2009. március 29., vasárnap
Rózsa-Flores Eduardo: Vers a minket nem szeretőkhöz
.
Sajnállak titeket Mindig idegenek
Igen, nem gyűlöllek
Sajnállak
Mert ha gyűlölnélek
Magammal is azt tenném
„jütt-ment” vagyok én is
és e Haza befogadott
bár nap mint nap érzem
igazán nem szeret
lehet nem is tud
és nem is csoda
annyi volt itt az árulás már
s a köpönyegforgatás
Bizalmatlanná vált
a magyar ég
Én hazámra nem haragszom
Nem tehetem
Reggel délben este ölel
Hegyeivel, vizeivel simogat, táplál
S a nyelv
Ez, a magyar, jó emberek
mit most használok
A papírt cirógatja
És így a szemem is
És majd a lelkem
És kihez majd eljut
Szavam
Édesen (vagy: mikor-milyen…)
Magyarul.
Sajnállak titeket
Senki és semmiháziak
Nektek a Nap ott fent
Mindegy hol süt
A madarakat sem ismerhetitek
És nem tud hozzátok szólni
A legegyszerűbb mezei virág sem
Színük és illatuk marad mindig idegen.
És nem szólok itt már semmit semmi másról, sorolhatnám mit jelent magyar barát-testvértől kézfogás, vigasztaló szó, közös gondolkodás, ne adja Isten, dühöt nemző, magyar baráttal együtt, a magyarért sírás. Elmagyarázhatnám, de nem vitás: fölösleges, ha nem érzed, mit én mikor a Szózatot éneklem, vagy fölmondom.
Sajnállak, mindig idegen
Nem gyűlöllek,
ám most hangom megemelem
És figyelmeztetlek
- én már csak ilyen vagyok-
Még ha hazám nem is szeret igazán
Bántani őt én nem hagyom
Üzenem, innen,
És hallja idegen, magyarul, Párizsban,
Londonban s Berlinben:
Csak óvatosan.
A magyart többé ne bántsd!
Ne merd!
Elég!
Van hely széles e világon.
Menj, ha itt neked nem édes a szó, a víz, a nő.
Menj, tágasabb odakint!
Menj, és hallgasd!
Keress magadnak egy helyet
És egy másik, bármilyen nyelvet!.
Az enyémet, az édes magyart
Többé ne kínozd!
(Látóasszony, tűzön járó táltos papoktól, valamint néhány megmaradt szájhagyományból tudom: az Egyetlen, a Legszebb, Legtürelmesebb és Leghatalmasabb Urunk minket szeret. Nagy tud lenni a haragja Ő Neki. És zárásul, paraszt szomszédaim egyikét idézem, aki mondta a minap, hogy ami késik, nem múlik: Igazságosztó, Magyarul Értő, Egy Istenünk előbb utóbb lesújt. És rendet vág. Úgy bizony!)
.
Sajnállak titeket Mindig idegenek
Igen, nem gyűlöllek
Sajnállak
Mert ha gyűlölnélek
Magammal is azt tenném
„jütt-ment” vagyok én is
és e Haza befogadott
bár nap mint nap érzem
igazán nem szeret
lehet nem is tud
és nem is csoda
annyi volt itt az árulás már
s a köpönyegforgatás
Bizalmatlanná vált
a magyar ég
Én hazámra nem haragszom
Nem tehetem
Reggel délben este ölel
Hegyeivel, vizeivel simogat, táplál
S a nyelv
Ez, a magyar, jó emberek
mit most használok
A papírt cirógatja
És így a szemem is
És majd a lelkem
És kihez majd eljut
Szavam
Édesen (vagy: mikor-milyen…)
Magyarul.
Sajnállak titeket
Senki és semmiháziak
Nektek a Nap ott fent
Mindegy hol süt
A madarakat sem ismerhetitek
És nem tud hozzátok szólni
A legegyszerűbb mezei virág sem
Színük és illatuk marad mindig idegen.
És nem szólok itt már semmit semmi másról, sorolhatnám mit jelent magyar barát-testvértől kézfogás, vigasztaló szó, közös gondolkodás, ne adja Isten, dühöt nemző, magyar baráttal együtt, a magyarért sírás. Elmagyarázhatnám, de nem vitás: fölösleges, ha nem érzed, mit én mikor a Szózatot éneklem, vagy fölmondom.
Sajnállak, mindig idegen
Nem gyűlöllek,
ám most hangom megemelem
És figyelmeztetlek
- én már csak ilyen vagyok-
Még ha hazám nem is szeret igazán
Bántani őt én nem hagyom
Üzenem, innen,
És hallja idegen, magyarul, Párizsban,
Londonban s Berlinben:
Csak óvatosan.
A magyart többé ne bántsd!
Ne merd!
Elég!
Van hely széles e világon.
Menj, ha itt neked nem édes a szó, a víz, a nő.
Menj, tágasabb odakint!
Menj, és hallgasd!
Keress magadnak egy helyet
És egy másik, bármilyen nyelvet!.
Az enyémet, az édes magyart
Többé ne kínozd!
(Látóasszony, tűzön járó táltos papoktól, valamint néhány megmaradt szájhagyományból tudom: az Egyetlen, a Legszebb, Legtürelmesebb és Leghatalmasabb Urunk minket szeret. Nagy tud lenni a haragja Ő Neki. És zárásul, paraszt szomszédaim egyikét idézem, aki mondta a minap, hogy ami késik, nem múlik: Igazságosztó, Magyarul Értő, Egy Istenünk előbb utóbb lesújt. És rendet vág. Úgy bizony!)
.
Címkék:
eduardo rozsa flores,
irodalom,
költészet,
literatura,
magyarság,
poesía,
Rózsa-Flores Eduardo,
vers
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése