.png)
Kedves barátom!
Nekem mindig nagyon nehezemre esett szavakba foglalni gondolataimat, következetesen és folytatolagósan megfogalmazni azt, ami valahol nagyon mélyen bennem rejlik.
És tudd meg, próbálkoztam mindenféle önkifejezési formával, verssel és prózával, irónikus hangvételű rövid novellákkal, voltam színész színpadon és képernyőn, zenekart is alakítottunk a szomszéd gyerekkel, és még mit nem .... és valamilyen véletlen folytán közel kerültem a képzőművészethez ... na látod erre még nem is gondoltál. Bevallom nekem is nagyon furcsának tűnt először játékként kezelt óriási felelőség. Aztán meg lassan felnőttem, belenőttem ebbe a világba, hozzánőttem saját világomhoz, és így kezdett tudatosulni bennem valami ami megfoghatatlan, örök és egyéni. Sokan tehetségnek nevezik. Ez messze nem elég ahoz hogy valaki igazán megértesse magát társaival, közönségével és bizonyos esetekben vásárlóival. És ezzel a bizonyos tehetséggel valamit kellett kezdeni.
Azt hiszem már említettem neked, hogy grafikusművész lettem. Részleteket valóban nem meséltem. Budapesten történt meg az eset. Komoly három évig nekem naponta legalább tíz órát műteremben kellet töltenem, megismerni minden csínyját e nem könnyű mesterségnek. Nagy szerencsém volt olyan ember
ekkel dolgozni akikről csak jót tudnék mesélni, és hálás lenni nekik mindazért amik ők voltak, akkor és ott. Drága barátaim, most már szólhatok így Pataki Gábor, Németh Róbert és Nagy Edit köszönet nektek.
... látod, egy picit elérzékenyültem, mert én már csak ilyen vagyok.
És meg kell említenem találkozásom sorrendjében még kettő nagyon fontos barátot, akik nélkül nem lehetnék itt, és ilyen formában. Rózsa Flores Eduárdo és Brády Zoltán, akik bátorítottak és segítettek, meg persze nagyon nagy előnyre tettem szert tanításuk és nevelésük segítségével.
És valahol itt végződőtt valami - ami budapesti tartózkodásomat illeti - és természetesen, annak rendje és módja szerint valami új kezdődőtt.
Hazaköltöztem Marosvásárhelyre.
Ezzel a rengeteg információval, színes érzésvilággal, új lendülettel tovább léptem.
És hidd el nem volt könnyű megtenni ezt a lépést. Sokan furcsálták döntésemet, sokan meg nagyon büszkék voltak, amiatt hogy végre valaki még hazajön élni és alkotni. Ennek a büszkeségnek első markáns és kézzel fogható példája egy egyéni kiállításom, amit a marosvásárhelyi Unitárius Egyház gyűléstermében szerveztünk közösen az EMKE-vel. A kiállított munkák rézmetszetek és festmények voltak, számomra a forma keresésének, a mondanivaló kibontakozásának, a megtalálás képei. Művészberkekben új hangulatról, új kifejezésformáról besz
éltek. A kiállítás kiidulópontot jelentett számomra, és arra engedett következteni, hogy itt Erdélyben szükség van rám. Sokáig töprengtem ezzen, és nem akartam elhinni egyszerűségét. És valóban nemcsak erről van szó. Kötödésem nem helyhez kötött. Kérdésem, hogy lehet-e szellemiséghez kötödni?
Ha igen akkor és én kötödök ahhoz a bizonyos szellemiséghez.
Már már kibontakozni látszott otthoniasságom Marosvásárhelyen, amikor valamikor 2005 tavaszán a Bernády Házban tematikus kiállításomat nyította meg Ábrám Noémi. Szabadságról és madarakról meséltem munkáimmal a közönségnek. Nagy fordulat volt számomra egy új technika választása, mégpedig pasztellben goldoltam át mondanivalómat. E technika egyetlen pozitiv oldalát találtam meg, ami végül is cél is volt. A pasztell könnyedségének megnyilvánulása sokat segített az üzenet megfogalmazásában.
Műtermi háborús körülmények miatt ez volt az utolsó alkalom amikor pasztellel dolgoztam. Nem karcolok már rezet és a kedvenc rézkarc présemet sem használom.
Festek.
Megtaláltam azt a kifejezési formát, amihez időben hozzánőttem magamévá tettem és jól elvagyunk. Ennek a folyamatnak eredményeként két alkalommal egyéni kiállítással jelentkeztem a Targoviste-i közönség előtt és valamikor januárban a Beszterce-Naszód megyei Oláhszentgyörgyön.
Megváltozott a munkáim hangulata, spontán, igen merész festészeté alakult. Háttérben lebegő színes formákon ahol erős színek találkoztatok egymással, egymásba fonódó vagy egymást keresztező vonalkötegeken tudatos játékot érzek, figurativ (és nemcsak) alakzatokkal ellensúlyoztatom az archaikus indítatású képformálást, a vászon púpjait, domborulatait. A kiinduló motívumok
foltokká válva egymásba mosódnak, feloldódnak. Absztrakt alkotások ezek, szerepük egyértelmű, hiszen a fehér folt ugyanúgy képalkotó egymagában, ellenpontozza a merész koloritást. Művészetemet – ha jellemezni szeretném – nem tudom semmiféle izmus irányába sorolni. Képeimnek mondanivalója több, mint amennyi egy jelkép kategóriájába befér. Erőteljes vonalaimban mindig felhalmozott emlék sűrűsödik össze s állandóan egy szubjektív érzés feszül. Szubjektivizmusommal szemben inkább intuitiv művésznek látom magam, a vásznat elsősorban felületnek tekintem, melyen az improvizáció plasztikai ekivalensét szubjektiv érzéssel adom vissza.
Azt a mindenit! Látod ettől féltem, belemélyedek és nehezen tudok kimászni a magyrázkodásból. És attól félek, hogy ezeket elmondani nem is az én feladatom lenne.
Valamikor, nagyon nehezemre esett szavakba foglalni gondolataimat, következetesen és folytatolagósan megfogalmazni azt, ami valahol nagyon mélyen bennem rejlik. És tudd meg, próbálkoztam mindenféle önkifejezési formával. Most meg rátaláltam. Festek.
Nekem mindig nagyon nehezemre esett szavakba foglalni gondolataimat, következetesen és folytatolagósan megfogalmazni azt, ami valahol nagyon mélyen bennem rejlik.
És tudd meg, próbálkoztam mindenféle önkifejezési formával, verssel és prózával, irónikus hangvételű rövid novellákkal, voltam színész színpadon és képernyőn, zenekart is alakítottunk a szomszéd gyerekkel, és még mit nem .... és valamilyen véletlen folytán közel kerültem a képzőművészethez ... na látod erre még nem is gondoltál. Bevallom nekem is nagyon furcsának tűnt először játékként kezelt óriási felelőség. Aztán meg lassan felnőttem, belenőttem ebbe a világba, hozzánőttem saját világomhoz, és így kezdett tudatosulni bennem valami ami megfoghatatlan, örök és egyéni. Sokan tehetségnek nevezik. Ez messze nem elég ahoz hogy valaki igazán megértesse magát társaival, közönségével és bizonyos esetekben vásárlóival. És ezzel a bizonyos tehetséggel valamit kellett kezdeni.Azt hiszem már említettem neked, hogy grafikusművész lettem. Részleteket valóban nem meséltem. Budapesten történt meg az eset. Komoly három évig nekem naponta legalább tíz órát műteremben kellet töltenem, megismerni minden csínyját e nem könnyű mesterségnek. Nagy szerencsém volt olyan ember
ekkel dolgozni akikről csak jót tudnék mesélni, és hálás lenni nekik mindazért amik ők voltak, akkor és ott. Drága barátaim, most már szólhatok így Pataki Gábor, Németh Róbert és Nagy Edit köszönet nektek.... látod, egy picit elérzékenyültem, mert én már csak ilyen vagyok.
És meg kell említenem találkozásom sorrendjében még kettő nagyon fontos barátot, akik nélkül nem lehetnék itt, és ilyen formában. Rózsa Flores Eduárdo és Brády Zoltán, akik bátorítottak és segítettek, meg persze nagyon nagy előnyre tettem szert tanításuk és nevelésük segítségével.
És valahol itt végződőtt valami - ami budapesti tartózkodásomat illeti - és természetesen, annak rendje és módja szerint valami új kezdődőtt.
Hazaköltöztem Marosvásárhelyre.
Ezzel a rengeteg információval, színes érzésvilággal, új lendülettel tovább léptem.
És hidd el nem volt könnyű megtenni ezt a lépést. Sokan furcsálták döntésemet, sokan meg nagyon büszkék voltak, amiatt hogy végre valaki még hazajön élni és alkotni. Ennek a büszkeségnek első markáns és kézzel fogható példája egy egyéni kiállításom, amit a marosvásárhelyi Unitárius Egyház gyűléstermében szerveztünk közösen az EMKE-vel. A kiállított munkák rézmetszetek és festmények voltak, számomra a forma keresésének, a mondanivaló kibontakozásának, a megtalálás képei. Művészberkekben új hangulatról, új kifejezésformáról besz
éltek. A kiállítás kiidulópontot jelentett számomra, és arra engedett következteni, hogy itt Erdélyben szükség van rám. Sokáig töprengtem ezzen, és nem akartam elhinni egyszerűségét. És valóban nemcsak erről van szó. Kötödésem nem helyhez kötött. Kérdésem, hogy lehet-e szellemiséghez kötödni?Ha igen akkor és én kötödök ahhoz a bizonyos szellemiséghez.
Már már kibontakozni látszott otthoniasságom Marosvásárhelyen, amikor valamikor 2005 tavaszán a Bernády Házban tematikus kiállításomat nyította meg Ábrám Noémi. Szabadságról és madarakról meséltem munkáimmal a közönségnek. Nagy fordulat volt számomra egy új technika választása, mégpedig pasztellben goldoltam át mondanivalómat. E technika egyetlen pozitiv oldalát találtam meg, ami végül is cél is volt. A pasztell könnyedségének megnyilvánulása sokat segített az üzenet megfogalmazásában.
Műtermi háborús körülmények miatt ez volt az utolsó alkalom amikor pasztellel dolgoztam. Nem karcolok már rezet és a kedvenc rézkarc présemet sem használom.
Festek.
Megtaláltam azt a kifejezési formát, amihez időben hozzánőttem magamévá tettem és jól elvagyunk. Ennek a folyamatnak eredményeként két alkalommal egyéni kiállítással jelentkeztem a Targoviste-i közönség előtt és valamikor januárban a Beszterce-Naszód megyei Oláhszentgyörgyön.
Megváltozott a munkáim hangulata, spontán, igen merész festészeté alakult. Háttérben lebegő színes formákon ahol erős színek találkoztatok egymással, egymásba fonódó vagy egymást keresztező vonalkötegeken tudatos játékot érzek, figurativ (és nemcsak) alakzatokkal ellensúlyoztatom az archaikus indítatású képformálást, a vászon púpjait, domborulatait. A kiinduló motívumok
foltokká válva egymásba mosódnak, feloldódnak. Absztrakt alkotások ezek, szerepük egyértelmű, hiszen a fehér folt ugyanúgy képalkotó egymagában, ellenpontozza a merész koloritást. Művészetemet – ha jellemezni szeretném – nem tudom semmiféle izmus irányába sorolni. Képeimnek mondanivalója több, mint amennyi egy jelkép kategóriájába befér. Erőteljes vonalaimban mindig felhalmozott emlék sűrűsödik össze s állandóan egy szubjektív érzés feszül. Szubjektivizmusommal szemben inkább intuitiv művésznek látom magam, a vásznat elsősorban felületnek tekintem, melyen az improvizáció plasztikai ekivalensét szubjektiv érzéssel adom vissza.Azt a mindenit! Látod ettől féltem, belemélyedek és nehezen tudok kimászni a magyrázkodásból. És attól félek, hogy ezeket elmondani nem is az én feladatom lenne.
Valamikor, nagyon nehezemre esett szavakba foglalni gondolataimat, következetesen és folytatolagósan megfogalmazni azt, ami valahol nagyon mélyen bennem rejlik. És tudd meg, próbálkoztam mindenféle önkifejezési formával. Most meg rátaláltam. Festek.
Csatlós Levente
A cikk novemberben jelenik meg a:Pro Minoritate c. lapban
Köszönöm Leventének a megjelentetés lehetöségéért.
Ajanlom mindenkinek a figyelmebe: http://www.onlineart.ro/ .
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése