, az adott ország állampolgárai (nemtől, fajtól, politikai és szexuális beállítottságtól függetlenül) büszkén, megbecsüléssel és őszinte szeretettel hordozták, viselték és tűzték ki hazájuk zászlaját nemzeti ünnepeiken. Számukra természetes az, hogy szeretik azt az országot, ahol születtek, amelynek kultúráját születésük óta magukba szívják, ahol családjuk, szeretteik és ismerőseik élnek és ahova egész életük köti őket.
Akkor miért van az, hogy ha ma hazánkban valaki egy magyar zászlót borít a vállára, azonnal kirekesztő, uszító, szélső-jobboldali elemként tekintenek rá?
Kit rekeszt ki ő azzal, hogy kimutatja érzéseit hazája, honfitársai és saját élete iránt? Kinek az érzéseibe, büszkeségébe, önbecsülésébe tipor bele ezáltal?
Vajon nem azok teszik-e mindezt, akik ezt a jelképet tudatosan, büntetlenül meggyalázzák, meggyalázhatják? (hogy kimossák, leköpködik, felgyújtják, vagy "csak" kirekesztőnek bélyegzik, egyre megy). Nem ők-e azok, akik nekünk, honfitársainknak, magyaroknak az érzéseit megsértik?
Lehet e ma az amúgy ál-, mű- és opportunista-liberális világ korában mindenkinek mindenre joga? Lehet e egy ország szülöttjének, állampolgárának joga arra, hogy saját országát szerető és ezt ki is nyilvánító honfitársait nácinak, rasszistának és kirekesztőnek vallva saját szülőföldjének ártson?
Ez a világon a valóban liberális országokban sem merül fel még csak kérdés szinten sem senkiben.
Nincs rá joga senkinek.
Bár régen rossz, ha egy efajta eszme és értékrend esetében a jog, mint érv, vagy kifogás merül fel.
Egy olyan országban, mint amely a miénk, mely Szent-Györgyi Albertet, Asbóth Oszkárt, Dénes Gábort, Széchenyi Istvánt, Ady Endrét és még megannyi kivételes embert "ápolt s takart el", adott a világnak, nem kívánok szégyenkezve élni azért, mert szeretem ezt az országot és itthon érzem magam.
És nem kívánom eltűrni sem azt, hogy ezért bárkivel szemben a saját otthonomban hátrányt szenvedjek, vagy megbélyegezzenek.
Szegény hazánk!
Honfitársaim, kik őszintén szeretitek ezt az országot!
Azt kívánom nektek, nekünk, amit a Himnusz sorai oly tökéletesen megfogalmaznak:
" .Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A Múltat s Jövendőt."
antiböszme
.

Csontos Gábor: A lappangó jobbak

.
Mottó: Miben bízhatnak, akik helytállásra biztatják a magyart?
A lappangó jobbakban. Csak a meghunyászkodás és a megfelelő mozgalom hiánya az oka, hogy még nem jelentkeztek. Ha ez a réteg magára talál, és vissza tud térni egy szigorúbb erkölcshöz, mint ami jellemzi a mát, s megkezdi a maradék népi erők kiaknázását: a csoda megtörtént, a magyarság fennmaradt.


Az egyre jobban mélyülő pénzügyi -és gazdasági világválságnak magyarországi kihatása mind nagyobb számban és átfogóbban kényszerítette rá a magyar értelmiséget a cselekvésre. Az elmúlt hónapok különböző ’szociális fórumain’ megjelent értelmiségi előadók megdöbbentő erővel rajzolták meg a nemzetelvesztés vízióját, cselekvésre, még pedig azonnali, mozgósító, de erőszakmentes cselekvésre hívva fel a figyelmet. Tudjuk, hogy Magyarország, az Európai Unió tagjaként alig 4 év alatt szinte teljesen feladta állami mivoltát, nemzeti-gazdasági érdekérvényesítő képességét a nemzetközi politikai-gazdasági porondon. A pénzügyi és gazdasági világválság hatására az Európai Unió egyre kisebb hatékonysággal képes élni azon rá-átruházott szuverenitás jogokkal, amelyekről a csatlakozó államokat lemondták az uniós aquizíciók, csatlakozási feltételek elfogadása fejében, miközben kiderült, az Unió tényleg többrétegű; tagországi alá –és fölérendeltségi viszonyaiban erőteljesen érvényesül a multinacionális gazdasági, vállalati behatolás által elősegített helyi ’politika csináló’ érdekérvényesítési képesség. Ebben a multinacionális világban viszont maguk a periférikus államok is megoszlanak a nagyobb gazdasági/politikai mozgásterű érdekérvényesítéssel rendelkező, valamint a bármilyen konfrontációt kimondottan kerülni akaró tagállamokra. Egyre világosabbá válik az is, hogy az Unió lényegében egy hangzatos politikai köntösbe öltöztetett üzleti vállalkozás, amennyiben a realizálható profitérdekek minden józan társadalompolitikai célkitűzést felülírva érvényesülhetnek. Meggyőződésem, hogy a ’lisszaboni alkotmány’ még inkább válságba sodorná az Uniót, így, egyelőre, az Unió által is sugallt pragmatikussággal a tagországoknak lehetőségük adódik a hazai társadalmi adottságokat figyelembe véve a válság következményeinek tompítására. A gazdaságélénkítő csomagok valamennyi tagországban a csődközeli helyzetbe jutott pénzpiaci szereplők megmentésével kezdődtek, a hitelre épülő fogyasztói-gazdaságszemlélet megmentésének figyelembe vételével. Pedig, ez a gazdaságfilozófiai szemlélet juttatta csődbe, szegényítette el a társadalmakat. A görögországi események kísérteties hasonlóságot mutatnak a magyarországi 2006 őszi budapesti megmozdulásokkal, de hasonlóságot mutatnak a korábbi, franciaországi faji (bevándorló, nem asszimilált közel-keleti) alapú tömegdemonstrációkkal is. Más-más társadalmi közegbe ágyazottan, a fennálló társadalmi rendszer elleni tüntetésként lehet ezeket az eseményeket felfogni. Vagyis, amit észlelünk, az az ultraliberális, zsákutcás, globalizáció ellenesség, elsősorban a fiatalságot érintő jövő kérdéseinek mai megnyilvánulásai, az utcákon megjelenő anarchizmusba hajló rombolás formájában. (Görögországban minden öt foglalkoztatottból egy a létminimum alatt él.) Az Unión belül erőszakolt univerzalizmus/globalizmus ellenességre a válasz majdnem mindenhol egyforma. A karhatalom brutálisan felszámolja a rombolást, anélkül, hogy a karhatalom beavatkozására megbízást adó politikai hatalom tudná azokat a válaszokat, amelyek a globalizáció erőszakos terjesztése ellen autentikusan és jogszerűen fellépő társadalom kérdéseire megadná a megfelelő választ. A felvetett kérdés pedig mindenhol ugyan annak tűnik: a nemzettársadalmak alakulásának jövőbeni kérdése. Megengedjük-e, hogy gettósítva legyen a nemzetfogalom (múlt, hagyomány, történelem, kultúra, nyelv, szokások) vagy sem? Megengedjük-e, hogy a profitérdekek által diktált gazdasági racionalitásnak titulált társadalmi, környezeti szennyezés tovább folytatódjon? Megengedjük-e, hogy az ’elefánt-csonttornyokban’ megbújó közgazdasági gondolkodás népek elleni genocidiumban (tudatos népesesség-csökkentésben) határozza meg egyes társadalmak gazdaságteljesítő versenyképességét? Vagy, ahogyan 1987 januárjában Bokros Lajos, akkori pénzügyminiszter tájékoztatta szűkebb körű hallgatóságát a Demokrata c. újság szerint (azóta sem cáfolva!), hogy a Nemzetközi Valutaalap közgazdászai szerint, például Magyarország területére dezignált gazdasági kibocsátás mindössze 7-8 millió lakost képes eltartani?
Számunkra az uniós EKB pénzügyi mentőöve (amit, egyébként az EKB által a nemzetközi pénzpiacokon kibocsátott ’uniós kötvények’ tőke+kamata finanszíroz) és a Valutaalap, VilágBank által kiutalt készenléti hitelek periférikus voltunkban még inkább megerősíti az 1970-es évekből megismert dél-amerikai ’banán-köztársasági’ állam modellt. Bármennyire furcsának tűnik elfogadni ezt a megállapítást, talán elégnek tűnik felsorolni a jellemzőket. Hiányzanak a kül –és belbiztonságunkhoz szükséges erők, csődben van a jog, igazság –és vagyonbiztonságunk, darabokra hullott oktatásunk, egészségügyünk. Eladósodott az államháztartás, az önkormányzatok, a vállalatok és a lakosság, magán (külföldi) tulajdonba kerültek a természetes közszolgálati monopóliumok, az ipari tevékenység kimerült a multinacionális vállalatok gyártó és összeszerelő üzemeiben, a mezőgazdasági tevékenység a fokozódó import miatt egyre nagyobb arányban szorul ki a hazai piacról. A (gazdasági-politikai) korrupció, a bűnözés, a kábítószer és prostitúció, az alkoholizmus, és népbetegségek stb., velejárója az eladósodottságból származó, ugyanakkor a nemzeti szuverenitást átruházó, az állami feladatköröket feladó központi kormányzat tehetetlenségnek. Természetesen, a belső mozgástér beszűkülése maga után vonja a külső érdekérvényesítő képesség lenullázódását is. Mégis, a dél-amerikai ’banán-köztársasági’ mivoltunk egyben különbözik a dél-amerikai helyzettől: ott a keresztényi elveknek megfelelően megmaradt a család szerepe, nincs egykézés, vagy gyermektelenség, a népesség – a szegénység ellenére is növekszik. Ami, megadja a dél-amerikai társadalmaknak azt a felhajtó erőt, amire támaszkodva kiharcolhatják a politikai hatalomváltást. Argentínában az szdsz-es mentalitású politikai és gazdasági elit csődbe vitte 2003-ban az országot, s ott derült ki legelőször, hogy a népet még sem lehet leváltani. Ecuador pedig beszüntette az államadósságának visszafizetését (2008. december).
A globális pénzügyi –és gazdasági válság ugyanakkor helyzetet teremtett. A multinacionális pénzügyi elit jelenlegi kísérlete, hogy a központi jegybankok pénzügyi mentőakciói révén az általuk felhalmozott adóssághalmazt (tőzsdei veszteségek, tőkeáttételen alapuló pénzügyi tevékenységek, ingatlanpiaci ügyletek, derivativák, viszont biztosítások, milliárd dolláros piramis-játék stb. által indukált veszteségeket) kifizettesse a társadalmakkal, elkerülhetetlenül felmorzsolja a gazdaságok teljesítőképességét. Hiszen, a pénzügyi konszolidációk (az USA-ban eddig kb. 8500 milliárd dollár, az Unióban kb. 1000 milliárd €) fedezetét adó gazdaságok nem képesek nagyobb és sokkoló megrázkódtatások nélkül működni egy ilyen mérvű tőke el-kivonás mellett. A multinacionális magán nagybankok feltőkésítése az állami költségvetések eladósításából nem oldja meg a hitelválságból származó bankcsődök és vállalati leépítések okozta fogyasztói keresletet csökkenését. A fogyasztói kereslet csökkenése és a munkanélküliség növekedése egymást erősítve minimálisra csökkentik a megtakarítást, a keresletet és a fogyasztást, ami újabb elbocsátásokhoz, vállalati kapacitások szűkítéséhez, felszámolásához vezet. Mindez kihat az állami költségvetésekre, amelyek kevesebb adóbevétellel kalkulálhatnak, miközben az eladósodottságukból adódó hitel-visszafizetésekhez egyre nagyobb bevételre van szükségük. Vagyis, megkezdődik a szociális kifizetések lefaragása, a társadalom normális működéshez elengedhetetlen szociális szféra beszűkítése, megszüntetése, magánosítása. (Csak egy példa kedvéért: ahogyan annak idején a kiürített (kifosztott) királyi központi kincstárak bérbe adták egy évre előre a királyi regálék beszedését magán adóbeszedőknek az azonnali pénzbevételért.) Mindez a társadalmi feszültségek permanens növekedéséhez, kirobbanásához vezet. (Ismételten a görög példa!)
Visszatérve Magyarországhoz: a különböző hivatalos és civil kezdeményezésre létrejött gazdasági/szociális fórumokon felvetett megoldási javaslatok nélkülözik azt a törvényszerű megállapítást, hogy magával a rendszerrel van a probléma. Nem rendszerkorrekció szükséges, hanem magát a neoliberális, szabad kereskedelemre, a tőke szabad áramlására, a függetlenített központi jegybanki rendszerre épülő hitelgazdaságot kell átalakítani, és az azt védő jogállami kereteket kell felülvizsgálni. Vagyis, alapvetően egy gazdaság –és szociálfilozófiai paradigmaváltásra van szükség ahhoz, hogy Magyarország túlélje az egyre fokozódó és mélyülő társadalom szociális válságot. Ennek véghez viteléhez viszont politikai-kormányzati hatalom szükséges, amelyet nem korlátoznak az élet –és társadalomidegen, politikai, gazdasági, társadalmi kisebbségek érdekeit védő jogi intézmények láncszerű, fojtogató működése.
Néhány programpont: Kisebb létszámú parlamentet és önkormányzatokat, felelős minisztériumok visszaállítását (például a rendvédelmi és igazságügyi minisztérium szétválasztását), centralizált államapparátust, feltöltött létszámú rendőrséget a városokban, vidéken pedig a csendőrsök felállítását (még ha valakinek a ’csendőr’ szóról antiszemitizmus jut azonnal az eszébe) a vagyon-élet biztonság szavatolására a falvakban, pénzügyőröket, határvadász alakulatokat a ’nyitott’ határok ellenőrzésére. Új igazságügyi politikát, a Btk, a Ptk szigorítását. Új oktatáspolitikát, szakítva a Magyar Bálint-féle SZDSZ-es oktatási struktúrával. És cigánypolitikát! (2008-as statisztikai felmérés szerint a 8 évesek 50%-a cigány származású!) Új, progresszív típusú adópolitikát: a külföldi tulajdonban levő cégek adórátája megegyezzen a magyar tulajdonú cégek adórátájával. Megszüntetni az MNB függetlenségét, s visszatérni a kötött devizagazdálkodás rendszerére. Az államadósság folyamatainak elemzését és felülvizsgálatát. A közművagyon társadalmasítását, a kiszervezések, az alvállalkozói rendszer, a lánckereskedelem megszüntetését. A világon élő magyarság számára az automatikus kettős állampolgárságot (aki igényli) és bevándorlás politikát (Ázsiát, elsősorban azerieket, kazahokat, ujgurokat megcélozva. Nem szabad, hogy Magyarország kiürüljön!).
A feladat óriási! Egy szétvert, atomizált, szétzüllesztett társadalmi létét egyre kevésbé érzékelő, fogyatkozó népből kell egy új, erős, dinamikus társadalmat életre hívni.

Miért kell mégis erőltetnünk a helytállást?
Mert így kívánja még életünk emlékező méltósága, a testünkben hordozott történelemsors, és az elszántságot előhívó idő. A történelem a népekben él és népekben gondolkodik. A nép földi halhatatlanságának végével az egyénnek is vége: semmiféle nemzetközi megváltás nem mentheti meg a rajtunk átszálló életet a jövőnek, ha a népnek, melynek atomjai voltunk, magva szakad. Reménytelen a harcunk? A nagyság, mint maga az élet is, reménytelen, s a reménytelenségben a falhoz állított népek harcában van valami kétszerkettő fölötti remény. A történelem a tragikus életérzés csodája. Pákozdnál, 1848. szeptember 29-én, Balassagyarmatnál, Sopronban, 1919/20-ban, a reménytelenség győzött.

Csontos Gábor politológus
.

Art Deco

.
.

Just Do It

.
Then do it again...and again
...



By Jay Leno
Copyright NBC 2008

2008. december 16., kedd

Rózsa-Flores Eduardo (valahonnan): És ha eljön az ideje az igazságnak…

.

1. Arról, hogy mi közünk van ahhoz, hol születtünk, és tehettünk-e arról, hol élünk

Direkt nem írom, „mik vagyunk”, mert itt a kérdés nem az. Mert a kérdés csak az lehet, hogy ha valahol megszülettünk, van-e közünk, tartozunk-e valamifajta felelősséggel a környezetünk iránt, van-e vajmi kötelezettségünk vagy akár jogunk beleszólni a dolgok folyásába… Sokszor a kérdés el sem hangzik. Csak helyzetek vannak. És az igazi kérdés az, mi milyen választ tudunk adni. Milyen magatartási mintát követünk az adott pillanatban. Milyen döntést-döntéseket hozunk.

Jaj annak, aki rossz döntést hoz. De a döntéseket így is, úgy is meg kell hozni. Az ítélőszék, bíróság kérdése az egy későbbi és vállalható dolog.

Amennyiben nem tesszük, hasonlóak vagyunk az arctalanokhoz – mert tömegben az ember az. Senki, mert arctalan. Szánalmas féreg egy rothadó tetemen csupán.

2. Agyag hadsereg


Tömeg. Nem arc nélküli. Nézzék meg rendesen. Mindegyik más. Mindegyik egyvalaki a sokaságban. Mindegyiknek más és más fénye van. De fény. Mert élnek. Persze, ők katonák.

3. Katonák

Van egy katonája ennek az országnak. Belovai István a neve.

Ismétlem: egy katonája van ennek az országnak. És az összes többi – mindenki, a minősítgetők, az irigyek, az arctalanok, a puhatestűek, a tegnapi és mai egyenruhások és a többiek, akik egyébként nem számítanak – hazaárulók egytől egyig. Belovai akkor, mikor… katona volt és magyar. Ma Belovai katona és magyar.

És a puhatestűek, az unalmasok, a mindig fáradtak és alkalmazkodók döntenek felőle. Szépen állunk…

És vagyunk mi. A maradék. A bajkeverők. Az egyenruhások és a majdnem azok. Akiknek Belovai a példa.

A többi, mindenki más ebben a történetben, szánalmas ellenség. De ellenség.

Szerintem világos a képlet.

4. Kiszivárgott valami

Valami, amit sokan tudtak amúgy. Az őszödi purcolás. Az orbitális szocialista szellentés. És a szag eljutott egynéhányunkhoz. És úgy döntöttünk, megosztjuk drága nemzettestvéreinkkel eme épületes támadást érzékszerveink és erkölcsi normáink ellen. Élvezze mindenki a gyurcsányi áldást. Mert önzők nem vagyunk.

És most jön egy „kedves olvasó”, és nekiront a lapomnak, a főszerkesztőmnek.

Üzenem az illetőnek: öcsike, a féreg mindig féreg marad. Annyi a különbség ezen – amúgy igénytelen és visszataszító – gerinctelen lények között, hogy van, amely csak szimplán ostoba, és van a másik, siralmasan nevetséges alfaj, amely fizetségért teszi, amit tesz. A lényeg, mint mindig, egy és ugyanaz: adott egyede egy adott fajtának magában hordozza a fajta összes, csak reá jellemző tulajdonságait. És ezen nem lehet segíteni.

Hogy mi, én, a Kapu szerkesztősége, a főszerkesztőnk lennénk felelősek az őszödi purcolás következményéiért? Rég nevettem ennyit.

Adjatok hálát a magasságos és egyedüli Istennek és mérhetetlen jóságának, hogy még éltek, hogy még nem sújtott le rátok igazságtevő tüzes kardjával. Vagy mert nem helyezte mulya, tohonya népünk kezébe a büntetés jogát. De ami késik, nem múlik…

5. Mint mindig: Szentlászló

Megint évforduló volt. És ezután is így lesz, míg a falu áll, és a faluban a templom, és míg ott a szél játszik a nekem oly kedves, drága magyar és horvát lobogókkal.

És valahol, valakik, valami libsi fórumon kétségbe vonták részvételemet, hozzájárulásomat a legszebb háborúhoz. A horvát honvédő háborúhoz!

Nem vitatkozom.

Tessék lemenni Kelet-Szlavóniában Szentlászlóba, és gyertyát gyújtani, virágot letenni magyar és horvát hőseink emlékezetére. Van ott egy kis park, emlékhellyel közvetlenül a templom mellett.

Hogy én mit tettem, mit nem, az halott és még élő bajtársaimmal közös, és ezért csak a mi dolgunk marad. Mindörökké.

6. Hogy hol vagyunk

Hazudnék, ha azt írnám, nem izgat, ki mit mond, ír, gondol szerény személyemről – tényleg szerény vagyok, bár néha gondolkodóba esem: nem jött-e már el az idő megmutatni végre magamat, és hangosan büszkének lenni…

Teszem a dolgom.

Lehet elméleteket gyártani. Merre járok, és mit csinálok.

Nem kötöm senki orrára.

1. Mert nem lehet.

2. Mert természetesen szórakoztat.

Azt hallottam, Iránban volnék (az egyik verzió szerint). Merthogy az elmúlt évek mátraaljai elvonulásom alatt kiképeztem volna magamat a nukleáris energia szakértőjévé, és mert sokat – de nem eleget – támadtam a médiában a cionistákat, így minden egybevág. Szerintük.

Tetszik.

Jól hangzik.

Azt is hallottam, Irakban volnék, és az egyik Green Zone amerikai bázis konyháján főszakács a beosztásom. Dicsérendő. Mindenki tudja, hogy szeretek főzni – jó, nem mindenki, ezért majdnem biztos, e verziót valamelyik barátom indíthatta el hódító útjára, aki legalább egyszer kóstolta fenséges főztömet.

A harmadik verzió szerint szintén Irakban az ellenállás egyik szervezetének mesterlövészkurzusát vezetem. Ez is dicsérendő, persze. Ám annyiban hibádzik, hogy inkább azt kellett volna terjeszteni: tanulok az iraki ellenállóktól. Az elmúlt három év, az ellenállás eredményeit nézve nem sok oktatnivaló maradt. És ez így is van rendjén.

(Amúgy káromkodhat az olvasószerkesztőm nyugodtan, de nem sikerült találnom magyar ékezetes gépet itt a környéken: a sivatag közepén, a hegyek között, a dzsungel mélyen nincs sok választási lehetőség…)

És hogy végül hol is vagyok? Valahol, ahol ügy van. És ahova hívtak. Az ember nem megy balhézni más házába meghívás nélkül. Mert azt, aki mégis megteszi, jogosan megszálló banditának hívják, és most enyhén fogalmaztam.

De ha valaki úgy gondolja, jobb, ha azzal ijesztgeti csemetéit: ott rostokolok csendben, mint sötétben bujkáló ellenforradalmár, valahol a budai, mecseki, mátrai, bükki erdőségekben – ám tegye...

Lehet, hogy mégis itt vagyok?

KAPU 2008 nov-dec
.

Hazaárulók Délvidék ellen

.
"Göncz Kinga magyar külügyminiszter a Dnevnik újvidéki szerb lapnak adott exkluzív interjújában kijelentette, hogy nem reális bármiféle vajdasági magyar területi autonómiáról beszélni. A magyar kormány véleménye szerint – mondta a magyar diplomácia vezetője – jobb lenne kieszközölni a vízumrendszer liberalizálását Szerbia számára az EU-n belül, mint megnyitni a kettős állampolgárság kérdését a szerbiai magyarok számára. "
Forrás: http://www.vajma.info/universal.php?rovat=cikk&ar=vajdasag&id=7780

Amikor ezt a cikket olvastam nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek... Amikor huszadjára rágtam át rajta magam, akkor már dühöngtem, és nem értettem, hogy mondhat, tehet ilyet egy magyar politikus, vagy egyáltalán egy magyar ember. De azt gondolom, hogy erre a nőre és a bandájára ez utóbbi jelzőkből maximum a politikus igaz. Az emberek antropológiai jellemzésébe nem mennék bele, de a gerinc alapvető "tartozékunk", belőle meg szemmel láthatóan hiányzik, és nem hiszem, hogy ennyi idősen még képes lenne növeszteni egyet. Mint ahogy a pártjából is eléggé hiányzik egy kollektív gerinc.
Mégis nem volt ezeknek elég 2004. december 5.-ike????? Miért kell jobban beletiporni magyar testvéreink lelkébe, és szítani ellenük az indulatot? És ami még ennél rosszabb: miért kell őket kiszolgáltatni a békés természetükről hírhedt szerbeknek? Igen, itt erről van szó. Ezek után nem lesz senkiben félsz, nem mintha eddig túl sok lett volna, ha magyarverésre adnák a fejüket, ők is tudják , hogy nincs ország , amely a magyarok mögött állna.
Ezek nem magyarok, csak állampolgárok, akik legszívesebben eltörölnék a hazafiság és az összetartás legapróbb csíráját is belőlünk. Hogy ez kinek az érdeke azt mindenki eldöntheti maga...

És ne higgyük, hogy ezzel a lépéssel csak a délvidéki magyaroknak ártanak. Mégis mit gondolnak ezek után más , velünk oly' nagyon szimpatizáló országok: azt, hogy bármit megtehetnek, mert nincs, aki erős kézzel vigyázna a gúnyhatáron túli testvéreinkre.
Köszönjük drága Göncz (ova? - ović?) Kinga!!!!!

http://juditgal.blogspot.com/