.png)
Az alább követő anyagot az Index.hu-tól vettem át. Bár sok állítással nem értek egyet, idő függvényében majd, a közeljövőben kifejtem a véleményem, mindenesetre tanulságosnak és hasznosnak tartom.
Ajánlom mindenkinek figyelmébe. A cikkben az áthallások, nem véletlenek...
(Országok a rendszerváltásuk után 18 évvel - 2. rész)
Magyarország tizennyolc éve váltott rendszert, de még mindig számos terhet hordunk a múltból. Hogy csak néhányat említsünk: az adatvédelmi törvény kis híján erősebbnek bizonyult a Nagy Imre-per hanganyagának lejátszásánál, nagy tömegekben él nosztalgia a forradalom utáni kivégzésekben fogant diktatúra iránt, Kádár Jánost az ország nagy része tekinti a 20. század kimagasló történelmi személyiségének. Hol tartottak más országok 18 évvel saját rendszerváltásuk után? Sorozatunk első részében Dél-Afrikáról írtunk, a második részében Olaszországot nézzük meg 1963-ban, 18 évvel azután, hogy az ország egész területe felszabadult a fasizmus alól. A helyzetet Horváth Jenő egyetemi magántanárral, a grotius.hu főszerkesztőjével elemeztük.
A fasiszta Olaszország vesztesen került ki a második világháborúból. Északon a régi rendszert a náci Németország tartotta mesterségesen életben a háború utolsó két évében, a felszabadulás után éveken át a szövetségesek megszállása alatt állt egész Olaszország.
Mi volt a helyzet 1963-ban a diktatúra utódpártjával? Egyáltalán: volt-e utódpárt, illetve olyan párt, amelyik valamilyen szinten közösséget vállal a diktatúra pártjával?
A háború után az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek volt a feladata az új alkotmány megalkotása. A gyűlés tagjainak egy részét kijelölték, másokat választottak, így jóval legitimebb volt, mint például Magyarországon az 1989-ben összeült Nemzeti Kerekasztal. (Mellesleg: Magyarországnak máig nincs új alkotmánya.) Az új alkotmány kimondta: a fasiszta párt újjászervezése tilos.
Ha hivatalosan nem is lehetett utódpártot csinálni, a fasiszták egyes szimbólumai visszaköszöntek az Olasz Szociális Mozgalomnál. A fekete inget például megtartották, Mussolini özvegyét ajnározták. Vezetőik az egykori fasiszták másod-, de inkább harmadvonalbeli politikusai közül kerültek ki. (Az elsővonalbelieket agyonlőtték.)
A párt először gyenge volt, országos megvetés övezte, politikai karanténba zárták, vagyis semelyik párt sem kormányzott vele. A parlamentbe főleg a déliek és a kispolgárok szavazataival jutott be, legjobb esetben 6-7 százalékos eredményt ért el, az 1963-as választáson 5 százalékot szerzett. (Az Olasz Szociális Mozgalom 1995-ben beolvadt Gianfranco Fini Nemzeti Szövetségébe.)
Hogyan ítélték meg 1963-ban a diktátor személyét?
Még túlságosan közel volt a világháborús vereség, a nemzeti megaláztatás, amiért Mussolinit tartották felelősnek. Néhány őrülten kívül senki sem ápolta az emlékét, mítosza nem maradt. Majd csak a világháború után harminc-negyven évvel kezdődik meg – hasonlóan kicsit Horthy Miklóshoz – Mussolininek egy történelmi újraértékelése, amikor már nemcsak a bűneit, hanem az érdemeit is számba veszik. Ebben élen jár Alessandra Mussolini, a diktátor unokája, aki 2003 óta tagja az Európai Parlamentnek.
Milyen volt 1963-ban az életszínvonal Olaszországban?
Japánhoz és Németországhoz hasonlóan Olaszország is viharos, évi tízszázalékos gazdasági növekedést produkált a második világháború után, egészen 1970-ig. A bérek a duplájukra nőttek, új lakások épültek, és egy Fiat 500-ast, a híres cinquecentót már egy munkáscsalád is megengedhetett magának.
Volt-e olyan nagyformátumú vezetője az országnak 1963-ban, aki a széles közvélemény körében nagy közmegbecsülésnek örvend?
Az ország bővelkedett ilyen vezetőkben. Egy viszonylag fiatal politikusgeneráció irányította az országot, a fasizmus előttiek ugyanis meghaltak addigra. Az újak már az ellenállásban nevet szereztek maguknak, majd a háború után az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben is együtt dolgoztak évekig, szinte mindegy volt, ki honnan, melyik pártból jött. Ők voltak a köztársaság alapítóatyái, akik nagy közmegbecsülésnek örvendtek. Például az 1978-ban meggyilkolt kereszténydemokrata Aldo Moro, aki egy katolikus politikai mozgalom tagjaként szállt szembe a fasiszta rezsimmel, és éppen 1963-ban a vezetésével jött létre az ország első balközép kormánya a szocialisták részvételével.
Mennyire voltak még jelen 1963-ban a politikai életben, a közéletben, a közigazgatásban olyan személyek, akik a diktatúra alatt is befolyásos pozícióban voltak?
Egyáltalán nem. Az előző rezsim prominens képviselői nem élték túl a felszabadulást. Az alkotmány megkövetelte, hogy az előző rendszert a közigazgatásban szolgáló vezetők nem tölthetnek be hasonló funkciót, kisöpörték őket az államigazgatásból. A Mussolini-rezsimmel jó viszonyt ápoló nagyvállalkozók időben átálltak, és amúgy sem voltak párttagok.
Volt-e valamiféle nemzeti megbékélés a diktatúra támogatói és az új rend hívei között?
Mivel a háború után a közhangulat egyértelműen antifasiszta volt, ezért az új hatalom egy nagyvonalú gesztussal – a kommunista Palmiro Togliatti igazságügyi minisztersége idején – amnesztiarendeletet adott ki: kiengedték azokat, akik nem követtek el népellenes bűncselekményeket, vagyis a kisfasisztákat nem álltak neki üldözni. 1948-ban már választhattak is a fasiszta párt egykori mezei tagjai, sőt egyes déli körzetekben még választhatóak is voltak.
Volt-e nosztalgia a múlt iránt?
Legfeljebb csak apró-cseprő dolgokban. Mussolini idején bezzeg pontosan jártak a vonatok. Vagy: a fasizmus alatt nem volt maffia, mert agyonlőtték őket. Nem volt bűnözés, mert a tolvajokat kényszermunkára ítélték. A demokráciák örök hátránya ez a diktatúrákkal szemben, de Olaszországban komolyan senki sem sírta vissza a fasizmust a rendszerváltás után tizennyolc évvel, és most sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése