Rózsa-Flores Eduardo: Nyári délután egy magyar faluban

.

Tart még ez a nyár.
Háborús nyár. Minden tekintetben. A Kárpát-medence, szokás szerint, adja magát. Jönnek és mennek a szelek, –ilyenek-olyanok- tornádók, minden nemű és fajtájú viharok. Dúl az égi háború. A rossz emlékű II. Ukrán Front –kinek milyen (ez itt az első fasiszta állításom helye, gondolom)- helyett mostanában hideg-meleg frontok tombolnak a fejünk felett. Kapkodja is a levegőt a szegény magyar…
A kertemben elszaporodtak a hangyák, és bolond táncot járnak nap mint nap: előbújnak, elindulnak, fészkük kincsei a hátukon, majd megállnák hirtelen, és máris indulnak visszafelé elbújni a biztonságos üregekbe. Látványos az ingerültségük. Ők sem értik mi zajlik itt.
Fejem fölött szárnyas menyasszonyaim, az isteni fecskék piruetteznek: a fiatalok vadászbombázó módra zuhannak alá, szinte súrolják a körtefáim tetejét és azon nyomban, szédítő sebességgel szállnak újra fel, fel majdnem a felhőkig… az idősebbek őrködnek tisztes távolságból, ők nem szálldosnak „összevissza”, más a dolguk…hátha a vércse, vagy valamelyik más ellenség bepofátlankodik a gyakorlópálya közelébe…
Eszembe jutnak, óhatatlanul, véres magyar hétköznapjaink, és a sok kis magyar védtelensége, és félelme a darabolós, késelős, baltás gyilkostól, az éjszaka a haramiák birodalma lett. És csöndben kell legyen a pária, reszketve simogatja párját, hátha ezt az éjszakát megússzák, hátha előbb kell fel ma a nap, hátha ma más lesz az áldozat…És csöndbe kell maradjanak.
Háborús ez a nyár. És háborús ősznek nézzünk elébe.
Volt barát –egyre több nekem az ilyen, lehet öregszem, lehet ilyen időket élünk, vagy mindkettő- betévedt a minap. Viccelődve Babitsot emlegette nekem, az elefánttornyos Babitsot, hogy én is ilyen lettem volna, nem dicsérni jött, mondta. Én mindenesetre, jót nevettem a hasonlaton, és mi tagadás hízott is egy kicsit a májam.
Beszélgettünk vagy egy órát –türelmesen hallgattam fejtegetéseit. Hogy az ország állapota ilyen meg olyan, csak ti nem akarjatok megérteni, más időket élünk…
Nagyot néztem. Egyeseknek tényleg mániája lett, és nem csak mostanában, hogy besoroznak a legkülönbféle klubokba.
Ki az a ti?- kérdeztem.
Hát, ti, ti idealisták –az idealistát jól megnyomta, és folytatta, szinte méla undorral: miattatok van itt minden baj. Mert nem tudtok belenyugodni, hogy elszállt az idő az avítt eszméitek felett, és ragaszkodtok olyan hülyésségekre, mint hagyomány, meg haza, tudod jól miről beszélek…
Eszébe juttattam, hogy valamikor –igaz, rég volt- mindketten, együtt voltunk „idealisták”, persze, egy kicsit másképp, mint amilyennek most ő lát engem, ámde mégis, akkor hittünk, hogy lehet jobb, hogy közös akarattal, stb.
Egyre idegesítőbb hívatlan látogatóm azóta, a rendszer kivételezett helyzetű –nem finnyás a lelkem- kiszolgálója lett, tégla lett a szilárdnak hitt falban és persze, hogy félti, széles, állhatatos nyelvcsapásokkal elért biztonságát. Többek között tőlem félti, kiderült, merthogy meg mindig idealista volnék…
És magyarázta, magyarázta tovább, hogy a rendszer maga a lényeg. Mert ha kívül helyezed magad a rendszeren, semmit nem tudsz tenni. Hiú ábránd, felhőkkel kergetőztök, a zászló nem nektek áll, a világ megváltozott végérvényesen…
Hallgattam. Egyre idegesebb lett, hogy nem vágok közbe. Hogy nem próbálok ellentmondani.
Végül felüvöltözött: Mi az, te lesajnálsz? Te? Akinek tudomásom szerint egy fillérje nincs a bankszámláján? –ez érdekes fordulat volt, de azért sem mutattam semmi érdeklődést, hogy ezt például pont ő honnan tudhatja?, inkább nézegetni kezdtem az egyre ingerültebb hangyáimat-, Hát, az hiszed –folytatta-, bármi érteke van a könyveidnek? Senki nem olvassa őket, de nyugodj meg, nem csak a tieid…
Fél szemmel fölnéztem, láttam, megitta a kávéját, mert mi idealisták –két front átvonulása között- udvariasak vagyunk ám, majd közöltem: ne haragudjon de egynéhány falubeli szomszédommal megbeszéltük, kimegyünk a kertek végére és csapunk egy jó kis pusztítást, kiirtjuk a parlagfüvet.
Nyakkendős, a rendszernek téglája, volt barátom értetlenül tekintett rám, majd fölállt és elköszönt.
A nap előbújt.
A felfrissült és illatos levegőben öröm volt járni a mezőben. A fecskék a magasban még járták szédítő táncukat.
Aznap délután kitéptem jó néhány undormányt szép hazánk földjéből.
Maradt még. Bőségesen.
Eső után –most az jön-, folytatjuk a takarítást. Megbeszéltük a többiekkel.

Hát ilyen háborús időket élünk.

És egy, a fenti íráshoz nem biztos, hogy kapcsolódó szöveg rész…csak eszembe jutott

A fennálló tagadása mögött az anarchizmus antropológiai optimizmusa húzódik meg: az emberi természet nem eredendően rossz - ahogy azt Hobbes feltételezte -, hanem alapvetően jó, s a feladat annak a békés, egyensúlyi, társadalmi konszenzusra épülő berendezkedésnek a kiépítése, amely ennek a természetnek megfelel. Az anarchisták szerint minden embernek külső kényszerektől mentesen, uralom nélkül kellene élnie, mert akkor a közös érdek és az egyén érdeke nem kerülne egymással ellentmondásba. Ennek megvalósítására azonban forradalomra van szükség: a fennálló uralmi intézményrendszer totális lerombolására. A forradalom nem lehet csupán politikai forradalom, amelynek célja az egyik uralmi intézményrendszer és hatalmi elit felváltása a másikkal, hanem társadalmi forradalom kell legyen, amely az állam szétzúzásával kezdődik, s egy új, uralom nélküli korszak nyitányát jelenti: "Anarchián kívül nincsen forradalom" - mondja Kropotkin, mert anarchista nem tekintheti forradalomnak azt, ha csupán kormányok vagy rezsimek váltják egymást. Egy kormány sohasem lehet forradalmi, mert ha az lenne, önmagát oszlatná fel. Az anarchizmus tagadja, hogy a forradalom sikere után bármifajta diktatórikus átmeneti szakaszra szükség lenne. "Tudjuk, hová vezet szükségszerűen a legjobb diktatúra is: a forradalom megöléséhez!" - emlékeztet Kropotkin az e tekintetben paradigmatikus francia forradalom tapasztalataira. Látnoki szavait a bolsevik forradalom története utólag sokszorosan igazolta.

No. Ennyit mára.
.