2009. március 2., hétfő

Vae victis - Jaj a legyőzötteknek

.
Az év bármely napját kijelölhették volna a kommunizmus áldozatainak emlékére, mert mindegyikre esett az országban égbekiáltó jogtalanság, gaztett - mondta Sólyom László a Magyar Köztársaság elnöke annak az emlékévnek a nyitóünnepségén, amelyet az 1919-es dunapataji vörös terror 90. évfordulója alkalmából szerveztek a helybeliek. A kommunista diktatúrák áldozataira a nagyközség református templomában emlékeztek, ahol felsorolták annak a hatvanhárom embernek a nevét, akiket 1919. június 23-án mészároltak le Kun Béla „Lenin fiúi.” "Ha nem tartanánk ébren emlékezetüket, a magyar nemzet történetét csonkítanánk meg. Magunkat csonkítanánk meg, mert minden közösség, még a család alapja is a hagyomány, amelyet magáénak ismer, és folytatni akar" - fogalmazott a nyitóünnepség díszvendégeként a köztársasági elnök. Sólyom László emlékeztetett arra, hogy négy évtizeden át hivatalosan kellett ünnepelni a Tanácsköztársaságot. Vajon, milyen érzés lehetett Dunapatajon a gyilkost dicsőíteni? - tette fel a kérdést a köztársasági elnök. A történelem megköveteli, hogy tisztázzuk az eseményeket és összefüggéseket. Párhuzamot vont a 1919-es nyári Duna menti felkelés és az 1956-os szabadságharc és forradalom között. Mint kiemelte: mindkettő spontánul tört ki, a felkelők döntően békések voltak, a megmozdulás letöréséhez azonban külső erőket vontak be, a kommunista és szocialista propaganda pedig egyaránt ellenforradalmi akciónak állította be mindkettőt.

Brennus a hajdani gall hadvezér a Krisztus előtti 4. században kifosztja az alliai csata miatt védtelenül maradt Rómát, lakóit meggyalázza, megalázza, és szörnyű sarcra kényszeríti. És mert a lovagiasság és a tisztesség csírája sincs benne, a szégyenletes dolgot csalással tetézi: hamis súlyokkal méreti a sarcként követelt aranyat. Hogy a büszke rómaiakat a végsőkig megalázza, nehezékül még a kardját is a mérleg serpenyőjébe dobja. Ekkor mondja ki a nevezetes mondatot: Vae victis. Kádárnak nem volt kardja, és persze serege se, o kommunista hazaárulóként idegen erőkkel vette be a „saját hazáját", önként megajánlva a sarcot – sok aranyban, s még több vérben. Az áldozatot megfizettük. Maradt a tanulság. Miként Kádárnak, az ő bal és liberális örököseinek sem szabad immár egyetlen hazug szavát sem elhinnünk.

Vae victis – Muhi, Mohács, április négy. Tatár-dúlás, török-dúlás, felszabad-dúlás. Az 1945-os katasztrófa után, jaj lett a legyőzötteknek! Ekkor zajlott le a magyar történelem legradikálisabb, legkönyörtelenebb elit likvidálása, ezt a civilizációs katasztrófát belátható időn belül nem heverjük ki. A szovjet-szocialista gyarmatosítók s magyarul beszélő kommunista ügynökeik visszafordíthatatlanul meg változtatták az országot, – vagyis lefejezték. Valóságos, természetes magyar elit helyett, kontraszelektált, mesterséges látszat elitet, vagyis szovjet szocialista típusú bűnöző nómenklatúrát ültettek be a közélet minden területére. Az utcákon a bűnözés látványosan lecsökkent, a bűnözök nagy része, az Andrássy úti verőlegénytől, a besúgón keresztül a szovjetbáb miniszterelnökig, a szovjet haláltáborokat meg járt híres Gábor Áronunk szavaival élve, –az „embertől keletre” szovjetrendszer része lett. A Magyar Népköztársaság szovjet szocialista típusú bűnözőállam lett, mely olyan gaztetteket követett el, törvényesített s kényszeríttet ki az állampolgáraiból, melyek mindenkorban gyalázatnak számítottak, a kitelepítéséktől, a gyilkosságoktól, a testvér és hazaárulástól, a koncepciós pereken keresztül a szervezett és törvényesített rablásokig.

„Zavard el a pásztort és szétszéled a nyáj” elv alapján, könyörtelenül, megsemmisítették a települések és egyéb közösségek természetes struktúráit. Végül föloszlattak minden maradék civil szerveződést a dalárdákig lemenően. A régi vezetőréteg kezéből kivették a társadalom erőforrásaival való rendelkezés minden jogát, az embertelen osztályharc jegyében aljas bitangnak bélyegeztek mindenkit, aki korábban példaképnek számított, a közös életstratégia meghatározásában szerepet játszott. Az alkotó értelmiség színe-java külső vagy belső emigrációba kényszerült. A marxi–lenini doktrína alapján szovjet típusú bűnöző államot hoztak létre, a valósággal, a normálissal minden kapcsolatot a hazug, beteges ideológia jegyében megszakítottak, s a tényeket minden vonalon hazug szovjet mintára tagadták, az ország szovjet gyarmati voltát is csak burkoltan intézményesítették. A nomenklatúrát a Párt politikai bizottsága szovjet szocialista mintára próbálta kontraszelekcióval összehozni, melynek során a hitvány, a bűnöző, a hazaáruló kerül felülre, a jobbak alulra. Ma már nevetségesnek hat, de még a hatvanas években is egy suszter volt az igazságügy-miniszter, és o oktatta a professzorokat jogtudományra. Ettől lett a jogrend olyan, amilyen, –semmilyen. A példakép-pozíciónál semmi sem hat erőteljesebben a reá fölnézni kényszerülőkre. A köznép tanácstalan nézte a kontraszelektált iskolázatlan odaföntit, s azt mondta: ez hajszálra olyan, akárcsak én, nosza, lessük el a trükkjét! A szovjetfosztogató csőcselékmentalitás országszerte elhatalmasodott. Az enyveskezű, munkáját nem értő igazgatók és tanácselnökök körül hasonszőrűek sündörögtek. Már diplomások ugyan, de együtt züllöttek és káromkodtak gazdáikkal – a hajdani kocsisok szégyellték volna a társaságukat. A szovjetfosztogató gyarmatosító csőcselék és mentalitásuk lett az úr az országban.

A műveltség kapásból töröltetett, mivel az új felső vezetés elsöprő többsége műveletlen volt. Aki véletlenül érettségizett, az eltagadta, amit tanult, mivel az összes tudomány helyettesítője a marxizmus lett, ami természetéből következően összeférhetetlennek bizonyult egyrészt az ún. klasszikus műveltséggel, másfelől pedig a legkorszerűbb ismeretekkel. A nyelvtudás ténye potenciális bizonyíték lehetett egy bármikor bekövetkezhető kémperben. Megsemmisítették a kétkezi emberek sokgenerációs munkakultúráját is. A téeszcsék, a sztahanovizmus, a liszenkói agrár-szélhámosság rendszerében a munkások és a parasztok régi elitjének tekintélye összeomlott, tisztessége, tudása, szorgalma nevetségessé lett. A helyzet a szó szoros értelmében alig leírhatóvá vált, mert olyan – tolvaj – nyelvet vezettek be, ami egyrészt a marxista zsargon ostobaságaiból, másrészt megszépítő hazugságokból építkezett, s megakadályozta a józan, paraszti ész járását.

Kiesett a műveltségből a természetes erkölcsi érzék ápolásának és csiszolásának igénye is, hiszen az új vezetők egy része például a nyilaskeresztes mozgalomból, vagy Moszkvából jött, ugyanakkor ok is, a többiek is minden gondolatukat alá kellett rendeljék a Párt gyakran változó érdekeinek, s rendszeresen el kellett árulniuk barátaikat, rokonaikat. Jellemző, hogy a nomenklatúra képzőben, a pártiskolákon, majd a marxista esti egyetemen – népszerű nevén a foxi-maxin, mely a káderek számára osztott „diplomát" – kizárólag ideológiát oktattak, azt is csak évi egyetlenegy tantárgy erejéig! Sőt, a legfőbb pártfőiskolákon sem tanítottak nyelveket, vagy olyan tudományokat, melyeknek lett volna tárgyuk! Aminek ellentétben a „tudományos szocializmussal" volt, például a filozófiatörténetnek, abból pontosan a tárgyat dobták ki: nem Szent Tamást vagy Hegelt olvastatták, hanem a róluk összehordott marxista értelmiségi kitalációt, ami a lényegét tekintve, – szövegömlesztéssel való észelzárás volt.

Egy Gulág bejárata
(felirat: A Szovjetunióban dicsőség, vitézség és hatalmas hőstett dolgozni)

A kereszténység a szocialisták természetes ellensége. A marxizmus eleve ateista, politikai gyakorlata pedig olyannyira ideologikus és kizárólagosságra törekvő, hogy kiirt maga mellől minden más eszmét. Harmadrészt pedig a kommunizmus gyökeresen új világot akart teremteni, vadonatúj embert formálni. A nevelésből kiiktatták a régi erkölcsi és esztétikai célokat. A szovjet-szocialista új ember lehetett volna-e más, mint gyökértelen, erkölcstelen osztályharcos? Aki följelenti osztályellenség szüleit, ha azok hátráltatják a szocializmus építését, mint Pavlik Morozov? Ez a gyerek volt az összes úttörők példaképe, a Szovjetunió hőse. S lecke korosztályom oroszkönyvében. Morozov – a köréje szőtt legenda szerint – apját koncentrációs táborba juttatta, mert a papa állítólag akadályozta a kolhozszervezést. A történelem során először tiszteltek tettéért egy apagyilkost.

A hazafiság, a hajdani alapérték szintén antagonisztikus ellentétben állt a szovjet-szocialista imperializmus érdekeivel, hiszen az ország a Szovjetunió gyarmata volt. Ezt magyarul nem mondták ki csak burkoltan: minden fontosabb jogszabályban, vezércikkben, tankönyvben szakadatlanul hangsúlyozták a Szovjetunió vezető szerepét, a szovjet vezérek, pártjuk, tudományuk, sportjuk példakép mivoltát. A legfőbb állami ünnepnek az ország oroszok általi elfoglalásának napját tették meg. A káderutánpótlás szovjet egyetemeken nevelődött, függetlenül attól, hogy azok többségének színvonala meg sem közelítette a magyar felsőoktatásét. A nomenklatúra kiválasztásában az elso szempont a Moszkvához való hűség volt. A legfontosabb főnököket – a pártfőtitkárt, a Politikai Bizottság tisztségviselőit – egyenesen a Kremlben jelölték ki. Az MKP, MDP, MSZ(M)P, mint az ország tényleges, formalizált és fegyverrel ránk erőszakolt „élcsapata" hazaszeretet helyett hazaárulásra szocializálta kádereit – leginkább azokat, akik karriert akartak csinálni. A párt szerepéből következően a demokratikus társadalmakban megkülönböztethető gazdasági, politikai, ideológiai, sajtó-, művészeti stb. elitről nemigen beszélhetünk, hiszen a főnökök és élen állók mindenütt a megfelelő szintű pártvezetés „hatásköri listájáról" kerültek ki, és abszolút dzsókerként szökkentek szakmáról szakmára. Az apparátusi káder egyszer az ávósnál serénykedett, máskor a nehéziparban, majd az Állami Operaháznál, hogy aztán nagykövetként tűnjék föl Koppenhágában vagy a Népszabadság főszerkesztőjeként Budapesten. A többségről ki derült, hogy bűnöző, vagy nyilas volt, ámde a bűnözőállamban csak a politikai hibák számítottak véteknek, ezért a tolvajok, hazaárulók, a szadisták, a garázdák, nyilasok, nem pottyantak ki a vörös kasztból, csak olykor-olykor s átmenetileg lejjebb csúsztak, ha nem az elvárt lelkesedéssel szolgálták a pártot és a megszállókat.

A hagyomány megőrzéséről és az új megalkotásáról rengeteg szó esett, de a valóságban viszont az történt, hogy az államosítással, a téeszesítéssel, a terv- és békekölcsönökkel, a külföldi hitelekkel összezabrált mérhetetlen vagyon a suszterek, a bukott segédszínészek meg a szakmájukból kikopott varrógépműszerészek kezén sárrá vált. A Magyarország és Ausztria közti, háború előtti különbség szakadékká mélyült, s az ország szinte minden modern mutató tekintetében elmaradt azoktól az országoktól, melyeket annak előtte megelőzött Európában.

A kontraszelektált szocialista lumpenértelmiség környezetében megtorpant az alacsonyabb rétegek szociális-morális felemelkedése. Vajon miért tanuljon vagy dolgozzon valaki, ha bármi mással előbbre juthat? Legfürgébben úgy, ha utánozza a szovjet nomenklatúra disznóságait. S ugyan miért gyógyuljon meg a beteg, ha a táppénz és a fekete munka többet hoz? Valaha virágzó falvak lakói lettek alkoholistává, kertjeiket az óta is fölveri a gaz, segélyből veszik a zöldséget, az italt és nem szedik föl a lehullott gyümölcsöt sem pálinkának.

A forradalom utáni terrorban az ország ismét elvesztette lehetséges elitjének színe-virágát. A negyedmillió menekült és bebörtönzött túlnyomó része diák volt, fiatal értelmiségi, vállalkozó kedvű munkás. A megtorlás velejárója volt, hogy a restauráció után élre került hazaárulóknak kötelező volt valamilyen módon – például az ellenforradalom szó kimondásával – meggyalázni a 20. századi magyar történelem légdicsőségesebb eseményét. A kádári konszolidáció lényege így a korrupció lett. 1956 és általában a hazafiúi érzés elfeledése fejében a lakosság engedélyt kapott a korlátlan önkizsákmányolásra, a szocialista összeköttetések kiépítésére, valamint a mértékletes lopásra és más bűntények elkövetésére. Az ilyesféle bűnözést köznyelven ügyeskedésnek nevezték. A következő évtizedekben a vezetés lassacskán föltöltődött szakismeretekkel és némi általánosnak mondható műveltséggel is. Hála az időnek, amely új generációkat hozott fölszínre, és a viszontagságok ellenére is a remek iskolarendszerünket nem verték szét. Hazafiság és általában morál tekintetében hasonló nem mutatható ki. A gyarmati helyzet, a bűnözőállam struktúrája változatlan maradt; a rendszer továbbra is a hazugságra épült. A szovjet szocializmus egyetlen ponton sem érintkezett a valósággal. A nomenklatúrához tartozóknak pedig állandóan példát kellett mutatniuk. Folyamatosan liturgikus hazudozásra kényszerültek, ugyanakkor munkájuk megfelelő elvégzéséhez be kellett kapcsolódniuk a szocialista összeköttetésnek nevezett korrupciós hálózatba, ami nélkül a társadalmi erőforrások elérhetetlenek maradtak volna számukra és a rájuk bízott emberek vagy vállalat részére.

Az örökös hazudozás vagy elbutítja, vagy cinikussá teszi az élkövetőt. A kontraszelektált szocialista nomenklatúra mindenkor gyanúsnak tartotta – ha éppen nem üldözte – a művészi, a tudományos, a technikai újításokat. A kor nehéz embereknek nevezte azokat, akik ilyesmire „vetemedtek." Ahelyett, hogy támogatta és maga köré vonta volna őket. A nyolcvanas évek elejére már nem akadt épeszű ember, aki hitt volna a szocializmusban. A nómenklatúra élelmesebb tagjai Moszkva helyett már New Yorkban, Bostonban próbálták iskoláztatni gyermekeiket, és pozíciójuk vagyonra váltásán mesterkedtek. Sikerrel. Meg is kaparintották az ország belföldi tulajdonban maradt vagyonának túlnyomó részét s a vele járó kapcsolati tokét. A szocialista összeköttetés hálózatát ügyesen megerősítették a nyugati beruházóknak tett szolgálatokkal szerzett friss kötelékekkel. Olykor bizony az ország kárára. Ezen nem is gondolkodtak igazán, mert egész életükben idegen érdekek kiszolgálására szocializálódtak. Mindehhez bírják a zömmel az o soraikból kikerült és az o támogatásukból élő média propagandisták rokonszenvét. Más szóval rendelkeznek az erőforrásokkal, s megszabják az életstratégiát a tőlük függők számára. Sőt, a huncut, fürge fordulattal az elit harmadik fő ismérvét, az újat alkotást is megvalósítják a nép szemében.

Ez itt nem a nácik, hanem a kommunisták műve
Az 1990-es választás során a szocialista kontraszelektált nomenklatúra veszített politikai hatalmából! A veszteségeket azonnal pótolni kezdte a régi szovjet média propagandisták kezében maradt sajtó, mint a posztmodern „szellemi" elitgyártás első számú műhelye. Futószalagon készültek világhírű írók, filozófusok, közgazdászok, pénzügyi zsenik. Finom erkölcsi tekintélyek, akik azonnal készséges eszközei lettek átöltözött, régi kenyéradó zsarnokaiknak. Elég utalni az első fél év hadműveleteire: a „kommunisták pedig nincsenek" kampányra, valamint a „keresztény kurzusra", a „neonáci veszélyre" zúdított össztűzre meg a taxisblokádra. Ezzel egy időben a demokratikusan választott kormány oldalán álló értelmiséget minden eszközzel diszkreditálni, vagyis elithelyzetéből kiszorítani igyekeztek. Akit csak lehetett, antiszemitának, fasisztának, mucsainak, bélyegeztek, s műveiket, gondolataikat kicenzúrázták a nekik alárendelt fórumokról. Gyakorlatilag mindenünnen. Ezzel a művelettel elérték, hogy újra szellemi elit pótlék lett a régi szovjet-szocialista gyarmati „értelmiség" a nómenklatúra. A magyar elit újjáalkotásához hosszú évtizedek szükségeltetnek. Ez a rendszer hatalmas szellemi, erkölcsi úrt, s know-how deficitet hagyott ránk örökül, mert nem voltak szabad vállalkozások, nem volt engedélyezve a valódi filozófia, pénzügy, közgazdaságtan, történelemtudomány, politikai tudományok, polgári irodalom, helyettük marxista „haladó értelmiségi" propaganda kitalációk léteztek, így a valós humán tudományok kimaradtak az általános műveltségből. Nemzedékeknek kell elmúlniuk, hogy a vagyonhoz, hatalomhoz, csatlakozzék a tudás, teljesítmény, becsület, ízlés, erény és alkotásvágy.

A MAGUKFAJTA bal-liberális politikusoktól, propagandista „értelmiségiektől", a hazaárulásra kontraszelektált nómenklatúrától sokszor hallani, hogy maguktól civilizálódnak. Ez nem igaz. Civilizálja őket a kényszer, hogy egyre több a civil szerveződés, a civil ellenállás, és olyan civil emberekkel ülnek szemben, akik késsel-villával esznek. Így egyre nehezebb kapzsi kisebbségnek rávetni magát a húsra, puszta kézzel zabálni a hatalmat, falni az önkényt, s vedelni az állam javait.

Dicsőséges felszabadítás volt szerintük -
nekünk viszont barbár pusztítás, gyalázat.
A rabságnak negyven véres rögös éve
ezer tankkal együtt - úgy érkezett!

Ami nekik győztes Birodalom,
nekünk távoli és embertelen.
Ami nekik felszabadító háború volt,
nekünk bosszú – véres, kíméletlen.

Százezernyi asszony síró hangja,
szétlőtt házak s milliók menekülése.
Nekik dicsőséges és bátor harc –
nekünk egy kis népnek kivéreztetése.

Mi nekik igaz volt, nekünk hazug:
nekünk a kommunista hazaáruló, nekik derék.
Mint antilop torkába az oroszlán, úgy
harapott belénk a szovjet lánckerék.

(X)

Vae victis – latin szállóige, jelentése: „Jaj a legyőzötteknek"
.
.

2 megjegyzés:

yence írta...

Köszönöm, hogy megosztottad a cikket.
Kevés ilyen írás van, mert valahogy az e témájúakat a legtöbb helyen törlik, cenzúrázgatják a cionista internet "felügyelők". Ugyan miért?

Üdvözlettel: yence

Hali írta...

Szia.
Nagyon jo.....

Kedves yence háboru van.....

amugy ezt kaptam talán ide illik..
http://www.youtube.com/watch?v=VQ7c45gs0kA

nézzétek meg...