.png)
.
Az ország közvélekedését irányító, szûk elitérdekek közpolitikai tematizálását megszabó média félelemkeltõ hadjáratainak mozgatórugója, Horn Gábor (SZDSZ) szavaival élve: „Nekem az SZDSZ jövõje fontos, nem az országé!” Miközben, a közvélemény szemében lényegtelen problémává zsugorodik a tényleges, és egyre súlyosabb és mélyülõ szociális problémává önmagát kinövõ társadalmi helyzet: a szabaddemokrata pénzügyi-gazdasági-politikai-média hálózat hatalomgyakorlásához és görcsös hatalommegtartásához szervesen kapcsolódó, attól elválaszthatatlan adósságválság.
„A szabaddemokraták – írja Fritz Tamás politológus kollégám - a neoliberalizmus egyfajta radikális kozmopolita változatát képviselik…azonosulnak a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az IMF, a Világbank, a Kereskedelmi Világszövetség (WTO) és más intézmények neoliberális gazdaságfilozófiájával, amelynek kulcsfogalmai: kicsi, be nem avatkozó állam kismértékû újraelosztó szereppel, a piac és a verseny elsõbbrendûsége minden területen, nyitott ország nyitott piaccal és kereskedelemmel, alacsony adók és ezzel együtt minimális szociális ellátás, a multinacionális vállalatok érdekeinek elsõbbsége, az állami tulajdon totális privatizációja, a „nem hatékony” szférák (például mezõgazdaság) leépítése, stb.” Vagyis, az állam, mint közösségszervezõ és közösségmegtartó közentitás teljes magánosítása, a magyar történelem XIV. századából ismert ’Csák Máté tartomány uraság’ analógiájára egy olyan oligarchikus, multinacionális tulajdonos érdekeltségû ’magán ország’ létrehozása, amelynek kiszolgálói, egyben fõ és egyetlen haszonélvezõi a kozmopolita indíttatású szabad demokraták. S a területen élõ, saját tulajdontól megfosztott, lét –és életbiztonság nélküli lakossággal azt lehet tenni, amit újdonsült urai akarnak. Joggal felmerülhet a kérdés, vajon nem esem-e túlzásba, amikor egy magyarországi politikai törpepártot, és a holdudvarukhoz szervesen kapcsolódó pénzügyi és közgazdasági (és értelmiségi, média) konventet teszek felelõssé mindazokért a közgazdasági és közpénzügyi problémahalmazért, amelynek csak egyik(!) fokmérõje a ma még 80+ milliárd US$-t kitevõ költségvetési(állam) adósság? (Ami nem tartalmazza az önkormányzati, a magánvállalati és lakossági eladósodottságot.) Amelynek összhozadéka nem csak a népesség csökkenés, az egyre romló munkanélküliség ráta, de az állami finanszírozás ellehetetlenülése következtében leépült, illetve leépülõ közegészségügy, közoktatás, mezõgazdasági tevékenység, a kutatás+fejlesztés, tömegközlekedés, rend –és honvédelem, de a túlburjánzott adóztatás és a növekvõ korrupció, valamint - a volt SZDSZ-es pártelnök, belügyminiszter Kuncze Gábor szavaival élve - a ’megélhetési bûnözés’ kezelhetetlenné válása, stb.? Talán elég, ha jelzésként, a Csehországból és Horvátországból kitiltott, Soros György pénzén létrehozott Közép-Európai Egyetem egyik professzorának, mint a kozmopolita neoliberális gazdaságfilozófia magyarországi konventjének egyik legismertebb képviselõjét, a hirtelen sok közszereplést vállaló Bokros Lajos nevét említem meg. Az adósságválság lényege, hogy a kamatok megugrása miatt a felvett hitelek visszafizetéséhez a fejlõdõ országokban elérhetõ profitráta lenne szükséges (ilyen profitrátát egyébként még a fejlett tõkésországok csoportja sem képes produkálni). Ezért az adósságokkal járó nettó átutalás révén a fejlõdõ országokból folyamatosan olyan jövedelem áramlik a hitelezõkhöz, mely nemhogy a fejlesztõ-bõvítõ beruházásokat akadályozza meg, de rákényszeríti az adósokat a belföldi fogyasztás visszafogására is. Az adósságtörlesztés tehát hosszabb távon rendszeres forráskivonást eredményez: míg a forráskivonás a rendszer lényegéhez tartozik és az adóssággal együtt nõ, addig az ez ellen ható tényezõk (részvénykibocsátás, mûködõtõke beáramlás) ideiglenesek, vagy korlátozottak. A megtermelt jövedelem egy részének elvonásával az adósságszolgálat önmagában (egymással szoros összefüggésben álló) makrogazdasági feszültségek forrása. Csökkenti a jövedelemtulajdonosok (különösen az állam) megtakarításait, a költségvetési kiadások kényszerû csökkentésével a keresletet, mindezeken keresztül a beruházási rátát (és a munkahelyteremtést), a kamatfizetés kényszere miatt lecsapolja a profitábilis szektorok jövedelmeit, ami szerkezetmegmerevítõ hatású. Ezen kívül a költségvetési kamatterhek › deficit › exportkényszer › leértékelés › infláció › leértékelés hatásmechanizmusa miatt kedvezõtlenül hat az árfolyamra, mely önmaga ismét növeli az adósságterheket, stb.Az IMF-konform stabilizációs gazdaságpolitika legfõbb elemei: az árfolyamleértékelés (a nemzeti valuta leértékelése); a költségvetési és monetáris restrikció (az ezekkel járó reálbér-, illetve reáljövedelem-csökkenés); s az 1980-as évek közepe óta ezekkel összhangban a (részben a Világbank által menedzselt) világgazdasági "alkalmazkodás" által igényelt államháztartási reformok, a dereguláció (az állami szabályozási rendszerek mérséklése, felszámolása, pl. a külföldi befektetések, vagy a tulajdonszerzés területén), valamint a pénzügyi és külgazdasági liberalizáció (tõke, áru szabad áramlása).
Elméleti szinten, saját logikáján belül is, az eladósodott fejlõdõ országok sajátosságainak talaján pedig további egymásba kapcsolódó ördögi köröket generál az IMF-konform monetarista gazdaságpolitika. (Pl.: az infláció ellen monetáris restrikció: kamatlábemelés › termeléscsökkenés és költségnövekedés › infláció, stb. Vagy: a költségvetési egyensúly javítása végett a kamatnövelés és kiadáscsökkentés › termelés- és keresletcsökkenés › munkanélküliség. Az adósságszolgálat miatt: növekvõ kiadások és infláció › a költségvetési egyensúly romlik stb. Vagy: erõltetett export › leértékelés › dráguló import › infláció, egyensúlyromlás › exportkényszer stb.)
Az eladósodott országok sajátos fejlettségi, strukturális helyzeténél fogva az IMF-féle recept helyi (s ott megfelelõ) struktúrákat, mechanizmusokat rombol szét, testre szabott felzárkózási pályákat vág el, hogy helyébe a pénzügyi függés (adósság) kezelése révén - és azt erõsítve - a teljes reálgazdasági függést állítsa. Ebben maguk az adósságmenedzselési technikák is aktív szerepet játszanak (pl. adósság-részvény csere.)
Ismerõs a képlet? A médiából manapság csak úgy, zuhatagszerûen ömlik ránk a különbözõ közgazdasági és pénzügyi szakemberek szájából az okozati tényezõk „feltárása”, anélkül, hogy lényegében a fentebb vázolt okok közül akár csak egyet is említenének. Hiszen, a magyarországi közgazdasági és pénzügyi szakma számára a Valutaalap és a Világbank a ’szent tehén’, gazdaság –és pénzügypolitikai ’téziseik’ és megoldási javaslataik pedig a megkérdõjelezhetetlen közgazdasági „vallás” tézisek közé emelkedtek. Akik, pedig bátorkodnak megemlíteni, hogy esetleg, a Valutaalap -és Világbank-konform stabilizációs gazdaságpolitika a társadalmat eladósíthatja és mély szociális válságba taszíthatja: nos, arra csak a kiközösítés, és egzisztenciális ellehetetlenítés vár. Ennek tudható be, hogy Magyarországon a legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz gazdaság –és pénzügypolitikusai is csak finoman, többszörösen megszûrt, minden oldalról leellenõrzött körmondatokban merészelik érinteni azokat a tényleges megoldásokat, amelyek a fenti sorokban leírtakban rejlenek. A magyar társadalmat már betaszították a III. adósságcsapdába. Annak ellenére, hogy az Institute of International Finance még csak adósságcsapdát, magasabb kamatokat, a londoni elemzõk stagflációt, vagyis stagnáló gazdaságot és jelentõs pénzromlást valószínûsítenek. Varga Mihály (Fidesz) szerint, pedig csak a ’legnagyobb gond, hogy nem állt helyre a gazdaságpolitika hitelessége. Pedig! Nem a gazdaságpolitika hitelességét kellene helyre állítani, hanem az Európai Uniós tagország, Magyarország társadalmának progresszióját gátló államadósság kérdésében kellene radikális lépéseket tenni. Vagyis, egy radikális közgazdasági-pénzügyi programot kellene kidolgozni az államadósság kezelésével kapcsolatban 2007 után Magyarországon!
Molnár Ervin társadalomkutató elemzõ szerint legelõször szükséges lenne az adósságérték 2007 utáni nagyságát megbecsülni. Az államadósság az 1990-es 20.4 Mrd US$ értékérõl 2007 végére 84,8 Mrd US$-ra, tehát (84,6/20.4=) 4.16-szeresére; kamat kifizetés az 1990 elõtti 11.3 Mrd US$-ról 1990-2007 között 65.2 Mrd $-ra, vagyis (65.2/11.3=) 5.76-szorosára nõtt. Ha az 1990 elõtti és utáni növekedési tendenciák 2007 utáni másfél-két évtizedben is megmaradnak, akkor ebben az esetben az adósság, valamint a kamatkifizetés 1990-2007 közötti 84,8 és 65.2 Mrd US$ értékét megszorozhatjuk 4.16-tal, ill. 5.76-tal. Ezekkel a prolongált tendenciaszámokkal kell a 2007 után következõ másfél-két évtized múlva kb. (65.2x5,76=) 375.5 Mrd US$-értékû kamatkifizetéssel (a gazdaságból nettó forráskivonással) a magyar társadalomnak szembe néznie, mialatt az adósság (84.8x4.16=) 352.8 Mrd US$-ra nõ. Nyilvánvalóan, ezek a tendenciaszámok változhatnak. Csökkenhetnek, vagy növekedhetnek, a magyar pénzügyi kormányzat rendelkezésére álló pénzügyi források, törlesztési hajlandóság, esetleg a világgazdasági helyzetben beálló, a magyar gazdaság teljesítményét tükrözõ profitráta növekedésére is kedvezõen ható folyamatok következtében. Vagy, egy esetleges nemzetközi általános adósságcsökkentési program keretében (az 1931-es Dawes-tervhez hasonlóan). Ettõl függetlenül, úgy vélem, az idézett tendenciaszámok egy valós képet tükröznek.
Lóránt Károly, a Magyar Nemzetnek Brüsszelbõl tudósító közgazdásza szintén felvetette azt a kérdést, hogy a jelen helyzetben mit lehet egyáltalán tenni a stabilizációs csomagokkal tarkított sodródással szemben? Lóránt Károly szerint „a globalizáció problémáival foglalkozó nemzetközi szakirodalom, civil mozgalmak, ezen belül a környezetvédõk egyértelmûen a helyi gazdaságok fejlesztését ajánlják, vagyis, hogy a helyi közösségek szervezzék meg saját védelmüket és – racionális mértékig – saját ellátásukat, ami ellátásbiztonságot és jövedelembiztonságot nyújt az összefogó közösségeknek. A hazánkban jól ismert és alkalmazott kaláka, vagy a múlt századelõtõl a kommunista hatalomátvételig mûködõ Hangya Szövetkezetek is ilyen összefogásnak tekinthetõk – tehát a gondolat nem ismeretlen hazánkban sem. A megoldáshoz vezetõ út azonban ennél szélesebb körû kell, hogy legyen, nagyjából, Lóránt Károly értelmezése szerint, a következõ hangsúlyokkal:
(1) Az Európai Unió keretein belül szorgalmazni kell a neoliberális gazdaságpolitika felülvizsgálatát, rámutatva, hogy ennek folytatása – eltekintve attól a pusztítástól, amit a nyugati társadalmakban végez – a keleti országok, mindenek elõtt Magyarország és Lengyelország teljes elidegenedéséhez vezethet;
(2) Még a jelenlegi körülmények között is lehetõség van arra, hogy Magyarország az uniós szerzõdések kis- és közepes vállalkozásokra, illetve a külsõ egyensúlyra vonatkozó passzusait a magyar vállalatok támogatása érdekében felhasználja;
(3) A magyar vállalatok exportjának, illetve a hazánkban a külföldiek számára nyújtott szolgáltatások erõteljes fejlesztése, állami támogatással (például a promóciós költségek átvállalása, a helyi beruházások támogatása stb.) E tekintetben építeni lehet és kell is a nyugati magyarságra, amely szívesen segít akkor, ha a magyar kormány tudja, hogy mit akar;
(4) Zárni a belsõ gazdasági vertikumokat (hazai kézbe venni a termelés - feldolgozás - szállítás - értékesítés láncot);
(5) Amennyire ez lehetséges, vissza kell szerezni az orosz piacokat, hogy az energiaimportot magyar árukkal ellentételezhessük;
(6) Sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a mûszaki fejlesztésre, és a mûszaki szakemberek és tudományos kutatók európai programokba (például Galileo) történõ bevonására;
(7) A magyar bankrendszer minimális ellenértékért került külföldi kézbe (nemzetközi összehasonlításban megint csak példátlan mértékben), ráadásul úgy, hogy a kereskedelmi bankok sok százmilliárdos feltõkésítése a magyar adófizetõk terhére történt, jelentõsen terhelve a költségvetést (most meg kiviszik hatalmas nyereségüket). Alapvetõ érdekünk, hogy egy hazai kézben lévõ és a hazai vállalati szférát támogató bankrendszert megteremtsünk. Ugyanez vonatkozik a biztosítókra is.
(8) Végig kell gondolni, hogy a helyi gazdasági körforgás megindítására és támogatására helyi pénzt hozzunk létre. A helyi pénz gazdasági válságok hatására jött létre, amikor lokálisan a kereslet, meg a kínálat is megvolt, (tehát kihasználatlan gazdasági erõforrások voltak) ám pénzszûke miatt a helyi gazdasági körforgás sem tudott mûködni. A széles körben ismert megoldások az 1929-31-es gazdasági válság nyomán jöttek létre, így például a svájci WIR bank, amelyet 1934-ben létesítettek és még ma is mûködik. A helyi pénz iránti igény a neoliberális gazdaságpolitika negatív hatásainak mérséklése céljából, a nyolcvanas évektõl éledt újjá. Jelenleg számos fejlet ipari országban, így az Egyesült Államokban, Kanadában, Németországban alkalmazzák. Magyarország szempontjából az lenne a jelentõsége, hogy foglalkoztatási lehetõséget biztosíthatna a nagy munkanélküliséggel küzdõ térségekben, illetve piacot biztosíthatna a hazai vállalkozóknak.
(9) Általában minden lehetséges eszközzel kellene elõsegíteni a társadalom integrálódását, a lakosság erõteljesebb bevonását a helyi gazdasági, társadalmi és bármilyen más jellegû közösségekbe;
(10) A társadalom igazságérzetét kielégítõ progresszív jövedelemadó-rendszer bevezetése.
Fritz Tamás politológus társam szavaival kezdtem írásomat, aki szerint, ismétlem:
„A szabaddemokraták a neoliberalizmus egyfajta radikális kozmopolita változatát képviselik.” A fentiekben, csak vázlatosan szemléltetett összeállításban érintett problémák tényleges megoldásához szükséges társadalmi akarat csak egyféle képen manifesztálódhat: ha a magyar politikai-gazdasági/pénzügyi és média közéletbõl végleges jelleggel sikerül kiiktatni a szabaddemokrata politikai, gazdasági/pénzügyi és média/értelmiségi, és tegyük hozzá, az MSZP ennek tükörkép konventjének befolyását. Számomra, és úgy vélem, sokunk számára az ország jövõje fontosabb, mint egy törpepárttá zsugorodott entitás jövõje. Ha a Fidesz nem meri vállalni az 1990-ben elmaradt „nagytakarítást”, akkor a Fideszt maga alá temeti majd a növekvõ államadósság terhei által indukált társadalmi elégedetlenségi hullám. Amit csak súlyosbíthat egy olyan USA gazdasági recesszió, amely „mélyebb és hosszabban elnyúló lesz, mint ahogyan arra eddig a szakemberek számítottak.”
Egy kérdés marad csupán megválaszolásra: a III. eladósodást és az abból való kitörést jelképezõ Gordiuszi csomót elvágó kard vajon kinek a kezében lesz?
Készítette és összeállította: Csontos Gábor politológus
.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: pénzügy. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: pénzügy. Összes bejegyzés megjelenítése
2008. október 26., vasárnap
Csontos Gábor: Mégis azt kell jelentenem: a neoliberalizmus csõdbe ment!
.
Ez év szeptember 5.-én azzal kezdtem írásom, hogy a neoliberális pénzügy –és gazdaságpolitika csõdbe vitte a világgazdaságot. Nem sejtettem, hogy alig 10 nappal késõbb a világ tõzsdéi óriási, megállíthatatlan zuhanással reagáltak az egyesült államokbeli kulcsfontosságú jelzáloghitel intézetek, a Fannie Mea és a Freddi Mac államosítására. Bekövetkezett az, ami elképzelhetetlennek bizonyult. A kapitalizmus fellegvárában, az Egyesült Államokban egymás után dõltek be a világ pénzügyi rendszerének éllovasai: a Lehman Brothers, Washington Mutual becsõdölt, a Merill Lynchet és a Wachovia-t felvásárolták. AIG, a világ legnagyobb viszont biztosítója közel 100 milliárd US$-os szövetségi támogatást kapott. Európa sem maradt ki, csak néhány nevet sorolok fel: Northen Rock, Bradford &Bigley, HBOS Nagy-Britanniában, Belgiumban a Fortis, Németországban többek között a HYPO REAL ESTATE, a Bayerische Landsbank (a magyar MKB fõtulajdonosa), és több tartományi bank fordult a szövetségi kormányhoz azonnali pénzügyi segítségért a jelentõs veszteségeik következtében, és Franciaországban talán a Societe General az, amelyik többi banktársaihoz hasonlóan azonnali állami tõkeinfúzióra szorul. De sorolhatnánk tovább. Izland majdnem államcsõdöt jelentett be, amit csak a dánok megközelítõleg 800 millió US$-os gyors segélye, valamint Oroszország 4 milliárd US$-os kölcsöne odázott el. És, most az Európai Unió tag, Magyarországon van sor. Párizsban az eurózóna tagországainak vezetõi tartottak rendkívüli csúcstalálkozót a közös intézkedésekrõl. Az európai fejlõdés motorját képviselõ német gazdaság leállásának megakadályozására a berlini kormány háromszáz-négyszázmilliárd eurós bankkonszolidációs programban gondolkodik. Ennek ellenére a tõzsdei elemzõk 2009-re a német gazdaság recessziójáról számolnak be, ami rendkívül ’érzékenyen’ érinti majd az elsõsorban a német piacra termelõ (exportáló) közép-kelet-európai gazdaságokat. Az IMF legújabb becslései alapján a fejlett világ bankrendszerének 675 milliárd dollárnyi friss tõkére lenne szüksége ahhoz, hogy ne csökkenjen radikálisan a bankok között is a hitelkihelyezés, és ne bénuljon meg a világgazdaság. A bizalom helyreállításához a világgazdaság legfontosabb szereplõinek elõször is a pénzügyi rendszert meghatározó nagybankok fizetõképességét kell helyreállítaniuk, másodsorban, pedig gondoskodniuk kell a pénzbõségrõl a hitelkihelyezésekhez, s még a gazdasági növekedést is fel kellene gyorsítaniuk, állítja még a Valutaalap. Eddig, megközelítõleg. 2000 milliárd €-t pumpáltak a pénzpiacokba a nyugat-európai tagországok, amely összeg ellenére újabb és újabb veszteségek bukkannak fel a tagállami banki rendszerekben. A világ tõzsdéi hihetetlen mértékû nominális árveszteség mellett megállíthatatlanul zuhannak, nyugatról-keletre, de keletrõl-nyugatra is. A további kilátások pedig a mindent átfogó pánik irányába mutatnak.A megoldhatatlannak tûnõ globális pénzügypiaci válság elõzményeként két példát lehetne felsorolni, amelyek jellegzetességükkel a jelenlegi globális válság valamennyi jegyét magukon hordozták. Az elsõ, a japán ingatlanpiaci buborék kipukkanása volt az 1990-es évek fordulatán, amelynek veszteségeit a japán költségvetésbõl próbálták konszolidálni. Tegyük hozzá, az az óriási társadalmi ráfordítás, amely mellett a konszolidáció megtörtént, megváltoztatta a japán társadalmat is: elsõsorban megszûnt az a szociális biztonsági háló (foglalkoztatottság biztonsága), amelynek nagy szerepe volt a japán gazdasági ’csoda’ megalapozásában. Miközben a japán gazdaság már évek óta a gazdasági pangás elhúzódó rémével küszködik, függetlenül a Japán Központi Bank 0%-ot megközelítõ kamatrátájának. A második példa az 1998-as ázsiai valutaválság, amely következtében az ázsiai ’kistigrisek’ gazdasági fejlõdését biztosító kötött valutarendszere áttért a lebegtetett valutarendszerre. Teljes mértékben kiszolgáltatva az egyes valuták ’beárazását’ a pénzpiaci spekulánsok rövid távú haszonszerzésének. Hozzátéve, hogy a Nemzetközi Valutaalap és a VilágBank által preferált gazdaságpolitika és a ’washingtoni konszenzus’, privatizáció, dereguláció, liberalizáció, a csak exportra tekintõ ’fenntartható gazdasági növekedés’ erõltetése, és a szemellenzõsen az inflációra összpontosító jegybanki rendszer olyan társadalomszociális és gazdasági romboláshoz vezetett, amely nem csak a környezet katasztrófájának valamennyi jegyét magán hordozza, hanem az irdatlan méretû elszegényedés okozója is. Miközben, szinte visszafizethetetlen adóssággal terhelve meg a társadalmakat. (Megemlíthetjük itt Soros György példás tevékenységét, akinek közremûködésével ez az eredmény megszülethetett. Igaz, az ázsiaiak ettõl a pillanattól kezdve mélységesen gyûlölik.) A magyar társadalom már átélte mindkét pénzügy –és gazdaságpolitikai fordulatot. Még az Antall-kormányzat alatt a banki konszolidációt 1993-ban 300 milliárd forintért, amelyet „agyon dicsért” nem csak a Valutaalap, hanem a hazai ultraliberális közgazdászok politikai védnöke, az SZDSZ is. Aminek már egyenes következménye lett az 1996-os Bokros-csomag, az MSZPSZDSZ, Horn-Kuncze kormányzat ’nagy privatizációja’, és 1996/97-ben az akkor még Magyar Nemzeti Banknál jegyzett, mintegy 2000 milliárd forintos nem kamatozó, u. n. ’belsõ’ államadósság piaci kamatozásúvá átmódosítása és átadása a költségvetésnek, Surányi MNB elnök és Medgyessy pénzügyminiszter ciklusa alatt. Ezt a majdnem teljessé vált folyamatot fejezték be az alig fél évvel ezelõtti kötött valutagazdálkodás megszüntetésével a lebegtetett valutagazdálkodás elõnyeire való hivatkozással. Boros Imre, közgazdász, az Orbán-kormány volt Phare minisztere szerint (MH, 2008. 10. 21.) a magyar állam csõdben van. A Gyurcsány-kormány pedig ahhoz a Valutaalaphoz fordul ’kisegítõ, áthidaló’ kölcsönért, amely gazdaság/pénzügypolitikai utasításait követte a mindenkori magyar kormányzat 1982 óta, s amely miatt – most már mondjuk ki – a magyar állam technikailag tényleg csõdbe ment. Nem törvényszerû egyet érteni megállapításaimmal, azonban néhány, a megállapításaim igazoló tételt felsorolnék. Már 1980-tól megfigyelhetõ volt, de 1982-tõl (csatlakozásunk a Valutaalaphoz és a VilágBankhoz) már észlelhetõ volt a népesség csökkenés, amely 1990 után felgyorsuló tendenciát mutat. A sokat hivatkozott eltartó/eltartott számarány, a korfa megváltozásában közvetlenül szerepet játszik az 1990-tõl tartó munkahely megszûnés (a sokat hivatkozott másfél millió fõállású munkahely), amely a családok anyagi helyzetére és kilátására vált katasztrofális. A házasságkötés és a gyerekvállalás zuhanásával párhuzamosan megjelent a mélyszegénység, a hajléktalan, a 3 millió létminimumon élõk (és az újszülött gyerekgyilkosságok), de a szektások kategóriája is. A menekülés a jelen realitásából társadalompszichológiai megfelelõjeként. A megélhetési küszöböt éppen hogy biztosító minimálbérezés, és a munkaképes korú lakosság alig egy harmadának munkavégzését megadóztató túladóztatással egy idõben a korrupció természetessé válása mellett a ’rózsadombiak’ minden szemponton túlmutató fényûzése útmutatója a tényleges magyar gazdaság állapotára. „A világ nem volt kedves a neoliberalizmushoz, az eszmék zagyvalékához, amely azon a fundamentalista ítéleten alapul, hogy a piacok önmagukat korrigálják, az erõforrásokat hatékonyan allokálják, és jól szolgálják a közérdeket.”-írja Joseph E. Stiglitz, a Világbank volt vezetõ közgazdásza#. S rögtön hozzáteszi, hogy a „szabadpiacról szóló retorikát szelektíven alkalmazták: az elveket, ha azok bizonyos speciális érdekeket szolgáltak, magukévá tették, ellenkezõ esetben azonban elvetették…Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet.#”Igen, jelentem, paradigmaváltás elõtt áll a világ! Ez a paradigmaváltás azzal kezdõdött, amikor a ’az állam rossz tulajdonos’ nacionalizálja a non plus ultrának kikiáltott pénzügyi szektor nagy játékosait, a nagy bankokat. (Egyenlõre még nem biztos, hogy ezt az állam a költségvetés hitelfelvételével teszi-e meg a ’pénzpiacokról’, vagy visszaveszi szuverén pénz kibocsátási jogát?) Mindenesetre elõállt egy képtelen helyzet: a tõke szabad áramlásának eddig korlátokat nem ismerõ propagálói koncertben kiáltanak állami felügyeletért, hogy elkerüljék a totális megsemmisülés veszélyét. (A nacionalizált banki felügyelet kérdése felvet egy másik, immár érdekesebb problémakört is: ha az állam konszolidálja és nacionalizálja a nagybankokat, akkor mi történik majd az államadósságokkal? Hiszen a nacionalizált nagybank portfoliójában szereplõ államadósság jogszerû tulajdonosa, maga a nacionalizáló állam lesz. Ha a magánbanki adósságözön leírhatóvá válik, vagyis az állam az adófizetõk pénzébõl kivásárolja a banki (és tegyük hozzá, általában a pénzügyi intézetek) „meggondolatlanul” kihelyezett hiteleit és adósságait, akkor az államadósságok is szanálhatóak lesznek egy tollvonással. Illetve, a nacionalizált államadósságok egyik pillanatról a másikra államok közötti adósságokká válnak, és már csak megegyezés kérdésévé válik az államok között, hogy e tartozásokat milyen koncepció szerint szanálják.) Azt állapítottam meg elõzõ, ’Jelentem’ c. tanulmányomban, hogy állampolitikai értelemben Magyarország teljesen felolvadni látszik az Európai Unióban. Nemzetközi politikai megjelenése és belpolitikai élete a túlértékelt ’transz-atlanti kapcsolatok’ görcsös visszaigazolásában, hozzá igazodásában mutatkozik meg. Ez az igazodás kényszer jelentkezik most, a globális pénzpiaci és gazdasági válság kellõs közepén, amikor a különbözõ pártszakértõi megnyilatkozások hûen tükrözik az egyesült államokbeli (általában az angolszász) hivatalos közgazdasági megoldás javaslatokat a válság leküzdésére. Elsõsorban, a megoldások arra irányulnak, hogy a lakosságot terheljék meg költségvetéseken keresztül a banki nacionalizálások (=feltõkésítés, behajthatatlan hitel szanálása) költségeivel. Nálunk nem a bankokat kell nacionalizálni (mivel azok külföldi tulajdonban vannak), hanem az államadóssági teher mérhetetlen nagy kiadását (2008-ban 1200 milliárd forint, jövõre még nagyobb) akarják áthárítani a lakosságra egy olyan pillanatban, amikor az adóssággörgetés, vagy elõre menekülés nagy játszmája becsõdölt a globális hitelezési válság miatt. Magyarul, csak jelentõs felárral lehet (ha egyáltalán lehet) eladni a magyar állami kötvényeket. Vagyis, a régi recept (SZDSZ) szerint a már eddig is megkurtított szociális kiadások még nagyobb arányában való csökkentését lebegtetik. Sorolhatnánk azokat a jelzõket, amelyekkel a Medgyessy-Gyurcsány-Kóka-kormány 6 évét illetni lehet gazdaságpolitikai oldalról. Miközben, a hivatalos politikai szféra részérõl egyetlen egy szóval sem kérdõjelzik meg magát a gazdaságfilozófiai alapokat, ami gyakorlatilag 18 év alatt csõdbe vitte az országot. A már említett társadalmi válság mögött a valós probléma a magyar energetikai, termelõi, szolgáltatói vagyon eladása, felszámolása áll, a munkaerõ leértékelésével párhuzamosan. Ismét idézek a ’Jelentés’ c. tanulmányomból: „Az 1990-ben hirtelenjében ’demokrata új politikai osztály’ csak a neoliberalizmus politikai és gazdasági filozófiájának maradéktalan átvételével volt képes önmagát azonosítani a Nyugathoz való felzárkózás, a piacgazdaság útjára való gyors áttérés során. Ezt, a korábban állami monopol ipar –és kereskedelmi ágazatok privatizálása külföldi tulajdonosoknak, vagy teljes felszámolása, az állam szervezõ-szolgáltató szerepének minimalizálása, kivonulása a mezõgazdaságból, az egészségügybõl, társadalombiztosításból, oktatásból kellett kifejeznie. A korábban állami bank –és pénzügyi szektor átadása külföldi tulajdonosoknak nevetséges összegekért. A neoliberális szabad piaci dogmára hivatkozva megjelenhettek a plázák, a nagy bevásárló központok, amelyek a hazai termelõk és beszállítók helyett anyaországbeli termelõiket és beszállítóikat részesítették elõnyben. S amelyek rendkívül gyorsan ellehetetlenítették, felszámolták a kiskereskedelmi hálózatokat. De ugyanezen preferenciákat élvezték a betelepülõ multinacionális termeltetõ vállalatok: létrejöhettek az afrikai és indiai gyarmatosítás éveibõl jól ismert ’vámszabad’ területek sokaságai, amelyek a helyi béralkalmazottakon kívül semmilyen lényegi kapcsolatban nem voltak a helyi gazdaságokkal. Nyomasztó munkanélküliség, alulbérezés, kiszolgáltatottság, létbizonytalanság, disszocializáció (közösségek szétesése), diszlokáció (elvándorlás), atomizáltság, drámai szintû népességcsökkenés. Térségünkre jellemzõ társadalom meghatározók csak abban különböznek egymástól, hogy az ’új’ politikai osztály felfogásában mennyire hasonul a régi, a szocializmusban szerepet játszó hatalmi osztálytól, vagyis, mennyire nemzeti, illetve nemzetközi jelleget ölt. Magyarországon a piacgazdaság globalizmusának nemzetköziségéhez való igazodás semmilyen problémát nem jelentett a jelenlegi hatalmi osztálynak, ahogyan korábban sem jelentett problémát a szocialista tervgazdaság nemzetköziségéhez való igazodás. Sõt, ahogyan akkor kívánatos volt, úgy kívánatos napjainkban is ez a hasonulás, a nomenklaturához tartozás érdekében. Ebben a lényegi hozzáállásban való különbségek miatt vannak elõttünk a lengyelek, szlovákok, szlovének.” Majd folytattam a ’Jelentésben’: „Idézzük csak fel a jelenleg folyó álretorikai gazdaságpolitikai vitát arról, hogy az adó –és járulékcsökkentés elkerülhetetlen, hogy annak mértéke milyen nagy legyen, és, hogy az adó –és járulékcsökkentés olyan ösztönzõ lesz majd a vállalkozások számára, hogy azok azonnal megvalósítják mind a kormánypárti, mind az ellenzéki vágyálmokat: a gazdaság „kifehérítését” és a több százezres munkahelyteremtést. (S, most már azt is hozzáteszik, hogy ez az egyetlen válasz az egyre mélyülõ globális válságra.) Arra kell gondolnunk elsõsorban, hogy az adó –és járulékcsökkentés egy eleve tõkeszegény és eladósodott társadalmi-gazdasági közegben kiknek az érdekeit szolgálja majd? Különösen egy olyan idõszakban, amikor a válság, a pénzügyi (és gazdasági) világválság jeleit egyre több nemzetközi jelentõségû tõzsdei elemzõ említi, amelynek kezelhetetlensége Magyarország esetében bármikor a teljes pénzügyi/gazdasági összeomlást jelentheti. Amit csak a nyílt társadalmi káosz követhet. Sokan úgy vélik, hogy az Európai Uniós tagság védelmet nyújt majd a gazdasági és pénzügyi válság következményeitõl. Ez csak annyiban lenne igaz, ha a Nyugaton kibontakozó válság mérsékelt lenne, s ennek következtében a nyugati piacokra exportáló magyarországi multinacionális cégek továbbra is fenn tartanák termelési kapacitásukat. Ami a magyarországi gazdasági élet, még ha minimális szintû mûködését, de életben tartaná. Azonban, a válság, pontosan Nyugatról szûrõdik be. A fentiek tükrében nyilvánvalónak tûnik, hogy egy gyors kormányfõváltás semmit nem fog megoldani. Sõt, még az SZDSZ/Fidesz által szorgalmazott ’szakértõi’ kormány sem, amennyiben a magyarországi globalizált neoliberális monetáris és pénzügypolitika, valamint annak eltartását biztosító gazdaságpolitika nem változik meg. Az állami szuverén gazdasági/pénzügyi mozgástér hiánya magától értetõdõen befolyásolja a politika mozgásterét (a döntéshozatalt). Gyurcsány Ferenc kormányfõi pozíciója körüli színjáték az elsõ lépés az ’argentin’ úton. Hogyan is jellemezte Joseph E. Stiglitz a neoliberalizmust? „Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet.” Ez a kulcsmondat mutatja meg a jelen gazdaságpolitikai zsákutcából való kivezetõ utat. A gyökeres változtatás legelsõ lépéseként ezektõl a ’speciális érdekcsoportoktól’ kell megszabadulni.”
Csontos Gábor politológus
.
Ez év szeptember 5.-én azzal kezdtem írásom, hogy a neoliberális pénzügy –és gazdaságpolitika csõdbe vitte a világgazdaságot. Nem sejtettem, hogy alig 10 nappal késõbb a világ tõzsdéi óriási, megállíthatatlan zuhanással reagáltak az egyesült államokbeli kulcsfontosságú jelzáloghitel intézetek, a Fannie Mea és a Freddi Mac államosítására. Bekövetkezett az, ami elképzelhetetlennek bizonyult. A kapitalizmus fellegvárában, az Egyesült Államokban egymás után dõltek be a világ pénzügyi rendszerének éllovasai: a Lehman Brothers, Washington Mutual becsõdölt, a Merill Lynchet és a Wachovia-t felvásárolták. AIG, a világ legnagyobb viszont biztosítója közel 100 milliárd US$-os szövetségi támogatást kapott. Európa sem maradt ki, csak néhány nevet sorolok fel: Northen Rock, Bradford &Bigley, HBOS Nagy-Britanniában, Belgiumban a Fortis, Németországban többek között a HYPO REAL ESTATE, a Bayerische Landsbank (a magyar MKB fõtulajdonosa), és több tartományi bank fordult a szövetségi kormányhoz azonnali pénzügyi segítségért a jelentõs veszteségeik következtében, és Franciaországban talán a Societe General az, amelyik többi banktársaihoz hasonlóan azonnali állami tõkeinfúzióra szorul. De sorolhatnánk tovább. Izland majdnem államcsõdöt jelentett be, amit csak a dánok megközelítõleg 800 millió US$-os gyors segélye, valamint Oroszország 4 milliárd US$-os kölcsöne odázott el. És, most az Európai Unió tag, Magyarországon van sor. Párizsban az eurózóna tagországainak vezetõi tartottak rendkívüli csúcstalálkozót a közös intézkedésekrõl. Az európai fejlõdés motorját képviselõ német gazdaság leállásának megakadályozására a berlini kormány háromszáz-négyszázmilliárd eurós bankkonszolidációs programban gondolkodik. Ennek ellenére a tõzsdei elemzõk 2009-re a német gazdaság recessziójáról számolnak be, ami rendkívül ’érzékenyen’ érinti majd az elsõsorban a német piacra termelõ (exportáló) közép-kelet-európai gazdaságokat. Az IMF legújabb becslései alapján a fejlett világ bankrendszerének 675 milliárd dollárnyi friss tõkére lenne szüksége ahhoz, hogy ne csökkenjen radikálisan a bankok között is a hitelkihelyezés, és ne bénuljon meg a világgazdaság. A bizalom helyreállításához a világgazdaság legfontosabb szereplõinek elõször is a pénzügyi rendszert meghatározó nagybankok fizetõképességét kell helyreállítaniuk, másodsorban, pedig gondoskodniuk kell a pénzbõségrõl a hitelkihelyezésekhez, s még a gazdasági növekedést is fel kellene gyorsítaniuk, állítja még a Valutaalap. Eddig, megközelítõleg. 2000 milliárd €-t pumpáltak a pénzpiacokba a nyugat-európai tagországok, amely összeg ellenére újabb és újabb veszteségek bukkannak fel a tagállami banki rendszerekben. A világ tõzsdéi hihetetlen mértékû nominális árveszteség mellett megállíthatatlanul zuhannak, nyugatról-keletre, de keletrõl-nyugatra is. A további kilátások pedig a mindent átfogó pánik irányába mutatnak.A megoldhatatlannak tûnõ globális pénzügypiaci válság elõzményeként két példát lehetne felsorolni, amelyek jellegzetességükkel a jelenlegi globális válság valamennyi jegyét magukon hordozták. Az elsõ, a japán ingatlanpiaci buborék kipukkanása volt az 1990-es évek fordulatán, amelynek veszteségeit a japán költségvetésbõl próbálták konszolidálni. Tegyük hozzá, az az óriási társadalmi ráfordítás, amely mellett a konszolidáció megtörtént, megváltoztatta a japán társadalmat is: elsõsorban megszûnt az a szociális biztonsági háló (foglalkoztatottság biztonsága), amelynek nagy szerepe volt a japán gazdasági ’csoda’ megalapozásában. Miközben a japán gazdaság már évek óta a gazdasági pangás elhúzódó rémével küszködik, függetlenül a Japán Központi Bank 0%-ot megközelítõ kamatrátájának. A második példa az 1998-as ázsiai valutaválság, amely következtében az ázsiai ’kistigrisek’ gazdasági fejlõdését biztosító kötött valutarendszere áttért a lebegtetett valutarendszerre. Teljes mértékben kiszolgáltatva az egyes valuták ’beárazását’ a pénzpiaci spekulánsok rövid távú haszonszerzésének. Hozzátéve, hogy a Nemzetközi Valutaalap és a VilágBank által preferált gazdaságpolitika és a ’washingtoni konszenzus’, privatizáció, dereguláció, liberalizáció, a csak exportra tekintõ ’fenntartható gazdasági növekedés’ erõltetése, és a szemellenzõsen az inflációra összpontosító jegybanki rendszer olyan társadalomszociális és gazdasági romboláshoz vezetett, amely nem csak a környezet katasztrófájának valamennyi jegyét magán hordozza, hanem az irdatlan méretû elszegényedés okozója is. Miközben, szinte visszafizethetetlen adóssággal terhelve meg a társadalmakat. (Megemlíthetjük itt Soros György példás tevékenységét, akinek közremûködésével ez az eredmény megszülethetett. Igaz, az ázsiaiak ettõl a pillanattól kezdve mélységesen gyûlölik.) A magyar társadalom már átélte mindkét pénzügy –és gazdaságpolitikai fordulatot. Még az Antall-kormányzat alatt a banki konszolidációt 1993-ban 300 milliárd forintért, amelyet „agyon dicsért” nem csak a Valutaalap, hanem a hazai ultraliberális közgazdászok politikai védnöke, az SZDSZ is. Aminek már egyenes következménye lett az 1996-os Bokros-csomag, az MSZPSZDSZ, Horn-Kuncze kormányzat ’nagy privatizációja’, és 1996/97-ben az akkor még Magyar Nemzeti Banknál jegyzett, mintegy 2000 milliárd forintos nem kamatozó, u. n. ’belsõ’ államadósság piaci kamatozásúvá átmódosítása és átadása a költségvetésnek, Surányi MNB elnök és Medgyessy pénzügyminiszter ciklusa alatt. Ezt a majdnem teljessé vált folyamatot fejezték be az alig fél évvel ezelõtti kötött valutagazdálkodás megszüntetésével a lebegtetett valutagazdálkodás elõnyeire való hivatkozással. Boros Imre, közgazdász, az Orbán-kormány volt Phare minisztere szerint (MH, 2008. 10. 21.) a magyar állam csõdben van. A Gyurcsány-kormány pedig ahhoz a Valutaalaphoz fordul ’kisegítõ, áthidaló’ kölcsönért, amely gazdaság/pénzügypolitikai utasításait követte a mindenkori magyar kormányzat 1982 óta, s amely miatt – most már mondjuk ki – a magyar állam technikailag tényleg csõdbe ment. Nem törvényszerû egyet érteni megállapításaimmal, azonban néhány, a megállapításaim igazoló tételt felsorolnék. Már 1980-tól megfigyelhetõ volt, de 1982-tõl (csatlakozásunk a Valutaalaphoz és a VilágBankhoz) már észlelhetõ volt a népesség csökkenés, amely 1990 után felgyorsuló tendenciát mutat. A sokat hivatkozott eltartó/eltartott számarány, a korfa megváltozásában közvetlenül szerepet játszik az 1990-tõl tartó munkahely megszûnés (a sokat hivatkozott másfél millió fõállású munkahely), amely a családok anyagi helyzetére és kilátására vált katasztrofális. A házasságkötés és a gyerekvállalás zuhanásával párhuzamosan megjelent a mélyszegénység, a hajléktalan, a 3 millió létminimumon élõk (és az újszülött gyerekgyilkosságok), de a szektások kategóriája is. A menekülés a jelen realitásából társadalompszichológiai megfelelõjeként. A megélhetési küszöböt éppen hogy biztosító minimálbérezés, és a munkaképes korú lakosság alig egy harmadának munkavégzését megadóztató túladóztatással egy idõben a korrupció természetessé válása mellett a ’rózsadombiak’ minden szemponton túlmutató fényûzése útmutatója a tényleges magyar gazdaság állapotára. „A világ nem volt kedves a neoliberalizmushoz, az eszmék zagyvalékához, amely azon a fundamentalista ítéleten alapul, hogy a piacok önmagukat korrigálják, az erõforrásokat hatékonyan allokálják, és jól szolgálják a közérdeket.”-írja Joseph E. Stiglitz, a Világbank volt vezetõ közgazdásza#. S rögtön hozzáteszi, hogy a „szabadpiacról szóló retorikát szelektíven alkalmazták: az elveket, ha azok bizonyos speciális érdekeket szolgáltak, magukévá tették, ellenkezõ esetben azonban elvetették…Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet.#”Igen, jelentem, paradigmaváltás elõtt áll a világ! Ez a paradigmaváltás azzal kezdõdött, amikor a ’az állam rossz tulajdonos’ nacionalizálja a non plus ultrának kikiáltott pénzügyi szektor nagy játékosait, a nagy bankokat. (Egyenlõre még nem biztos, hogy ezt az állam a költségvetés hitelfelvételével teszi-e meg a ’pénzpiacokról’, vagy visszaveszi szuverén pénz kibocsátási jogát?) Mindenesetre elõállt egy képtelen helyzet: a tõke szabad áramlásának eddig korlátokat nem ismerõ propagálói koncertben kiáltanak állami felügyeletért, hogy elkerüljék a totális megsemmisülés veszélyét. (A nacionalizált banki felügyelet kérdése felvet egy másik, immár érdekesebb problémakört is: ha az állam konszolidálja és nacionalizálja a nagybankokat, akkor mi történik majd az államadósságokkal? Hiszen a nacionalizált nagybank portfoliójában szereplõ államadósság jogszerû tulajdonosa, maga a nacionalizáló állam lesz. Ha a magánbanki adósságözön leírhatóvá válik, vagyis az állam az adófizetõk pénzébõl kivásárolja a banki (és tegyük hozzá, általában a pénzügyi intézetek) „meggondolatlanul” kihelyezett hiteleit és adósságait, akkor az államadósságok is szanálhatóak lesznek egy tollvonással. Illetve, a nacionalizált államadósságok egyik pillanatról a másikra államok közötti adósságokká válnak, és már csak megegyezés kérdésévé válik az államok között, hogy e tartozásokat milyen koncepció szerint szanálják.) Azt állapítottam meg elõzõ, ’Jelentem’ c. tanulmányomban, hogy állampolitikai értelemben Magyarország teljesen felolvadni látszik az Európai Unióban. Nemzetközi politikai megjelenése és belpolitikai élete a túlértékelt ’transz-atlanti kapcsolatok’ görcsös visszaigazolásában, hozzá igazodásában mutatkozik meg. Ez az igazodás kényszer jelentkezik most, a globális pénzpiaci és gazdasági válság kellõs közepén, amikor a különbözõ pártszakértõi megnyilatkozások hûen tükrözik az egyesült államokbeli (általában az angolszász) hivatalos közgazdasági megoldás javaslatokat a válság leküzdésére. Elsõsorban, a megoldások arra irányulnak, hogy a lakosságot terheljék meg költségvetéseken keresztül a banki nacionalizálások (=feltõkésítés, behajthatatlan hitel szanálása) költségeivel. Nálunk nem a bankokat kell nacionalizálni (mivel azok külföldi tulajdonban vannak), hanem az államadóssági teher mérhetetlen nagy kiadását (2008-ban 1200 milliárd forint, jövõre még nagyobb) akarják áthárítani a lakosságra egy olyan pillanatban, amikor az adóssággörgetés, vagy elõre menekülés nagy játszmája becsõdölt a globális hitelezési válság miatt. Magyarul, csak jelentõs felárral lehet (ha egyáltalán lehet) eladni a magyar állami kötvényeket. Vagyis, a régi recept (SZDSZ) szerint a már eddig is megkurtított szociális kiadások még nagyobb arányában való csökkentését lebegtetik. Sorolhatnánk azokat a jelzõket, amelyekkel a Medgyessy-Gyurcsány-Kóka-kormány 6 évét illetni lehet gazdaságpolitikai oldalról. Miközben, a hivatalos politikai szféra részérõl egyetlen egy szóval sem kérdõjelzik meg magát a gazdaságfilozófiai alapokat, ami gyakorlatilag 18 év alatt csõdbe vitte az országot. A már említett társadalmi válság mögött a valós probléma a magyar energetikai, termelõi, szolgáltatói vagyon eladása, felszámolása áll, a munkaerõ leértékelésével párhuzamosan. Ismét idézek a ’Jelentés’ c. tanulmányomból: „Az 1990-ben hirtelenjében ’demokrata új politikai osztály’ csak a neoliberalizmus politikai és gazdasági filozófiájának maradéktalan átvételével volt képes önmagát azonosítani a Nyugathoz való felzárkózás, a piacgazdaság útjára való gyors áttérés során. Ezt, a korábban állami monopol ipar –és kereskedelmi ágazatok privatizálása külföldi tulajdonosoknak, vagy teljes felszámolása, az állam szervezõ-szolgáltató szerepének minimalizálása, kivonulása a mezõgazdaságból, az egészségügybõl, társadalombiztosításból, oktatásból kellett kifejeznie. A korábban állami bank –és pénzügyi szektor átadása külföldi tulajdonosoknak nevetséges összegekért. A neoliberális szabad piaci dogmára hivatkozva megjelenhettek a plázák, a nagy bevásárló központok, amelyek a hazai termelõk és beszállítók helyett anyaországbeli termelõiket és beszállítóikat részesítették elõnyben. S amelyek rendkívül gyorsan ellehetetlenítették, felszámolták a kiskereskedelmi hálózatokat. De ugyanezen preferenciákat élvezték a betelepülõ multinacionális termeltetõ vállalatok: létrejöhettek az afrikai és indiai gyarmatosítás éveibõl jól ismert ’vámszabad’ területek sokaságai, amelyek a helyi béralkalmazottakon kívül semmilyen lényegi kapcsolatban nem voltak a helyi gazdaságokkal. Nyomasztó munkanélküliség, alulbérezés, kiszolgáltatottság, létbizonytalanság, disszocializáció (közösségek szétesése), diszlokáció (elvándorlás), atomizáltság, drámai szintû népességcsökkenés. Térségünkre jellemzõ társadalom meghatározók csak abban különböznek egymástól, hogy az ’új’ politikai osztály felfogásában mennyire hasonul a régi, a szocializmusban szerepet játszó hatalmi osztálytól, vagyis, mennyire nemzeti, illetve nemzetközi jelleget ölt. Magyarországon a piacgazdaság globalizmusának nemzetköziségéhez való igazodás semmilyen problémát nem jelentett a jelenlegi hatalmi osztálynak, ahogyan korábban sem jelentett problémát a szocialista tervgazdaság nemzetköziségéhez való igazodás. Sõt, ahogyan akkor kívánatos volt, úgy kívánatos napjainkban is ez a hasonulás, a nomenklaturához tartozás érdekében. Ebben a lényegi hozzáállásban való különbségek miatt vannak elõttünk a lengyelek, szlovákok, szlovének.” Majd folytattam a ’Jelentésben’: „Idézzük csak fel a jelenleg folyó álretorikai gazdaságpolitikai vitát arról, hogy az adó –és járulékcsökkentés elkerülhetetlen, hogy annak mértéke milyen nagy legyen, és, hogy az adó –és járulékcsökkentés olyan ösztönzõ lesz majd a vállalkozások számára, hogy azok azonnal megvalósítják mind a kormánypárti, mind az ellenzéki vágyálmokat: a gazdaság „kifehérítését” és a több százezres munkahelyteremtést. (S, most már azt is hozzáteszik, hogy ez az egyetlen válasz az egyre mélyülõ globális válságra.) Arra kell gondolnunk elsõsorban, hogy az adó –és járulékcsökkentés egy eleve tõkeszegény és eladósodott társadalmi-gazdasági közegben kiknek az érdekeit szolgálja majd? Különösen egy olyan idõszakban, amikor a válság, a pénzügyi (és gazdasági) világválság jeleit egyre több nemzetközi jelentõségû tõzsdei elemzõ említi, amelynek kezelhetetlensége Magyarország esetében bármikor a teljes pénzügyi/gazdasági összeomlást jelentheti. Amit csak a nyílt társadalmi káosz követhet. Sokan úgy vélik, hogy az Európai Uniós tagság védelmet nyújt majd a gazdasági és pénzügyi válság következményeitõl. Ez csak annyiban lenne igaz, ha a Nyugaton kibontakozó válság mérsékelt lenne, s ennek következtében a nyugati piacokra exportáló magyarországi multinacionális cégek továbbra is fenn tartanák termelési kapacitásukat. Ami a magyarországi gazdasági élet, még ha minimális szintû mûködését, de életben tartaná. Azonban, a válság, pontosan Nyugatról szûrõdik be. A fentiek tükrében nyilvánvalónak tûnik, hogy egy gyors kormányfõváltás semmit nem fog megoldani. Sõt, még az SZDSZ/Fidesz által szorgalmazott ’szakértõi’ kormány sem, amennyiben a magyarországi globalizált neoliberális monetáris és pénzügypolitika, valamint annak eltartását biztosító gazdaságpolitika nem változik meg. Az állami szuverén gazdasági/pénzügyi mozgástér hiánya magától értetõdõen befolyásolja a politika mozgásterét (a döntéshozatalt). Gyurcsány Ferenc kormányfõi pozíciója körüli színjáték az elsõ lépés az ’argentin’ úton. Hogyan is jellemezte Joseph E. Stiglitz a neoliberalizmust? „Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet.” Ez a kulcsmondat mutatja meg a jelen gazdaságpolitikai zsákutcából való kivezetõ utat. A gyökeres változtatás legelsõ lépéseként ezektõl a ’speciális érdekcsoportoktól’ kell megszabadulni.”
Csontos Gábor politológus
.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)