.png)
Mottó: Miben bízhatnak, akik helytállásra biztatják a magyart?
A lappangó jobbakban. Csak a meghunyászkodás és a megfelelő mozgalom hiánya az oka, hogy még nem jelentkeztek. Ha ez a réteg magára talál, és vissza tud térni egy szigorúbb erkölcshöz, mint ami jellemzi a mát, s megkezdi a maradék népi erők kiaknázását: a csoda megtörtént, a magyarság fennmaradt.
Az egyre jobban mélyülő pénzügyi -és gazdasági világválságnak magyarországi kihatása mind nagyobb számban és átfogóbban kényszerítette rá
a magyar értelmiséget a cselekvésre. Az elmúlt hónapok különböző ’szociális fórumain’ megjelent értelmiségi előadók megdöbbentő erővel rajzolták meg a nemzetelvesztés vízióját, cselekvésre, még pedig azonnali, mozgósító, de erőszakmentes cselekvésre hívva fel a figyelmet. Tudjuk, hogy Magyarország, az Európai Unió tagjaként alig 4 év alatt szinte teljesen feladta állami mivoltát, nemzeti-gazdasági érdekérvényesítő képességét a nemzetközi politikai-gazdasági porondon. A pénzügyi és gazdasági világválság hatására az Európai Unió egyre kisebb hatékonysággal képes élni azon rá-átruházott szuverenitás jogokkal, amelyekről a csatlakozó államokat lemondták az uniós aquizíciók, csatlakozási feltételek elfogadása fejében, miközben kiderült, az Unió tényleg többrétegű; tagországi alá –és fölérendeltségi viszonyaiban erőteljesen érvényesül a multinacionális gazdasági, vállalati behatolás által elősegített helyi ’politika csináló’ érdekérvényesítési képesség. Ebben a multinacionális világban viszont maguk a periférikus államok is megoszlanak a nagyobb gazdasági/politikai mozgásterű érdekérvényesítéssel rendelkező, valamint a bármilyen konfrontációt kimondottan kerülni akaró tagállamokra. Egyre világosabbá válik az is, hogy az Unió lényegében egy hangzatos politikai köntösbe öltöztetett üzleti vállalkozás, amennyiben a realizálható profitérdekek minden józan társadalompolitikai célkitűzést felülírva érvényesülhetnek. Meggyőződésem, hogy a ’lisszaboni alkotmány’ még inkább válságba sodorná az Uniót, így, egyelőre, az Unió által is sugallt pragmatikussággal a tagországoknak lehetőségük adódik a hazai társadalmi adottságokat figyelembe véve a válság következményeinek tompítására. A gazdaságélénkítő csomagok valamennyi tagországban a csődközeli helyzetbe jutott pénzpiaci szereplők megmentésével kezdődtek, a hitelre épülő fogyasztói-gazdaságszemlélet megmentésének figyelembe vételével. Pedig, ez a gazdaságfilozófiai szemlélet juttatta csődbe, szegényítette el a társadalmakat. A görögországi események kísérteties hasonlóságot mutatnak a magyarországi 2006 őszi budapesti megmozdulásokkal, de hasonlóságot mutatnak a korábbi, franciaországi faji (bevándorló, nem asszimilált közel-keleti) alapú tömegdemonstrációkkal is. Más-más társadalmi közegbe ágyazottan, a fennálló társadalmi rendszer elleni tüntetésként lehet ezeket az eseményeket felfogni. Vagyis, amit észlelünk, az az ultraliberális, zsákutcás, globalizáció ellenesség, elsősorban a fiatalságot érintő jövő kérdéseinek mai megnyilvánulásai, az utcákon megjelenő anarchizmusba hajló rombolás formájában. (Görögországban minden öt foglalkoztatottból egy a létminimum alatt él.) Az Unión belül erőszakolt univerzalizmus/globalizmus ellenességre a válasz majdnem mindenhol egyforma. A karhatalom brutálisan felszámolja a rombolást, anélkül, hogy a karhatalom beavatkozására megbízást adó politikai hatalom tudná azokat a válaszokat, amelyek a globalizáció erőszakos terjesztése ellen autentikusan és jogszerűen fellépő társadalom kérdéseire megadná a megfelelő választ. A felvetett kérdés pedig mindenhol ugyan annak tűnik: a nemzettársadalmak alakulásának jövőbeni kérdése. Megengedjük-e, hogy gettósítva legyen a nemzetfogalom (múlt, hagyomány, történelem, kultúra, nyelv, szokások) vagy sem? Megengedjük-e, hogy a profitérdekek által diktált gazdasági racionalitásnak titulált társadalmi, környezeti szennyezés tovább folytatódjon? Megengedjük-e, hogy az ’elefánt-csonttornyokban’ megbújó közgazdasági gondolkodás népek elleni genocidiumban (tudatos népesesség-csökkentésben) határozza meg egyes társadalmak gazdaságteljesítő versenyképességét? Vagy, ahogyan 1987 januárjában Bokros Lajos, akkori pénzügyminiszter tájékoztatta szűkebb körű hallgatóságát a Demokrata c. újság szerint (azóta sem cáfolva!), hogy a Nemzetközi Valutaalap közgazdászai szerint, például Magyarország területére dezignált gazdasági kibocsátás mindössze 7-8 millió lakost képes eltartani?
Számunkra az uniós EKB pénzügyi mentőöve (amit, egyébként az EKB által a nemzetközi pénzpiacokon kibocsátott ’uniós kötvények’ tőke+kamata finanszíroz) és a Valutaalap, VilágBank által kiutalt készenléti hitelek periférikus voltunkban még inkább megerősíti az 1970-es évekből megismert dél-amerikai ’banán-köztársasági’ állam modellt. Bármennyire furcsának tűnik elfogadni ezt a megállapítást, talán elégnek tűnik felsorolni a jellemzőket. Hiányzanak a kül –és belbiztonságunkhoz szükséges erők, csődben van a jog, igazság –és vagyonbiztonságunk, darabokra hullott oktatásunk, egészségügyünk. Eladósodott az államháztartás, az
önkormányzatok, a vállalatok és a lakosság, magán (külföldi) tulajdonba kerültek a természetes közszolgálati monopóliumok, az ipari tevékenység kimerült a multinacionális vállalatok gyártó és összeszerelő üzemeiben, a mezőgazdasági tevékenység a fokozódó import miatt egyre nagyobb arányban szorul ki a hazai piacról. A (gazdasági-politikai) korrupció, a bűnözés, a kábítószer és prostitúció, az alkoholizmus, és népbetegségek stb., velejárója az eladósodottságból származó, ugyanakkor a nemzeti szuverenitást átruházó, az állami feladatköröket feladó központi kormányzat tehetetlenségnek. Természetesen, a belső mozgástér beszűkülése maga után vonja a külső érdekérvényesítő képesség lenullázódását is. Mégis, a dél-amerikai ’banán-köztársasági’ mivoltunk egyben különbözik a dél-amerikai helyzettől: ott a keresztényi elveknek megfelelően megmaradt a család szerepe, nincs egykézés, vagy gyermektelenség, a népesség – a szegénység ellenére is növekszik. Ami, megadja a dél-amerikai társadalmaknak azt a felhajtó erőt, amire támaszkodva kiharcolhatják a politikai hatalomváltást. Argentínában az szdsz-es mentalitású politikai és gazdasági elit csődbe vitte 2003-ban az országot, s ott derült ki legelőször, hogy a népet még sem lehet leváltani. Ecuador pedig beszüntette az államadósságának visszafizetését (2008. december).
A globális pénzügyi –és gazdasági válság ugyanakkor helyzetet teremtett. A multinacionális pénzügyi elit jelenlegi kísérlete, hogy a központi jegybankok pénzügyi mentőakciói révén az általuk felhalmozott adóssághalmazt (tőzsdei veszteségek, tőkeáttételen alapuló pénzügyi tevékenységek, ingatlanpiaci ügyletek, derivativák, viszont biztosítások, milliárd dolláros piramis-játék stb. által indukált veszteségeket) kifizettesse a társadalmakkal, elkerülhetetlenül felmorzsolja a gazdaságok teljesítőképességét. Hiszen, a pénzügyi konszolidációk (az USA-ban eddig kb. 8500 milliárd dollár, az Unióban kb. 1000 milliárd €) fedezetét adó gazdaságok nem képesek nagyobb és sokkoló megrázkódtatások nélkül működni egy ilyen mérvű tőke el-kivonás mellett. A multinacionális magán nagybankok feltőkésítése az állami költségvetések eladósításából nem oldja meg a hitelválságból származó bankcsődök és vállalati leépítések okozta fogyasztói keresletet csökkenését. A fogyasztói kereslet csökkenése és a munkanélküliség növekedése egymást erősítve minimálisra csökkentik a megtakarítást, a keresletet és a fogyasztást, ami újabb elbocsátásokhoz, vállalati kapacitások szűkítéséhez, felszámolásához vezet. Mindez kihat az állami költségvetésekre, amelyek kevesebb adóbevétellel kalkulálhatnak, miközben az eladósodottságukból adódó hitel-visszafizetésekhez egyre nagyobb bevételre van
szükségük. Vagyis, megkezdődik a szociális kifizetések lefaragása, a társadalom normális működéshez elengedhetetlen szociális szféra beszűkítése, megszüntetése, magánosítása. (Csak egy példa kedvéért: ahogyan annak idején a kiürített (kifosztott) királyi központi kincstárak bérbe adták egy évre előre a királyi regálék beszedését magán adóbeszedőknek az azonnali pénzbevételért.) Mindez a társadalmi feszültségek permanens növekedéséhez, kirobbanásához vezet. (Ismételten a görög példa!)
Visszatérve Magyarországhoz: a különböző hivatalos és civil kezdeményezésre létrejött gazdasági/szociális fórumokon felvetett megoldási javaslatok nélkülözik azt a törvényszerű megállapítást, hogy magával a rendszerrel van a probléma. Nem rendszerkorrekció szükséges, hanem magát a neoliberális, szabad kereskedelemre, a tőke szabad áramlására, a függetlenített központi jegybanki rendszerre épülő hitelgazdaságot kell átalakítani, és az azt védő jogállami kereteket kell felülvizsgálni. Vagyis, alapvetően egy gazdaság –és szociálfilozófiai paradigmaváltásra van szükség ahhoz, hogy Magyarország túlélje az egyre fokozódó és mélyülő társadalom szociális válságot. Ennek véghez viteléhez viszont politikai-kormányzati hatalom szükséges, amelyet nem korlátoznak az élet –és társadalomidegen, politikai, gazdasági, társadalmi kisebbségek érdekeit védő jogi intézmények láncszerű, fojtogató működése.
Néhány programpont: Kisebb létszámú parlamentet és önkormányzatokat, felelős minisztériumok visszaállítását (például a rendvédelmi és igazságügyi minisztérium szétválasztását), centralizált államapparátust, feltöltött létszámú rendőrséget a városokban, vidéken pedig a csendőrsök felállítását (még ha valakinek a ’csendőr’ szóról antiszemitizmus jut azonnal az eszébe) a vagyon-élet biztonság szavatolására a falvakban, pénzügyőröket,
határvadász alakulatokat a ’nyitott’ határok ellenőrzésére. Új igazságügyi politikát, a Btk, a Ptk szigorítását. Új oktatáspolitikát, szakítva a Magyar Bálint-féle SZDSZ-es oktatási struktúrával. És cigánypolitikát! (2008-as statisztikai felmérés szerint a 8 évesek 50%-a cigány származású!) Új, progresszív típusú adópolitikát: a külföldi tulajdonban levő cégek adórátája megegyezzen a magyar tulajdonú cégek adórátájával. Megszüntetni az MNB függetlenségét, s visszatérni a kötött devizagazdálkodás rendszerére. Az államadósság folyamatainak elemzését és felülvizsgálatát. A közművagyon társadalmasítását, a kiszervezések, az alvállalkozói rendszer, a lánckereskedelem megszüntetését. A világon élő magyarság számára az automatikus kettős állampolgárságot (aki igényli) és bevándorlás politikát (Ázsiát, elsősorban azerieket, kazahokat, ujgurokat megcélozva. Nem szabad, hogy Magyarország kiürüljön!).
A feladat óriási! Egy szétvert, atomizált, szétzüllesztett társadalmi létét egyre kevésbé érzékelő, fogyatkozó népből kell egy új, erős, dinamikus társadalmat életre hívni.
Miért kell mégis erőltetnünk a helytállást?
Mert így kívánja még életünk emlékező méltósága, a testünkben hordozott történelemsors, és az elszántságot előhívó idő. A történelem a népekben él és népekben gondolkodik. A nép földi halhatatlanságának végével az egyénnek is vége: semmiféle nemzetközi megváltás nem mentheti meg a rajtunk átszálló életet a jövőnek, ha a népnek, melynek atomjai voltunk, magva szakad. Reménytelen a harcunk? A nagyság, mint maga az élet is, reménytelen, s a reménytelenségben a falhoz állított népek harcában van valami kétszerkettő fölötti remény. A történelem a tragikus életérzés csodája. Pákozdnál, 1848. szeptember 29-én, Balassagyarmatnál, Sopronban, 1919/20-ban, a reménytelenség győzött.
Csontos Gábor politológus
A lappangó jobbakban. Csak a meghunyászkodás és a megfelelő mozgalom hiánya az oka, hogy még nem jelentkeztek. Ha ez a réteg magára talál, és vissza tud térni egy szigorúbb erkölcshöz, mint ami jellemzi a mát, s megkezdi a maradék népi erők kiaknázását: a csoda megtörtént, a magyarság fennmaradt.
Az egyre jobban mélyülő pénzügyi -és gazdasági világválságnak magyarországi kihatása mind nagyobb számban és átfogóbban kényszerítette rá
a magyar értelmiséget a cselekvésre. Az elmúlt hónapok különböző ’szociális fórumain’ megjelent értelmiségi előadók megdöbbentő erővel rajzolták meg a nemzetelvesztés vízióját, cselekvésre, még pedig azonnali, mozgósító, de erőszakmentes cselekvésre hívva fel a figyelmet. Tudjuk, hogy Magyarország, az Európai Unió tagjaként alig 4 év alatt szinte teljesen feladta állami mivoltát, nemzeti-gazdasági érdekérvényesítő képességét a nemzetközi politikai-gazdasági porondon. A pénzügyi és gazdasági világválság hatására az Európai Unió egyre kisebb hatékonysággal képes élni azon rá-átruházott szuverenitás jogokkal, amelyekről a csatlakozó államokat lemondták az uniós aquizíciók, csatlakozási feltételek elfogadása fejében, miközben kiderült, az Unió tényleg többrétegű; tagországi alá –és fölérendeltségi viszonyaiban erőteljesen érvényesül a multinacionális gazdasági, vállalati behatolás által elősegített helyi ’politika csináló’ érdekérvényesítési képesség. Ebben a multinacionális világban viszont maguk a periférikus államok is megoszlanak a nagyobb gazdasági/politikai mozgásterű érdekérvényesítéssel rendelkező, valamint a bármilyen konfrontációt kimondottan kerülni akaró tagállamokra. Egyre világosabbá válik az is, hogy az Unió lényegében egy hangzatos politikai köntösbe öltöztetett üzleti vállalkozás, amennyiben a realizálható profitérdekek minden józan társadalompolitikai célkitűzést felülírva érvényesülhetnek. Meggyőződésem, hogy a ’lisszaboni alkotmány’ még inkább válságba sodorná az Uniót, így, egyelőre, az Unió által is sugallt pragmatikussággal a tagországoknak lehetőségük adódik a hazai társadalmi adottságokat figyelembe véve a válság következményeinek tompítására. A gazdaságélénkítő csomagok valamennyi tagországban a csődközeli helyzetbe jutott pénzpiaci szereplők megmentésével kezdődtek, a hitelre épülő fogyasztói-gazdaságszemlélet megmentésének figyelembe vételével. Pedig, ez a gazdaságfilozófiai szemlélet juttatta csődbe, szegényítette el a társadalmakat. A görögországi események kísérteties hasonlóságot mutatnak a magyarországi 2006 őszi budapesti megmozdulásokkal, de hasonlóságot mutatnak a korábbi, franciaországi faji (bevándorló, nem asszimilált közel-keleti) alapú tömegdemonstrációkkal is. Más-más társadalmi közegbe ágyazottan, a fennálló társadalmi rendszer elleni tüntetésként lehet ezeket az eseményeket felfogni. Vagyis, amit észlelünk, az az ultraliberális, zsákutcás, globalizáció ellenesség, elsősorban a fiatalságot érintő jövő kérdéseinek mai megnyilvánulásai, az utcákon megjelenő anarchizmusba hajló rombolás formájában. (Görögországban minden öt foglalkoztatottból egy a létminimum alatt él.) Az Unión belül erőszakolt univerzalizmus/globalizmus ellenességre a válasz majdnem mindenhol egyforma. A karhatalom brutálisan felszámolja a rombolást, anélkül, hogy a karhatalom beavatkozására megbízást adó politikai hatalom tudná azokat a válaszokat, amelyek a globalizáció erőszakos terjesztése ellen autentikusan és jogszerűen fellépő társadalom kérdéseire megadná a megfelelő választ. A felvetett kérdés pedig mindenhol ugyan annak tűnik: a nemzettársadalmak alakulásának jövőbeni kérdése. Megengedjük-e, hogy gettósítva legyen a nemzetfogalom (múlt, hagyomány, történelem, kultúra, nyelv, szokások) vagy sem? Megengedjük-e, hogy a profitérdekek által diktált gazdasági racionalitásnak titulált társadalmi, környezeti szennyezés tovább folytatódjon? Megengedjük-e, hogy az ’elefánt-csonttornyokban’ megbújó közgazdasági gondolkodás népek elleni genocidiumban (tudatos népesesség-csökkentésben) határozza meg egyes társadalmak gazdaságteljesítő versenyképességét? Vagy, ahogyan 1987 januárjában Bokros Lajos, akkori pénzügyminiszter tájékoztatta szűkebb körű hallgatóságát a Demokrata c. újság szerint (azóta sem cáfolva!), hogy a Nemzetközi Valutaalap közgazdászai szerint, például Magyarország területére dezignált gazdasági kibocsátás mindössze 7-8 millió lakost képes eltartani?Számunkra az uniós EKB pénzügyi mentőöve (amit, egyébként az EKB által a nemzetközi pénzpiacokon kibocsátott ’uniós kötvények’ tőke+kamata finanszíroz) és a Valutaalap, VilágBank által kiutalt készenléti hitelek periférikus voltunkban még inkább megerősíti az 1970-es évekből megismert dél-amerikai ’banán-köztársasági’ állam modellt. Bármennyire furcsának tűnik elfogadni ezt a megállapítást, talán elégnek tűnik felsorolni a jellemzőket. Hiányzanak a kül –és belbiztonságunkhoz szükséges erők, csődben van a jog, igazság –és vagyonbiztonságunk, darabokra hullott oktatásunk, egészségügyünk. Eladósodott az államháztartás, az
önkormányzatok, a vállalatok és a lakosság, magán (külföldi) tulajdonba kerültek a természetes közszolgálati monopóliumok, az ipari tevékenység kimerült a multinacionális vállalatok gyártó és összeszerelő üzemeiben, a mezőgazdasági tevékenység a fokozódó import miatt egyre nagyobb arányban szorul ki a hazai piacról. A (gazdasági-politikai) korrupció, a bűnözés, a kábítószer és prostitúció, az alkoholizmus, és népbetegségek stb., velejárója az eladósodottságból származó, ugyanakkor a nemzeti szuverenitást átruházó, az állami feladatköröket feladó központi kormányzat tehetetlenségnek. Természetesen, a belső mozgástér beszűkülése maga után vonja a külső érdekérvényesítő képesség lenullázódását is. Mégis, a dél-amerikai ’banán-köztársasági’ mivoltunk egyben különbözik a dél-amerikai helyzettől: ott a keresztényi elveknek megfelelően megmaradt a család szerepe, nincs egykézés, vagy gyermektelenség, a népesség – a szegénység ellenére is növekszik. Ami, megadja a dél-amerikai társadalmaknak azt a felhajtó erőt, amire támaszkodva kiharcolhatják a politikai hatalomváltást. Argentínában az szdsz-es mentalitású politikai és gazdasági elit csődbe vitte 2003-ban az országot, s ott derült ki legelőször, hogy a népet még sem lehet leváltani. Ecuador pedig beszüntette az államadósságának visszafizetését (2008. december).A globális pénzügyi –és gazdasági válság ugyanakkor helyzetet teremtett. A multinacionális pénzügyi elit jelenlegi kísérlete, hogy a központi jegybankok pénzügyi mentőakciói révén az általuk felhalmozott adóssághalmazt (tőzsdei veszteségek, tőkeáttételen alapuló pénzügyi tevékenységek, ingatlanpiaci ügyletek, derivativák, viszont biztosítások, milliárd dolláros piramis-játék stb. által indukált veszteségeket) kifizettesse a társadalmakkal, elkerülhetetlenül felmorzsolja a gazdaságok teljesítőképességét. Hiszen, a pénzügyi konszolidációk (az USA-ban eddig kb. 8500 milliárd dollár, az Unióban kb. 1000 milliárd €) fedezetét adó gazdaságok nem képesek nagyobb és sokkoló megrázkódtatások nélkül működni egy ilyen mérvű tőke el-kivonás mellett. A multinacionális magán nagybankok feltőkésítése az állami költségvetések eladósításából nem oldja meg a hitelválságból származó bankcsődök és vállalati leépítések okozta fogyasztói keresletet csökkenését. A fogyasztói kereslet csökkenése és a munkanélküliség növekedése egymást erősítve minimálisra csökkentik a megtakarítást, a keresletet és a fogyasztást, ami újabb elbocsátásokhoz, vállalati kapacitások szűkítéséhez, felszámolásához vezet. Mindez kihat az állami költségvetésekre, amelyek kevesebb adóbevétellel kalkulálhatnak, miközben az eladósodottságukból adódó hitel-visszafizetésekhez egyre nagyobb bevételre van
szükségük. Vagyis, megkezdődik a szociális kifizetések lefaragása, a társadalom normális működéshez elengedhetetlen szociális szféra beszűkítése, megszüntetése, magánosítása. (Csak egy példa kedvéért: ahogyan annak idején a kiürített (kifosztott) királyi központi kincstárak bérbe adták egy évre előre a királyi regálék beszedését magán adóbeszedőknek az azonnali pénzbevételért.) Mindez a társadalmi feszültségek permanens növekedéséhez, kirobbanásához vezet. (Ismételten a görög példa!)Visszatérve Magyarországhoz: a különböző hivatalos és civil kezdeményezésre létrejött gazdasági/szociális fórumokon felvetett megoldási javaslatok nélkülözik azt a törvényszerű megállapítást, hogy magával a rendszerrel van a probléma. Nem rendszerkorrekció szükséges, hanem magát a neoliberális, szabad kereskedelemre, a tőke szabad áramlására, a függetlenített központi jegybanki rendszerre épülő hitelgazdaságot kell átalakítani, és az azt védő jogállami kereteket kell felülvizsgálni. Vagyis, alapvetően egy gazdaság –és szociálfilozófiai paradigmaváltásra van szükség ahhoz, hogy Magyarország túlélje az egyre fokozódó és mélyülő társadalom szociális válságot. Ennek véghez viteléhez viszont politikai-kormányzati hatalom szükséges, amelyet nem korlátoznak az élet –és társadalomidegen, politikai, gazdasági, társadalmi kisebbségek érdekeit védő jogi intézmények láncszerű, fojtogató működése.
Néhány programpont: Kisebb létszámú parlamentet és önkormányzatokat, felelős minisztériumok visszaállítását (például a rendvédelmi és igazságügyi minisztérium szétválasztását), centralizált államapparátust, feltöltött létszámú rendőrséget a városokban, vidéken pedig a csendőrsök felállítását (még ha valakinek a ’csendőr’ szóról antiszemitizmus jut azonnal az eszébe) a vagyon-élet biztonság szavatolására a falvakban, pénzügyőröket,
határvadász alakulatokat a ’nyitott’ határok ellenőrzésére. Új igazságügyi politikát, a Btk, a Ptk szigorítását. Új oktatáspolitikát, szakítva a Magyar Bálint-féle SZDSZ-es oktatási struktúrával. És cigánypolitikát! (2008-as statisztikai felmérés szerint a 8 évesek 50%-a cigány származású!) Új, progresszív típusú adópolitikát: a külföldi tulajdonban levő cégek adórátája megegyezzen a magyar tulajdonú cégek adórátájával. Megszüntetni az MNB függetlenségét, s visszatérni a kötött devizagazdálkodás rendszerére. Az államadósság folyamatainak elemzését és felülvizsgálatát. A közművagyon társadalmasítását, a kiszervezések, az alvállalkozói rendszer, a lánckereskedelem megszüntetését. A világon élő magyarság számára az automatikus kettős állampolgárságot (aki igényli) és bevándorlás politikát (Ázsiát, elsősorban azerieket, kazahokat, ujgurokat megcélozva. Nem szabad, hogy Magyarország kiürüljön!).A feladat óriási! Egy szétvert, atomizált, szétzüllesztett társadalmi létét egyre kevésbé érzékelő, fogyatkozó népből kell egy új, erős, dinamikus társadalmat életre hívni.
Miért kell mégis erőltetnünk a helytállást?
Mert így kívánja még életünk emlékező méltósága, a testünkben hordozott történelemsors, és az elszántságot előhívó idő. A történelem a népekben él és népekben gondolkodik. A nép földi halhatatlanságának végével az egyénnek is vége: semmiféle nemzetközi megváltás nem mentheti meg a rajtunk átszálló életet a jövőnek, ha a népnek, melynek atomjai voltunk, magva szakad. Reménytelen a harcunk? A nagyság, mint maga az élet is, reménytelen, s a reménytelenségben a falhoz állított népek harcában van valami kétszerkettő fölötti remény. A történelem a tragikus életérzés csodája. Pákozdnál, 1848. szeptember 29-én, Balassagyarmatnál, Sopronban, 1919/20-ban, a reménytelenség győzött.
Csontos Gábor politológus
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése