Csontos Gábor: Mégis azt kell jelentenem: a neoliberalizmus csõdbe ment!

.
Ez év szeptember 5.-én azzal kezdtem írásom, hogy a neoliberális pénzügy –és gazdaságpolitika csõdbe vitte a világgazdaságot. Nem sejtettem, hogy alig 10 nappal késõbb a világ tõzsdéi óriási, megállíthatatlan zuhanással reagáltak az egyesült államokbeli kulcsfontosságú jelzáloghitel intézetek, a Fannie Mea és a Freddi Mac államosítására. Bekövetkezett az, ami elképzelhetetlennek bizonyult. A kapitalizmus fellegvárában, az Egyesült Államokban egymás után dõltek be a világ pénzügyi rendszerének éllovasai: a Lehman Brothers, Washington Mutual becsõdölt, a Merill Lynchet és a Wachovia-t felvásárolták. AIG, a világ legnagyobb viszont biztosítója közel 100 milliárd US$-os szövetségi támogatást kapott. Európa sem maradt ki, csak néhány nevet sorolok fel: Northen Rock, Bradford &Bigley, HBOS Nagy-Britanniában, Belgiumban a Fortis, Németországban többek között a HYPO REAL ESTATE, a Bayerische Landsbank (a magyar MKB fõtulajdonosa), és több tartományi bank fordult a szövetségi kormányhoz azonnali pénzügyi segítségért a jelentõs veszteségeik következtében, és Franciaországban talán a Societe General az, amelyik többi banktársaihoz hasonlóan azonnali állami tõkeinfúzióra szorul. De sorolhatnánk tovább. Izland majdnem államcsõdöt jelentett be, amit csak a dánok megközelítõleg 800 millió US$-os gyors segélye, valamint Oroszország 4 milliárd US$-os kölcsöne odázott el. És, most az Európai Unió tag, Magyarországon van sor. Párizsban az eurózóna tagországainak vezetõi tartottak rendkívüli csúcstalálkozót a közös intézkedésekrõl. Az európai fejlõdés motorját képviselõ német gazdaság leállásának megakadályozására a berlini kormány háromszáz-négyszázmilliárd eurós bankkonszolidációs programban gondolkodik. Ennek ellenére a tõzsdei elemzõk 2009-re a német gazdaság recessziójáról számolnak be, ami rendkívül ’érzékenyen’ érinti majd az elsõsorban a német piacra termelõ (exportáló) közép-kelet-európai gazdaságokat. Az IMF legújabb becslései alapján a fejlett világ bankrendszerének 675 milliárd dollárnyi friss tõkére lenne szüksége ahhoz, hogy ne csökkenjen radikálisan a bankok között is a hitelkihelyezés, és ne bénuljon meg a világgazdaság. A bizalom helyreállításához a világgazdaság legfontosabb szereplõinek elõször is a pénzügyi rendszert meghatározó nagybankok fizetõképességét kell helyreállítaniuk, másodsorban, pedig gondoskodniuk kell a pénzbõségrõl a hitelkihelyezésekhez, s még a gazdasági növekedést is fel kellene gyorsítaniuk, állítja még a Valutaalap. Eddig, megközelítõleg. 2000 milliárd €-t pumpáltak a pénzpiacokba a nyugat-európai tagországok, amely összeg ellenére újabb és újabb veszteségek bukkannak fel a tagállami banki rendszerekben. A világ tõzsdéi hihetetlen mértékû nominális árveszteség mellett megállíthatatlanul zuhannak, nyugatról-keletre, de keletrõl-nyugatra is. A további kilátások pedig a mindent átfogó pánik irányába mutatnak.A megoldhatatlannak tûnõ globális pénzügypiaci válság elõzményeként két példát lehetne felsorolni, amelyek jellegzetességükkel a jelenlegi globális válság valamennyi jegyét magukon hordozták. Az elsõ, a japán ingatlanpiaci buborék kipukkanása volt az 1990-es évek fordulatán, amelynek veszteségeit a japán költségvetésbõl próbálták konszolidálni. Tegyük hozzá, az az óriási társadalmi ráfordítás, amely mellett a konszolidáció megtörtént, megváltoztatta a japán társadalmat is: elsõsorban megszûnt az a szociális biztonsági háló (foglalkoztatottság biztonsága), amelynek nagy szerepe volt a japán gazdasági ’csoda’ megalapozásában. Miközben a japán gazdaság már évek óta a gazdasági pangás elhúzódó rémével küszködik, függetlenül a Japán Központi Bank 0%-ot megközelítõ kamatrátájának. A második példa az 1998-as ázsiai valutaválság, amely következtében az ázsiai ’kistigrisek’ gazdasági fejlõdését biztosító kötött valutarendszere áttért a lebegtetett valutarendszerre. Teljes mértékben kiszolgáltatva az egyes valuták ’beárazását’ a pénzpiaci spekulánsok rövid távú haszonszerzésének. Hozzátéve, hogy a Nemzetközi Valutaalap és a VilágBank által preferált gazdaságpolitika és a ’washingtoni konszenzus’, privatizáció, dereguláció, liberalizáció, a csak exportra tekintõ ’fenntartható gazdasági növekedés’ erõltetése, és a szemellenzõsen az inflációra összpontosító jegybanki rendszer olyan társadalomszociális és gazdasági romboláshoz vezetett, amely nem csak a környezet katasztrófájának valamennyi jegyét magán hordozza, hanem az irdatlan méretû elszegényedés okozója is. Miközben, szinte visszafizethetetlen adóssággal terhelve meg a társadalmakat. (Megemlíthetjük itt Soros György példás tevékenységét, akinek közremûködésével ez az eredmény megszülethetett. Igaz, az ázsiaiak ettõl a pillanattól kezdve mélységesen gyûlölik.) A magyar társadalom már átélte mindkét pénzügy –és gazdaságpolitikai fordulatot. Még az Antall-kormányzat alatt a banki konszolidációt 1993-ban 300 milliárd forintért, amelyet „agyon dicsért” nem csak a Valutaalap, hanem a hazai ultraliberális közgazdászok politikai védnöke, az SZDSZ is. Aminek már egyenes következménye lett az 1996-os Bokros-csomag, az MSZPSZDSZ, Horn-Kuncze kormányzat ’nagy privatizációja’, és 1996/97-ben az akkor még Magyar Nemzeti Banknál jegyzett, mintegy 2000 milliárd forintos nem kamatozó, u. n. ’belsõ’ államadósság piaci kamatozásúvá átmódosítása és átadása a költségvetésnek, Surányi MNB elnök és Medgyessy pénzügyminiszter ciklusa alatt. Ezt a majdnem teljessé vált folyamatot fejezték be az alig fél évvel ezelõtti kötött valutagazdálkodás megszüntetésével a lebegtetett valutagazdálkodás elõnyeire való hivatkozással. Boros Imre, közgazdász, az Orbán-kormány volt Phare minisztere szerint (MH, 2008. 10. 21.) a magyar állam csõdben van. A Gyurcsány-kormány pedig ahhoz a Valutaalaphoz fordul ’kisegítõ, áthidaló’ kölcsönért, amely gazdaság/pénzügypolitikai utasításait követte a mindenkori magyar kormányzat 1982 óta, s amely miatt – most már mondjuk ki – a magyar állam technikailag tényleg csõdbe ment. Nem törvényszerû egyet érteni megállapításaimmal, azonban néhány, a megállapításaim igazoló tételt felsorolnék. Már 1980-tól megfigyelhetõ volt, de 1982-tõl (csatlakozásunk a Valutaalaphoz és a VilágBankhoz) már észlelhetõ volt a népesség csökkenés, amely 1990 után felgyorsuló tendenciát mutat. A sokat hivatkozott eltartó/eltartott számarány, a korfa megváltozásában közvetlenül szerepet játszik az 1990-tõl tartó munkahely megszûnés (a sokat hivatkozott másfél millió fõállású munkahely), amely a családok anyagi helyzetére és kilátására vált katasztrofális. A házasságkötés és a gyerekvállalás zuhanásával párhuzamosan megjelent a mélyszegénység, a hajléktalan, a 3 millió létminimumon élõk (és az újszülött gyerekgyilkosságok), de a szektások kategóriája is. A menekülés a jelen realitásából társadalompszichológiai megfelelõjeként. A megélhetési küszöböt éppen hogy biztosító minimálbérezés, és a munkaképes korú lakosság alig egy harmadának munkavégzését megadóztató túladóztatással egy idõben a korrupció természetessé válása mellett a ’rózsadombiak’ minden szemponton túlmutató fényûzése útmutatója a tényleges magyar gazdaság állapotára. „A világ nem volt kedves a neoliberalizmushoz, az eszmék zagyvalékához, amely azon a fundamentalista ítéleten alapul, hogy a piacok önmagukat korrigálják, az erõforrásokat hatékonyan allokálják, és jól szolgálják a közérdeket.”-írja Joseph E. Stiglitz, a Világbank volt vezetõ közgazdásza#. S rögtön hozzáteszi, hogy a „szabadpiacról szóló retorikát szelektíven alkalmazták: az elveket, ha azok bizonyos speciális érdekeket szolgáltak, magukévá tették, ellenkezõ esetben azonban elvetették…Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet.#”Igen, jelentem, paradigmaváltás elõtt áll a világ! Ez a paradigmaváltás azzal kezdõdött, amikor a ’az állam rossz tulajdonos’ nacionalizálja a non plus ultrának kikiáltott pénzügyi szektor nagy játékosait, a nagy bankokat. (Egyenlõre még nem biztos, hogy ezt az állam a költségvetés hitelfelvételével teszi-e meg a ’pénzpiacokról’, vagy visszaveszi szuverén pénz kibocsátási jogát?) Mindenesetre elõállt egy képtelen helyzet: a tõke szabad áramlásának eddig korlátokat nem ismerõ propagálói koncertben kiáltanak állami felügyeletért, hogy elkerüljék a totális megsemmisülés veszélyét. (A nacionalizált banki felügyelet kérdése felvet egy másik, immár érdekesebb problémakört is: ha az állam konszolidálja és nacionalizálja a nagybankokat, akkor mi történik majd az államadósságokkal? Hiszen a nacionalizált nagybank portfoliójában szereplõ államadósság jogszerû tulajdonosa, maga a nacionalizáló állam lesz. Ha a magánbanki adósságözön leírhatóvá válik, vagyis az állam az adófizetõk pénzébõl kivásárolja a banki (és tegyük hozzá, általában a pénzügyi intézetek) „meggondolatlanul” kihelyezett hiteleit és adósságait, akkor az államadósságok is szanálhatóak lesznek egy tollvonással. Illetve, a nacionalizált államadósságok egyik pillanatról a másikra államok közötti adósságokká válnak, és már csak megegyezés kérdésévé válik az államok között, hogy e tartozásokat milyen koncepció szerint szanálják.) Azt állapítottam meg elõzõ, ’Jelentem’ c. tanulmányomban, hogy állampolitikai értelemben Magyarország teljesen felolvadni látszik az Európai Unióban. Nemzetközi politikai megjelenése és belpolitikai élete a túlértékelt ’transz-atlanti kapcsolatok’ görcsös visszaigazolásában, hozzá igazodásában mutatkozik meg. Ez az igazodás kényszer jelentkezik most, a globális pénzpiaci és gazdasági válság kellõs közepén, amikor a különbözõ pártszakértõi megnyilatkozások hûen tükrözik az egyesült államokbeli (általában az angolszász) hivatalos közgazdasági megoldás javaslatokat a válság leküzdésére. Elsõsorban, a megoldások arra irányulnak, hogy a lakosságot terheljék meg költségvetéseken keresztül a banki nacionalizálások (=feltõkésítés, behajthatatlan hitel szanálása) költségeivel. Nálunk nem a bankokat kell nacionalizálni (mivel azok külföldi tulajdonban vannak), hanem az államadóssági teher mérhetetlen nagy kiadását (2008-ban 1200 milliárd forint, jövõre még nagyobb) akarják áthárítani a lakosságra egy olyan pillanatban, amikor az adóssággörgetés, vagy elõre menekülés nagy játszmája becsõdölt a globális hitelezési válság miatt. Magyarul, csak jelentõs felárral lehet (ha egyáltalán lehet) eladni a magyar állami kötvényeket. Vagyis, a régi recept (SZDSZ) szerint a már eddig is megkurtított szociális kiadások még nagyobb arányában való csökkentését lebegtetik. Sorolhatnánk azokat a jelzõket, amelyekkel a Medgyessy-Gyurcsány-Kóka-kormány 6 évét illetni lehet gazdaságpolitikai oldalról. Miközben, a hivatalos politikai szféra részérõl egyetlen egy szóval sem kérdõjelzik meg magát a gazdaságfilozófiai alapokat, ami gyakorlatilag 18 év alatt csõdbe vitte az országot. A már említett társadalmi válság mögött a valós probléma a magyar energetikai, termelõi, szolgáltatói vagyon eladása, felszámolása áll, a munkaerõ leértékelésével párhuzamosan. Ismét idézek a ’Jelentés’ c. tanulmányomból: „Az 1990-ben hirtelenjében ’demokrata új politikai osztály’ csak a neoliberalizmus politikai és gazdasági filozófiájának maradéktalan átvételével volt képes önmagát azonosítani a Nyugathoz való felzárkózás, a piacgazdaság útjára való gyors áttérés során. Ezt, a korábban állami monopol ipar –és kereskedelmi ágazatok privatizálása külföldi tulajdonosoknak, vagy teljes felszámolása, az állam szervezõ-szolgáltató szerepének minimalizálása, kivonulása a mezõgazdaságból, az egészségügybõl, társadalombiztosításból, oktatásból kellett kifejeznie. A korábban állami bank –és pénzügyi szektor átadása külföldi tulajdonosoknak nevetséges összegekért. A neoliberális szabad piaci dogmára hivatkozva megjelenhettek a plázák, a nagy bevásárló központok, amelyek a hazai termelõk és beszállítók helyett anyaországbeli termelõiket és beszállítóikat részesítették elõnyben. S amelyek rendkívül gyorsan ellehetetlenítették, felszámolták a kiskereskedelmi hálózatokat. De ugyanezen preferenciákat élvezték a betelepülõ multinacionális termeltetõ vállalatok: létrejöhettek az afrikai és indiai gyarmatosítás éveibõl jól ismert ’vámszabad’ területek sokaságai, amelyek a helyi béralkalmazottakon kívül semmilyen lényegi kapcsolatban nem voltak a helyi gazdaságokkal. Nyomasztó munkanélküliség, alulbérezés, kiszolgáltatottság, létbizonytalanság, disszocializáció (közösségek szétesése), diszlokáció (elvándorlás), atomizáltság, drámai szintû népességcsökkenés. Térségünkre jellemzõ társadalom meghatározók csak abban különböznek egymástól, hogy az ’új’ politikai osztály felfogásában mennyire hasonul a régi, a szocializmusban szerepet játszó hatalmi osztálytól, vagyis, mennyire nemzeti, illetve nemzetközi jelleget ölt. Magyarországon a piacgazdaság globalizmusának nemzetköziségéhez való igazodás semmilyen problémát nem jelentett a jelenlegi hatalmi osztálynak, ahogyan korábban sem jelentett problémát a szocialista tervgazdaság nemzetköziségéhez való igazodás. Sõt, ahogyan akkor kívánatos volt, úgy kívánatos napjainkban is ez a hasonulás, a nomenklaturához tartozás érdekében. Ebben a lényegi hozzáállásban való különbségek miatt vannak elõttünk a lengyelek, szlovákok, szlovének.” Majd folytattam a ’Jelentésben’: „Idézzük csak fel a jelenleg folyó álretorikai gazdaságpolitikai vitát arról, hogy az adó –és járulékcsökkentés elkerülhetetlen, hogy annak mértéke milyen nagy legyen, és, hogy az adó –és járulékcsökkentés olyan ösztönzõ lesz majd a vállalkozások számára, hogy azok azonnal megvalósítják mind a kormánypárti, mind az ellenzéki vágyálmokat: a gazdaság „kifehérítését” és a több százezres munkahelyteremtést. (S, most már azt is hozzáteszik, hogy ez az egyetlen válasz az egyre mélyülõ globális válságra.) Arra kell gondolnunk elsõsorban, hogy az adó –és járulékcsökkentés egy eleve tõkeszegény és eladósodott társadalmi-gazdasági közegben kiknek az érdekeit szolgálja majd? Különösen egy olyan idõszakban, amikor a válság, a pénzügyi (és gazdasági) világválság jeleit egyre több nemzetközi jelentõségû tõzsdei elemzõ említi, amelynek kezelhetetlensége Magyarország esetében bármikor a teljes pénzügyi/gazdasági összeomlást jelentheti. Amit csak a nyílt társadalmi káosz követhet. Sokan úgy vélik, hogy az Európai Uniós tagság védelmet nyújt majd a gazdasági és pénzügyi válság következményeitõl. Ez csak annyiban lenne igaz, ha a Nyugaton kibontakozó válság mérsékelt lenne, s ennek következtében a nyugati piacokra exportáló magyarországi multinacionális cégek továbbra is fenn tartanák termelési kapacitásukat. Ami a magyarországi gazdasági élet, még ha minimális szintû mûködését, de életben tartaná. Azonban, a válság, pontosan Nyugatról szûrõdik be. A fentiek tükrében nyilvánvalónak tûnik, hogy egy gyors kormányfõváltás semmit nem fog megoldani. Sõt, még az SZDSZ/Fidesz által szorgalmazott ’szakértõi’ kormány sem, amennyiben a magyarországi globalizált neoliberális monetáris és pénzügypolitika, valamint annak eltartását biztosító gazdaságpolitika nem változik meg. Az állami szuverén gazdasági/pénzügyi mozgástér hiánya magától értetõdõen befolyásolja a politika mozgásterét (a döntéshozatalt). Gyurcsány Ferenc kormányfõi pozíciója körüli színjáték az elsõ lépés az ’argentin’ úton. Hogyan is jellemezte Joseph E. Stiglitz a neoliberalizmust? „Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet.” Ez a kulcsmondat mutatja meg a jelen gazdaságpolitikai zsákutcából való kivezetõ utat. A gyökeres változtatás legelsõ lépéseként ezektõl a ’speciális érdekcsoportoktól’ kell megszabadulni.”

Csontos Gábor politológus
.