Vegytiszta haszonelvűség: a „mintha” miniszterelnök

– avagy 1848 végképp elbukott? –

Végképp. Élt 161 évet.

Egyik előző értekezésemben arról keseregtem, hogy mit is várhatunk egy olyan (utód)párttól, melynek parlamenti frakcióját egy volt cenzor vezeti. No, persze azon is kesereghetnék, egyáltalán, hogy a rossebbe kerül ide az utódpárt, hogy kerülhet még mindig ide ez az utódpárt.

Meghalt a forradalom és szabadságharc, s bő másfél évszázaddal utána, úgy tűnik, most vele halnak csodálatos eszméi is, melyeket oly sok véráldozat és nagyszerű hazafi halálának árán vívott ki: a sajtó- és véleménynyilvánítás szabadsága.

Olyan fontossággal bírt ezen jog iránt az igény, hogy a forradalom követelései között külön pontban tüntették fel. Ma pedig azt látjuk, hogy egy hazug és gonosz ember akarja előírni nekünk, hogy mit olvassunk, honnan informálódjunk, meg ilyesmi.

Ezek a kommunisták már csak ilyenek. Náluk nincsenek értékek, csak érdekek. Azokból is általában, csak és kizárólagos jelleggel, az önösek léteznek. Egyik, a közvagyon felelőtlen herdálásán kapott polgármesterüknél óriási vehemenciával háborodnak fel, hogy így az ellenzék nyomásgyakorlása az ügyészségre, meg úgy az ellenzék nyomásgyakorlása az ügyészségre, a másik pofánál meg mondjon le, de még pedig íziben, mer’ különben oda lehet az egyfős többség, mely úgy ahogy, még biztosítja a Degesz uram kutyaszaros világvárosa feletti uralmat. Mer’ hogy a végletekig elhülyített, ígéretekkel megvezetett, megtévesztett és félrevezetett butapesti nép már régen kihátrált mögülük, az hétszentség.

Te, kiskomám, nem vagy többé a hasznunkra, takarodj innen mellőlünk, mérgezed a levegőt! De ami talán még ennél is rosszabb, minket is magaddal ránthatsz a sárba! Köszönjük szépen, nem kérünk belőle, innentől kezdve nem a mi kutyánk kölyke vagy. Kotródj!

Hát valahogy így néz ki ez az egész, ez a szocialista protokoll által diktált ügymenet.

Nem régiben Szekszárdon a Léleképítő sorozat legutolsó előadásán a kitűnő Dörner György jelenlétét és gondolatait élvezhettem, csodálatos verselései közepette. Több más költemény mellett elszavalta a forradalom és szabadságharc, ahogy mifelénk mondani szokás, „lánglelkű” költőjének, Petőfi Sándornak „A kutyák dala” című versét. Nem lehet nem erre a versre gondolni, amikor nap mint nap szembesülnünk kell a szavakat kiforgató, valódi jelentésüket elferdítő, elhallgató, vagy elhallgattató sajtószajhák gyülevész hadának áldatlan tevékenységével.

A KUTYÁK DALA

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt;
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk
A konyha szöglete.
Kegyelmes jó urunk
Helyheztetett ide.

S gondunk ételre sincs.
Ha gazdánk jóllakék,
Marad még asztalán,
S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz,
Hogy pattog némelykor,
És pattogása fáj,
No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk
Ismét magához int,
S mi nyaljuk boldogan
Kegyelmes lábait!

Pest, 1847. január

Úgy tűnik, ezúttal – már a sokadik alkalommal – a kenyéradó gazda végképp elvetette a sulykot. Mintha az 1848-as forradalom és szabadságharc meg sem történt volna. Mintha az elmúlt bő másfél évszázad meg sem történt volna. Mintha a 12 pont csupán az úttörők szervezési és működési szabályzatát jelentené, nem pedig egy nemzeti minimumként szolgáló, mindenki által elfogadott, nagyra becsült és tisztelt nemzeti, szellemi iránytűként működő útmutatásként, melyet minden, magára is valamit adó magyar ember, hazafi, a magáénak vall.


„Vegytiszta haszonelvűség”, írtam ennek a kis írásnak a címében. De talán vegytiszta gonoszságot is írhattam volna. Mert ez az. Az, hiszen tudatosan ártanak. A kenyéradó gazda szerepében tetszelgő hórihorgas ripacs, aki végig hazudta és pofátlankodta az elmúlt szűk hét esztendőt, csicskásai, a magukról olykor-olykor megfeledkező, ámbátor még titulusaikban is a „szolga” megnevezést viselő kijáróemberei, és természetesen kegyelmes jó uruk által odahelyheztetett, s a maradékért ácsingózó vérebei is, akik urukhoz és parancsolójukhoz hasonlóan, azonnal és szemrebbenés nélkül belerúgnak azokba, akikbe ott és éppen bele kell rúgni, mert a gazda úgy parancsolta. Ahogyan azt a versben is hallottuk, az asztalra lehulló konc maradéka, a „konyha szöglete” is gondtalan életet biztosít számukra.

Ezekkel az eszmékkel, nemzeti értékekkel különben is folyton csak a baj van. Mi az, hogy nem az ő érdekük a legelső?! Mi az, hogy a nemzet a legelső?! Mi az, hogy a Haza nem eladó?! Ugyan kérem, mit jönnek nekünk ilyen elvont marhaságokkal? A materializmus, az az igazi! Ami kézzel fogható, tapintható, mérhető. Pénzben, természetesen! Tessék csak visszaemlékezni! Az egyik lebukott bürgermeister is megmondta, micsoda képtelenség megvádolni őket hűtlen kezeléssel, hiszen az a vagyon az övék, a képviselőtestületé volt, hűtlen kezelést meg ugye csak a máséval lehet elkövetni.

Az, hogy esetleg a köz vagyona, amit a képviselőtestület csak kezelésre kapott, na, olyanról a jómadár még nem hallott. Dejszen csodálkozunk ezen? Ne csodálkozzunk! Maga a kenyéradógazda is elherdálta a közöst, a csőd és az összeomlás kiküszöbölésére felvett gigantikus hiteleket pedig két kézzel szórja szét Frutti helyett. Már ez is okozhat sokakban frusztráltságot. Hipp-hopp harmadával megugrik a „mi autónk” havi törlesztő részlete, mer’ hogy a bank (te nem, csak a bank!), egyoldalúan bármikor szerződést módosíthat, mi meg csak pillogunk, mint Grisa a körmoziban.

De ez még hagyján. A magyar ember leleményes még mindig megoldotta, hogy újabb lukat csináljon a már eddig is telelyuggatott nadrágszíjára, amit már annyira összehúzott, hogy talán már dereka sincs, eddig is túlélte, eztán is túl fogja élni. Nem ez a baj. Persze baj, de nem ez az igazi baj. Mai politikailag korrekt (vagy talán inkorrekt?) korunkban bizonyos dolgokat már nem szabad, vagy nem lehet kimondani. Legalábbis a kenyéradó gazda, az asztalról lehulló maradékért ácsingózó sajtószajhái és szolgái, valamint vérebei szerint. Még ez is elmegy sok szódával, legalábbis darab ideig. Volt vagy ötven évünk, hogy megtanuljunk tűrni és hallgatni. De az orwelli gondolatrendőrséget már a pártállami szocializmus idején sem szíveltük. Igen hamar elsajátítottuk a sorok közötti olvasás képességét. Ha mást nem is, de a kimondott és leírt szó, a másfajta gondolat, a hivatalostól eltérő gondolkodás megjelenésének szabadságát magával hozta ez a sajátos hatalmi átrendeződés, mely két évtizeddel ezelőtt, nagyon úgy tűnik, hogy központilag és felülről, de legalábbis a nép feje fölött vezénylődött le. Magyarán, eddig legalább lehetett pofázni. Pénz nyista, lóvé nincs, de legalább pofázhattok. Azé’ ez is valami, nem igaz? – vigasztalódhattunk. Innentől mán ezt se?
Jön ez a hazug gonosz, és Orwell babérjaira tör. Miközben a rendőrségi fő hallja kendnek lediktálja, hogy mit csináljon (ő nyilván nem ért a szakmájához, ezek szerint azért ő lett a rendőrségi fő hallja kend), aközben a pórnépnek meg előírja, hogy mit olvasson, honnan informálódjon.

Ez azé’ gáz.

Most azon a kis szösszeneten, amely a sokak által (ma már tudjuk) tévesen istenített francia forradalom óta dívik, miszerint a hatalmi ágak szétválasztása, meg ilyesmi, hanyag eleganciával lendüljünk túl, szinte azt mondanám, nincs is különösebb jelentősége. Egy diktátornál? Ne viccelődjünk, kérem tisztelettel. A sajtó- és véleménynyilvánítás szabadsága, az viszont más tészta. Nem azért mert alkotmányos és tőlünk elidegeníthetetlen alapjogaink egyikéről van szó. Nem. Hanem azért, mert a műminiszterelnöknek ez a fajta erőből való reakciója mutat rá talán a legjobban arra, miért is biggyesztem én oda folyton a „mű” szócskát a kormányfői titulus elé, valahányszor a kormányfői poszt, és a muskátliherélőn végzett hórihorgas ripacs neve együtt jelenik meg írásaimban. Azért teszem ezt, Istenben szeretett felebarátim, mert ez a hazug és gonosz ember csak egy „mintha” miniszterelnök. Olyan, mintha kormányfő lenne, de mégse. Az államférfi témakörét ebben az esetben, még csak érintőlegesen se érintsük, mert olyan messze van tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

Illetve, lehet, hogy most már ezzel a „mintha” megfogalmazással is gondok vannak. Mer’ ugye erre még lehetne aszondani, hogy hát így első ránézésre olyan, mintha kormányfő lenne. Olyan miniszterelnök félének néz ki. De már ezt se lehet rá mondani. Megyón legalább jól állt az Armani öltöny. No, de ez? Ráadásul ezzel a sajátos mozgáskoordinációval!

De talán ami ennél is lényegesebb, az a hiteltelenség és a bizalomvesztés.

E helyt is szeretném újra és újra mindenkinek a figyelmét felhívni arra, hogy egy olyan, állítólag közjogi méltóság próbálja újra bevezetni a cenzúrát egy teljes jogú európai uniós tagállamban (ez ugye azt jelenti, hogy az illető ország demokratikus jogállam, különben nem lehetne a tagja az Európai Uniónak), aki a média nagy nyilvánossága előtt választási bűncselekményt követett el. Mindannyian hallhattuk az őszödi beszéd néven elhíresült önleleplezést. És a választási eredmények mégsem semmisek. Hogy is van ez? Még mindig demokrácia és jogállam vagyunk? Még mindig tagjai lehetünk az Európai Uniónak?

(Csak csendben és zárójelesen, ahogy szoktam. Ismét megkérdezném az Európai Unióra IGEN-nel voksoló honfitársaimat: erre tetszettek gondolni, ilyen lovat akartak, vagy szóljunk anyának?)

A műminiszterelnökhöz még csak annyit, spóroljuk a drága időt, nagy valószínűséggel sem a „közjogi”, sem pedig a „méltóság” kifejezés jelentésével nincs tisztában. Ha tisztában lenne, nem művelne olyan dolgokat, melyeket művel.

Tudom, hogy elcsépelt közhelynek számít ma már, de „a hír szent, a vélemény szabad!” És ez még akkor is így van, ha egyes pártállami csöcsökön nevelkedett nyikhaj fináncoligarcha diktátorocskáknak ez nem tetszik. És ez még akkor is így van, ha tőlünk keletebbre manapság nem a mosónők, hanem a tényfeltáró újságírók halnak korán. Azt persze nem tudhassuk, hogy a gondolatrendőrség felállítása közepette a zsarnok milyen parancsokat osztogat a titkosszolgálat tisztjeinek, mi legtöbbször már csak a megrázó eredménnyel járó utóhatásokat szenvedjük el, igaz, azokat általában hatványozottan.

Most persze el lehet polemizálni azon, mire is megy ki ez az egész. Arra, hogy 2010-ben elmaradjanak a választások, vagy arra, hogy eltereljék a fejünk fölött lebegő államcsőd rémképéről a figyelmet. Vagy talán van egy harmadik változat is. Az is elképzelhető – legalábbis ebben az országban könnyedén –, hogy a már fent idézett költőóriás versbéli cimbalmosához hasonlatosan, országos szinten munkálkodnak már most azon, hogy ne legyen gond a választási eredményekkel. Nem, nem arra gondolok, hogy megnyerjék, az még talán az egyre zsugorodó törzsszavazóknak is erőst feltűnne, hanem arra, hogy az ellentábornak semmiképpen se lehessen meg a kétharmados többsége. Tudják, olyan ez, mint otthon a biztosíték. Az gondoskodik arról, hogy a helyi hálózat bírja a terhelést. Ha jó a tervezés, nem következik be a baj.

Védik a védhetetlent. Magyarázzák a magyarázhatatlant. Magukat állítólag újságírónak nevező… és itt most gondban vagyok a megfogalmazással. Hirtelen nem is tudom mi a jó szó. Haladjak netán Gusztos Péter nyomdokain, vagy használjam inkább az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiba empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkező szociológus hallhatók köreiben elterjedt, kissé egyszerűsítő, ám mindenki számára közérthető „fehérjehalmaz” kifejezést? Komolyan mondom, gondban vagyok. A szervilizmus, a szolgalelkűség ilyetén mértékével szembesülve, melyet az ATV klasszikusai „drágabolgárúr”-ral az élen felvonultatnak, a témakör megfelelően tárgyszerű érzékeltetése céljából, korrepetálás céljából talán még Petőfit is visszaültetné az iskolapadba.

De nem. Petőfi nem szorul korrepetálásra. Inkább talán mi szorulunk arra. A mi Sándorunk, a drága jó Petrovics, becsusszant valamit a mi tarisznyánkba is útravaló gyanánt.

A FARKASOK DALA

Süvölt a zivatar
A felhős ég alatt,
A tél iker fia,
Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság
Ez, amelyben lakunk;
Nincs egy bokor se', hol
Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kinoz kegyetlenül;

S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!

Pest, 1847. január

1848 végképp elbukott?

Semmiképp! Vedd fel a zászlót és vidd tovább!

(De most már előtte azért végy fel golyóálló mellényt, hogy túléld mindezt!)

Készüljetek!

Isten áldja Magyarországot!

A szocialista nagyváros öntudatos polgára

www.johafigyelunk.hu
.