Patria Hungarorum, anno domini 2008

.
Végtelen szomorúság tölt el, ha arra gondolok milyen ma Magyarországon élni, hazánkban magyar embernek lenni.
Gyerekkoromban diákként (a 80-as évek elején), majd már felnőttként munkám miatt többször éltem külföldön hosszabb-rövidebb ideig és egyébként is sokat utaztam életemben. Soha nem találkoztam a világon egyetlen országban sem azzal, ami nálunk nap mint nap folyik.
Magyarországon, a dicső Európai Unió büszke tagországában ma, a XXI. század első évtizedének végén folyamatosan azzal bombázzák minden honfitársunkat, hogy mennyire szar ember a magyar. Egyik pillanatban azt bizonyítják "nemzetközi hírű kutatómunka eredményeként", hogy a magyar a legjobban törvény és szabálykerülő nép, a következőben már azzal kell szembesülnünk, hogy a magyar a legkevésbé hatékony munkaerő a világon.
Közben azt is hallhatjuk szüntelen, hogy mi vagyunk a legkevésbé toleránsak embertársainkkal, de főleg egymással szemben.
Szinte kötelező tananyagként apró gyermekkortól táplálják belénk önnön hazánk és népünk gyűlöletét és megvetését, kezdve oly apró dolgokkal, mint annak a szólásnak "régi, igazi magyar"-nak beállításával, hogy pusztuljon a szomszéd tehene is.
Hogyan jutottunk el mi magyarok idáig, hogy ezt hagyjuk?
Hogyan lehetséges az, hogy ha ma Magyarországon március 15-én valaki kokárdát vesz fel lefasisztázzák?
Hogyan lehetséges az, hogy aki magyarként a magyar zászlót kitűzi a házára egy nemzeti ünnepen, azt kirekesztőként és szélsőjobboldaliként megbélyegzik?
Hogyan lehetséges az, hogy bárki is a magyarokat folyamatosan azzal vádolhatja, hogy kollektív bűnösséggel vádolunk népcsoportokat, kisebbséget, ezáltal kollektív bűnösséggel vádoljon minket mindannyiunkat, magyarokat, akik ezt az országot Hazánknak valljuk?
Bármerre jártam a világon, az adott ország állampolgárai (nemtől, fajtól, politikai és szexuális beállítottságtól függetlenül) büszkén, megbecsüléssel és őszinte szeretettel hordozták, viselték és tűzték ki hazájuk zászlaját nemzeti ünnepeiken. Számukra természetes az, hogy szeretik azt az országot, ahol születtek, amelynek kultúráját születésük óta magukba szívják, ahol családjuk, szeretteik és ismerőseik élnek és ahova egész életük köti őket.
Akkor miért van az, hogy ha ma hazánkban valaki egy magyar zászlót borít a vállára, azonnal kirekesztő, uszító, szélső-jobboldali elemként tekintenek rá?
Kit rekeszt ki ő azzal, hogy kimutatja érzéseit hazája, honfitársai és saját élete iránt? Kinek az érzéseibe, büszkeségébe, önbecsülésébe tipor bele ezáltal?
Vajon nem azok teszik-e mindezt, akik ezt a jelképet tudatosan, büntetlenül meggyalázzák, meggyalázhatják? (hogy kimossák, leköpködik, felgyújtják, vagy "csak" kirekesztőnek bélyegzik, egyre megy). Nem ők-e azok, akik nekünk, honfitársainknak, magyaroknak az érzéseit megsértik?
Lehet e ma az amúgy ál-, mű- és opportunista-liberális világ korában mindenkinek mindenre joga? Lehet e egy ország szülöttjének, állampolgárának joga arra, hogy saját országát szerető és ezt ki is nyilvánító honfitársait nácinak, rasszistának és kirekesztőnek vallva saját szülőföldjének ártson?
Ez a világon a valóban liberális országokban sem merül fel még csak kérdés szinten sem senkiben.
Nincs rá joga senkinek.
Bár régen rossz, ha egy efajta eszme és értékrend esetében a jog, mint érv, vagy kifogás merül fel.
Egy olyan országban, mint amely a miénk, mely Szent-Györgyi Albertet, Asbóth Oszkárt, Dénes Gábort, Széchenyi Istvánt, Ady Endrét és még megannyi kivételes embert "ápolt s takart el", adott a világnak, nem kívánok szégyenkezve élni azért, mert szeretem ezt az országot és itthon érzem magam.
És nem kívánom eltűrni sem azt, hogy ezért bárkivel szemben a saját otthonomban hátrányt szenvedjek, vagy megbélyegezzenek.
Szegény hazánk!
Honfitársaim, kik őszintén szeretitek ezt az országot!
Azt kívánom nektek, nekünk, amit a Himnusz sorai oly tökéletesen megfogalmaznak:
" .Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A Múltat s Jövendőt."
antiböszme
.