„Próbáljunk meg saját magunk ellen is érvelni”

.
Vrabec Mária / Forrás: Vasárnap
Egyike azoknak a ritka televíziós személyiségeknek, akire többéves kihagyás után is kíváncsiak a nézők, mert valami olyat tud, ami a mai világban ritkaság: a leginkább megosztó témákat is megértő, minden szempontot figyelembe vevő alapossággal taglalja. Az idén hatvanéves Kepes Andrással új műsoráról, és ennek kapcsán a miénktől eltérő nézetek elfogadásáról, megértéséről beszélgettünk.

---

Három éve láttuk utoljára képernyőn a Világfaluban. Mivel telt az ideje azóta?

Utaztam, tanítottam, és írtam egy könyvet Polgár Juditról, pontosabban az ő pályája kapcsán a nőkről. Olyan kérdéseket próbáltam körbejárni, hogy lehet-e zsenit nevelni, és ha igen, hogyan kellene, mennyire befolyásolja ezt a genetika, és mennyire a környezet. Mi van akkor, ha egy nő olyan tehetséges, mint azon a bizonyos területen a férfi ak? Lehet-e egy roppant jó képességű, elhivatott ember a magánéletében is boldog? Nem mondom, hogy megtaláltam az egyértelmű válaszokat, inkább csak arra késztetem az olvasót, hogy velem együtt gondolkodjon.


Végül is mire jutott: lehet zsenit nevelni?

Én zseninek Mozartot, Shakespeare-t vagy Leonardo da Vincit nevezném, és meggyőződésem, hogy az ilyet a Jóisten küldi. Fenomént nevelni szerintem a tehetséges emberből sem lehet, mert a zseni alkotó, új irányt szabó lángelme, de a tehetséget fejleszteni lehet, sőt kell is. Kérdés az, vajon a szülőnek kell-e eldöntenie a gyerek háromnégy éves korában, hogy mit formál belőle, vagy a gyerekre lehet bízni, mi érdekli őt, s a szülő feladata csak annyi, hogy ebben támogassa. Én az utóbbit vallom, mert úgy gondolom, mindenki olyan lesz, amilyennek születik. Szerintem a tehetség nemcsak a képességen múlik, hanem azon is, ki mennyire nyitott a világra, mennyire szorgalmas, kitartó és eltökélt. Ezért hiszek abban, hogy az igazán nagy szellem mindig megtalálja az útját, mert a dologhoz hozzátartozik az is, hogy meg akarja mutatni magát. Ezzel szemben itt van a Polgár lányok példája, ahol a papa semmit sem bízott a véletlenre: szisztematikusan, céltudatosan és könyörtelenül sakkbajnokokat nevelt belőlük. Sokan támadták, hogy megfosztotta lányait a gondtalan gyerekkortól, de ők nem így érzik. Nem tudom, milyen lett volna az életük, ha saját maguknak választanak szakmát, de azt láttam, hogy most mindhárman kiegyensúlyozott, értékes emberek, vagyis náluk bejött ez a módszer.

Két évet töltött Polgár Judittal; sokat beszélgettek, versenyekre is elkísérte. Megfejtette, hogyan maradhat valaki ennyi siker után – nincs rá jobb szó – normális?

Láttam, milyen tisztelet övezi Juditot a világban, és azt is észrevettem, hogy ennek ellenére mennyire önkritikus és természetes. Ez nyilván személyiségfüggő dolog: akiben van mélység, és szilárd belső értékrendhez igazodik, annak nem fontosak a hírnévvel járó külsőségek. Azt szokták mondani, hogy az erős embernek nincs szüksége a hatalomra, a gyengét meg tönkreteszi. Ugyanez érvényes a tehetségre és a sikerre is.

Az első magyarországi riporterek közé tartozik, akik külföldi sztárokkal beszélgettek, de már régen nem láttunk öntől ilyesmit. A mai hírességek nem érdeklik?

Én korábban sem sztárokkal készítettem interjúkat, hanem művészekkel – ismert színészekkel, rendezőkkel, írókkal. A felszínes hírnév sosem érdekelt, mert nem a trófeavadászat volt benne vonzó számomra, hanem az, amivel ezek a művészek foglalkoztak, ahogy a világról gondolkoztak. Értékes emberekkel beszélgettem, akik mögött teljesítmény volt, és nem csak a média által kreált felhajtás. Aztán rájöttem, hogy miközben nekem rengeteg energiámba kerül, hogy egyáltalán eljuthassak hozzájuk, egyes kollégák külföldi ügynökségektől vásárolták pénzért a neves interjúalanyokat, nemegyszer már a kész interjúkat. Ehhez a versenyhez nem volt kedvem. Ez a műfaj is része lett a médiaüzletnek: a hírességek leginkább akkor adnak interjút, amikor a legújabb fi lmjük vagy lemezük promóciója ezt kívánja, és csak arról beszélnek. Ez sem érdekelt, vagyis maradtam az olyan riportalanyoknál, akiknek még nincs minden kérdésre kész válaszuk. Ebbe belefértek és máig beleférnek ismert emberek is, csak a megközelítés különbözik, mert engem nem az izgat, ami az adott név hallatán mindenkinek eszébe jut, hanem mindig valami más.

Ez a más volt a vezérmotívuma az Apropó című műsorának is, ahol egy-egy fogalmat járt körbe a megszokottól eltérő módon.

A más nézőpontok, szélesebb horizontok keresése azóta is jellemző a műsoraira. Örülök, ha ezt mások is így látják. Valóban az a szándékom, hogy ugyanazokat a jelenségeket igyekezzünk különböző oldalakról megközelíteni, próbáljuk meg mások szempontjait is figyelembe venni.

Új műsorát Eduardo Rózsa Flores történetével kezdte, aki magyar apa és bolíviai anya gyermeke, katolikus nevelést kapott, aztán katonának állt, a horvát hadseregben harcolta végig a délszláv háborút, és ma moszlim vallású veterán. Az ön számára mi ennek a kalandos életútnak a tanulsága?

Az útkeresés abban az értékrendbeli káoszban, amit ő hordoz. Ha mélyen magunkba nézünk, akkor ezt mind megtaláljuk – pontosan így vagyunk képtelenek feldolgozni Trianont, az ország nyilas és kommunista múltját, az ötvenes éveket, a Kádár-korszakot, az összes kölcsönös kirekesztést és sérelmet. Ugyanaz a bizonytalanság és sokféleség kavarog bennünk is, mint Eduardóban, mégis miközben őt nézzük a tévében, hajlamosak vagyunk kijelenteni, hogy őrült. Érdekelt Eduardónak az az idealizmusa is, amelynek köszönhetőn máig komolyan veszi a kommunista eszmét, mely szerint mindig az elnyomottak oldalára kell állni. Ez sodorta a baloldali mozgalmakhoz, a horvát hadseregbe, majd a horvátországi magyarok oldalára, és egyszer csak ott találta magát, hogy árpádsávos zászlót lenget, de közben békés moszlimoknak visz segélyeket, és áttér a hitükre, mert most őket is előítéletek sújtják. Bonyolult ember, de ettől érdekes, és azt gondolom, pont azt kellene végre megtanulnunk, hogy mielőtt ítélkeznénk, jusson eszünkbe legalább egy ellenérv is.

De a belénk nevelt elveken és tévhiteken csak nagyon sok tanulással, óriási nyitottsággal lehet túllépni. Gondolja, hogy képesek vagyunk rá?

Csoportosan nem, de ki-ki egyénileg igen. Ott kellene kezdenünk, hogy amikor egy történelmi korszakról beszélünk, és a szereplőit értékeljük, akkor különválasztjuk az ideológiát az egyéni sorstól. A könyvekben események és dátumok vannak, a mögöttük rejtőző emberekkel nem tudunk mit kezdeni. Még egy családon belül is mást jelenthetett az egyik nagyapának a Horthykorszak, a zsidóüldözés vagy 1956, mint a másiknak. Ezek a történetek sem érnek össze, ezért vagyunk képtelenek összerakni egy közös történelmet, amelybe kinek-kinek a családtörténete is beleillene. És akkor még a szomszédos országokkal közös történelmünkről nem is beszéltem!

Az ön felmenői sem úgy emlékezhettek vissza a harmincas évekre, mint a Horthy család tagjai, mégis kíváncsi volt Ilona asszony és a fi a, István véleményére. Miért?

Épp ezért. Amikor a televízióban néztem Horthy Miklós kenderesi újratemetését, olyan érzésem volt, mintha egy panoptikumot szemlélnék. Az jutott eszembe, hogy miközben mi évtizedekig azt tanultuk, hogy a múltat végképp el kell törölni, most úgy látszik, a múlt lesz a jövő. Aztán ifjabb Horthy István mondott egy beszédet arról, hogy a harmincas évekre nem mindenki emlékezik szívesen, de ez ma már ne legyen választóvonal, inkább próbáljuk megérteni egymást, és együtt építeni az országot. Ez nekem nagyon rokonszenves volt, meg is kerestem őt, de akkor még nem akart szerepelni – tizenöt év telt el, mire kötélnek állt. Azzal kezdtem, hogy elmondtam neki: én a könyvekből elég sokat tudok a nagyapjáról, de ő nem tudhatja, hogy abban az időben az én apám mint illegális kommunista börtönben ült, és nem vették fel az egyetemre a származása miatt. Hogy a nagyszüleim haláltáborokban haltak meg – tehát az én szemszögemből ez a korszak nem ugyanolyan, mint ahogy ő hallott róla otthon. De úgy gondolom, mifelénk mindenki hosszasan tudná sorolni a családja és saját sérelmeit. Jó lenne ezen végre már túllépni, és előre nézni. Horthy István is így gondolja, és a beszélgetéseink során rengeteget tanultunk egymástól.

Milyen különös történetekre, érdekes emberekre számíthatunk még?

Lesz egy élvonalbeli német színész, Tilo Werner, akinek úgy megtetszett a Krétakör Színház, hogy megtanult magyarul, eljött Budapestre, és pár évig itt játszott. Utánanéztem, mi történt az évek során Veronkával, azzal a tanyasi kislánnyal, aki gyönyörűen énekelt, és miközben soha nem járt iskolába, tízévesen már a gimnazista biológiát fújta, s több nyelven beszélt. Ma Hollandiába jár zeneművészeti főiskolára, hihetetlenül helyes nagylány lett belőle.

Szász Marciról, a csodagyerekről tud valamit?

Miután mi bemutattuk, elég nagy volt körülötte a felhajtás, és a család is azt hitte, hogy ez segíthet neki az érvényesülésben, de nem így lett. Gondolkozom, hogy készítek egy műsort arról, miként alakult a sorsa, mert sokak számára tanulságos lehetne.

Wayaman apó, az indián, aki Budapesten járt, él még?

Amikor visszament Magyarországról, antropológusok próbáltak utánanézni, hogyan dolgozta fel, amit látott, de meglepődve tapasztalták, hogy egyáltalán nem beszélt az övéinek arról, mit látott a nagy vízen túl. Hogy is lehetne elmesélni, mi az a villamos, vagy hogy nagyobbak a házak, mint a fák, olyan embereknek, akik mindezt elképzelni sem tudják? Később megvakult, ma talán már nem is él, de nincs hírem róla, mert a vajana törzshöz nem nagyon engednek be még antropológusokat sem.

A húszgyermekes Lukács család gondolom, tovább gyarapodik...

Velük tartom a kapcsolatot, van vagy ötven unokájuk. Julika épp a múltkor mesélte, hogy ötvenhét mobiltelefont vett, és rögtön eszembe jutott, hogy amikor hosszas várakozás után beszerelték náluk a vonalas telefont, én voltam az első, akit felhívtak. Most már komoly birtokosok, rengeteget dolgoznak, a megváltozott világ az ő életüket is átalakította. Emlékszem, a róluk szóló fi lmet akkor azzal fejeztem be, hogy elmeséltem, amint Déry Tibor és Karinthy Cini utaztak a vonaton, könyököltek az ablakban, és a távolban feltűnt egy kis tanya. Csend és békesség volt körülötte, petróleumlámpa pislákolt az ablakban, és Déry megjegyezte: »Látod, Cini, mi nézzük a távolban azt a kis tanyát, s azt mondjuk: ott lakik a boldogság. Azok kinéznek az ablakon, látják az elsuhanó, kivilágított expresszvonatot, és azt mondják, ott lakik a boldogság.« Lukácsék akkor azt vallották nekem, hogy a boldogság ott lakik náluk, a tanyán, menjen csak a vonat; de azóta ők is felültek erre a robogó szerelvényre.

Mennyire tartja a kapcsolatot egykori riportalanyaival? Azért kérdezem, mert ezek nem felszínes beszélgetések, még a képernyőről is érződik, hogy komoly bizalom és kölcsönös rokonszenv alakult ki önök között.

Az aktuális riportalanyom mindig nagyon közel kerül hozzám, állandóan ő foglalkoztat, minden percemet kitölti. Némelyikük szinte a családom része lett, mint például Polgár Judit és férje. Volt olyan riportalanyom, akivel kislány korában beszélgettem utoljára, és nemrég, amikor találkoztunk, búcsúzóul a fülembe súgta, hogy ha egyszer kisbabát fog várni, nekem mondja meg először. A társaslény-kutató Elliot Aronson professzorral is olyan kapcsolatban vagyunk, hogy ha hónapokig nem beszélgetünk, akkor is ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Sokat tanultam ezektől az emberektől, és lelkileg gazdagodtam, épültem általuk.

Érzékeli a hétköznapokban is, mennyien szeretik, mennyire áhítják az emberek Magyarországon ezt a békülékeny, toleráns hangot, amelyet ön üt meg a műsoraiban?

Én például az egyik riportját megtaláltam egy szélsőjobboldali szervezet és egy zsidó alapítvány holnapján is – ez azért jelent valamit, nem? Régi igazság, hogy a gyűlölet nem más, mint elrontott szeretet, és én ezt nagyon sokszor tapasztalom, amikor a magaméval teljesen ellentétes világnézetű egyénekhez közeledem azzal a szándékkal, hogy megértsem őket. Többnyire örülnek neki. Én is így vagyok, ha valaki hajlandó meghallgatni az érveimet és elgondolkodni rajtuk. Aztán persze van, akivel nem lehet és nem érdemes beszélgetni. A szélsőséges csoportokhoz az emberek nyolcvan százaléka úgy csapódik, hogy elégedetlen, és a problémáinak a megoldásához valamilyen radikális mintát választ. Őket még lehetne jó irányban befolyásolni, de a politika soha nem foglalkozott ezzel. Vagy túl engedékeny volt, vagy felhasználta, esetleg éppen kirekesztette és büntette őket, de soha nem próbált velük szót érteni. Még a legszélsőségesebb gondolat mögött is van valami, amiről érdemes beszélgetni. Kérdés, hogy van-e hozzá türelmünk, hogy megpróbáljuk megérteni. Nem mondom, hogy ez nem macerás dolog, de hát miért ne tehetnénk erőfeszítéseket azért, hogy békében éljünk egymás mellett?

A legutóbbi beszélgetésünk alkalmával mondta, hogy öregkorára boldog családfőként képzeli el magát, aki ül az asztalfőn, pipázik, felesége hozza a kávéját, lányai körülrajongják, és az unokái versengenek, hogy melyik ülhet az ölébe. Alakul a dolog?

Alakulgat. A nagylányaim már élik a saját életüket, egyre nehezebb összehozni a családi összejöveteleket, de ha sikerül, nagyon jó együtt. Feleségem a legnagyobb lányommal, a negyedik lányom, Kata a nagyobbik unokámmal, Brunóval egyidős. A kisebbik unokám, Hanna pedig a legkisebb lányommal, Lujzával jár egy óvodai csoportba, és imádják egymást. Kell ennél több a boldogsághoz?