.png)
Idézetek A. Szolzsenyicintől
* Nem a Birodalom tág határaihoz kell ragaszkodnunk, hanem szellemünk tisztaságához a megmaradt területen.
* Bármihez fogjunk, bármin gondolkodjunk mai politikai életünkben, senki sem számíthat semmi jóra mindaddig, amíg könyörtelen akaratunk pusztán az érdekeink után lohol, nem törődve nemhogy az isteni igazsággal, de még a józan erkölccsel sem.
* A föld csodálatos, áldott képessége, hogy termést hoz. És jaj azoknak a közösségeknek, amelyek nem tudnak élni e képességével.
* ...A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.
Alekszandr SzolzsenyicinR.I.P.
Életének kilencvenedik évében vasárnap este Moszkvában elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin világhírű orosz író. Halálhírét fia, Sztyepan közölte az ITAR-TASZSZ hírügynökséggel. Beszámolója szerint édesapja otthonában, szívelégtelenség következtében halt meg helyi idő szerint nem sokkal éjfél előtt.
Az író 1918-ban született kozák értelmiségi családban. Apja még születése előtt meghalt, a fiatalember pedig a Vörös hadsereg tisztjeként végigharcolta a második világháborút, bátorságáért kitüntetésben is részesült. De bátorsága, szabad szelleme volt az is, ami már korán bajba sodorta: egy levelében nyíltan bírálta Sztálint és annak hadvezéri képességeit. Ezért 1945-ben letartóztatták, és nyolc évig különféle szovjet börtönökben, munkatáborokban raboskodott. A hatvanas évek enyhülő légkörében, Sztálin halála után írta meg az "Iván Gyenyiszovics egy napja" című novelláját, ami bombaként robbant a Szovjetunióban és külföldön is.
Hruscsov lemondatásával azonban véget ért az enyhülés korszaka, és Szolzsenyicin nem publikálhatott többé. Az orosz írószövetség kizárta soraiból, és Szovjetunióban nem jelenhettek meg az ebben az időszakban íródott alkotásai: a Pokol Tornácán, és a Rákosztály. Külföldön viszont igen, és az egyre elismertebb Szolzsenyicin végül 1970-ben elnyerte műveiért a legrangosabb irodalmi elismerést: az irodalmi Nobel-díjat. Ám a díjat nem vehette át, mivel félt, amennyiben elhagyja hazáját, a hatóságok megakadályozzák majd visszatérését. A kommunista diktatúra viszont inkább a "kívül tágasabb" politikáját követte leghíresebb fiával szemben: annak 1973-ban megjelent műve, a Gulág-szigetcsoport miatt hazaárulónak bélyegezték és száműzték a Szovjetunióból, amit önszántából el nem hagyott soha.
Így kerülhetett sor arra, hogy végül 1974-ben átvehette irodalmi Nobel-díját, és először Zürich-ben, végül 1976-tól az Egyesült Államokban telepedett le. Száműzetése alatt sem maradt tétlen: elsősorban a nyugati demokrácia és a fogyasztói társadalom visszásságait, annak Janus-arcú politikáját ostorozta. Végül a Szovjetunió összeomlása és a diktatúra bukása után Szolzsenyicint Oroszország hazavárta: visszakapta állampolgárságát, megkövette az orosz Írószövetség, 1994-ben visszatért szülőföldjére, ahol 1997-ben az Orosz Tudományos Akadémia tagjává választották, munkásságáért elnyerte az orosz Lomonoszov Aranyérmet, és a francia Erkölcs- és Politikatudományi Akadémia nagydíját, több rangos tudományos és irodalmi társaság tagságát.
A Nobel-díjas író már hosszabb ideje betegeskedett, de aktívan dolgozott. Feleségével, Natalja Dmitrijevnával összegyűjtött művei 30 kötetes kiadásán munkálkodott. Dmitrij Medvegyev orosz elnök az író halálhírének vétele után azonnal részvétét fejezte ki Szolzsenyicin családjának.
SPIEGEL INTERVIEW WITH ALEXANDER SOLZHENITSYN
'I Am Not Afraid of Death'
In an interview with SPIEGEL, prominent Russian writer and Nobel laureate Alexander Solzhenitsyn discusses Russia's turbulent history, Putin's version of democracy and his attitude to life and death.
SPIEGEL: Alexander Isayevich, when we came in we found you at work. It seems that even at the age of 88 you still feel this need to work, even though your health doesn’t allow you to walk around your home. What do you derive your strength from?
Solzhenitsyn: I have always had that inner drive, since my birth. And I have always devoted myself gladly to work -- to work and to the struggle.
SPIEGEL: There are four tables in this space alone. In your new book "My American Years," which will be published in Germany this fall, you recollect that you used to write even while walking in the forest.
Solzhenitsyn: When I was in the gulag I would sometimes even write on stone walls. I used to write on scraps of paper, then I memorized the contents and destroyed the scraps.
SPIEGEL: And your strength did not leave you even in moments of enormous desperation?
PHOTO GALLERY: THE AUTHOR WHO CAME IN FROM THE COLD
Click on a picture to launch the image gallery (6 Photos)
Solzhenitsyn: Yes. I would often think: Whatever the outcome is going to be, let it be. And then things would turn out all right. It looks like some good came out of it.
SPIEGEL: I am not sure you were of the same opinion when in February 1945 the military secret service arrested Captain Solzhenitsyn in Eastern Prussia. Because, in his letters from the front, Solzhenitsyn was unflattering about Josef Stalin, and the sentence for that was eight years in the prison camps.
Solzhenitsyn: It was south of Wormditt. We had just broken out of a German encirclement and were marching to Königsberg (now Kaliningrad) when I was arrested. I was always optimistic. And I held to and was guided by my views.
SPIEGEL: What views?
Solzhenitsyn: Of course, my views developed in the course of time. But I have always believed in what I did and never acted against my conscience.
SPIEGEL: Thirteen years ago when you returned from exile, you were disappointed to see the new Russia. You turned down a prize proposed by Gorbachev, and you also refused to accept an award Yeltsin wanted to give you. Yet now you have accepted the State Prize which was awarded to you by Putin, the former head of the FSB intelligence agency, whose predecessor the KGB persecuted and denounced you so cruelly. How does this all fit together?
In 1998, it was the county’s low point, with people in misery; this was the year when I published the book "Russia in Collapse." Yeltsin decreed I be honored the highest state order. I replied that I was unable to receive an award from a government that had led Russia into such dire straits.
The current State Prize is awarded not by the president personally, but by a community of top experts. The Council on Science that nominated me for the award and the Council on Culture that supported the idea include some of the most highly respected people of the country, all of them authorities in their respective disciplines. The president, as head of state, awards the laureates on the national holiday. In accepting the award I expressed the hope that the bitter Russian experience, which I have been studying and describing all my life, will be for us a lesson that keeps us from new disastrous breakdowns.
Vladimir Putin -- yes, he was an officer of the intelligence services, but he was not a KGB investigator, nor was he the head of a camp in the gulag. As for service in foreign intelligence, that is not a negative in any country -- sometimes it even draws praise. George Bush Sr. was not much criticized for being the ex-head of the CIA, for example.
SPIEGEL: All your life you have called on the authorities to repent for the millions of victims of the gulag and communist terror. Was this call really heard?
Solzhenitsyn: I have grown used to the fact that, throughout the world, public repentance is the most unacceptable option for the modern politician.
SPIEGEL: The current Russian president says the collapse of the Soviet Union was the largest geopolitical disaster of the 20th century. He says it is high time to stop this masochistic brooding over the past, especially since there are attempts "from outside," as he puts it, to provoke an unjustified remorse among Russians. Does this not just help those who want people to forget everything that took place during the county’s Soviet past?
Solzhenitsyn: Well, there is growing concern all over the world as to how the United States will handle its new role as the world’s only superpower, which it became as a result of geopolitical changes. As for “brooding over the past," alas, that conflation of "Soviet" and "Russian," against which I spoke so often in the 1970s, has not passed away either in the West, or in the ex-socialist countries, or in the former Soviet republics. The elder political generation in communist countries was not ready for repentance, while the new generation is only too happy to voice grievances and level accusations, with present-day Moscow a convenient target. They behave as if they heroically liberated themselves and lead a new life now, while Moscow has remained communist. Nevertheless, I dare hope that this unhealthy phase will soon be over, that all the peoples who have lived through communism will understand that communism is to blame for the bitter pages of their history.
SPIEGEL: Including the Russians.
Solzhenitsyn: If we could all take a sober look at our history, then we would no longer see this nostalgic attitude to the Soviet past that predominates now among the less affected part of our society. Nor would the Eastern European countries and former USSR republics feel the need to see in historical Russia the source of their misfortunes. One should not ascribe the evil deeds of individual leaders or political regimes to an innate fault of the Russian people and their country. One should not attribute this to the “sick psychology” of the Russians, as is often done in the West. All these regimes in Russia could only survive by imposing a bloody terror. We should clearly understand that only the voluntary and conscientious acceptance by a people of its guilt can ensure the healing of a nation. Unremitting reproaches from outside, on the other hand, are counterproductive.
- Part 1: 'I Am Not Afraid of Death'
- Part 2: 'The October Revolution is a Myth'
- Part 3: 'Putin Inherited a Ransacked Country'
- Part 4: 'Faith is the Foundation of One's Life'
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése