Muhammad Abdallah: Interjú Rózsa-Flores Eduardoval

.

...

"Kezdetben van a tett! [Goethe] Majd nem boncolgatni kell a cselekedeteket, tetteket, perceket, pillanatokat, hanem teljeségében meg kell élni azokat, hogy erőt nyerjünk az újabb tettekhez."

Rózsa-Flores Eduardo parancsnok a huszadik század egyik legérdekesebb, dél-amerikai születésû, alakja. 1960-ban, a bolíviai Santa Cruzban született, az Elsõ Nemzetközi Egység alakulatát vezette a balkáni háborúban, a Horvátország függetlenségéért vívott harcban, több mint 380 katonával, akik több mint 20 országból érkeztek.
Che Guevara-hoz, Ibn Al Khatabb-hoz és Ilich Ramírezhez hasonlóan, Rózsa-Flores Eduardo is fegyvert ragadott egy távoli országban, hogy egy olyan földért küzdjön, amely nem a hazája. Újságíróként dolgozott mielõtt a tollat fegyverre cserélte. A BBC spanyol nyelvû adásainak tudósítójaként, majd a La Vanguardia spanyol napilap munkatársaként dolgozott, mielõtt részt vett a háborúban. Rózsa Flores Eduardo szudáni és iraki humanitárius missziók résztvevõje, színész és dokumentumfilmkészítõ, titkosügynök, jelenleg a magyarországi Iszlám Közösség alelnöke.

Édesapja, Rózsa György zsidó származású magyar volt, meggyõzõdéses kommunista, édesanyja, a boliviai Nelly Flores hívõ asszony. Hogyan befolyásolta ez a kettõsség az életét?
Azt hiszem, hogy az ellentétek mindig segítenek. Édesapám elkötelezettsége, legyen az politikai, társadalmi vagy mûvészeti, nagyon nagy hatással volt rám. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor édesapám elvitt Santa Cruz egyik legszegényebb negyedébe, ahol mûvészetekre tanította a gyerekeket. A szegénynegyedbe vitt engem és azokat a tanítványait, akiket a Szépmûvészeti Iskolában tanított, hogy közösen tanítsanak rajzot, festészetet, és mûvészettörténtet, azoknak, akik másképpen sosem jutottak volna ezekhez a ismeretekhez. Így barátkoztam össze a szegénynegyedbõl való gyerekekkel, és megtanultam a gondolkodásuk és általános értékeik, és nem a társadalmi származásuk alapján megítélni õket. Édesanyám a klasszikus keresztény erkölcs szerint nevelt egészen a kamaszkoromig, amikor már saját döntéseket hoztam. Valójában édesanyám volt a család feje, az õ feladata volt a szervezés és az irányítás, a fegyelmezés is az õ feladata volt... Édesapám bohém emberként, kommunistaként jól kiegészítette õt szabad gondolkodásával, és az emberekért érzett felelõségtudatával. Úgy hiszem, hogy szerencsés voltam és vagyok, hogy ilyen családba születtem. Innen jön minden, ami most vagyok ebbõl táplalkozik.
Chilében élt Salvador Allende elnökségének utolsó évében, mielõtt Pinochet puccsal megdöntötte volna a hatalmat. Ebben az idõben lett aktivista, és töltött egy idõszakot menekülttáborban. Milyen emlékei vannak Chilérõl?
Chile felnyitotta a szemem, öntudatra ébresztett, megtanított arra, hogy nem arra születtünk, hogy csak szemlélõi legyünk annak, ami körülvesz, hanem alakítói is. 13 évesen elszöktem otthonról, hogy Santiago utcáit telerajzoljam falfirkákkal, és nem egyszer festékesen és kék-zöld foltokkal az arcomon mentem haza. Ha verekedni kellett az ellenséggel, akkor verekedtünk puszta kézzel is. Chile nagyon kedves számomra, ott maradtak gyerekkori barátaim, színek, illatok, ízek. Az utolsó amerikai föld volt hosszú, túlontúl hosszú évekig, amire léptem. Ameddig élek, nagyon értékes hivatkozási pont lesz az életemben, ott ért véget a gyermekkorom, és ott ért az a felismerés, ami azóta is vezet az utamon, hogy nem az egyén számít, hanem az ügy, és az értékek. Döntést kell hoznunk. Ha nem, akkor a tûnékeny földi létünknek sincs értelme.
Amikor Magyarországra érkezett, a chilei diktatúra elõl menekülve, egy katonai iskolába iratkozott be. Akkor azt mondta, hogy vissza akar térni Dél-Amerikába katonai gyakorlatot szerezve, hogy Che kubai nyomdokain haladjon. Milyen hatással volt önre Che Guevara példája? Gondolta volna akkor, hogy néhány évvel késõbb követni, szinte utánozni fogja õt, és éppen Európában?
Hogy egyszerû és világos legyek, meggyõzõdésem, hogy Che Guevara alakja a hatvanas években minden generáció számára, amely valahogy tudomást szerzett a történetérõl, így vagy úgy, de meghatározó volt. Az édesapámat kizárták a bolíviai kommunista pártból a gerillaharcban folytatott tevékenysége miatt. A logisztikai munkákban segítette Ernesto Guevara bolíviai szabadcsapatát. Amikor Monje a kommunista párt akkori elsõ titkára moszkvai utasításra visszamondta a gerilláknak már megígért segítséget, a szabad csapatot sorsukra hagyta. Szervezett utóvédek nélkül sodródtak. Ekkor néhányan, köztük az édesapám is, ellenszegültek ennek a vérlázító, undorító döntésnek, és Chilébe menekítették a kevés gerilla túlélõt. Úgy nõttem fel, hogy a magára hagyott Che Guevara képe vésõdött az agyamba, és azoké a kommunista párton belüli kiskirályoké, akik az idõ múlásával visszataszító férgekké változtak át. Alaposan megismertem, elõbb Chilében, majd a számûzetésben Svédországban, késõbb az egykori szocialista táborban szánalmas cselekedeteiket, erkölcstelenségüket, és önelégültségüket. Állítólag õk lettek volna a forradalom élcsapata, sõt, õk lettek volna azok, akik majd megváltják a világot. Kamaszként rájöttem, hogy ez nem így van. Ez az önzõségrõl szól, arról, hogy féltve õrzik a kommunista párton belül elfoglalt pozíciójukat, és nem arról, ami igazán számít, a latin-amerikai forradalom. Che számomra többek között a sztálinizmus áldozata. Mint katona, példakép. A gondolkodó harcos példaképe és erkölcsileg is az. Az más kérdés, hogy az idõ múlásával, és az utóbbi évtizedek változásainak köszönhetõen néhány elméleti-katonai okfejtése már idejétmúlt, de a lényeg, a kiállásának és az áldozatvállalásának az értéke változatlan maradt.

Meglepve olvastam, hogy a magyarországi katonai iskolában eltöltött idõ után, a Szovjetunióba küldték katonai szolgálatra a Dzerzsinszki akadémiára, ahol csalódottan szemlélte a valódi szocializmust, azt, amirõl apjával és nagybátyjával, Jorgéval beszélgettek. Miért?
Részben már válaszoltam erre a kérdésre, kedves barátom. Más, valamit könyvekben olvasni, és más szembesülni vele. Lehetséges, van egy másik valóság, amelyben a szocializmus létezik, tökéletes és igazságos. De az, hogy a bolsevik-kommunista valóság nem ilyen volt, világos és nyilvánvaló számomra. Az erkölcstelenség, a hazugság, és mindazok a bûnök, amelyeket a szocializmus nevében követtek el, megbocsáthatatlanok. Rengeteg mosóporra lenne szükség, hogy mindezt a gyalázatot tisztára mossák. A valóságról beszélek, nem az eszmékrõl. Nem arról, hogy a társadalmat nem kéne egy igazságosabb útra terelni, de ehhez legelõször a nép valóságos vágyait kell figyelembe vennünk.. Ne feledkezzünk meg arról, hogy értük kell tenni, nem ellenük, a mi nemzeteink érdekében. Gyûlölni kezdtem a politikai-ideológiai szocialista eliteket, nagyon egyszerû oknál fogva. Ezeket a szánalmas lényeket, érdekembereket csak az érdekelte, hogy megtartassák hatalmukat és kiváltságaikat, és a helyzetükbõl származó elõnyüket. Számukra a szocializmus csak egy álarc, és semmi közük azokhoz, akik a szegénysorból jönnek, az élõ és érzõ néphez. Rájöttem, hogy a szocializmusról nem lehet beszélni, sem pedig csinálni, ha nem tiszteljük a szabadságot. Az önrendelkezés joga a nemzeteké illetve azoké az egyéneké, akik a társadalmat alkotják. Ha nem így van, és mi is ugyanazokat a hibákat és bûnöket követjük el, mint õk, akkor mi különböztet meg minket az ellenségeinktõl? Ez elfogadhatatlan.
Más kérdés a hatalom megszerzése. Fegyverrel vagy anélkül. Megszabni egy irányt, és szabályozni a folyamatot. De késõbb nem lehet minden döntést a nép helyett meghozni, akikért harcoltunk, forradalmat csináltunk, megvívtuk a függetlenségi harcot.
Erre az egyik példám a Sandinista Forradalom a maga egészében, azt hiszem, nem kell sokat magyaráznom, miért. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy a nép helyett döntsön. Szolgálói, munkásai, ha úgy tetszik, rabszolgái vagyunk egy ügynek. Feladataink és kötelességeink vannak, de egy szemernyivel sincs több jogunk másoknál. Röviden így foglalható össze, hogy miért ábrándultam ki mind a kelet-európai, mind a szovjet szocializmusból.
Késõbb összehasonlító irodalmat és nyelvészetet tanult, és politológiát a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Elkezdett dolgozni a kubai hírügynökségnek a Prensa Latinának, majd a La Vanguardia spanyol napilapnak. Hogyan indult újságírói pályafutása?
Amilyen szerencés vagyok, beleugrottam –persze átvitt értelemben – a hurrikán kellõs közepébe. Úgy éreztem magam, mint a frissen végzett biológus, aki az elsõ napon a laboratóriumban a mikroszkóppal valami új dolgok fedez fel, valamit, ami hatással lesz az elkövetkezdõ idõben a pályafutására. Kezdõ, zöldfülû újságíróként lehetõségem volt átélni, és tudósítani néhány kulcsfontosságú eseményrõl az akkori szocialista Közép-Európában. Romániaban interjúkat készítettem az ottani kisebbségben élõ magyar értelmiségiekkel, akik a Ceaucescu redszer elnyomásában éltek. Láttam a prágai tüntetéseket, vagy ha úgy teszik karneváli felvonulásokat, amelyeket az ultraliberálisok, pacifisták és más csodabogarak szerveztek. A Berlini Fal leomlásánál ott voltam többekel, hogy annak a komédiának a szemlélõje lehessek, amirõl még ma is azt mondják, hogy a demokratikus változások kezdete volt Kelet-Európában. Milyen változásokról beszélnek? Egy hajszállal sem lett demokratikusabb semmi. Az történt, hogy átöltözött, és álarcot cserélt a kommunista nomenklatura, és a nagyon szocialistából nagyon kapitalista lett. Elég, ha egy pillantást vetünk a nagyobb elõzõleg állami most magántulajdonban lévõ nagyvállalatok igazgatóinak vagy tulajdonosainak a nevére, akik a demokratikus változás hajnalán felsorakoztak. Nem változott semmi. A nép? Kapott két banánhéjat és egy útlevelet, hogy most már utazhasson szabadon. Ennyi történt. Látszólag a kommunista vezetõk kiestek a politikai vezetésbõl, de a gazdasági hatalmat máig a kezükben tartják, ami láthatatlanná teszi õket, és valójában ugyanazok a banditák irányítják a szegény országokat, mint azelõtt.
Berlinbõl Prágába, majd Albániába mentem, ahol egy nyomorba taszított országgal találkoztam, ami a sztálini diktatúra elnyomása alatt élt. Még a szocialista demokráciáról sem lehetett beszélni, a szabadság és a jog legkisebb jelét sem lehetett érzékelni. Ezen élmények hatására, amelyeknek csupán külsõ szemlélõje voltam, csak gyûlt bennem az indulat. Mennyi hazugság, mennyi igazságtalanság, mindez a kulturált, civilizált és nagy hagyományokkal rendelkezõ Európa közepén! Az én Dél-Amerikám pedig nagyon- nagyon távol volt.
Külföldi tudósítói munkája végeztével és albán útja után 1991-ben Horvátoszágba érkezett. Talán a legtragikusabb hír lehetett számára, amikor Zarko Kaic horvát televíziós barátjának halálhírérõl értesült. Manu Lequineche a híres spanyol újságíró úgy jellemezte Önt, mint egy újságíró, aki szerepet vállal. Mi volt a valódi oka annak, hogy a kamerát fegyverre cserélje, és parancsnoka legyen az Elsõ Nemzetközi Egységnek Horvátországban?
Fölényesnek vagy önelégültnek tûnhet, amit mondok, de magától értetõdõ döntésnek gondoltam. Egyszerû döntés volt, talán egész eddigi életem során a legegyértelmûbb és legtisztább. Egyfelõl azért döntöttem így, mert három hónapnyi tudósítói munka után, szinte az elsõ frontvonalból, láttam egy gyakorlatilag fegyvertelen nemzet haragját és szenvedését, akik ennek ellenére szembeszálltak Európa akkor negyedik legerõsebb hadseregével azért, hogy a szabadságukat és függetlenségüket kivívják. Másfelõl, minden nemzetközi szervezet egy jól megfizetett bolhacirkusz, amely nem csinál semmit. Az ENSZ embargót vetett ki a fegyverszállításra egész Jugoszlávia területén, ezzel büntetve a horvátokat és más elnyomott nemzeteket, és kis túlzással azt várta, hogy kövekkel és botokkal védjék meg magukat. Hogy ha a tévesen “közösségnek “ nevezett egyesült nemzetek szervezete nem lett volna önzõ és gyáva, Bosznia, Horvátoszágot követõen nem szenvedett volna annyit, mint amennyit szenvedett, a szerbek nem erõszakoltak volna meg több tízezer boszniai asszonyt, nem mészároltak volna le annyi csecsemõt, öreget, védtelen embert. Mindezt láttam, mint újságíró, aki ott volt azon a helyen, abban a pillanatban, amikor mindez megtörtént. A megfelelõ helyen voltam, a megfelelõ pillanatban, és egy igaz ügyért folyt a harc a szemem elött. Ez volt az, amire vártam, amióta csak az eszemet tudtam.
Gondolja, hogy esetenként a fegyveres harcban való részvétel hitelesebb lehet, mint az újságírói objektivitás? Gondolja, hogy ma Palesztinában, Irakban, Afganisztánban, Szudánban, Csecsenföldön, Kasmírban vagy hogy közelebbi példát mondjak, Grúziában ma nem kellenének olyan önkéntesek, mint amilyen akkoriban Ön volt Horvátországban?
Hogyne lenne hiteles a fegyveres harc? Nem azt mondom, hogy minden újságíró tegye le a tollat vagy a kamerát és jelentkezzen az elsõ összetûzésnél, amit lát. De aki nem vállal részt, pedig megtehetné, mert megvannak hozzá az ismeretei és a képessége, hogy segítsen annak, aki rászorul, az önzõ, vagy legalábbis hitvány alak. Mondhatom, hogy van negatív tapasztalatom a média munkájáról, vagy azokról, akik magukat tudósítónak hívták, és a konflikutusos helyekrõl tudósítottak.Sekélyes emberek, a média piac zsoldosai. Halottakkal kufárkodnak, kihasználják és eladják õket. Nem ragozom tovább, órákig tudnék errõl beszélni... a hazugság, a szándékos csûrés-csavarás, a manipuláció. Nem kérdés, hogy egészségesebb dolog golyót kapni önkéntesként egy tiszta helyzetben, mint hullákon élni és eladni annak, aki jobban megfizeti az árát.
A Chico címû filmben, amit Fekete Ibolya rendezett és az Ön élete ihletett, sok életrajzi elem található. Hogyan zajlott a forgatás, honnan jött a rendezõnõ ötlete, hogy Ön is játsszon a filmben? A becenév Chico, amit a horvát háborúban adtak Önnek fegyvertársai, Zágor képregényeiben is szerepel, nem?
A forgatás nagyon intenzív volt. Gondolja csak el, hány ember kap arra lehetõséget, hogy újraélje élete legmeghatározóbb pillanatait...Ezt úgy mondom, mint a film egyik szereplõje. Nem akartam szerepelni benne, de két héttel a forgatás elõtt, a falhoz szorítottak: vagy én játszom a fõszerepet, vagy egy izraeli színész fog engem eljátszani, aki ugyanannyi nyelven beszél, mint én. A rendezõnõ ötlete volt, hogy a fõszereplõ mindig az adott országnak a nyelvén beszéljen, ahol forgatunk. Ne feledjük, hogy a Chico-t Magyarországon, Horvátoszágban, Albániában, Chilében, a Szent Földön, azaz a megszállt Palesztínában forgatták. Az említett színésszel nem a származása vagy politikai nézetei miatt volt bajom, egyszerûen nem volt szimpatikus. Karikaturája lettem volna saját magamnak. Azzal, hogy elfogadtam a szerepet, megmentettem a magamról alkotott képet -nevet- és úgy gondolom, nem voltam nagyon rossz benne.
A Chico valóban egy köpcös comics (képregény) figura, aki egy hatalmas kalapot visel, és vagy alszik, vagy ha nem, amilyen ügyetlen, mindig bakizik. Mivelhogy, hála Istennek, egészséges latin kinézetem van, a fegyvertársaim nem haboztak sokat, amikor ezt a gúnynevet ragasztották rám.
Lelkiség
Életében semmi sem hétköznapi, így a lelkisége sem. Zsidó származása ellenére az Opus Dei tagja volt, és mindig nagy vehemenciával védte Monseñor Escriba de Balaguer Mûvét, ennek ellenére most alelnöke a Magyar Iszlám Közösségnek. Szeretném megérteni, milyen az Isten –képe ezen ellentmondások tükrében. Hogyan tért át az iszlám hitre?
Nem látok semmi különlegeset abban, ha valaki az útját keresi. Fiatal korom óta ezt teszem. Mindig is szükségem volt Istenre, az Istenbe vetett hitre, az átmenet, az az idõszak amit az Opus Dei (Isten Mûve) kebelében töltöttem, segített minden értelemben. Csodálatos embereket ismertem meg, megtanultam fegyelmezetten viseltetni lelki életemben, és más értelemben is. Engedelmességet tanultam. Segítettek nekem ott úgy, ahogy azelõtt senki sem tette. Utamra indítottak.
Nem látok semmilyen ellentmondást a felsoroltak között, hiszen ugyanarról az Istenrõl beszélünk, ugyanazokról az egyetemes értékekrõl, nem?. Arról van szó csupán, hogy az ember életének egyes szakaszaiban szerencséje van, és megérinti Isten szeretete. Az iszlám ennek a betetõzése. Elindultam egy úton, egy-két vargabetût tettem de most, mint a muszlimok közössége, az Umma része azt kell, hogy mondjam, hogy hazaértem. Egy egyetemes terv része vagyok, beavatottja a Szent Koránnak Mohamed próféta általi kinyilatkoztatásaiba, és ehhez méltóan próbálok élni, segíteni testvéreimnek bárhol legyenek is.
Az áttérésem a szerbek által ostromolt Szarajevóban kezdõdött, egy mecsetben, 1995-ben, a Daytoni békeszerzõdés elõtt, ami véget vetett a boszniai háborúnak. Ott voltam, mert személyesen kellett átadnom egy köteg iratot, térképeket, fotókat, olyan anyagokat, amelyeket a szerb-magyar határon folyó illegális fegyverkereskedelemrõl állítottuk össze. Olyan fegyverekrõl van szó, amelyeket a boszniai barbár szerb bandáknak szántak, akik éppen a bosnyák nép lemészárlásával voltak elfoglalva.
Szóval, Szarajévóban elhívtak egy mecsetbe. Valamivel az esti szertartás elõtt értem oda. Azelõtt sosem vettem részt imádságon egy mecsetben, ezért beálltam a hátsó sorba, és próbáltam követni a szertartás ritmusát, és csak egy nagyon egyszerû ima jutott az eszembe: Egy az Isten, Isten az egyetlen. Nagy elégedettséggel és örömmel töltött el, hogy ott lehettem, talán egy kis büszkeség is volt bennem. Ezalatt odakint szerb ágyúlõvedékek tépték szét a várost.
Nemcsak katona és költõ, de belefolyt a szociális küzdelembe is. Ez a küzdelem nem összeegyezthetetlen azokkal a humanitárius missziókkal, amit Szudánban, Irakban végzett. Milyenek voltak ezek a missziók és hogyan érezte magát ezeken a helyeken?
Muszlimként teljesítettem ezeket a missziókat. Irakban? Éreztem a frusztrációt, a fájdalmat, néha a dühöt, mert egy megalázott, meggyötört nemzetet láttam, amely minden sebbõl vérzik. Egyúttal nagy örömömre szolgált, hogy kétszer is eljuthattam oda, a nyugati invázió után, és ha mégoly kicsi és szegény nemzet tagjaként, magyarként is segíthettem egy kicsit. Csodálatos embereket ismertem meg és csodálatos testvéreket. Olyan hétköznapi hõsöket, akik nap mint nap megtettek minden tõlük telhetõt, mentve a menthetõt, s ezzel példát mutattak.
Mert a megszállók megérkeznek, de egy szép napon elmennek, és Irak egységes nemzet kell maradjon . Lenyûgözõ élményben volt ott részem.
A többi ilyen “élményem” nem volt olyan “erõs”, de mint Szudán esetében, vagy amikor Indonéziába mentem a szökõár után, hálát adtam a Jóistennek, hogy ott lehettem akkor, amikor annyi ember szenvedett, és enyhíthettem segítségemmel a szenvedéseiket.
Muszlimként, ramadankor, 2008-ban hogyan éli a mindennapokat a magyarországi muszlimok közössége, amikor a gyûlölet és a kirekesztés uralkodik Európában, és az USA-ban, szeptember 11 óta az Iszlámmal szemben?
Néha a magyarországi sajtó olyan cikkeket jelentet meg, amiket olyan emberek írnak, akiknek fogalmuk sincsen, mit jelent az Iszlám. Olyanok írnak, akiknek a kezében sosem volt a Szent Korán, mégis minõsíteni merik a hitünket, amit a politikában vagy szociális téren teszünk. De ellentétben velük, ezen szegény emberek fölött nem nekünk kell ítéletet mondanunk. Eljön majd a nap, amikor mi mindanyian a Nagy Ítélõ elé kerülünk és néhányaknak akkorra már túl késõ lesz. Elmondható, hogy ami a muzulmánok életkörülményeit illeti, Magyarország egy nyugodt ország, talán azért, mert a mi közösségünk itt kicsi, és mert a magyarok a saját gazdasági problémáikkal vannak elfoglalva, így nem marad energia arra, hogy a “muzulmán veszéllyel” felvegyék a harcot. Ami az európai folyamatokat illeti a gyûlölethullám az iszlám hitünk ellen nevetséges, de nem jelenti azt, hogy nem veszélyes. Európa próbálja megtagadni a ténylegesen létezõ közös civilizációs és kulturális gyökereket, és mindezt azért, hogy eleget tegyen az Europán kivülröl érkezõ parancsoknak, utasításoknak.
Ha ez így folytatódik nem jósolok nagy jövõt annak a tervnek, amit Európai Uniónak hívnak.
Annak ellenére, hogy több mint tíz könyve jelent meg, úgy tudom csak egy szufi verseskötetét fordították eddig spanyolra. Ennek a mûnek a spanyol ajkú muzulmán közösségben –tanúsíthatom- nagy sikere volt, fõleg a siiták körében. Bizonyára sokakat meglep, hogyan lehet fegyvert ragadni majd verset írni. Milyen üzenetet szeretne átadni a könyvében?
Az igazat megvallva, amikor írok, és ez a versekre igaz leginkább, nincsenek terveim vagy pontos céljaim. Ami számít, az amit mondani szeretnék, az üzenet, és az, hogy kinek. Amikor homlokon csókol az “ügyeletes” múzsám, írni kezdek, a végén ez összerendezõdik egy új versciklusba és az eredmény egy új könyv lesz. Számomra az írás olyan mindennapi, mint az imádkozás, olyan mint a levegõvétel, az étkezés vagy az alvás, azaz, szükséglet.
Amikor látom az eredményt, az boldogság, ami eláraszt leírhatatlan. De elárulom, hogy nemcsak az tölt el örömmel, amikor befejezek egy verset, vagy egy könyvet, hanem az írás folyamata már önmagában is kielégít. Azt hiszem, hogy ez összefügg az élet szufi koncepciójával: nem boncolgatni kell a cselekedeteket, tetteket, perceket, pillanatokat, hanem teljeségében meg kell élni azokat.
Ha írásaimmal bármit is közvetitek, akkor ez ennek az örömnek a tükrözõdése lehet, azoknak az érzéseknek, melyek megérintenek mikor írók. Hálát adok Istennek, hogy átélhetem mindezt.
Mikor fogják a spanyolajkú vagy az angolul tudók olvasni a magyar vagy horvát nyelven írott könyveit?
Nem tudom. Voltak próbálkozásaim, hogy megjelentessem néhány verseskötetem, de mint minden bizonnyal mindenki tudja a könyvpiac sem más, mint piac. És amit én csinálok, nem az elkeseredettség mondatja velem, nem egy újfajta mosópor, sem egy új autó, sem egy újfajta Mc Donald’s mûanyag hamburger receptje, ezért amit teszek ahhoz jut el, akihez tud. Isten dicsõségére!
A muszlimok lemeszárlása ellenére, amely zajlik Irakban, Palesztinában, vagy Afganisztánban, az Iszlám a leggyorsabban terjedõ vallás a világon, és egy napon az Umma lesz a legnagyobb spirituális közösség a világon. Gondolja, hogy ebben közrejátszhat az a nemzetközi Iszlám ellenes kampány, amely 2001 óta Európában és az USA-ban folyik?
Természetesen. Rengetegen vannak a világ legeldugottabb szegleteiben is, akik a negatív reklámnak és gyûlöletkampánynak köszönhetõen, meg akarják ismerni az igazi Iszlámot. Egyszer Jakartában, Indonéziában egy mecsetben jelenlevõ több száz testvérem elõtt kellett beszédet tartanom. Ott két alapvetõ dolgot mondtam el: írjanak leveleket interneten, kézzel, vagy akár küldjenek üzenetet galambpostával a befolyásos nyugati politikusoknak , azoknak a szegényeknek, akik annyira bele vannak izzadva az Iszlám Igazsága elleni küzdelembe, és ezekben a levelekben köszönjék meg mindazt az erõfeszítést, amit az Iszlám Hit reklámozásáért tesznek. Nyilvánvaló, hogy sokan azért is közelítenek az Iszlámhoz, mert utálják a fent említett imperialista hatalmak politikáját. Ezzel együtt hosszútávon nem sokan tudnak elfutni a vallásunk szeretete elõl, sokakat “megfertõz” ez az áldott betegség, amiben mi is szenvedünk, az örületes szeretet, amit az Egyetlen Isten iránt érzünk.

VENEZUELA
Európában mennyire követte figyelemmel a venezuelai politikai és társadalmi változásokat? Mi a véleménye Hugo Chávez által vezetett “bolivári forradalomról”?
Nem túl sok friss, aktuális információ jut el hozzánk, így sokáig csak felszínesen ismertem, ami Venezuelában történik. Az interneten keresztül el tudom olvasni az általam szelektált oldalakat, így lehet reális képem arról, mi történik Dél-Amerikában, és Venezuelában. Habár igaz az, hogy –még ha nem teljesen újak- friss szelek fújnak a kontinensen, még sokat kell tenni, azért hogy minden amerikai nép, hogy minden nemzet élvezhesse azokat a jogokat, amelyek megilletik. Az út hosszú, de a mezo-amerikai népek újra megmozdultak, és elindultak azokon a széles sugárutakon, melyek elvezetnek a szabadsághoz, a fejlődéshez, egy olyan világhoz, mely szükségszerűen igazságosabb lesz a mostaninál, melyben -kivétel nélkül- mindenki érvényesülhet.
Venezuela az egyetlen olyan ország a világon, amely visszahívta nagykövetét Izraelből, miután legutóbb megtámadta Libanont. A dél-amerikai ország továbbra is kereskedelmi kapcsolatokat ápol Iránnal a nemzetközi bojkott ellenére, nyíltan kiáll Irak, Palesztina, és más arab országok mellett, akiket támad a nyugat. Egyértelmű, hogy Venezuela szimpatizál az arab és az Iszlám világgal. Tudnak-e erről a szolidaritásról az európai muszlimok?
Úgy vélem, hogy a nem spanyol-ajkú Európában, a muszlim közösség nem ismeri, sem Venezuela álláspontját, és Chávez elnök külpolitikáját sem. Ez nem az õ hibájuk, hanem a nemzetközi tömegtájékoztatásé, amely, és ez több mint nyilvánvaló, megpróbálja elhallgatni mindazt, ami nem egyeztethető össze a nemzetközi politikai életet uralkodók kánonjaival. Természetesen a cionista pénzügyi körökre gondolok elsõsorban. Egy “igazság” van, és a kórusnak ezt kell szajkóznia. Venezuela kitört ebből a körből, és mivel tehetetlenek vele szemben, megpróbálják az elhallgatás magas és vastag falával körbevonni, egy hasonlóval mint a szégyenletes fal, amit a cionisták húztak föl Palesztinában.
A Chico címû filmben láthatjuk, amikor Ilich Ramirezt megismeri, aki kétségtelenül a leginternacionalistább venezuelai. Mennyire tükrözi híven a film az Ön kapcsolatát Carlos parancsnokkal?
Azt gondolom, hogy a Chico részben visszaadja a barátságunk lényegét. Lehetőségem volt a forgatókönyv legapróbb részleteit is megnézni, így minden, ami a filmben szerepel az én felelősségem is.
Szerettem volna, ha megjelenik a Carlosról alkotott véleményem a filmen, s ennek segítségével eloszlatható legyen a negatív mítosz, amelyet felépítettek személye és tettei köré. Miután több száz emberrel beszéltem a film bemutatása óta bátran állíthatom, hogy a nagy többség pozitívan fogadta a filmben azokat a részeket, amelyek a Carlossal történő ismeretségemet dolgozták fel. Sokan hálásak voltak azért, mert az érem másik oldalát is megismerhették. Az egyetlen célom ezzel az volt, hogy rávilágítsak: sok hazugság látott napvilágot a parancsnokról és a Magyarországon eltöltött idejéről.
Néhány nappal ezelőtt Ilich hívott fel engem Párizsból, és elismerõen beszélt Önről. Hogyan emlékszik vissza Carlossal való találkozásaira? Azóta is figyelemmel kíséri az útját?
Természetesen a Khartumi elrablása óta figyelemmel követem az eseményeket. Amikor Szudánban voltam, azokat a helyeket kerestem, amelyekről úgy gondoltam, hogy Ilich már járt. Hátborzongató perceket éltem át, de most nem szeretnék részletekbe bocsátkozni.
Nagy szeretettel emlékszem vissza azokra a budapesti találkozásokra.
Amikor Carlost megismertem, úgy éltem, mint egy partra vetett hal, vagy egy eltévedt hajó. Nem találtam a helyem. Továbbra is dél-amerikainak éreztem magam, nem voltam öntudatos magyar...a semmi közepén voltam. A beszélgetéseinkre, mindarra, amit akkor mondott, még ma is élénken emlékszem. Hálával tartozom neki, amiért már akkor bízott bennem, amikor még csak egy kis taknyos kölyök voltam.
Az eseményekben gazdag újságírói, katonai, titkos ügynöki, költői, színészi pályafutása után milyen tervei vannak a jövőre nézve?
Azt hiszem, nincs okom az elkeseredésre. Világunk a rosszból a legrosszabbra fordult. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy munkánk lesz bőven. Ezért meg kell ragadnunk az alkalmat, és dolgozni kell: dolgozni az Iszlámért, a nélkülözőkért, harcolni ha szükséges, ott és ahol ezt a helyzet megkívánja és ez a helyes.
A terveim? Kiadásra vár egy új verseskötetem, ezen kívül van még írnivalóm, sõt egy új film is úton van. Azok megnyugtatására, akik a Chicot látták, most nem szándékozom szerepelni a filmben, amely az első könyvemből készült és Mocskos Háború a címe. Csupán tanácsadó leszek a forgatás során. A többi? Legyen meg Isten akarata.
Hogy úgy mondjam, igazán csak egy példa van előttem: Don Quijote-é. Szeretetteljes és pozitív figura ..Más nem számít.
Ebben az évben először esik egybe a Ramadan szeptember 11-el. A muszlimok körében is megoszlanak a vélemények, hogy az ismert események a Dzsiháddal kapcsolatba hozhatók-e, vagy csupán a titkosszolgálat akciója volt, hogy igazolják az Iraki megszállást. Mi a véleménye erről, szeptember 11-rõl és az Al-Kaidáról, mint muszlim és mint katona?
Sok a tisztázatlan kérdés szeptember 11-el kapcsolatban. Nem telik el hét anélkül, hogy ne jelenjen meg újabb verzió arról, hogy mi történt New Yorkban azon a napon. Meggyőződésem, hogy teljességükben nem ismerjük a konkrét eseményeket. Az amerikai kormány megakadályozta, hogy fény derülhessen a részletekre, mellébeszélés folyik a kezdetektől fogva. Abban is biztos vagyok, és ez szimplán matematika, hogy minden, ami szeptember 11-e után történt, csupán azoknak az érdekköröknek kedvezett, akik ezt az igaztalan, erkölcstelen háborút akarták kirobbantani Irakkal szemben, amelynek gazdasági okai voltak, és a zsidó állam számára is kedvező volt. Azt gondolom, hogy szeptember 11-ét nem követhette el senki, aki a mi közösségünkhöz, az Ummához tartozik. Lehet, hogy azok az emberek, akik végrehajtották a merényletet muszlim hitűek voltak, de biztos vagyok benne, hogy őket a fentebb említett körök vagy érdekcsoportok manipulálták.
Ha a végeredményt nézzük, mind katonailag, mind politikailag a helyzet teljesen negatív. Az Umma megosztott, a muszlimok nem értik meg egymást, ámde természetesen ez nem csupán szeptember 11 óta van így. Több muszlim nemzetet megaláznak, megszállás alatt tartanak, és számos, Iszlám országokkal határos területet katonai ellenőrzés alá vontak. Több százezer testvérünket lemészárolják, kínozzák, mindenhol a rombolás és a pusztítás van. Ezek szeptember 11. közvetlen következményei. Ha valaki még erre azt mondja, hogy pozitívum... Gyűlölöm azt hallani, hogy mindez megerősíti a muszlim tömegeket. De könyörgöm! Ne keverjük össze a hitet az ideológiával. Először is ez Haram (Bûn), és másodsorban szükségtelen. A Szent Korán és a tradícióink világosan elmagyarázzák, elnézést az ismétlésért, hogyan kell élnie a muszlimoknak akár a magán, akár a közösségi életben, illetve az Iszlám közösségében, az Ummában. Azok, akik ennek pont az ellenkezőjét teszik, nem jó muszlimok, vagy őrültek, esetleg ügynökök, vagy mindhárom.
Más dolog volt a fedayyines mozgalom Afganisztánban, amikor minden joggal a megszállók ellen küzdöttek ,és más dolog a kvázi “dzsihád”, amit néhány csoport hirdetett. Itt különbséget kell tenni két személy között is: Bin Laden, aki inkább politikus, és propagandista, mint bármi más, és a szeretett és tisztelt Ibn Al Khatab, mártír között. Én utóbbival maradok, a harcossal, a katonával. Ez talán ízlés dolga. Ámde szeretem, ha tiszták a játékszabályok, ha mutathatom az arcomat a küzdelemben. Ezért tisztelem azokat, akik szintén így küzdenek az ellenségükkel. Meggyőződésem, hogy a terrorizmus mindig is kontraproduktív marad, hiszen azokra is visszahat, akik ezen “harcmodor” módszereit alkalmazzák.
Mint muszlim vezető Magyarországon speciális helyzetben él. Sok muszlim országban zajlik fegyveres konfliktus, soha nem látott megosztottság jellemzi az Iszlám közösséget. Ahelyett, hogy együtt küzdenénk, a muszlimok megosztottak, és egymással szemben állnak. Ön szerint mi lehetne a megoldás?
Részben már válaszoltam erre a kérdésre. Csak azt tudom mondani, mint hívő muszlim, aki szeretett Prófétánk (SAW) iránt érzett érzelme fűt, és mint aki fájdalmat érez az Iszlám közösségben élők sebeiért, hogy az Õ kezeiben, az Egyetlen (الواحد Al-Wāhòed), és Teremtő (الخالق Al-Jāliq), Akinek Hatalma van Minden Felett (القهار Al-Qahhār), a Lényeg és Erõ (المقيت Al-Muqīt), helyezem minden bizalmam – és ez nem is lehet másképp.
A jelet minden bizonnyal megkapjuk ma vagy holnap, és mindenkinek készen kell állnia, hogy minden tőle telhetőt megtegyen. A megoldás már közeleg, nem kell rá sokat várni. És addig? Csak ismételni tudom, hogy fegyverkezzünk fel a hitünkkel lehetőségeink és képességeink szerint, hogy készen álljunk arra, amit majd megkövetelnek tőlünk.
Allah Akbar! (Isten a legnagyobb)


Az interjú megjelent a Caracasi Bolivar Lapjaiban – Caracas-Venezuela)
és a http://kapu.cc/ -ben itt: http://members.chello.hu/kapu/tarca_nelkul/edu.htm es a Székely Légió portálján

ENTREVISTA A EDUARDO ROZSA
Por Muhammad Abdallah
Magyar fordítás: Usztics Anna és B.T.

.