Rózsa-Flores Eduardo (valahonnan): És ha eljön az ideje az igazságnak…

.

1. Arról, hogy mi közünk van ahhoz, hol születtünk, és tehettünk-e arról, hol élünk

Direkt nem írom, „mik vagyunk”, mert itt a kérdés nem az. Mert a kérdés csak az lehet, hogy ha valahol megszülettünk, van-e közünk, tartozunk-e valamifajta felelősséggel a környezetünk iránt, van-e vajmi kötelezettségünk vagy akár jogunk beleszólni a dolgok folyásába… Sokszor a kérdés el sem hangzik. Csak helyzetek vannak. És az igazi kérdés az, mi milyen választ tudunk adni. Milyen magatartási mintát követünk az adott pillanatban. Milyen döntést-döntéseket hozunk.

Jaj annak, aki rossz döntést hoz. De a döntéseket így is, úgy is meg kell hozni. Az ítélőszék, bíróság kérdése az egy későbbi és vállalható dolog.

Amennyiben nem tesszük, hasonlóak vagyunk az arctalanokhoz – mert tömegben az ember az. Senki, mert arctalan. Szánalmas féreg egy rothadó tetemen csupán.

2. Agyag hadsereg

Tömeg. Nem arc nélküli. Nézzék meg rendesen. Mindegyik más. Mindegyik egyvalaki a sokaságban. Mindegyiknek más és más fénye van. De fény. Mert élnek. Persze, ők katonák.

3. Katonák

Van egy katonája ennek az országnak. Belovai István a neve.

Ismétlem: egy katonája van ennek az országnak. És az összes többi – mindenki, a minősítgetők, az irigyek, az arctalanok, a puhatestűek, a tegnapi és mai egyenruhások és a többiek, akik egyébként nem számítanak – hazaárulók egytől egyig. Belovai akkor, mikor… katona volt és magyar. Ma Belovai katona és magyar.

És a puhatestűek, az unalmasok, a mindig fáradtak és alkalmazkodók döntenek felőle. Szépen állunk…

És vagyunk mi. A maradék. A bajkeverők. Az egyenruhások és a majdnem azok. Akiknek Belovai a példa.

A többi, mindenki más ebben a történetben, szánalmas ellenség. De ellenség.

Szerintem világos a képlet.

4. Kiszivárgott valami

Valami, amit sokan tudtak amúgy. Az őszödi purcolás. Az orbitális szocialista szellentés. És a szag eljutott egynéhányunkhoz. És úgy döntöttünk, megosztjuk drága nemzettestvéreinkkel eme épületes támadást érzékszerveink és erkölcsi normáink ellen. Élvezze mindenki a gyurcsányi áldást. Mert önzők nem vagyunk.

És most jön egy „kedves olvasó”, és nekiront a lapomnak, a főszerkesztőmnek.

Üzenem az illetőnek: öcsike, a féreg mindig féreg marad. Annyi a különbség ezen – amúgy igénytelen és visszataszító – gerinctelen lények között, hogy van, amely csak szimplán ostoba, és van a másik, siralmasan nevetséges alfaj, amely fizetségért teszi, amit tesz. A lényeg, mint mindig, egy és ugyanaz: adott egyede egy adott fajtának magában hordozza a fajta összes, csak reá jellemző tulajdonságait. És ezen nem lehet segíteni.

Hogy mi, én, a Kapu szerkesztősége, a főszerkesztőnk lennénk felelősek az őszödi purcolás következményéiért? Rég nevettem ennyit.

Adjatok hálát a magasságos és egyedüli Istennek és mérhetetlen jóságának, hogy még éltek, hogy még nem sújtott le rátok igazságtevő tüzes kardjával. Vagy mert nem helyezte mulya, tohonya népünk kezébe a büntetés jogát. De ami késik, nem múlik…

5. Mint mindig: Szentlászló

Megint évforduló volt. És ezután is így lesz, míg a falu áll, és a faluban a templom, és míg ott a szél játszik a nekem oly kedves, drága magyar és horvát lobogókkal.

És valahol, valakik, valami libsi fórumon kétségbe vonták részvételemet, hozzájárulásomat a legszebb háborúhoz. A horvát honvédő háborúhoz!

Nem vitatkozom.

Tessék lemenni Kelet-Szlavóniában Szentlászlóba, és gyertyát gyújtani, virágot letenni magyar és horvát hőseink emlékezetére. Van ott egy kis park, emlékhellyel közvetlenül a templom mellett.

Hogy én mit tettem, mit nem, az halott és még élő bajtársaimmal közös, és ezért csak a mi dolgunk marad. Mindörökké.

6. Hogy hol vagyunk

Hazudnék, ha azt írnám, nem izgat, ki mit mond, ír, gondol szerény személyemről – tényleg szerény vagyok, bár néha gondolkodóba esem: nem jött-e már el az idő megmutatni végre magamat, és hangosan büszkének lenni…

Teszem a dolgom.

Lehet elméleteket gyártani. Merre járok, és mit csinálok.

Nem kötöm senki orrára.

1. Mert nem lehet.

2. Mert természetesen szórakoztat.

Azt hallottam, Iránban volnék (az egyik verzió szerint). Merthogy az elmúlt évek mátraaljai elvonulásom alatt kiképeztem volna magamat a nukleáris energia szakértőjévé, és mert sokat – de nem eleget – támadtam a médiában a cionistákat, így minden egybevág. Szerintük.

Tetszik.

Jól hangzik.

Azt is hallottam, Irakban volnék, és az egyik Green Zone amerikai bázis konyháján főszakács a beosztásom. Dicsérendő. Mindenki tudja, hogy szeretek főzni – jó, nem mindenki, ezért majdnem biztos, e verziót valamelyik barátom indíthatta el hódító útjára, aki legalább egyszer kóstolta fenséges főztömet.

A harmadik verzió szerint szintén Irakban az ellenállás egyik szervezetének mesterlövészkurzusát vezetem. Ez is dicsérendő, persze. Ám annyiban hibádzik, hogy inkább azt kellett volna terjeszteni: tanulok az iraki ellenállóktól. Az elmúlt három év, az ellenállás eredményeit nézve nem sok oktatnivaló maradt. És ez így is van rendjén.

(Amúgy káromkodhat az olvasószerkesztőm nyugodtan, de nem sikerült találnom magyar ékezetes gépet itt a környéken: a sivatag közepén, a hegyek között, a dzsungel mélyen nincs sok választási lehetőség…)

És hogy végül hol is vagyok? Valahol, ahol ügy van. És ahova hívtak. Az ember nem megy balhézni más házába meghívás nélkül. Mert azt, aki mégis megteszi, jogosan megszálló banditának hívják, és most enyhén fogalmaztam.

De ha valaki úgy gondolja, jobb, ha azzal ijesztgeti csemetéit: ott rostokolok csendben, mint sötétben bujkáló ellenforradalmár, valahol a budai, mecseki, mátrai, bükki erdőségekben – ám tegye...

Lehet, hogy mégis itt vagyok?

KAPU 2008 nov-dec
.