.png)
.
Erő és Hit kell
Az én nemzet koncepcióm nagyon egyszerű: szabad akaratú magyar emberek közössége a Szent Korona oltalma alatt- mondta Rózsa-Flores Eduardo, újságíró, író, aki a kommunizmusról, a hitről és megtalált magyarságáról beszélt a Demokratának.
Édesapja Rózsa György, magyar származású képzőművész, s ahogy egyszer fogalmazott, hithű kommunista, igazi forradalmár. Édesanyja Nelly Flores, katalán származású, katolikus tanítónő. Ön Bolíviában született. Politikai okokból a 1970-es években Chilébe kellett menniük, ahol ön már kiskamaszként a Ramona Parra brigádban falfirkákat rajzolt Allende-t támogatva. Mit értett meg gyerekként a kommunizmus ideáiból és a dél-amerikai helyzetből?
Azt hiszem, hogy az ellentétek mindig segítenek. Édesapám elkötelezettsége, legyen az politikai, társadalmi vagy művészeti, nagyon nagy hatással volt rám. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor édesapám elvitt Santa Cruz egyik legszegényebb negyedébe, ahol művészetekre tanította a gyerekeket. A szegénynegyedbe vitt engem és azokat a tanítványait, akiket a Szépművészeti Iskolában tanított, hogy közösen tanítsanak rajzot, festészetet, és művészettörténetet, azoknak, akik másképpen sosem jutottak volna ezekhez a ismeretekhez. Így barátkoztam össze a szegénynegyedből való gyerekekkel, és megtanultam a gondolkodásuk és általános értékeik, és nem a társadalmi származásuk alapján megítélni őket. Édesanyám a klasszikus keresztény erkölcs szerint nevelt egészen a kamaszkoromig, amikor már saját döntéseket hoztam. Valójában édesanyám volt a család feje, az ő feladata volt a szervez
és és az irányítás, a fegyelmezés is az ő feladata volt... Édesapám bohém emberként, kommunistaként jól kiegészítette őt szabad gondolkodásával, és az emberekért érzett felelősségtudatával. Úgy hiszem, hogy szerencsés voltam és vagyok, hogy ilyen családba születtem. Amivé lettem, innen táplálkozik. Chile nagyon kedves számomra, ott maradtak gyerekkori barátaim, színek, illatok, ízek. Az utolsó amerikai föld volt hosszú, túlontúl hosszú évekig, amire léptem. Ameddig élek, nagyon értékes hivatkozási pont lesz az életemben, ott ért véget a gyermekkorom, és ott ért az a felismerés, ami azóta is vezet az utamon, hogy nem az egyén számít, hanem az ügy, és az értékek. Döntést kell hoznunk. Ha nem, akkor a tünékeny földi létünknek sincs értelme.
Édesapja kapcsolatban állt Che Guevara-val Bolíviában. Milyen képe van a gerillaharcosról?
Monje, a bolíviai kommunista párt akkori első titkára moszkvai utasításra visszamondta a gerilláknak korábban ígért segítséget, és a szabad csapatot sorsukra hagyták. Ekkor néhányan, köztük az édesapám is, ellenszegültek ennek döntésnek, és Chilébe menekítették a kevés gerilla túlélőt. Édesapámat ezért kizárták a bolíviai kommunista pártból. Meggyőződésem, hogy Che Guevara alakja a hatvanas években minden generáció számára, így vagy úgy meghatározó volt. Úgy nőttem fel, hogy a magára hagyott Che Guevara képe vésődött az agyamba, és azoké a kommunista párton belüli kiskirályoké, akik az idő múlásával visszataszító férgekké változtak át. Alaposan megismertem, előbb Chilében, majd később a svédországi száműzetésben az egykori szocialista táborban szánalmas cselekedeteiket, erkölcstelenségüket, és önelégültségüket. Állítólag ők lettek volna a forradalom élcsapata, sőt, ők lettek volna azok, akik majd megváltják a világot. Kamaszként rájöttem, hogy ez nem így van. Ez az önzőségről szól, arról, hogy féltve őrzik a kommunista párton belül elfoglalt pozíciójukat, és nem arról, ami igazán számított nekem akkor: a latin-amerikai forradalom.
Che Guevára példakép volt bizonyos tekintetben. Mint aki a végsőkig kitart, harcol és meghal ha kell, meggyőződéséért. Azóta, enyhén szólva, árnyaltabb lett a „Che –képem”. Tudok a Kubai törvénytelen tömeges kivégzésekről amelyeket irányított, és amelyekben tevőlegesen részt is vett, tudok arról, hogy milyen brutális volt saját elvtársaival ha azt éppen jónak látta a, tudom, milyen csapnivaló katonai vezető volt a gyakorlatban...Lásd a bolíviai kalandját, mikor végig, következetesen, az ellenkezőjét tette mindannak, amit korábban leírt katonai elméleti dolgozataiban. Hát, kérem, egy ilyen alak nem lehet többé az ember példaképe.
A vitathatatlan hősök azok a bolíviai kiskatonák és tisztek, akik kifüstölték a gerillákat, akik elfogták Ernesto Guevarat. Ezek a kiskatonák és tisztek hazájukat védték. Semmi sem lehet ennél értékesebb és fontosabb.
Családja Allende bukása után politikai menekültként hagyta el Chilét. Előbb Svédországba, majd a kádári Magyarországra kerültek. Itt tanult meg magyarul. Milyennek találta az itteni kommunizmust a várakozásokhoz képest?
Más valamit könyvekben olvasni, és más szembesülni vele. Lehetséges, van egy másik valóság, amelyben a szocializmus létezik, tökéletes és igazságos. De az, hogy a bolsevik-kommunista valóság nem ilyen volt, világos és nyilvánvaló számomra. Az erkölcstelenség, a hazugság, és mindazok a bűnök, amelyeket a szocializmus nevében követtek el, megbocsáthatatlanok. Rengeteg mosóporra lenne szükség, hogy mindezt a gyalázatot tisztára mossák. A valóságról beszélek, nem az eszmékről. Nem arról, hogy a társadalmat nem kéne egy igazságosabb útra terelni, de ehhez legelőször a nép valóságos vágyait kell figyelembe vennünk. Ne feledkezzünk meg arról, hogy értük kell tenni, nem ellenük. Gyűlölni kezdtem a politikai-ideológiai szocialista elitet nagyon egyszerű oknál fogva. Ezeket a szánalmas lényeket, érdekembereket csak az érdekelte, hogy megtarthassák hatalmukat és kiváltságaikat. Számukra a szocializmus csak egy álarc, és semmi közük azokhoz, akik a szegénysorból jönnek az élő és érző néphez. Rájöttem, hogy a szocializmusról nem lehet beszélni, sem pedig csinálni, ha nem tiszteljük a szabadságot. Az önrendelkezés joga a nemzeteké illetve azoké az egyéneké, akik a társadalmat alkotják. Ha nem így van, és mi is ugyanazokat a hibákat és bűnöket követjük el, mint ők, akkor mi különböztet meg minket az ellenségeinktől? Más kérdés a hatalom megszerzése. Fegyverrel vagy anélkül. Megszabni egy irányt, és szabályozni a folyamatot. De később nem lehet minden döntést a nép helyett meghozni, akikért megvívtuk a függetlenségi harcot. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy a nép helyett döntsön. Szolgálói, munkásai, ha úgy tetszik, rabszolgái vagyunk egy ügynek. Feladataink és kötelességeink vannak, de egy szemernyivel sincs több jogunk másoknál. Röviden így foglalható össze, hogy miért ábrándultam ki mind a kelet-európai, mind a szovjet szocializmusból.
A nyolcvanas években már az ELTE egyetemi hallgatójaként a La Vanguardia című katalán jobboldali lapnak dolgozott, így alkalma volt 1989-ben végigjárni a kelet-európai rendszerváltások helyszíneit. Azt írta erről a folyamatról, hogy nem tetszett Önnek, mert túl bársonyos, és puha volt. Nem hisz a csendes átmenetben?
Nem, nincs ilyen. „Arculatváltás” csendben, persze. Kezdő, zöldfülű újságíróként lehetőségem volt átélni, és tudósítani néhány kulcsfontosságú eseményről az akkori szocialista Közép-Európában. Romániában interjúkat készítettem az ottani kisebbségben élő magyar értelmiségiekkel, akik a Ceaucescu- rendszer elnyomásában éltek. Láttam a prágai tüntetéseket, vagy ha úgy teszik karneváli felvonulásokat, amelyeket az ultraliberálisok, pacifisták és más csodabogarak szerveztek. A Berlini Fal leomlásánál ott voltam többekkel, hogy annak a komédiának a szemlélője lehessek, amiről még ma is azt mondják, hogy a demokratikus változások kezdete volt Kelet-Európában. Milyen változásokról beszélnek? Egy hajszállal sem lett demokratikusabb semmi. Az történt, hogy átöltözött, és álarcot cserélt a kommunista nómenklatúra, és a nagyon szocialistából nagyon kapitalista lett. Elég, ha egy pillantást vetünk a nagyobb, előzőleg állami, most magántulajdonban lévő nagyvállalatok igazgatóinak vagy tulajdonosainak a nevére, akik a demokratikus változás hajnalán felsorakoztak. Nem változott semmi. A nép? Kapott két banánhéjat és egy útlevelet, hogy most már utazhat szabadon. Ennyi történt. Látszólag a kommunista vezetők kiestek a politikai vezetésből, de a gazdasági hatalmat –és néhány volt „szocialista’ országban a politikait- máig a kezükben tartják, ami láthatatlanná teszi őket, és valójában ugyanazok a banditák irányítják a szegény országokat, mint azelőtt. Berlinből Prágába, majd Albániába mentem, ahol egy nyomorba taszított országgal találkoztam, ami a sztálini diktatúra elnyomása alatt élt. Még a szocialista demokráciáról sem lehetett beszélni, a szabadság és a jog legkisebb jelét sem lehetett érzékelni. Ezen élmények hatására, amelyeknek csupán külső szemlélője voltam, csak gyűlt bennem az indulat. Mennyi hazugság, mennyi igazságtalanság, mindez a kulturált, civilizált és nagy hagyományokkal rendelkező Európa közepén! Az én Dél-Amerikám pedig nagyon- nagyon távol volt.
A magyarországi változásokat is hasonlóan ítélte meg?
Még buliból, 1988-ban elvállaltam a KISZ-titkárságot az ELTE-n. Itt akkor még nem ismert, latin-amerikai módszerekkel sikerült megválasztatnom magamat. Akkor Gyurcsány meg Szilvásy György voltak az Egyetemi és Főiskolai Tanács vezetői. Nekik én szélsőbaloldali-guevarista, trockista, sztálinista voltam, tehát én nem lehetek KISZ-titkár az ELTE-n. Nem baj, mondtam, majd eldöntik a társaim, hogy lehetek-e vagy sem. "Kampányoltam" is, ami akkor itt még szokatlan volt. Ez nem ellenzékiség volt, hanem inkább "elvtárspukkasztás".
Majd, elmentem az országból jó pár évre. Mikor visszajöttem, először 1994-ben, röhögő-görcsöt kaptam: azt hittem valaki viccelődik velem. Hazajövök és mit látok: Horn elvtárs a miniszterelnök. A röhögő görcs elég gyorsan elmúlt...maradt a görcs az országban, bennem a düh nőtt meg...és azóta is, csak nő és nő. Az ország becsapva, a nép boldog a morzsákkal, a nemzet pedig sehogyan sem akar magára találni.
A katalán lap belső munkatársaként jutott el 1991-ben Horvátországba, ahol a frontvonalról tudósított az eseményekről. A külföldi sajtó Byronhoz és Hemingwayhez hasonlította akkor, amikor fegyvert fogott, és beállt harcolni a horvátok oldalán. Miért érzett késztetést erre?
Egy igaz ügyért folyt a harc a szemem előtt. Ez volt az, amire vártam, amióta csak az eszemet tudtam. Fölényesnek vagy önelégültnek tűnhet, amit mondok, de egyszerű döntés volt, talán egész eddigi életem során a legegyértelműbb és legtisztább. Egyfelől azért döntöttem így, mert három hónapnyi tudósítói munka után, szinte az első frontvonalból, láttam egy gyakorlatilag fegyvertelen nemzet haragját és szenvedését, akik ennek ellenére szembeszálltak Európa akkor negyedik legerősebb hadseregével azért, hogy a szabadságukat és függetlenségüket kivívják. Másfelől az ENSZ embargót vetett ki a fegyverszállításra egész Jugoszlávia területén, ezzel büntetve a horvátokat és más elnyomott nemzeteket, és kis túlzással azt várta, hogy kövekkel és botokkal védjék meg magukat. Minden nemzetközi szervezet egy jól megfizetett bolhacirkusz, amely nem csinál semmit. Ha a tévesen "közösségnek " nevezett egyesült nemzetek szervezete nem lett volna önző és gyáva, Bosznia, Horvátországot követően nem szenvedett volna annyit, mint amennyit szenvedett, a szerbek nem erőszakoltak volna meg több tízezer boszniai asszonyt, nem mészároltak volna le annyi csecsemőt, öreget, védtelen embert. Mindezt láttam, mint újságíró, aki ott volt azon a helyen, abban a pillanatban, amikor mindez megtörtént. A megfelelő helyen voltam, a megfelelő pillanatban.
Később a Nemzetközi Egység parancsnoka lett, amely az árpádkori falut, Szentlászlót védte. Miért vállalt ekkora felelősséget egy európai nép szabadságharcában, amely nem az ön sajátjainak a függetlenségéről szólt?
Az egyik oldalon Európa akkori negyedik legerősebb hadserege állt, a Jugoszláv Néphadsereg, vörös csillagos zászló alatt, a katonák sisakján vörös csillagocskákkal. A másikon mi, a Horvát Nemzeti Gárda, és mint mondottam szinte csak botokkal felfegyverkezve...Leírhatatlan stréberséggel vadásztunk a vörös csillagocskákra, és hatalmas volt az öröm, mikor néha- néha kiütöttünk egyet a sorból. Ami csalódottság volt bennem a 80-ás évek vége felé, düh és mára gyűlölet lett. A kommunizmus majdnem 100 millió áldozata túltesz minden korábbi bárki által elkövetett gonoszságon. És még egy -számomra legalábbis- nagyon fontos dolog: a horvátországi Szentlászlón, a harcok alatt, mondtam ki először azt, hogy „magyar vagyok”. Én haza, és hazára találtam.
Hogy érti?
Mint általában mindig és mindenben, ebben is szerencsésnek mondhatom magamat: ott és akkor kellett rájönnöm, hova tartozom és mi is vagyok valójában, mikor ez, szerintem, a legtermészetesebb volt. Szépen csendben, mindenféle csinnadratta nélkül. Mégha addig nem is éreztem szükségét annak, hogy kinyilvánítsam hovatartozásomat, Szentlászlón a háborúban, épp egy tűzszünet alatt, a falu főutcáján mentem, amikor egy helybeli magyar paraszt bácsi megállított és azt kérdezte: ki fia borja vagyok? Automatikusan rávágtam, hogy: magyar volnék! Ennyi. Utána hihetetlenül jól éreztem magam és ez az örömszerűség kitart a mai napig. Egy kicsit olyan volt, mint egy fogadalom tétel. Tudom, nem elég kimondani valamit, mert cselekedet nélkül a szó árva, hosszú távon halott.
Gyermekkorában a jezsuitáknál tanult, felnőtt fejjel Jeruzsálembe ment fellelni a zsidó gyökereit, majd muzulmán hitre tér. Jelenleg a magyarországi iszlám közösség alelnöke. Blogján az iszlám világot érintő kérdésekkel foglalkozik, szinte napról napra végigköveti a gázai eseményeket. Zsidó gyökerekkel, muszlim hittel, harcedzett katonaként, vagy a szabadságot kereső emberként milyennek hogyan ítéli meg a közel-keleti háborút?
Tisztázzunk valamit: bár nem vagyok antiszemita, nem is lehetek az, rettenetesen zavar és elutasítom a „lezsidózásomat”. Előszór is édesapám Rózsa György, Obermayer Matild (katolikus osztrák, bécsi) és Rózsa Ede (katolikus, budapesti) gyermeke. Rózsa Ede édesanya Vrsalic Ana (katolikus, morvái horvát) és Rozensweigt Dániel (zsidó, kassai). 1991-ben Horvátországban a Horvát Nemzeti Gárda tagjaként úgy döntöttem, propaganda célokból előveszem a zsidó kártyát. Az ügyeletes cionista propagandisták -támogatván a szerb támadó oldalt- ugyanis folyamatosan ostromolták a nemzetközi sajtót azzal, hogy "nézzetek, ím, a "genetikailag" usztasa horvátok, akik a II. világháborúban is ennyi meg ennyi szegény zsidót, szerbet, cigányt mészároltak le, megint előkerültek”. Ekkor vettem elő a nagyapámat, akinek csak az apja volt zsidó, és akit a magyar nyilasok a Duna-parton agyonlőttek 1945 elején. Előálltam, hogy íme, itt vagyok én, akinek nagyapját a nácik ölték meg, és mégis ezen az oldalon állok, fegyverrel a kézben! Egyértelműsítvén azt, hogy én úgy gondolom, a nácik a másik oldalon vannak, vörös csillagocska ide vagy oda. Azóta hordom mint stigmát a "zsidósságomat”, amihez természetesen semmi közöm. Ajánlom, nézze meg a Chico c. filmemet, benne talál majd utálást életem erre az epizódjára. (A film letölthető a http:szentlaszlo.blogspot c. oldalról) Hogy miért vagyok muszlim? Mert én annak vallom magamat, és azért mert azt vallom, hogy Egy az Isten és Mohamed az Ő prófétája! A muszlimság, az Iszlám nem nemzeti, származás függvénye. Felismerés és hitvallás kérdése. Tévedésben vannak, akik esetleg úgy gondolják az iszlám "arab vallás", a muszlimok többsége nemhogy nem arab, arabul sem beszél. A közel-keletről nagyon röviden: Palesztinában 1948-ig többé kevésbe megfértek egymás mellett muszlimok, keresztények és zsidók, azaz izraeliták. Utóbbit fontosnak tartom hangsúlyozni. Emlékeztetni szeretnék, és ez tény, hogy zsidó, vallását gyakorló ember és a cionista vadállatja között óriási különbség van. Nem egy zsidó közösség van a világon, de a cionista torz-államban is, amely kikéri magának ha izraelinek nevezik őket. Sokan palesztin útlevéllel rendelkeznek, elutasítják tehát „Izrael” állam létét, mert Istent káromló tákolmánynak tartják. De ezt akár itt abba is hagyhatjuk, mert nyilván ez „belső” zsidó ügy. Az a véleményem, hogy akik ma „Izraelt” vezetik, jól megtanulták a leckét...Ha Goebbels és Himmler ma élnének, nekem legalábbis nem kétséges ez, ott állnának valamelyik Gázán kívüli dombocskán és „hórát” járnának együtt a cionistákkal.
Családi hátteréből kiindulva azt várhatnánk, hogy a hazai politikai életben a baloldalon keresi politikai szövetségeseit. 2002-ben mégis, ha rövid időre is, de belépett a Fideszbe. Miért választotta ezt a pártot?
Ezek szerint, Ön jobboldalinak tartja a Fideszt? Na, ja. Ez a válaszom. 2002-től, egy nagyon hosszú ideig én is azt hittem, azt akartam hinni. Azóta, hála az égnek, kigyógyultam.
Egyszemélyes alapítója a Nemzeti Anarchista Pártnak, jelmondata „A nemzetért az állam ellen.” Nem érzi ellentmondásnak? Az államot a nemzet hozza létre.
Nem, a Nemzet az állam fölött áll. Az állam a nemzet legitimációja nélkül nem más csak az: állam. Azaz egy politikai akármi, entitás akár, misztika és szakralitás nélkül. Mechanizmus mely nincs „jóban” sem a nemzettel sem Istennel. Az én nemzet koncepcióm nagyon, talán brutálisan, egyszerű: szabad akaratú magyar emberek közössége a Szent Korona oltalma alatt.
Az idő és a papír szabta korlátok miatt, most nem tudom ezt jobban kifejteni...ez különösen szomorú, akkor mikor tudom, hogy a fogalmakat is meg kellene magyarázni. Mert itt már lassan senki nem tudja mit jelent a Szent Korona, mi az, hogy szabad akaratú, mi az, hogy magyar...
Ön milyennek látja Magyarországot és a magyar nemzetet?
Magyarország csupán politikai fogalom és mint olyan –szerintem- nem túl sokat jelent. Egy nem túl nagy telek amibe belerondítottak, most pedig bagóért adják és veszik. A Magyar Nemzet viszont alszik. Mondanom sem kell talán, hogy legnagyobb vágyaim között szerepel nemzetem felébredésénél, újjászületésénél jelen lenni, segíteni ha kell. Semmiképpen nem tartozom azok közzé, akik nemzethalálról vizionálnak. Az olyanokkal is baj van. Itt erő és Hit kell. Hit elsősorban, és nem siránkozás. Ha Hitünk van és erős, akkor tudjuk: Isten kezében van nemzetünk...és akkor: mi bajunk lehet?
Önnek mit jelent a szabadság, mikor lehet az egyén és a nemzet szabad?
Egyén és nemzet az egy egység. Absztrakt nemzet nem létezik, aki nem tartozik őszintén és elkötelezetten valahova, az egy hazátlan bitang, mint ezek a nagy telek vásárló modern kupecek, akiknek e táj csupán telekkönyvi kivonat, térkép. Az egyén szabadsága pedig, időben és térben, összefügg a Nemzet szabadságával. Világosabban: én magyar ember vagyok, aki –mikor milyen eszközzel- Hazám szabadságáért küzdök. Míg a magyar nemzet nem lesz újra szabad, én sem lehetek az.
Az interjút készítette: Usztics Anna Megjelent szerkesztett változatban a DEMOKRATA 2009/2 számában 2009, január 27-én
Átvette a Független Újságírók Szövetsége
.
Azt hiszem, hogy az ellentétek mindig segítenek. Édesapám elkötelezettsége, legyen az politikai, társadalmi vagy művészeti, nagyon nagy hatással volt rám. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor édesapám elvitt Santa Cruz egyik legszegényebb negyedébe, ahol művészetekre tanította a gyerekeket. A szegénynegyedbe vitt engem és azokat a tanítványait, akiket a Szépművészeti Iskolában tanított, hogy közösen tanítsanak rajzot, festészetet, és művészettörténetet, azoknak, akik másképpen sosem jutottak volna ezekhez a ismeretekhez. Így barátkoztam össze a szegénynegyedből való gyerekekkel, és megtanultam a gondolkodásuk és általános értékeik, és nem a társadalmi származásuk alapján megítélni őket. Édesanyám a klasszikus keresztény erkölcs szerint nevelt egészen a kamaszkoromig, amikor már saját döntéseket hoztam. Valójában édesanyám volt a család feje, az ő feladata volt a szervez
és és az irányítás, a fegyelmezés is az ő feladata volt... Édesapám bohém emberként, kommunistaként jól kiegészítette őt szabad gondolkodásával, és az emberekért érzett felelősségtudatával. Úgy hiszem, hogy szerencsés voltam és vagyok, hogy ilyen családba születtem. Amivé lettem, innen táplálkozik. Chile nagyon kedves számomra, ott maradtak gyerekkori barátaim, színek, illatok, ízek. Az utolsó amerikai föld volt hosszú, túlontúl hosszú évekig, amire léptem. Ameddig élek, nagyon értékes hivatkozási pont lesz az életemben, ott ért véget a gyermekkorom, és ott ért az a felismerés, ami azóta is vezet az utamon, hogy nem az egyén számít, hanem az ügy, és az értékek. Döntést kell hoznunk. Ha nem, akkor a tünékeny földi létünknek sincs értelme.Édesapja kapcsolatban állt Che Guevara-val Bolíviában. Milyen képe van a gerillaharcosról?
Monje, a bolíviai kommunista párt akkori első titkára moszkvai utasításra visszamondta a gerilláknak korábban ígért segítséget, és a szabad csapatot sorsukra hagyták. Ekkor néhányan, köztük az édesapám is, ellenszegültek ennek döntésnek, és Chilébe menekítették a kevés gerilla túlélőt. Édesapámat ezért kizárták a bolíviai kommunista pártból. Meggyőződésem, hogy Che Guevara alakja a hatvanas években minden generáció számára, így vagy úgy meghatározó volt. Úgy nőttem fel, hogy a magára hagyott Che Guevara képe vésődött az agyamba, és azoké a kommunista párton belüli kiskirályoké, akik az idő múlásával visszataszító férgekké változtak át. Alaposan megismertem, előbb Chilében, majd később a svédországi száműzetésben az egykori szocialista táborban szánalmas cselekedeteiket, erkölcstelenségüket, és önelégültségüket. Állítólag ők lettek volna a forradalom élcsapata, sőt, ők lettek volna azok, akik majd megváltják a világot. Kamaszként rájöttem, hogy ez nem így van. Ez az önzőségről szól, arról, hogy féltve őrzik a kommunista párton belül elfoglalt pozíciójukat, és nem arról, ami igazán számított nekem akkor: a latin-amerikai forradalom.
Che Guevára példakép volt bizonyos tekintetben. Mint aki a végsőkig kitart, harcol és meghal ha kell, meggyőződéséért. Azóta, enyhén szólva, árnyaltabb lett a „Che –képem”. Tudok a Kubai törvénytelen tömeges kivégzésekről amelyeket irányított, és amelyekben tevőlegesen részt is vett, tudok arról, hogy milyen brutális volt saját elvtársaival ha azt éppen jónak látta a, tudom, milyen csapnivaló katonai vezető volt a gyakorlatban...Lásd a bolíviai kalandját, mikor végig, következetesen, az ellenkezőjét tette mindannak, amit korábban leírt katonai elméleti dolgozataiban. Hát, kérem, egy ilyen alak nem lehet többé az ember példaképe.
A vitathatatlan hősök azok a bolíviai kiskatonák és tisztek, akik kifüstölték a gerillákat, akik elfogták Ernesto Guevarat. Ezek a kiskatonák és tisztek hazájukat védték. Semmi sem lehet ennél értékesebb és fontosabb.
Családja Allende bukása után politikai menekültként hagyta el Chilét. Előbb Svédországba, majd a kádári Magyarországra kerültek. Itt tanult meg magyarul. Milyennek találta az itteni kommunizmust a várakozásokhoz képest?
Más valamit könyvekben olvasni, és más szembesülni vele. Lehetséges, van egy másik valóság, amelyben a szocializmus létezik, tökéletes és igazságos. De az, hogy a bolsevik-kommunista valóság nem ilyen volt, világos és nyilvánvaló számomra. Az erkölcstelenség, a hazugság, és mindazok a bűnök, amelyeket a szocializmus nevében követtek el, megbocsáthatatlanok. Rengeteg mosóporra lenne szükség, hogy mindezt a gyalázatot tisztára mossák. A valóságról beszélek, nem az eszmékről. Nem arról, hogy a társadalmat nem kéne egy igazságosabb útra terelni, de ehhez legelőször a nép valóságos vágyait kell figyelembe vennünk. Ne feledkezzünk meg arról, hogy értük kell tenni, nem ellenük. Gyűlölni kezdtem a politikai-ideológiai szocialista elitet nagyon egyszerű oknál fogva. Ezeket a szánalmas lényeket, érdekembereket csak az érdekelte, hogy megtarthassák hatalmukat és kiváltságaikat. Számukra a szocializmus csak egy álarc, és semmi közük azokhoz, akik a szegénysorból jönnek az élő és érző néphez. Rájöttem, hogy a szocializmusról nem lehet beszélni, sem pedig csinálni, ha nem tiszteljük a szabadságot. Az önrendelkezés joga a nemzeteké illetve azoké az egyéneké, akik a társadalmat alkotják. Ha nem így van, és mi is ugyanazokat a hibákat és bűnöket követjük el, mint ők, akkor mi különböztet meg minket az ellenségeinktől? Más kérdés a hatalom megszerzése. Fegyverrel vagy anélkül. Megszabni egy irányt, és szabályozni a folyamatot. De később nem lehet minden döntést a nép helyett meghozni, akikért megvívtuk a függetlenségi harcot. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy a nép helyett döntsön. Szolgálói, munkásai, ha úgy tetszik, rabszolgái vagyunk egy ügynek. Feladataink és kötelességeink vannak, de egy szemernyivel sincs több jogunk másoknál. Röviden így foglalható össze, hogy miért ábrándultam ki mind a kelet-európai, mind a szovjet szocializmusból.A nyolcvanas években már az ELTE egyetemi hallgatójaként a La Vanguardia című katalán jobboldali lapnak dolgozott, így alkalma volt 1989-ben végigjárni a kelet-európai rendszerváltások helyszíneit. Azt írta erről a folyamatról, hogy nem tetszett Önnek, mert túl bársonyos, és puha volt. Nem hisz a csendes átmenetben?
Nem, nincs ilyen. „Arculatváltás” csendben, persze. Kezdő, zöldfülű újságíróként lehetőségem volt átélni, és tudósítani néhány kulcsfontosságú eseményről az akkori szocialista Közép-Európában. Romániában interjúkat készítettem az ottani kisebbségben élő magyar értelmiségiekkel, akik a Ceaucescu- rendszer elnyomásában éltek. Láttam a prágai tüntetéseket, vagy ha úgy teszik karneváli felvonulásokat, amelyeket az ultraliberálisok, pacifisták és más csodabogarak szerveztek. A Berlini Fal leomlásánál ott voltam többekkel, hogy annak a komédiának a szemlélője lehessek, amiről még ma is azt mondják, hogy a demokratikus változások kezdete volt Kelet-Európában. Milyen változásokról beszélnek? Egy hajszállal sem lett demokratikusabb semmi. Az történt, hogy átöltözött, és álarcot cserélt a kommunista nómenklatúra, és a nagyon szocialistából nagyon kapitalista lett. Elég, ha egy pillantást vetünk a nagyobb, előzőleg állami, most magántulajdonban lévő nagyvállalatok igazgatóinak vagy tulajdonosainak a nevére, akik a demokratikus változás hajnalán felsorakoztak. Nem változott semmi. A nép? Kapott két banánhéjat és egy útlevelet, hogy most már utazhat szabadon. Ennyi történt. Látszólag a kommunista vezetők kiestek a politikai vezetésből, de a gazdasági hatalmat –és néhány volt „szocialista’ országban a politikait- máig a kezükben tartják, ami láthatatlanná teszi őket, és valójában ugyanazok a banditák irányítják a szegény országokat, mint azelőtt. Berlinből Prágába, majd Albániába mentem, ahol egy nyomorba taszított országgal találkoztam, ami a sztálini diktatúra elnyomása alatt élt. Még a szocialista demokráciáról sem lehetett beszélni, a szabadság és a jog legkisebb jelét sem lehetett érzékelni. Ezen élmények hatására, amelyeknek csupán külső szemlélője voltam, csak gyűlt bennem az indulat. Mennyi hazugság, mennyi igazságtalanság, mindez a kulturált, civilizált és nagy hagyományokkal rendelkező Európa közepén! Az én Dél-Amerikám pedig nagyon- nagyon távol volt.
A magyarországi változásokat is hasonlóan ítélte meg?
Még buliból, 1988-ban elvállaltam a KISZ-titkárságot az ELTE-n. Itt akkor még nem ismert, latin-amerikai módszerekkel sikerült megválasztatnom magamat. Akkor Gyurcsány meg Szilvásy György voltak az Egyetemi és Főiskolai Tanács vezetői. Nekik én szélsőbaloldali-guevarista, trockista, sztálinista voltam, tehát én nem lehetek KISZ-titkár az ELTE-n. Nem baj, mondtam, majd eldöntik a társaim, hogy lehetek-e vagy sem. "Kampányoltam" is, ami akkor itt még szokatlan volt. Ez nem ellenzékiség volt, hanem inkább "elvtárspukkasztás".
Majd, elmentem az országból jó pár évre. Mikor visszajöttem, először 1994-ben, röhögő-görcsöt kaptam: azt hittem valaki viccelődik velem. Hazajövök és mit látok: Horn elvtárs a miniszterelnök. A röhögő görcs elég gyorsan elmúlt...maradt a görcs az országban, bennem a düh nőtt meg...és azóta is, csak nő és nő. Az ország becsapva, a nép boldog a morzsákkal, a nemzet pedig sehogyan sem akar magára találni.
A katalán lap belső munkatársaként jutott el 1991-ben Horvátországba, ahol a frontvonalról tudósított az eseményekről. A külföldi sajtó Byronhoz és Hemingwayhez hasonlította akkor, amikor fegyvert fogott, és beállt harcolni a horvátok oldalán. Miért érzett késztetést erre?
Egy igaz ügyért folyt a harc a szemem előtt. Ez volt az, amire vártam, amióta csak az eszemet tudtam. Fölényesnek vagy önelégültnek tűnhet, amit mondok, de egyszerű döntés volt, talán egész eddigi életem során a legegyértelműbb és legtisztább. Egyfelől azért döntöttem így, mert három hónapnyi tudósítói munka után, szinte az első frontvonalból, láttam egy gyakorlatilag fegyvertelen nemzet haragját és szenvedését, akik ennek ellenére szembeszálltak Európa akkor negyedik legerősebb hadseregével azért, hogy a szabadságukat és függetlenségüket kivívják. Másfelől az ENSZ embargót vetett ki a fegyverszállításra egész Jugoszlávia területén, ezzel büntetve a horvátokat és más elnyomott nemzeteket, és kis túlzással azt várta, hogy kövekkel és botokkal védjék meg magukat. Minden nemzetközi szervezet egy jól megfizetett bolhacirkusz, amely nem csinál semmit. Ha a tévesen "közösségnek " nevezett egyesült nemzetek szervezete nem lett volna önző és gyáva, Bosznia, Horvátországot követően nem szenvedett volna annyit, mint amennyit szenvedett, a szerbek nem erőszakoltak volna meg több tízezer boszniai asszonyt, nem mészároltak volna le annyi csecsemőt, öreget, védtelen embert. Mindezt láttam, mint újságíró, aki ott volt azon a helyen, abban a pillanatban, amikor mindez megtörtént. A megfelelő helyen voltam, a megfelelő pillanatban.
Később a Nemzetközi Egység parancsnoka lett, amely az árpádkori falut, Szentlászlót védte. Miért vállalt ekkora felelősséget egy európai nép szabadságharcában, amely nem az ön sajátjainak a függetlenségéről szólt?
Az egyik oldalon Európa akkori negyedik legerősebb hadserege állt, a Jugoszláv Néphadsereg, vörös csillagos zászló alatt, a katonák sisakján vörös csillagocskákkal. A másikon mi, a Horvát Nemzeti Gárda, és mint mondottam szinte csak botokkal felfegyverkezve...Leírhatatlan stréberséggel vadásztunk a vörös csillagocskákra, és hatalmas volt az öröm, mikor néha- néha kiütöttünk egyet a sorból. Ami csalódottság volt bennem a 80-ás évek vége felé, düh és mára gyűlölet lett. A kommunizmus majdnem 100 millió áldozata túltesz minden korábbi bárki által elkövetett gonoszságon. És még egy -számomra legalábbis- nagyon fontos dolog: a horvátországi Szentlászlón, a harcok alatt, mondtam ki először azt, hogy „magyar vagyok”. Én haza, és hazára találtam.
Hogy érti?
Mint általában mindig és mindenben, ebben is szerencsésnek mondhatom magamat: ott és akkor kellett rájönnöm, hova tartozom és mi is vagyok valójában, mikor ez, szerintem, a legtermészetesebb volt. Szépen csendben, mindenféle csinnadratta nélkül. Mégha addig nem is éreztem szükségét annak, hogy kinyilvánítsam hovatartozásomat, Szentlászlón a háborúban, épp egy tűzszünet alatt, a falu főutcáján mentem, amikor egy helybeli magyar paraszt bácsi megállított és azt kérdezte: ki fia borja vagyok? Automatikusan rávágtam, hogy: magyar volnék! Ennyi. Utána hihetetlenül jól éreztem magam és ez az örömszerűség kitart a mai napig. Egy kicsit olyan volt, mint egy fogadalom tétel. Tudom, nem elég kimondani valamit, mert cselekedet nélkül a szó árva, hosszú távon halott.
Gyermekkorában a jezsuitáknál tanult, felnőtt fejjel Jeruzsálembe ment fellelni a zsidó gyökereit, majd muzulmán hitre tér. Jelenleg a magyarországi iszlám közösség alelnöke. Blogján az iszlám világot érintő kérdésekkel foglalkozik, szinte napról napra végigköveti a gázai eseményeket. Zsidó gyökerekkel, muszlim hittel, harcedzett katonaként, vagy a szabadságot kereső emberként milyennek hogyan ítéli meg a közel-keleti háborút?
Tisztázzunk valamit: bár nem vagyok antiszemita, nem is lehetek az, rettenetesen zavar és elutasítom a „lezsidózásomat”. Előszór is édesapám Rózsa György, Obermayer Matild (katolikus osztrák, bécsi) és Rózsa Ede (katolikus, budapesti) gyermeke. Rózsa Ede édesanya Vrsalic Ana (katolikus, morvái horvát) és Rozensweigt Dániel (zsidó, kassai). 1991-ben Horvátországban a Horvát Nemzeti Gárda tagjaként úgy döntöttem, propaganda célokból előveszem a zsidó kártyát. Az ügyeletes cionista propagandisták -támogatván a szerb támadó oldalt- ugyanis folyamatosan ostromolták a nemzetközi sajtót azzal, hogy "nézzetek, ím, a "genetikailag" usztasa horvátok, akik a II. világháborúban is ennyi meg ennyi szegény zsidót, szerbet, cigányt mészároltak le, megint előkerültek”. Ekkor vettem elő a nagyapámat, akinek csak az apja volt zsidó, és akit a magyar nyilasok a Duna-parton agyonlőttek 1945 elején. Előálltam, hogy íme, itt vagyok én, akinek nagyapját a nácik ölték meg, és mégis ezen az oldalon állok, fegyverrel a kézben! Egyértelműsítvén azt, hogy én úgy gondolom, a nácik a másik oldalon vannak, vörös csillagocska ide vagy oda. Azóta hordom mint stigmát a "zsidósságomat”, amihez természetesen semmi közöm. Ajánlom, nézze meg a Chico c. filmemet, benne talál majd utálást életem erre az epizódjára. (A film letölthető a http:szentlaszlo.blogspot c. oldalról) Hogy miért vagyok muszlim? Mert én annak vallom magamat, és azért mert azt vallom, hogy Egy az Isten és Mohamed az Ő prófétája! A muszlimság, az Iszlám nem nemzeti, származás függvénye. Felismerés és hitvallás kérdése. Tévedésben vannak, akik esetleg úgy gondolják az iszlám "arab vallás", a muszlimok többsége nemhogy nem arab, arabul sem beszél. A közel-keletről nagyon röviden: Palesztinában 1948-ig többé kevésbe megfértek egymás mellett muszlimok, keresztények és zsidók, azaz izraeliták. Utóbbit fontosnak tartom hangsúlyozni. Emlékeztetni szeretnék, és ez tény, hogy zsidó, vallását gyakorló ember és a cionista vadállatja között óriási különbség van. Nem egy zsidó közösség van a világon, de a cionista torz-államban is, amely kikéri magának ha izraelinek nevezik őket. Sokan palesztin útlevéllel rendelkeznek, elutasítják tehát „Izrael” állam létét, mert Istent káromló tákolmánynak tartják. De ezt akár itt abba is hagyhatjuk, mert nyilván ez „belső” zsidó ügy. Az a véleményem, hogy akik ma „Izraelt” vezetik, jól megtanulták a leckét...Ha Goebbels és Himmler ma élnének, nekem legalábbis nem kétséges ez, ott állnának valamelyik Gázán kívüli dombocskán és „hórát” járnának együtt a cionistákkal.
Családi hátteréből kiindulva azt várhatnánk, hogy a hazai politikai életben a baloldalon keresi politikai szövetségeseit. 2002-ben mégis, ha rövid időre is, de belépett a Fideszbe. Miért választotta ezt a pártot?
Ezek szerint, Ön jobboldalinak tartja a Fideszt? Na, ja. Ez a válaszom. 2002-től, egy nagyon hosszú ideig én is azt hittem, azt akartam hinni. Azóta, hála az égnek, kigyógyultam.
Egyszemélyes alapítója a Nemzeti Anarchista Pártnak, jelmondata „A nemzetért az állam ellen.” Nem érzi ellentmondásnak? Az államot a nemzet hozza létre.
Nem, a Nemzet az állam fölött áll. Az állam a nemzet legitimációja nélkül nem más csak az: állam. Azaz egy politikai akármi, entitás akár, misztika és szakralitás nélkül. Mechanizmus mely nincs „jóban” sem a nemzettel sem Istennel. Az én nemzet koncepcióm nagyon, talán brutálisan, egyszerű: szabad akaratú magyar emberek közössége a Szent Korona oltalma alatt.
Az idő és a papír szabta korlátok miatt, most nem tudom ezt jobban kifejteni...ez különösen szomorú, akkor mikor tudom, hogy a fogalmakat is meg kellene magyarázni. Mert itt már lassan senki nem tudja mit jelent a Szent Korona, mi az, hogy szabad akaratú, mi az, hogy magyar...
Ön milyennek látja Magyarországot és a magyar nemzetet?
Magyarország csupán politikai fogalom és mint olyan –szerintem- nem túl sokat jelent. Egy nem túl nagy telek amibe belerondítottak, most pedig bagóért adják és veszik. A Magyar Nemzet viszont alszik. Mondanom sem kell talán, hogy legnagyobb vágyaim között szerepel nemzetem felébredésénél, újjászületésénél jelen lenni, segíteni ha kell. Semmiképpen nem tartozom azok közzé, akik nemzethalálról vizionálnak. Az olyanokkal is baj van. Itt erő és Hit kell. Hit elsősorban, és nem siránkozás. Ha Hitünk van és erős, akkor tudjuk: Isten kezében van nemzetünk...és akkor: mi bajunk lehet?
Önnek mit jelent a szabadság, mikor lehet az egyén és a nemzet szabad?
Egyén és nemzet az egy egység. Absztrakt nemzet nem létezik, aki nem tartozik őszintén és elkötelezetten valahova, az egy hazátlan bitang, mint ezek a nagy telek vásárló modern kupecek, akiknek e táj csupán telekkönyvi kivonat, térkép. Az egyén szabadsága pedig, időben és térben, összefügg a Nemzet szabadságával. Világosabban: én magyar ember vagyok, aki –mikor milyen eszközzel- Hazám szabadságáért küzdök. Míg a magyar nemzet nem lesz újra szabad, én sem lehetek az.
Az interjút készítette: Usztics Anna Megjelent szerkesztett változatban a DEMOKRATA 2009/2 számában 2009, január 27-én
Átvette a Független Újságírók Szövetsége
Karácsonyhoz közeledve egyre többen kérdezik tőlünk, hogy az iszlám mit tanít Jézusról (béke legyen Vele), hogy gondolunk Máriára (Allah legyen Vele elégedett). Ha Isten megsegít minket, ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában nyújt segítséget Noura testvérünk cikke.
