Blog ajánló

.

David versus Goliath

Klikk a képre

.

Blog ajánló

.

Carlos Latuff karikatúrák
The caricatures of Carlos Latuff

Klikk a képre

.

Az a bizonyos csecsen zászló

.

Eduardónak, barátsággal

• Hogyan jutottunk idáig?

Kezébe vette a géppisztolyt és végigsimított csövén. Hatvan centiméter hosszú hűvös acél, negyven centiméter a visszacsatolható tus. Harminc töltény a tárban és újabb harminc a fordítva hozzáerősített tartalékban. Szükség esetén másfél másodperc alatt fordítod meg a tárat. És hatvan lövést adhatsz le tizenöt másodperc alatt.

Soha senki nem mérte le.

Elmosolyodott. Aszlannal nézett szembe: sápadt, szakállas arcán veríték fénylett. Valahol hátulról jajgatás hallatszott. Aszlan bólintott, majd lehunyta szemét, és hátát a falnak támasztotta.

Az ablakhoz fordult. Kinn, a négyzet alakú téren, a legázolt virágágyások között páncélozott autók álltak, körülöttük, mögöttük terepruhás katonák kerestek fedezéket.

Az ellenség.

Ismét Aszlanra nézett, aki csőre töltött, majd a fegyvert az ablakkeretre támasztva lőni kezdett. Ütemes, otthonosan kattogó zaj töltötte be a helyiséget, bakancsára üres töltényhüvelyek hullottak.

Felkapta fegyverét, és ő is az ablakhoz fordult. A géppisztoly ritmusába más, kinti fegyverek csattogása hasított bele, vakolat és üvegcserepek hullottak rá. Lövés nélkül visszahátrált a fal mögé.

Aszlan hanyatt feküdt, a kezéből kiesett fegyveren. Mögöttük a falon zsinóregyenes, kerek lyukakat ütöttek a lövedékek.

Hét egész hatvankét milliméter nagyságú lyuk tátongott Aszlan homlokán, feketére égett körvonallal. A göndör haj alól bíborvörös vértócsa terjedt a hajdan fényesre csiszolt parkettán.

Egyre nagyobb folt.

A másik ablaknál Muszil, a következőnél Ahmat. Leengedték fegyverüket, és szó nélkül nézték Aszlant.

A vakolat hullott, a golyózápor akár az óraketyegés.

Az átlőtt bajtárs feje alatt egyre nagyobb tócsa gyűlt a vérből. Sűrűn, sötéten, vörösen.

Piros.

Az épület megrendült: valamelyik emeletet aknákkal lőtték. Magához szorította fegyverét és újra az ablakhoz állott. Aztán féltérdre ereszkedett, és a géppisztoly csövét az ablakkerethez támasztotta. Aszlanra gondolt, és a kiképzésen mondottakra: fegyver, kéz, ember. A három együtt működik.

Könyökével az ablakkerethez támaszkodott, a géppisztolyt vállához szorította, és célba vette az egyik páncélautó mellett térdelő katonát. Keserű, fémes ízt érzett szájában, legyűrte a feltörő hányingert, aztán lassú mozdulattal kibiztosította a géppisztolyt.

Első a fegyver. Nem reszket. Kettő a kéz. Nem reszket. Három az ember.

Három a magyar igazság.

Irányzék, célzószeg, katona.

Meghúzta a ravaszt. A fegyver visszaütött vállára, és mintha lassítva látta volna, a páncélautó melletti katona eldőlt, kitárulkozott a következő golyóknak.

Embert öltem, gondolta. Felállt, az ablakkeretet kitöltötte teste. Végignézett a harckocsikkal tele téren, a terepruhás katonákon, majd tovább, a füstölgő városon. A hegyeken. És a hegyek fölött gomolygó, bársonyos, puha bárányfelhőkön.

Fehér.

Az eséstől magához tért. Ruszlan feküdt rajta, az ugrás lendületétől összepréselődve. Az ablakkeretből szilánkok szakadtak ki a pergőtűzben. Ruszlan feltérdelt, üvöltött valamit, aztán állánál fogva megragadta fejét és homlokon csókolta. Fegyverét újra a kezébe nyomta, és visszaállt az ablak mögé.

Valahonnan egy sisak gurult közelébe. Fejére tette, és óvatosan kilesett az ablakon. Térden állva nézett ki a térre, ahonnan tűz alá vették őket, és amely két napja otthonuk volt, börtönük és a szabadság ígérete. A teret nézte, amely valamikor egy sosemvolt ország főtere volt, és többé sosem válik azzá.

Valahol fejük fölött ott lobogott a zászló. Ezért folyt a harc, és ezért harcolt az épületet, az egykori országházat védő harminckét ember. Az elnök meghalt. Az ország elesett, és a világról már jó ideje hogy semmit nem tudtak.

Harmincketten voltak, majd harmincan, huszonkilencen, huszonnyolcan, és mintha soha nem akart volna megszűnni hátuk mögül hullani a vakolat.

• Hogyan jutottunk idáig?

Valami iszonyú erő a falhoz vágta, és süket csend ereszkedett a világra. Vörös, bíbor felhők vonultak szeme előtt, amelybe fehéren hasítottak a fájdalom csíkjai – és csend, néma csend, miközben üveg-, és faltörmelék záporozott testére.

Amikor újra felnézett, terepruhás katona állott előtte. Kezében rászegezett karabély, és arcán az otthonos, jólismert kifejezés, az álarc, amely alatt nincs könyörület és nincs kegyelem: a katonák arca, amilyet csak keleten lát az ember.

Megmozdította fejét, és noha nem hallotta, érezte a csigolyák száraz reccsenését. Megkönnyebbült, egy önkéntelen mozdulattal megemelte magát, és a falhoz támasztotta hátát.

Vele szemben mozdulatlanul állott a katona és a puskacső.

Arcán nedvességet érzett. Felemelte kezét, és végigsimított szakállán. Sűrű, sötét vért látott kezén, és ajkában érezte a sós ízt.

Szemébe nézett a katonának, majd lassan, nagyon lassan odanyúlt, ahol a derékszíjon a pisztolyának kellett lenni.

Valószínűtlenül éles fájdalom robbant át fején, és miközben végképp elernyedt teste, az ablakon át újra a hegyeket látta, és a hegyeket övező fenyveseket. A fenyőket, amelyek vigasztalóan olyanok, mint otthon.

Zöld.

(György Attila novellája)

Megjelent az Ellenkultúrában

Rozsa-Flores Eduardo: Kétnyelvű gyakorlat - Práctica bilingüe I

.
Amenazas
—Te devoraré —dijo la pantera.
—Peor para ti —dijo la espada.

(Fenyegetések)
Megeszlek! – szólt a párduc
Annál rosszabb neked- válaszolt a kard

Preocupación
—No se preocupe. Todo saldrá bien —dijo el Verdugo.
—Eso es lo que me preocupa —respondió el Condenado a muerte.

(Aggodalom)
Ne aggódjon. Minden simán fog menni – közölte a hóhér
Ettől féltem – szólt rezignáltan a Halálraítélt

Historias
Las personas cambian, dijo, mirando hacia el horizonte.
A lo lejos se oía el galope de caballos.
Los jinetes eran cuatro.

(Történetek)
Változnak az emberek –mondta, a horizontra nézve.
A távolból lovak ügetése hallatszott. Négy volt a lovag.

Un lugar lejano, Sulaimaniya
Hace algunos días recibí un correo de un amigo.
Me proponía que nos concertáramos en oración durante 30 días por determinados países.
Pensé en el mundo de compasión, de amor y belleza que se abría ante mis ojos.
¿Y dónde queda este lugar de nombre tan extraño que nos toca hoy?
Parece nombre de mujer.
Sulaimaniya.
Norte de Irak.

(Egy távoli hely: Szulajmanija)
Pár napja levelet kaptam egy barátomtól.
Azt javasolta benne, imában egyesüljünk, és bizonyos országokért könyörögjünk harminc napon keresztül.
Egy, együttérzéssel, szeretettel és szépséggel teli világ nyílt meg a szemeim előtt.
És, hol is van az a fura nevű hely, melyért ma kellene imádkozni?
Olyan…mint egy női név.

Szulajmanija.

Észak Irak.
.

SZÉKELY AUTONÓMIA

.
A következő linken lehet szavazni a SZÉKELY AUTONÓMIÁRA!
http://www.romanialibera.com/voxpopuli/voxpopuli.php?n=crt

(az oldal román! -az elsőt jelöljétek (bal szélső), a többi elutasítás!)

.

Kép mára...

.
.

Az elvtársak és Guevara a tenorista

.
Fura egy viszony az szent igaz...
No comment

Az egész interjú letölthető az alábbi linkre kattintva. (Letöltés)

Egy magyarországi ifjú balos és a Che Guevara mítosz

Elhangzott 2008 február 21-én a Budapest Rádióban (újabban Pont FM) 88.1
.

Képek mára...

.





.

La frase para hoy...y para mañana...y...

.

"La historia, esa maestra severa y elocuente, nos demuestra que las ideas emancipadoras no se ahogan con sangre, y que el árbol sagrado de la libertad, cuanto más lo poda la tiranía, más lozano y lleno de vida se levanta"

Enrique Roig San Martín, orientador anarquista cubano del siglo XIX
.

Henry Siegman: Israel’s Lies

.
Western governments and most of the Western media have accepted a number of Israeli claims justifying the military assault on Gaza: that Hamas consistently violated the six-month truce that Israel observed and then refused to extend it; that Israel therefore had no choice but to destroy Hamas’s capacity to launch missiles into Israeli towns; that Hamas is a terrorist organisation, part of a global jihadi network; and that Israel has acted not only in its own defence but on behalf of an international struggle by Western democracies against this network.

I am not aware of a single major American newspaper, radio station or TV channel whose coverage of the assault on Gaza questions this version of events. Criticism of Israel’s actions, if any (and there has been none from the Bush administration), has focused instead on whether the IDF’s carnage is proportional to the threat it sought to counter, and whether it is taking adequate measures to prevent civilian casualties.

Middle East peacemaking has been smothered in deceptive euphemisms, so let me state bluntly that each of these claims is a lie. Israel, not Hamas, violated the truce: Hamas undertook to stop firing rockets into Israel; in return, Israel was to ease its throttlehold on Gaza. In fact, during the truce, it tightened it further. This was confirmed not only by every neutral international observer and NGO on the scene but by Brigadier General (Res.) Shmuel Zakai, a former commander of the IDF’s Gaza Division. In an interview in Ha’aretz on 22 December, he accused Israel’s government of having made a ‘central error’ during the tahdiyeh, the six-month period of relative truce, by failing ‘to take advantage of the calm to improve, rather than markedly worsen, the economic plight of the Palestinians of the Strip . . . When you create a tahdiyeh, and the economic pressure on the Strip continues,’ General Zakai said, ‘it is obvious that Hamas will try to reach an improved tahdiyeh, and that their way to achieve this is resumed Qassam fire . . . You cannot just land blows, leave the Palestinians in Gaza in the economic distress they’re in, and expect that Hamas will just sit around and do nothing.’

The truce, which began in June last year and was due for renewal in December, required both parties to refrain from violent action against the other. Hamas had to cease its rocket assaults and prevent the firing of rockets by other groups such as Islamic Jihad (even Israel’s intelligence agencies acknowledged this had been implemented with surprising effectiveness), and Israel had to put a stop to its targeted assassinations and military incursions. This understanding was seriously violated on 4 November, when the IDF entered Gaza and killed six members of Hamas. Hamas responded by launching Qassam rockets and Grad missiles. Even so, it offered to extend the truce, but only on condition that Israel ended its blockade. Israel refused. It could have met its obligation to protect its citizens by agreeing to ease the blockade, but it didn’t even try. It cannot be said that Israel launched its assault to protect its citizens from rockets. It did so to protect its right to continue the strangulation of Gaza’s population.

Everyone seems to have forgotten that Hamas declared an end to suicide bombings and rocket fire when it decided to join the Palestinian political process, and largely stuck to it for more than a year. Bush publicly welcomed that decision, citing it as an example of the success of his campaign for democracy in the Middle East. (He had no other success to point to.) When Hamas unexpectedly won the election, Israel and the US immediately sought to delegitimise the result and embraced Mahmoud Abbas, the head of Fatah, who until then had been dismissed by Israel’s leaders as a ‘plucked chicken’. They armed and trained his security forces to overthrow Hamas; and when Hamas – brutally, to be sure – pre-empted this violent attempt to reverse the result of the first honest democratic election in the modern Middle East, Israel and the Bush administration imposed the blockade.

Israel seeks to counter these indisputable facts by maintaining that in withdrawing Israeli settlements from Gaza in 2005, Ariel Sharon gave Hamas the chance to set out on the path to statehood, a chance it refused to take; instead, it transformed Gaza into a launching-pad for firing missiles at Israel’s civilian population. The charge is a lie twice over. First, for all its failings, Hamas brought to Gaza a level of law and order unknown in recent years, and did so without the large sums of money that donors showered on the Fatah-led Palestinian Authority. It eliminated the violent gangs and warlords who terrorised Gaza under Fatah’s rule. Non-observant Muslims, Christians and other minorities have more religious freedom under Hamas rule than they would have in Saudi Arabia, for example, or under many other Arab regimes.

The greater lie is that Sharon’s withdrawal from Gaza was intended as a prelude to further withdrawals and a peace agreement. This is how Sharon’s senior adviser Dov Weisglass, who was also his chief negotiator with the Americans, described the withdrawal from Gaza, in an interview with Ha’aretz in August 2004:

What I effectively agreed to with the Americans was that part of the settlements [i.e. the major settlement blocks on the West Bank] would not be dealt with at all, and the rest will not be dealt with until the Palestinians turn into Finns . . . The significance [of the agreement with the US] is the freezing of the political process. And when you freeze that process, you prevent the establishment of a Palestinian state and you prevent a discussion about the refugees, the borders and Jerusalem. Effectively, this whole package that is called the Palestinian state, with all that it entails, has been removed from our agenda indefinitely. And all this with [President Bush’s] authority and permission . . . and the ratification of both houses of Congress.

Do the Israelis and Americans think that Palestinians don’t read the Israeli papers, or that when they saw what was happening on the West Bank they couldn’t figure out for themselves what Sharon was up to?

Israel’s government would like the world to believe that Hamas launched its Qassam rockets because that is what terrorists do and Hamas is a generic terrorist group. In fact, Hamas is no more a ‘terror organisation’ (Israel’s preferred term) than the Zionist movement was during its struggle for a Jewish homeland. In the late 1930s and 1940s, parties within the Zionist movement resorted to terrorist activities for strategic reasons. According to Benny Morris, it was the Irgun that first targeted civilians. He writes in Righteous Victims that an upsurge of Arab terrorism in 1937 ‘triggered a wave of Irgun bombings against Arab crowds and buses, introducing a new dimension to the conflict’. He also documents atrocities committed during the 1948-49 war by the IDF, admitting in a 2004 interview, published in Ha’aretz, that material released by Israel’s Ministry of Defence showed that ‘there were far more Israeli acts of massacre than I had previously thought . . . In the months of April-May 1948, units of the Haganah were given operational orders that stated explicitly that they were to uproot the villagers, expel them, and destroy the villages themselves.’ In a number of Palestinian villages and towns the IDF carried out organised executions of civilians. Asked by Ha’aretz whether he condemned the ethnic cleansing, Morris replied that he did not:

A Jewish state would not have come into being without the uprooting of 700,000 Palestinians. Therefore it was necessary to uproot them. There was no choice but to expel that population. It was necessary to cleanse the hinterland and cleanse the border areas and cleanse the main roads. It was necessary to cleanse the villages from which our convoys and our settlements were fired on.

In other words, when Jews target and kill innocent civilians to advance their national struggle, they are patriots. When their adversaries do so, they are terrorists.

It is too easy to describe Hamas simply as a ‘terror organisation’. It is a religious nationalist movement that resorts to terrorism, as the Zionist movement did during its struggle for statehood, in the mistaken belief that it is the only way to end an oppressive occupation and bring about a Palestinian state. While Hamas’s ideology formally calls for that state to be established on the ruins of the state of Israel, this doesn’t determine Hamas’s actual policies today any more than the same declaration in the PLO charter determined Fatah’s actions.

These are not the conclusions of an apologist for Hamas but the opinions of the former head of Mossad and Sharon’s national security adviser, Ephraim Halevy. The Hamas leadership has undergone a change ‘right under our very noses’, Halevy wrote recently in Yedioth Ahronoth, by recognising that ‘its ideological goal is not attainable and will not be in the foreseeable future.’ It is now ready and willing to see the establishment of a Palestinian state within the temporary borders of 1967. Halevy noted that while Hamas has not said how ‘temporary’ those borders would be, ‘they know that the moment a Palestinian state is established with their co-operation, they will be obligated to change the rules of the game: they will have to adopt a path that could lead them far from their original ideological goals.’ In an earlier article, Halevy also pointed out the absurdity of linking Hamas to al-Qaida.

In the eyes of al-Qaida, the members of Hamas are perceived as heretics due to their stated desire to participate, even indirectly, in processes of any understandings or agreements with Israel. [The Hamas political bureau chief, Khaled] Mashal’s declaration diametrically contradicts al-Qaida’s approach, and provides Israel with an opportunity, perhaps a historic one, to leverage it for the better.

Why then are Israel’s leaders so determined to destroy Hamas? Because they believe that its leadership, unlike that of Fatah, cannot be intimidated into accepting a peace accord that establishes a Palestinian ‘state’ made up of territorially disconnected entities over which Israel would be able to retain permanent control. Control of the West Bank has been the unwavering objective of Israel’s military, intelligence and political elites since the end of the Six-Day War.[*] They believe that Hamas would not permit such a cantonisation of Palestinian territory, no matter how long the occupation continues. They may be wrong about Abbas and his superannuated cohorts, but they are entirely right about Hamas.

Middle East observers wonder whether Israel’s assault on Hamas will succeed in destroying the organisation or expelling it from Gaza. This is an irrelevant question. If Israel plans to keep control over any future Palestinian entity, it will never find a Palestinian partner, and even if it succeeds in dismantling Hamas, the movement will in time be replaced by a far more radical Palestinian opposition.

If Barack Obama picks a seasoned Middle East envoy who clings to the idea that outsiders should not present their own proposals for a just and sustainable peace agreement, much less press the parties to accept it, but instead leave them to work out their differences, he will assure a future Palestinian resistance far more extreme than Hamas – one likely to be allied with al-Qaida. For the US, Europe and most of the rest of the world, this would be the worst possible outcome. Perhaps some Israelis, including the settler leadership, believe it would serve their purposes, since it would provide the government with a compelling pretext to hold on to all of Palestine. But this is a delusion that would bring about the end of Israel as a Jewish and democratic state.

Anthony Cordesman, one of the most reliable military analysts of the Middle East, and a friend of Israel, argued in a 9 January report for the Center for Strategic and International Studies that the tactical advantages of continuing the operation in Gaza were outweighed by the strategic cost – and were probably no greater than any gains Israel may have made early in the war in selective strikes on key Hamas facilities. ‘Has Israel somehow blundered into a steadily escalating war without a clear strategic goal, or at least one it can credibly achieve?’ he asks. ‘Will Israel end in empowering an enemy in political terms that it defeated in tactical terms? Will Israel’s actions seriously damage the US position in the region, any hope of peace, as well as moderate Arab regimes and voices in the process? To be blunt, the answer so far seems to be yes.’ Cordesman concludes that ‘any leader can take a tough stand and claim that tactical gains are a meaningful victory. If this is all that Olmert, Livni and Barak have for an answer, then they have disgraced themselves and damaged their country and their friends.’

15 January

Note

[*] See my piece in the LRB, 16 August 2007.

Henry Siegman, director of the US Middle East Project in New York, is a visiting research professor at SOAS, University of London. He is a former national director of the American Jewish Congress and of the Synagogue Council of America.

Other articles by this contributor:

The Great Middle East Peace Process Scam · There Is No Peace Process

Gaza’s Future · Breaching the Barrier

Stop the israeli nazis now!

.





.

Art Deco2

.



.

John Filiss: War by Assassination

.
The capacity for warfare is both the ultimate justification and great curse of the state. And the problem of both war and the state is, sadly, one of the deepest tragedies of the human condition.

The following is one possible solution to the problem.

War as it has been played out throughout so much of history and into the present day accepts a basic authoritarian assumption that quite possibly accounts for almost the entire horror of warfare. That assumption is that a nation's leadership, and by implication the individuals who are instrumental in enacting a state of war, should be immune from the fray. The idea that warfare should consist of a clashing of arms between soldiers and often the populations of the afflicted countries is accepted without question, when in truth the first front of warfare should be against the perpetrators of war themselves...its leaders, architects, and profiteers.

If Nation A declares war on Nation B, then the most astute response on the part of the population of Nation B is to target the leadership of Nation A, given their initiative in creating a state of war. Not only is this the most direct and least tragic solution, it is hard to imagine a better deterrent to war than the knowledge that those who perpetrate it will be targeted in proportion to their culpability.

The rub in the above example is that while the above actions on the part of Nation B may be the wisest for the general population, they are not necessarily the best solution for the heads of state of Nation B, since Nation A will likely retaliate by trying to target the Nation B leadership as well. Thus a certain "king's agreement" of mutual protection, one where the leadership is not directly targeted, has reigned through so much of history. Exceptions in the modern world are mostly confined to the conclusions of full-scale wars, where one country is largely at the mercy of the other and hence not deemed a threat in its ability to respond in kind 1; or in cases where a nation's government is already inculcated in activities that could be perceived as evoking an assassination threat against a nation's head of state, hence abrogating the king's agreement.

It is important to note, that I am using the term "king's agreement" to describe not so much a conscious awareness of the mechanism described, but what is apparently a feature of conditioning by authority that applies to all of us in accepting the status quo of war.

What is fascinating is that, while we more or less accept the true nature of war, it is not the image that is usually sold to us in the West as justification. What both the government and the media commonly do is focus upon particular personalities, usually the active or titular head of the opposing nation, as malefactor and cause for the current aggression. There is often a backdrop of a hostile governing elite, e.g., Taliban, Politburo, etc., that is painted in to complete the picture, but animosity towards entire populations is a relatively minor theme, at least in the West. 2

The media and government don't focus on leadership personalities primarily as an exercise in deception, but in response to what is ultimately a humanitarian impulse. Few people really want to focus on mass slaughter of the enemy population as the goal of warfare...rather, they want a limited number of specific culprits who can be blamed for hostilities. Unfortunately, even the best-intentioned modes of contemporary warfare fail to show the same extreme prejudice in choice of targets. I think we can do better. A system of war by assassination effectively rips the facade off of war in that you are actually fighting the perceived enemy, and not those under the enemy's rule.

One of the most important features of war by assassination is its portability to the needs of stateless and even cashless societies. The issue of war by hostile states has been perhaps the hardest conundrum for primitive societies, as well as proposed anarchist societies. 3 While not necessarily a panacea for all the problems these societies might face on this front, it is far more credible an approach in facing off against the state than using conventional warfare, and much more appealing than guerilla warfare. A more decentralized society may even have a slight advantage in implementing this against a state, as the latter is relatively more dependent on a particular leadership.

What might a system of war by assassination look like?

• For most nations, it would involve some kind of bounty system, usually involving the payout of very large sums of money (although still small relative to the costs of traditional modes of warfare). The sums of money would have to be substantive to warrant the effort...they should in fact be representative of the value of that individual's death to the paying nation. Moreover, there should be ransoms of varying amounts placed on multiple key individuals within the target government or terrorist organization. Not only can this potentially cut a broad swathe through the target's leadership, which will often be necessary anyway, but it considerably increases the likelihood that any private mercenary efforts can recoup capital investments and, naturally, be well rewarded for the considerable risk of their undertaking.

• In cashless societies, the reward may involve goods like land, or such intangibles as being a national hero and the gratitude of the peoples rescued from the horrors of invasion. While this may sound ineffectual in comparison with the cash bounty system described above, cashless societies are generally far smaller in population and land area than are societies utilizing some form of cash. Hence, they tend to be much less valuable to an aggressor nation. 4 This reduced value can balance out their reduced capacity to generate a thorough and effective response. And of course, idealism and the desire to effectively protect one's homeland for invasion may be other relevant factors.

• The existence of special forces to implement assassination policies as needed. These forces can be either governmental or private or both. Private mercenary groups that would implement specific assassination policies can be funded as necessary by speculators.

• A guarantee of safe haven for individuals who implement assassination policies. This can involve disappearance via identity changes similar to those performed by the United State's Witness Protection Program, and relocation to parts of the country or the world that would afford them minimum risk of exposure.

• In the event of death while successfully implementing assassination policies, allowance should be made for the bounty to be paid to the assassin's family or designated beneficiaries.

Summation

It is not the author's intent to emphasize a particular approach to warfare as an adjunct to conventional warfare or warfare by any other means, but to elucidate a method that effectively targets the individuals concerned with creating war, thus giving them a powerful incentive to avoid war, including war by assassination, altogether. In upping the ante by making the act of war more personal for those involved in its initiation and maintenance, it makes the use of diplomacy and a more considered foreign policy far more appealing to a country's leadership. At its best, the acceptance of war by assassination is a powerful check on the growth and depredations of governments. At its worst, it is a sometimes useful tool to avoiding the needless deaths of innocents, i.e., "collateral damage," when nations clash.

Footnotes

1. And even these instances usually involve some form of trial, e.g., those at Nuremburg following WWII.

2. It is, however, much more common in wars with a religious or ethnic basis, i.e., where the differences between cultures can't be credibly ascribed to a particular leadership. Conflicts of this nature may be more resistant to resolution by an assassination approach, but the open adoption of this method as a valid means of warfare does gives the leadership a powerful incentive to forestall the breakout of hostilities.

3. To give but one example, in The Machinery of Freedom, anarcho-capitalist David Friedman titles the relevant chapter "National Defense: The Hard Problem" to denote the very real difficulties the issue of war poses for an anarchist society, and writes "I would not try to abolish that last vestige of government" should his proposals for defending an anarchist society against a hostile state be inadequate.

4. However, this safeguard can be overridden if any particularly valuable resource is found on the land of a primitive society that does not wish to capitalize on it, or in any small society occupying an area that attains a crucial strategic importance to much greater powers..

50.000 kattintás - 50000 hits!

Köszönet minden olvasómnak!
Átleptük, együtt, az 50 000-es küszöböt!
Üdvözlet mindenkinek innen, a messzeségből, bar köztudomású:
a cyber-téren nincsenek távolságok.
Folytatom eszelős, örülthöz illő ámokfutásomat a RENDSZER ellen
a Szabadságért, a Hűség és a Becsület nevében!

.

A nap képe

.

Forrás: ellenkultura

The U.S. Army and Irregular Warfare

.

The U.S. Army and Irregular Warfare

©

John M. Gates

The College of WoosterWooster, Ohio

Obama picks pro-Israel hardliner for top post

Ali Abunimah, The Electronic Intifada, 5 November 2008

Senator Barack Obama greets Representative Rahm Emanuel at the Illinois Delegation party at a restaurant in Boston on the eve of the Democratic National Convention 2004. (Tom Williams)

During the United States election campaign, racists and pro-Israel hardliners tried to make an issue out of President-elect Barack Obama's middle name, Hussein. Such people might take comfort in another middle name, that of Obama's pick for White House Chief of Staff: Rahm Israel Emanuel.

Emanuel is Obama's first high-level appointment and it's one likely to disappointment those who hoped the president-elect would break with the George W. Bush Administration's pro-Israel policies. White House Chief of Staff is often considered the most powerful office in the executive branch, next to the president. Obama has offered Emanuel the position according to Democratic party sources cited by media including Reuters and The New York Times. While Emanuel is expected to accept the post, that had not been confirmed by Wednesday evening the day after the election.

Rahm Emanuel was born in Chicago, Illinois in 1959, the son of Benjamin Emanuel, a pediatrician who helped smuggle weapons to the Irgun, the Zionist militia of former Israeli prime minister Menachem Begin, in the 1940s. The Irgun carried out numerous terrorist attacks on Palestinian civilians including the bombing of Jerusalem's King David Hotel in 1946.

Emanuel continued his father's tradition of active support for Israel; during the 1991 Gulf War he volunteered to help maintain Israeli army vehicles near the Lebanon border when southern Lebanon was still occupied by Israeli forces.

As White House political director in the first Clinton administration, Emanuel orchestrated the famous 1993 signing ceremony of the "Declaration of Principles" between Palestinian leader Yasser Arafat and Israeli prime minister Yitzhak Rabin. Emanuel was elected to Congress representing a north Chicago district in 2002 and he is credited with a key role in delivering a Democratic majority in the 2006 mid-term elections. He has been a prominent supporter of neoliberal economic policies on free trade and welfare reform.

One of the most influential politicians and fundraisers in his party, Emanuel accompanied Obama to a meeting of AIPAC's executive board just after the Illinois senator had addressed the pro-Israel lobby's conference last June.

In Congress, Emanuel has been a consistent and vocal pro-Israel hardliner, sometimes more so than President Bush. In June 2003, for example, he signed a letter criticizing Bush for being insufficiently supportive of Israel. "We were deeply dismayed to hear your criticism of Israel for fighting acts of terror," Emanuel, along with 33 other Democrats wrote to Bush. The letter said that Israel's policy of assassinating Palestinian political leaders "was clearly justified as an application of Israel's right to self-defense" ("Pelosi supports Israel's attacks on Hamas group," San Francisco Chronicle, 14 June 2003).

In July 2006, Emanuel was one of several members who called for the cancellation of a speech to Congress by visiting Iraqi prime minister Nouri al-Maliki because al-Maliki had criticized Israel's bombing of Lebanon. Emanuel called the Lebanese and Palestinian governments "totalitarian entities with militias and terrorists acting as democracies" in a 19 July 2006 speech supporting a House resolution backing Israel's bombing of both countries that caused thousands of civilian victims.

Emanuel has sometimes posed as a defender of Palestinian lives, though never from the constant Israeli violence that is responsible for the vast majority of deaths and injuries. On 14 June 2007 he wrote to US Secretary of State Condoleezza Rice "on behalf of students in the Gaza Strip whose future is threatened by the ongoing fighting there" which he blamed on "the violence and militancy of their elders." In fact, the fighting between members of Hamas and Fatah, which claimed dozens of lives, was the result of a failed scheme by US-backed militias to violently overthrow the elected Hamas-led national unity government. Emanuel's letter urged Rice "to work with allies in the region, such as Egypt and Jordan, to either find a secure location in Gaza for these students, or to transport them to a neighboring country where they can study and take their exams in peace." Palestinians often view such proposals as a pretext to permanently "transfer" them from their country, as many Israeli leaders have threatened. Emanuel has never said anything in support of millions of Palestinian children whose education has been disrupted by Israeli occupation, closures and blockades.

Emanuel has also used his position to explicitly push Israel's interests in normalizing relations with Arab states and isolating Hamas. In 2006 he initiated a letter to President Bush opposing United Arab Emirates (UAE)-based Dubai Ports World's attempt to buy the management business of six US seaports. The letter, signed by dozens of other lawmakers, stated that "The UAE has pledged to provide financial support to the Hamas-led government of the Palestinian Authority and openly participates in the Arab League boycott against Israel." It argued that allowing the deal to go through "not only could place the safety and security of US ports at risk, but enhance the ability of the UAE to bolster the Hamas regime and its efforts to promote terrorism and violence against Israel" ("Dems Tie Israel, Ports," Forward, 10 March 2006).

Ira Forman, executive director of the National Jewish Democratic Council, told Fox News that picking Emanuel is "just another indication that despite the attempts to imply that Obama would somehow appoint the wrong person or listen to the wrong people when it comes to the US-Israel relationship ... that was never true."

Over the course of the campaign, Obama publicly distanced himself from friends and advisers suspected or accused of having "pro-Palestinian" sympathies. There are no early indications of a more balanced course.

Co-founder of The Electronic Intifada, Ali Abunimah is author of One Country: A Bold Proposal to End the Israeli- Palestinian Impasse (Metropolitan Books, 2006).

Szívedért hálából Hozzád

.
Eduardo
én kiolvastalak
Olvaslak egyfolytában
már három nap
de inkább éjjel
s már nem tudok hozzád szólni
csak a te nyelved bolíviai zenéjével
Nem tudom mi vonz hozzád
melyik testvériség
miféle mulasztás sarkallt
mért kellett pampák lovasaként
végigszáguldnom rajtad
bejárhatatlan vidék
lerohantalak nyers éhséggel
kiolvastalak de persze mégsem
Még ott az ur a nekem nem szokott
hogy nem holtnak szellemével
táplálkozom, nem megrágott
csontokra építek eleven húst
Magad szaggatta tested
versborrel te ápolod
véredzo sebed
szöveghegek alatt újul
S az eleven kín kórboncnokaként
szenvedésedben megleltem, én
halálhoz szokott, a mégis életet,
mindazokat, én élet szomjasa,
kik együtt veled haltak
hont védvén szent háborúkban
S azt találtam, hogy benned
és általad bennünk
ok csakazértis élnek
hogy megmaradt helyük,
por nem lepheti be
Mert mind kiket legyilkoltak
s azok is akik élve holtak
a hontalanok és a harcra készek
kiket elárultak és akik csak restek
a gyalázatuktól fulladozók
a halálhörgésben elnémulók
elvesztett szavukat nálad visszanyerve
nyelvedben új hazaként élnek
Te vagy a hely, hol találkoznak
a dolgok, hol a zord sokféleség
reménynek dús rendjévé
kovácsolódott
Égigéro szenvedések
földrehajló fájdalmak
térképrajzolója vagy te
Aknaszilánk vagy golyó ütötte
háromszoros sebed
kiáramló vére
világ vérpatakjába omlott
s tenger szenvedés keringése
táplál téged és benned engem
ki eddig csak befelé vérezhettem
általad vérátömlesztve
Bennem csak visszhangoz az
mit te kimondasz
Könnyemet te sírod
vérem helyett a te véredet ontod
Eduardo én kiolvastalak
S te beleolvastad szívembe
a kiolvashatatlant

Ismeretlen szerző (egyelőre)

Megjegyzes:
Illik nem illik kitenni ilyen verset, nem érdekel. Nekem küldték, rólam szól, es büszke vagyok, hogy ilyet írnak hozzám. Akinek nem tetszik -nem a vers, hanem a TÉNY- az, tehet egy szívességet.
RF. Eduardo
.

Még egyszer az adósságcsapdáról

.
Az ország közvélekedését irányító, szûk elitérdekek közpolitikai tematizálását megszabó média félelemkeltõ hadjáratainak mozgatórugója, Horn Gábor (SZDSZ) szavaival élve: „Nekem az SZDSZ jövõje fontos, nem az országé!” Miközben, a közvélemény szemében lényegtelen problémává zsugorodik a tényleges, és egyre súlyosabb és mélyülõ szociális problémává önmagát kinövõ társadalmi helyzet: a szabaddemokrata pénzügyi-gazdasági-politikai-média hálózat hatalomgyakorlásához és görcsös hatalommegtartásához szervesen kapcsolódó, attól elválaszthatatlan adósságválság.
„A szabaddemokraták – írja Fritz Tamás politológus kollégám - a neoliberalizmus egyfajta radikális kozmopolita változatát képviselik…azonosulnak a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az IMF, a Világbank, a Kereskedelmi Világszövetség (WTO) és más intézmények neoliberális gazdaságfilozófiájával, amelynek kulcsfogalmai: kicsi, be nem avatkozó állam kismértékû újraelosztó szereppel, a piac és a verseny elsõbbrendûsége minden területen, nyitott ország nyitott piaccal és kereskedelemmel, alacsony adók és ezzel együtt minimális szociális ellátás, a multinacionális vállalatok érdekeinek elsõbbsége, az állami tulajdon totális privatizációja, a „nem hatékony” szférák (például mezõgazdaság) leépítése, stb.” Vagyis, az állam, mint közösségszervezõ és közösségmegtartó közentitás teljes magánosítása, a magyar történelem XIV. századából ismert ’Csák Máté tartomány uraság’ analógiájára egy olyan oligarchikus, multinacionális tulajdonos érdekeltségû ’magán ország’ létrehozása, amelynek kiszolgálói, egyben fõ és egyetlen haszonélvezõi a kozmopolita indíttatású szabad demokraták. S a területen élõ, saját tulajdontól megfosztott, lét –és életbiztonság nélküli lakossággal azt lehet tenni, amit újdonsült urai akarnak. Joggal felmerülhet a kérdés, vajon nem esem-e túlzásba, amikor egy magyarországi politikai törpepártot, és a holdudvarukhoz szervesen kapcsolódó pénzügyi és közgazdasági (és értelmiségi, média) konventet teszek felelõssé mindazokért a közgazdasági és közpénzügyi problémahalmazért, amelynek csak egyik(!) fokmérõje a ma még 80+ milliárd US$-t kitevõ költségvetési(állam) adósság? (Ami nem tartalmazza az önkormányzati, a magánvállalati és lakossági eladósodottságot.) Amelynek összhozadéka nem csak a népesség csökkenés, az egyre romló munkanélküliség ráta, de az állami finanszírozás ellehetetlenülése következtében leépült, illetve leépülõ közegészségügy, közoktatás, mezõgazdasági tevékenység, a kutatás+fejlesztés, tömegközlekedés, rend –és honvédelem, de a túlburjánzott adóztatás és a növekvõ korrupció, valamint - a volt SZDSZ-es pártelnök, belügyminiszter Kuncze Gábor szavaival élve - a ’megélhetési bûnözés’ kezelhetetlenné válása, stb.? Talán elég, ha jelzésként, a Csehországból és Horvátországból kitiltott, Soros György pénzén létrehozott Közép-Európai Egyetem egyik professzorának, mint a kozmopolita neoliberális gazdaságfilozófia magyarországi konventjének egyik legismertebb képviselõjét, a hirtelen sok közszereplést vállaló Bokros Lajos nevét említem meg. Az adósságválság lényege, hogy a kamatok megugrása miatt a felvett hitelek visszafizetéséhez a fejlõdõ országokban elérhetõ profitráta lenne szükséges (ilyen profitrátát egyébként még a fejlett tõkésországok csoportja sem képes produkálni). Ezért az adósságokkal járó nettó átutalás révén a fejlõdõ országokból folyamatosan olyan jövedelem áramlik a hitelezõkhöz, mely nemhogy a fejlesztõ-bõvítõ beruházásokat akadályozza meg, de rákényszeríti az adósokat a belföldi fogyasztás visszafogására is. Az adósságtörlesztés tehát hosszabb távon rendszeres forráskivonást eredményez: míg a forráskivonás a rendszer lényegéhez tartozik és az adóssággal együtt nõ, addig az ez ellen ható tényezõk (részvénykibocsátás, mûködõtõke beáramlás) ideiglenesek, vagy korlátozottak. A megtermelt jövedelem egy részének elvonásával az adósságszolgálat önmagában (egymással szoros összefüggésben álló) makrogazdasági feszültségek forrása. Csökkenti a jövedelemtulajdonosok (különösen az állam) megtakarításait, a költségvetési kiadások kényszerû csökkentésével a keresletet, mindezeken keresztül a beruházási rátát (és a munkahelyteremtést), a kamatfizetés kényszere miatt lecsapolja a profitábilis szektorok jövedelmeit, ami szerkezetmegmerevítõ hatású. Ezen kívül a költségvetési kamatterhek › deficit › exportkényszer › leértékelés › infláció › leértékelés hatásmechanizmusa miatt kedvezõtlenül hat az árfolyamra, mely önmaga ismét növeli az adósságterheket, stb.Az IMF-konform stabilizációs gazdaságpolitika legfõbb elemei: az árfolyamleértékelés (a nemzeti valuta leértékelése); a költségvetési és monetáris restrikció (az ezekkel járó reálbér-, illetve reáljövedelem-csökkenés); s az 1980-as évek közepe óta ezekkel összhangban a (részben a Világbank által menedzselt) világgazdasági "alkalmazkodás" által igényelt államháztartási reformok, a dereguláció (az állami szabályozási rendszerek mérséklése, felszámolása, pl. a külföldi befektetések, vagy a tulajdonszerzés területén), valamint a pénzügyi és külgazdasági liberalizáció (tõke, áru szabad áramlása).
Elméleti szinten, saját logikáján belül is, az eladósodott fejlõdõ országok sajátosságainak talaján pedig további egymásba kapcsolódó ördögi köröket generál az IMF-konform monetarista gazdaságpolitika. (Pl.: az infláció ellen monetáris restrikció: kamatlábemelés › termeléscsökkenés és költségnövekedés › infláció, stb. Vagy: a költségvetési egyensúly javítása végett a kamatnövelés és kiadáscsökkentés › termelés- és keresletcsökkenés › munkanélküliség. Az adósságszolgálat miatt: növekvõ kiadások és infláció › a költségvetési egyensúly romlik stb. Vagy: erõltetett export › leértékelés › dráguló import › infláció, egyensúlyromlás › exportkényszer stb.)
Az eladósodott országok sajátos fejlettségi, strukturális helyzeténél fogva az IMF-féle recept helyi (s ott megfelelõ) struktúrákat, mechanizmusokat rombol szét, testre szabott felzárkózási pályákat vág el, hogy helyébe a pénzügyi függés (adósság) kezelése révén - és azt erõsítve - a teljes reálgazdasági függést állítsa. Ebben maguk az adósságmenedzselési technikák is aktív szerepet játszanak (pl. adósság-részvény csere.)
Ismerõs a képlet? A médiából manapság csak úgy, zuhatagszerûen ömlik ránk a különbözõ közgazdasági és pénzügyi szakemberek szájából az okozati tényezõk „feltárása”, anélkül, hogy lényegében a fentebb vázolt okok közül akár csak egyet is említenének. Hiszen, a magyarországi közgazdasági és pénzügyi szakma számára a Valutaalap és a Világbank a ’szent tehén’, gazdaság –és pénzügypolitikai ’téziseik’ és megoldási javaslataik pedig a megkérdõjelezhetetlen közgazdasági „vallás” tézisek közé emelkedtek. Akik, pedig bátorkodnak megemlíteni, hogy esetleg, a Valutaalap -és Világbank-konform stabilizációs gazdaságpolitika a társadalmat eladósíthatja és mély szociális válságba taszíthatja: nos, arra csak a kiközösítés, és egzisztenciális ellehetetlenítés vár. Ennek tudható be, hogy Magyarországon a legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz gazdaság –és pénzügypolitikusai is csak finoman, többszörösen megszûrt, minden oldalról leellenõrzött körmondatokban merészelik érinteni azokat a tényleges megoldásokat, amelyek a fenti sorokban leírtakban rejlenek. A magyar társadalmat már betaszították a III. adósságcsapdába. Annak ellenére, hogy az Institute of International Finance még csak adósságcsapdát, magasabb kamatokat, a londoni elemzõk stagflációt, vagyis stagnáló gazdaságot és jelentõs pénzromlást valószínûsítenek. Varga Mihály (Fidesz) szerint, pedig csak a ’legnagyobb gond, hogy nem állt helyre a gazdaságpolitika hitelessége. Pedig! Nem a gazdaságpolitika hitelességét kellene helyre állítani, hanem az Európai Uniós tagország, Magyarország társadalmának progresszióját gátló államadósság kérdésében kellene radikális lépéseket tenni. Vagyis, egy radikális közgazdasági-pénzügyi programot kellene kidolgozni az államadósság kezelésével kapcsolatban 2007 után Magyarországon!
Molnár Ervin társadalomkutató elemzõ szerint legelõször szükséges lenne az adósságérték 2007 utáni nagyságát megbecsülni. Az államadósság az 1990-es 20.4 Mrd US$ értékérõl 2007 végére 84,8 Mrd US$-ra, tehát (84,6/20.4=) 4.16-szeresére; kamat kifizetés az 1990 elõtti 11.3 Mrd US$-ról 1990-2007 között 65.2 Mrd $-ra, vagyis (65.2/11.3=) 5.76-szorosára nõtt. Ha az 1990 elõtti és utáni növekedési tendenciák 2007 utáni másfél-két évtizedben is megmaradnak, akkor ebben az esetben az adósság, valamint a kamatkifizetés 1990-2007 közötti 84,8 és 65.2 Mrd US$ értékét megszorozhatjuk 4.16-tal, ill. 5.76-tal. Ezekkel a prolongált tendenciaszámokkal kell a 2007 után következõ másfél-két évtized múlva kb. (65.2x5,76=) 375.5 Mrd US$-értékû kamatkifizetéssel (a gazdaságból nettó forráskivonással) a magyar társadalomnak szembe néznie, mialatt az adósság (84.8x4.16=) 352.8 Mrd US$-ra nõ. Nyilvánvalóan, ezek a tendenciaszámok változhatnak. Csökkenhetnek, vagy növekedhetnek, a magyar pénzügyi kormányzat rendelkezésére álló pénzügyi források, törlesztési hajlandóság, esetleg a világgazdasági helyzetben beálló, a magyar gazdaság teljesítményét tükrözõ profitráta növekedésére is kedvezõen ható folyamatok következtében. Vagy, egy esetleges nemzetközi általános adósságcsökkentési program keretében (az 1931-es Dawes-tervhez hasonlóan). Ettõl függetlenül, úgy vélem, az idézett tendenciaszámok egy valós képet tükröznek.
Lóránt Károly, a Magyar Nemzetnek Brüsszelbõl tudósító közgazdásza szintén felvetette azt a kérdést, hogy a jelen helyzetben mit lehet egyáltalán tenni a stabilizációs csomagokkal tarkított sodródással szemben? Lóránt Károly szerint „a globalizáció problémáival foglalkozó nemzetközi szakirodalom, civil mozgalmak, ezen belül a környezetvédõk egyértelmûen a helyi gazdaságok fejlesztését ajánlják, vagyis, hogy a helyi közösségek szervezzék meg saját védelmüket és – racionális mértékig – saját ellátásukat, ami ellátásbiztonságot és jövedelembiztonságot nyújt az összefogó közösségeknek. A hazánkban jól ismert és alkalmazott kaláka, vagy a múlt századelõtõl a kommunista hatalomátvételig mûködõ Hangya Szövetkezetek is ilyen összefogásnak tekinthetõk – tehát a gondolat nem ismeretlen hazánkban sem. A megoldáshoz vezetõ út azonban ennél szélesebb körû kell, hogy legyen, nagyjából, Lóránt Károly értelmezése szerint, a következõ hangsúlyokkal:
(1) Az Európai Unió keretein belül szorgalmazni kell a neoliberális gazdaságpolitika felülvizsgálatát, rámutatva, hogy ennek folytatása – eltekintve attól a pusztítástól, amit a nyugati társadalmakban végez – a keleti országok, mindenek elõtt Magyarország és Lengyelország teljes elidegenedéséhez vezethet;
(2) Még a jelenlegi körülmények között is lehetõség van arra, hogy Magyarország az uniós szerzõdések kis- és közepes vállalkozásokra, illetve a külsõ egyensúlyra vonatkozó passzusait a magyar vállalatok támogatása érdekében felhasználja;
(3) A magyar vállalatok exportjának, illetve a hazánkban a külföldiek számára nyújtott szolgáltatások erõteljes fejlesztése, állami támogatással (például a promóciós költségek átvállalása, a helyi beruházások támogatása stb.) E tekintetben építeni lehet és kell is a nyugati magyarságra, amely szívesen segít akkor, ha a magyar kormány tudja, hogy mit akar;
(4) Zárni a belsõ gazdasági vertikumokat (hazai kézbe venni a termelés - feldolgozás - szállítás - értékesítés láncot);
(5) Amennyire ez lehetséges, vissza kell szerezni az orosz piacokat, hogy az energiaimportot magyar árukkal ellentételezhessük;
(6) Sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a mûszaki fejlesztésre, és a mûszaki szakemberek és tudományos kutatók európai programokba (például Galileo) történõ bevonására;
(7) A magyar bankrendszer minimális ellenértékért került külföldi kézbe (nemzetközi összehasonlításban megint csak példátlan mértékben), ráadásul úgy, hogy a kereskedelmi bankok sok százmilliárdos feltõkésítése a magyar adófizetõk terhére történt, jelentõsen terhelve a költségvetést (most meg kiviszik hatalmas nyereségüket). Alapvetõ érdekünk, hogy egy hazai kézben lévõ és a hazai vállalati szférát támogató bankrendszert megteremtsünk. Ugyanez vonatkozik a biztosítókra is.
(8) Végig kell gondolni, hogy a helyi gazdasági körforgás megindítására és támogatására helyi pénzt hozzunk létre. A helyi pénz gazdasági válságok hatására jött létre, amikor lokálisan a kereslet, meg a kínálat is megvolt, (tehát kihasználatlan gazdasági erõforrások voltak) ám pénzszûke miatt a helyi gazdasági körforgás sem tudott mûködni. A széles körben ismert megoldások az 1929-31-es gazdasági válság nyomán jöttek létre, így például a svájci WIR bank, amelyet 1934-ben létesítettek és még ma is mûködik. A helyi pénz iránti igény a neoliberális gazdaságpolitika negatív hatásainak mérséklése céljából, a nyolcvanas évektõl éledt újjá. Jelenleg számos fejlet ipari országban, így az Egyesült Államokban, Kanadában, Németországban alkalmazzák. Magyarország szempontjából az lenne a jelentõsége, hogy foglalkoztatási lehetõséget biztosíthatna a nagy munkanélküliséggel küzdõ térségekben, illetve piacot biztosíthatna a hazai vállalkozóknak.
(9) Általában minden lehetséges eszközzel kellene elõsegíteni a társadalom integrálódását, a lakosság erõteljesebb bevonását a helyi gazdasági, társadalmi és bármilyen más jellegû közösségekbe;
(10) A társadalom igazságérzetét kielégítõ progresszív jövedelemadó-rendszer bevezetése.
Fritz Tamás politológus társam szavaival kezdtem írásomat, aki szerint, ismétlem:
„A szabaddemokraták a neoliberalizmus egyfajta radikális kozmopolita változatát képviselik.” A fentiekben, csak vázlatosan szemléltetett összeállításban érintett problémák tényleges megoldásához szükséges társadalmi akarat csak egyféle képen manifesztálódhat: ha a magyar politikai-gazdasági/pénzügyi és média közéletbõl végleges jelleggel sikerül kiiktatni a szabaddemokrata politikai, gazdasági/pénzügyi és média/értelmiségi, és tegyük hozzá, az MSZP ennek tükörkép konventjének befolyását. Számomra, és úgy vélem, sokunk számára az ország jövõje fontosabb, mint egy törpepárttá zsugorodott entitás jövõje. Ha a Fidesz nem meri vállalni az 1990-ben elmaradt „nagytakarítást”, akkor a Fideszt maga alá temeti majd a növekvõ államadósság terhei által indukált társadalmi elégedetlenségi hullám. Amit csak súlyosbíthat egy olyan USA gazdasági recesszió, amely „mélyebb és hosszabban elnyúló lesz, mint ahogyan arra eddig a szakemberek számítottak.”

Egy kérdés marad csupán megválaszolásra: a III. eladósodást és az abból való kitörést jelképezõ Gordiuszi csomót elvágó kard vajon kinek a kezében lesz?

Készítette és összeállította: Csontos Gábor politológus
.

Haider: The Death of a Populist

.

Jörg Haider , the best known Austrian politician, was killed in a car crash on October 11. His death marks the end of a colorful career untypical for a"far-Right" figure. Armani-clad fitness fanatic, Arnold Schwarzenegger's palwith a permanent tan, Haider cut a figure vastly different from the bland establishmentarians who have ran Austria for decades. Villified by theEuropean elite class as a neo-Nazi anti-Semite, he was a talented man of uncertain principles, great ambition, and dubious judgment.
Haider died only weeks after his Alliance for the Future of Austria (BündnisZukunft Österreich, BZÖ) won an impressive 11 percent of the vote in the general election, while the Austrian Freedom Party (FPÖ) – which he had led from 1986 until 2000, and from which he split in 2005 – gained 18 per cent.It was the best result for Austria's opponents of rampant immigration and EU integration in the history of the Republic
Born in 1950 to a lower-middle-class family in Upper Austria, Haider never forgot various indignities that his parents suffered after the war for alleged Nazi sympathies. Common folks like they took the rap for the "really big Nazis," he later complained.
Academically brilliant and popular among peers, in his teens Haider excelled as an actor in school plays. This talent he put to ample use in later years: in the course of a single day he was known to change three or four outfits, from the traditional Austrian jacket to suit-and-tie to jeans and sweater, depending on the audience. He also had a gift for rhetoric, winning a debating contest at 16 in support of the motion that Austrians are in factGerman.
After obtaining his law degree in Vienna Haider lectured briefly inconstitutional law, but politics was always his true vocation – and theFreedom Party, which he joined in 1976, seemed the obvious choice for a man with his views. Founded in 1955, for decades the FPO combined pan-Germanism and what might be called Central European libertarianism. It was by no means a "far-Right" political force when Haider joined, but its position on the issue of national identity attracted him to its ranks. Haider rapidly became the leader of the FPÖ youth movement and quickly rose through the ranks. By 1979 he was the youngest parliamentary deputy ever in the Austrian Republic.
In the early 1980s Haider grew impatient with the party leadership, which he regarded as too soft on immigration, wishy-washy on national identity or sovereignty threatened from Brussels, and resigned to single-digit election results. By 1983, after he became party chairman in the southern province of Carinthia, Haider became openly critical of the aider FPÖ national leadership. Three years later he staged a successful coup at the party convention against its leader, Norbert Steger, a "moderate" who was at that time Austria's vice-chancellor in coalition with the Socialists (SPÖ). Haider's Young Turks were enthusiastic. The new spirit was captured in a party activist's quip, "With Haider I'd march into Russia again, but with Steger I would not even go on holiday."
In 1989 Haider broke the Socialists' traditional hold on Carinthia by winning 29 percent of the local vote, formed a coalition with the ÖVP, and was elected Landeshauptmann (or governor) of the province. His tenure is remembered mainly for a 1991 debate in the provincial assembly at Klagenfurt that resulted in his resignation. A Socialist deputy attacked Haider's scheme to cut unemployment payments for recipients he described as "freeloaders," claiming it was similar to forced work placement in the Nazi era. "It would not be like the Third Reich," Haider replied, "because the Third Reich developed a proper employment policy, which your government in Vienna has not once produced." In addition to causing Haider's resignation, this exchange also prompted the ÖVP to swith partners and enter a coalition with the SPÖ.
In the course of a national election campaign in 1995, Haider met a group of SS veterans, of whom he said: "There are still decent people of good character who also stick to their convictions, despite the greatest opposition, and have remained true to their convictions until today." He made a sudden U-turn on the issue of national identity during that same campaign, however, announcing that pan-Germanism was finished and that he was an "Austrian patriot." Some what bizzarely, at that time Haider also described himself as a follower of Newt Gingrich, whose "Contract WithAmerica" he used in his manifesto. The electorate was not enthused.
Four years later Haider focused on social issues and immigration – and improved his party's standing dramatically, gaining 27 percent of the vote. The FPÖ formed the ruling coalition with the People's Party, although Haider himself was not a member of the new government (in early 1999 he was re-elected the governor of Carinthia). The move nevertheless caused an uproar in Brussels: the European Union decided to impose sanctions on Austria even before the government had announced its program. "There is a lot of excitement in the European chicken pen," Haider quipped, "and the fox hasn't even got in."
This episode merits some attention because it reveals in a raw form the mix of authoritarianism and hypocrisy characteristic of Brussels. On January 31, 2000, the European Union informed Austria that it would face boycott if its new government included the FPÖ. On February 4 Chancellor Schuessel nevertheless went ahead and brought members of the Freedom Party into his coalition. He was acting in full accord with the rules of parliamentary democracy: the new government had a clear majority of 104 out of 183 parliamentary deputies. EU governments duly severed all bilateral political contacts with the Austrian government. They also restricted the promotion of Austrians at EU headquarters and ignored Austrian ministers at EU meetings. The measures also included ban on school trips, cultural exchanges and military exercises. The U.S. joined the band wagon and the StateDepartment called Ambassador Kathryn Hall back to Washington for "consultations."
Although the measures had no impact on the lives of ordinary Austrians, they triggered a backlash among the Austrian public. They also caused an outcryin some smaller EU nations – notably Denmark – fearful of the domination of more powerful members, such as France, which pushed for punitive measures. For months thereafter the EU's Portuguese presidency maintained that the sanctions would remain, but after the EU foreign ministers' Azores meeting in June 2000 it was obvious that the embargo could not be sustained.
The EU sanctions were illegal because the decision to apply them was taken outside the EU structures and without due process: the Austrian government was not allowed have its point of view heard before the other members states took action against it. The EU action was doubly contentious in view of the fact that Mr. Haider's party was democratically elected and had not done, or even said, anything contrary to Austria's constitutional system or European law. Even those Austrians not sympathetic to Haider came to believe that EU's heavy-handedness was an insult to their country.
By that time Haider's ambiguous statements on the Third Reich had ceased tobe part of his politically operative vocabulary. On the other hand, his main message – that there are too many foreigners in Austria and that immigration threatens the country's economy and traditional ethnic composition – is evenmore valid today than a decade ago.That message is now shared by two parties. One of them (FPÖ) Haider led to national prominence; the other(BZÖ) he created from scratch. They command 29 percent of the electorate between them, but were unlikely to cooperate because of the bitter personal animosity between Haider and the current FPÖ leader and former Haider protégé Heinz-Christian Strache. Ironically, the Austrian nationalist Rightmay be better poised to achieve unity that has eluded it for years now that its poster boy is no longer with us.
"For us, it's the end of the world," a visibly distressed spokesman from Haider's party, Stefan Petzner, told the press; "Joerg Haider was apolitician who changed the face of politics in this country."
The end of the world it certainly is not: nearly 50 percent of under-30s now support either Heider's original party or the one he founded three years ago and led at the time of his death. Joerg Haider's legacy will live on for many years to come.
by S.T