A világ szégyenének napján

.
Ma, fenségesen, eddig sosem látott pompával, ünnepelteti magát a kínai kommunista diktatúra.
Mert ami Kínában van annak az a neve.

Ünnepeltetik magukat a disznó kövérré dagadt párttitkárok, a kommunista terror rendőrség tisztjei. Ünnepelteti magát a sötétség a sötétség birodalmában.

És a fél világ tapsolni fog nekik.

Kötelességünk ezen a napon megemlékezni azokról, akik szenvednek a sárga-vörös rémuralom alatt: tibetiek, ujgurok, a többi elnyomott és jogfosztott nép ámde a burmaiakra is gondolnunk kell, akik nyakára a pekingi despotikus rendszer ültetett véres diktatúrát.

Szégyen és gyalázat, hogy a világ (több mint 80 állam és kormányfő érkezett eddig Pekingbe!) szinte teljes csöndben asszisztál ehhez az „olimpiának” nevezett színjátékhoz.
Pierre de Frédy, Baron de Coubertin forog biztosan, a sírjában.

Az olimpiai eszmét a mai napon fanfárok, vörös zászlók és tűzijáték kíséretében véglegesen eltemették.

Mert

„65 millió áldozat szárad valamilyen módon a kínai kommunizmus lelkén.
A tömegmészárlásnak kétségtelenül komoly hagyományai vannak ugyan, 1911-27 között azonban mindössze pár tízezer halottal kell számolnunk, majd az 1927 és 1946 közötti időszakban milliók halnak meg a kommunisták által ellenőrzött területeken, méghozzá nem harcokban, nem fegyverrel a kézben. Maga a párt rója fel majd mindezt Mao-nak, akinek 1949-ben bocsánatot kell kérnie az ártatlan áldozatokért. Már ebben az időszakban átveszi a kínai párt a bűnök meggyónásának, a lelki önvizsgálatnak a Szovjetunióból már ismert formáit. A párton belül a pszichológiai terror talán még radikálisabb, mint bármelyik testvérpártban. 1946 és 1957 között az agrárreform és a városi tisztogatások szedik áldozataikat.

Megszületnek az első "átnevelő" táborok, az ún. laodong gaizao-k, röviden laogai. Fennállásuk során körülbelül 20 millióan lelik halálukat itt az "elméleti átképzés" során. A legtöbb áldozatot azonban a szerzők által a világtörténelem legnagyobb éhínségeként emlegetett, 1959 és 1961 közötti katasztrófa szedi. Az éhínséget egyértelműen a kommunisták voluntarista agrárpolitikája okozza, ami többek között azzal bizonyítható, hogy minél keményvonalasabb volt egy-egy régió vezetése, annál tovább tart ott az éhínség. Margolin csak nagyon tág becslésre vállalkozik, véleménye szerint körülbelül 25 és 43 millió körül lehetett az alultápláltságban elpusztultak száma. Sokkal többet tudunk viszont a kulturális forradalom körüli eseményekről. Az 1966-76 között történtek 600 000-1 millió ember halálát okozták, ez szinte eltörpül a többi szám mellett. Mégis ez Kína jelenkori történelmének leghíresebb epizódja, hiszen ideologikus minőségében világhírre szert tett jelenségről van szó, ráadásul az eseményeket a kínai vezetés később megtagadta, így kutatása kevésbé ütközött nehézségekbe, mint pl. az 1959-61-es éhínségé. A szerző külön fejezetet szentel Tibetnek. A "világ tetejével" kapcsolatban nehéz konkrét számokkal szolgálni. Biztos, hogy itt kisebb arányban haltak meg éhínségben az emberek, de nagyobb arányban estek erőszak áldozatául, mint Kínában. Margolin mindenesetre kételkedik a nyugati Tibet-pártolók által elfogadott számok (több millió áldozat) valódiságában. Tagadhatatlan viszont a kulturális katasztrófa: a templomok több, mint 90%-ának lerombolása, felbecsülhetetlen értékű szobrok és más műkincsek beolvasztása és megsemmisítése.”

A kommunizmus fekete könyve - A Kínával foglalkozó rész szerzője Jean-Louis Margolin