GÁZA ÉS A GÁZ

Az elemzéssel nem célunk állást fogalni semelyik oldal meggyőződése mellett, nem szeretnénk világnézeti és napi politikai csatározásokba belefolyni. Pusztán érdekes összecsengés tapasztalható a gáz és a gázai történések között - már megint az energia áll hátul... (ffek)

Michel Chossudovsky, a University of Ottawa közgazdászprofesszora, a Centre for Research on Globalization független kutatócsoport egyik vezetője szerint a Gázai-övezet izraeli megszállása közvetlen összefüggésben áll a stratégiai gázkészletek kérdésével.

2000-ben a Gázai-övezethez tartozó partszakasztól nem messze jelentős gázkészleteket fedeztek fel. A palesztínokkal kötött 1999-es szerződés alapján az olaj- és gázlelőhelyek feltárásának joga 25 évig a British Gas-t (BG) és az athéni székhelyű Consolidated Contractors International Company-t illeti meg (CCC). A BG 2000-ben csak két fúrást végzett, összesen 1400 md m3 készletet találtak, ennek értéke kb. 4 md $. A gázmezőkhöz kapcsolódó jogok 60%-ban a BG-t, 30%-ban a CCC-t, 10%-ban Palesztína befektetési alapját illetik meg. A Gázai-övezet környékén feltárt tengeri lelőhelyek 60%-a jogilag a palesztínoké.

1. ábra A gázmezők Izrael környékén

2. ábra. A palesztin halászati jog zónája

Izrael kezdettől fogva arra törekedett, hogy (1) a palesztinokat kikapcsolja az üzletből, (2) a kitermelt gáz hozzá és ne Egyiptomba kerüljön, (3) üzletet is csináljon. A legfontosabb cél természetesen az 1999-es szerződés érvénytelenítése volt. 2007-ben olyan szerződést akartak kötni a BG-zel, hogy a gázt tengeralatti csővezetéken szállítsák Izraelbe. A gázt formálisan a palesztinoktól vásárolták volna meg, igaz, csak természetben voltak hajlandóak fizetni, hiszen a Hamasz-kormány szerintünk nem kaphat pénzt, mert azt a terrorizmus támogatására fordítaná. A BG 2007 decemberében felhagyott a tárgyalásokkal, 2008 januárjában becsukta izraeli irodáit. A 2008 legvégén megkezdett hadműveleteket már júniusban elkezdték tervezni. Októberben ennek tudatában kezdték újra a tárgyalásokat a BG-zel. A Gázai-övezet megszállásának távlati geopolitikai célja, hogy partmenti vizek és a palesztin gázlelőhelyek izraeli tulajdonba menjenek át. Akkor a meglévő szomszédos létesítményekkel egyetlen rendszerbe lehetne őket szervezni. Délről gáz, északról olaj érkezhetne Izraelbe (a Baku-Tbiliszi-Ceyhan csővezeték végállomásáról). Az olajvezeték láthatólag döntő hatással lehet a Libanonnal fennálló kapcsolatokra.

3. ábra. Izrael ellátási lehetőségei: északról olaj (BTC), délről gáz

4. ábra. A gázai övezet

Izrael 2000 óta zajló tengeri elrettentő akciói sem egyszerűen a palesztin halászok ellen irányultak.
A Gázai-övezetben körülbelül 3000 halász tevékenykedik a partmenti vizeken. Az Arafat és Rabin által aláírt, 1994. május 4-én kelt Gáza-Jerikó egyezmény 20 tengeri mérföldben jelölte meg ennek a partmenti sávnak a szélességét, melyet északról izraeli, dél felől egyiptomi vizek határolnak. Az egyezmény egy keskeny partmenti csíktól eltekintve mindenféle halászati és gazdasági tevékenységet engedélyezett. A palesztínok ezután hat éven át zavartalanul halásztak. 2000-től az izraeli hadsereg rendszeresen fenyegetni és zaklatni kezdte a 6 mérföldnél beljebb dolgozó halászhajókat. Hogy miért, azt nem közölte a palesztínokkal. A kimondatlan határvonalat a fegyverek jelölték ki. Arafat 2000 szeptember 27-én behajózott a parttól 19 mérföldnyire, hogy személyesen gyújtsa meg az első adag kitermelt gázt. Egy izraeli olajtársaság ugyan vitatta a palesztínok tulajdonjogát, de a keresetet az izraeli bíróság elutasította.
Kérdés, kit illet a gáz tulajdonjoga. A fentiek szerint (Gáza-Jerikó egyezmény) ugyebár a palesztinokat, nyilván azért is szerződtek az angolok 1999-ben Arafattal. A lelőhely 10-15 mérföldnyire esik a parttól. Úgy számították, a gázból egy évtizedig egész Palesztína áramellátását biztosíthatják, és még exportra is jut belőle. 2000. szeptember 28-án Ariel Sharon provokatív látogatást tett a Templom-hegyre. Ebből felkelés robbant ki. A 6 mérföldes határon megkezdődtek az izraeli járőrhajók máig tartó támadásai a halászhajók ellen. Sharont 2001 februárjában miniszterelnökké választották.
2002-ben a Sharon kérésére Palesztínába érkezett az ENSZ-főtitkár emberi jogi követe, Catherine Bertini, aki a jelentéséhez fűzött mellékletben rögzítette, hogy a halászati zóna szélessége 12(!) tengeri mérföld, amit be kell tartani. A helyzet ettől persze semmit sem változott. A katonai fenyegetéssel évek óta szűkebb területre kényszerített halászhajók miatt a partmenti sáv halállománya, s így a zsákmány is erősen megcsappant. 2005-ben Izrael kivonult ugyan a Gázai-övezetből, de a szárazföldi átkelőpontok és tengeri útvonalak ellenőrzésével bezárta a palesztínokat. A Hamasz hatalomra jutása után még szigorúbban korlátozta (és korlátozza) a termékek, nyersanyagok, gyógyszerek és emberek forgalmát. Míg 2000 előtt napi 900 teherautó ellátmány érkezett a területre, ezután csak 70 (2008 júniusában, a rakétatámadások beszüntetése fejében ezt a számot 90-re emelték). Végül: 2008. november 18-án olyan egyiptomi bírósági ítélet született, mely a kormányt az Izraelbe irányuló földgázszállítás leállítására kötelezte, a hiányzó parlament jóváhagyás miatt. Egy 2005-ös megállapodás szerint ugyanis Egyiptom 15 év alatt 1,7 md m3 gázt ad el Izraelnek. A szállítás ténylegesen csak 2008 májusában indult meg. Az ítélet nem jogerős, fellebbeztek, de a csapok potenciális elzárása is nyugtalaníthatta Izraelt.
A BG Group érdekérvényesítő ereje az általa képviselt nagy piaci értékű tudásra, információra és a technológiára épül. Izrael önmagában nem tud fúrni a BG koncessziós területén, legfeljebb lyukakat a tengerfenékbe. A BG rengeteg 3D szeizmikus adat ismeretében és kellő szaktudás birtokában megtervezte és kivitelezte a kutat. Nélküle vagy az ő érdekei jelentős sérelmére nem lehet ezt a mezőt kitermelni. A BG nem fogja elengedni el ezt a csontot. Az igazgatótanácsban ott van pl. Sir David Manning, aki régi motoros, legutóbb Nagy-Britannia USA nagykövete volt, s egyben a Lockheed és a Lloyds igazgatótanácsának is tagja.
Egy politikailag ennyire exponált (és beágyazott) cég, mint a BG, maga nyíltan nem mehet szembe a nemzetközi szerződésekkel. De... ha történetesen úgy alakul, hogy azokat valamiért teljesen újratárgyalják és végül mégis Izraellel köthet üzletet (aminek eddig útjában állt a Hamasz-Izrael konfliktus), akkor persze újabb nagy fejlesztésekhez juthatna hozzá. És nem tiltakozna. A csattanó: az Isramco 2009. január 18-án jelentette be, hogy a Tamar-1 fúróállomás igen jelentős földgázkészletekre bukkant Haifától 90 km-re keletre a tengeren.

5. ábra. Haifa városa Észak-Izraelben van

Ez minden eddigi gázmezőnél nagyobb, értéke kb. 15 milliárd $. A fúrás minden idők legköltségesebb izraeli vállalkozása volt, 144 millió dollárba került. Az előzetes becslések szerint 35% volt az esélye, hogy 87 md m3 gázt találjanak.
A fúróállomásban a fúrást végző amerikai Noble Energy 36%-kal, az Isramco 29%-kal részesedik, a fennmaradó rész a Delek Drillingé és az Avner Oil and Gas Explorationé. A tengerfenék 1700 méteren van, onnan még 1400 m vastag sóréteget kell keresztülfúrni. A telepített fúrótorony 5000 m-ig tud lehatolni, 4900 m-nél érte el a megfelelő réteget. A bejelentést követően Tel Avivban emelkedni kezdtek a részvények árfolyamai. Isramco +123%, Delek Group +57%, Avner +45%.
A hadsereg ezzel egyidőben kivonult Gázából.

Források:

Michel Chossudovsky: War and Natural Gas: The Israeli Invasion and Gaza's Offshore Gas Fields,
http://www.globalresearch.ca/index.php?context=va&aid=11680

David K. Schermerhorn: Geopolitical Time Line: War, Natural Gas and Gaza's Marine Zone, Fishermen's Rights versus the Development of Natural Gas
http://www.globalresearch.ca/index.php?context=va&aid=11787 .

Avi Bar-Eli: Israel`s largest-ever reserve of natural gas discovered off Haifa coast
http://www.haaretz.com/hasen/spages/1056469.html
http://http://www.export.gov.il/Eng/_Articles/Article.asp?ArticleID=10137&CategoryID=391

Forrás: http://astro.elte.hu/~hetesizs/gaza.html

ÍRTA: ÁCS JÓZSEF fizikus

Még egyszer az adósságcsapdáról

.
Az ország közvélekedését irányító, szûk elitérdekek közpolitikai tematizálását megszabó média félelemkeltõ hadjáratainak mozgatórugója, Horn Gábor (SZDSZ) szavaival élve: „Nekem az SZDSZ jövõje fontos, nem az országé!” Miközben, a közvélemény szemében lényegtelen problémává zsugorodik a tényleges, és egyre súlyosabb és mélyülõ szociális problémává önmagát kinövõ társadalmi helyzet: a szabaddemokrata pénzügyi-gazdasági-politikai-média hálózat hatalomgyakorlásához és görcsös hatalommegtartásához szervesen kapcsolódó, attól elválaszthatatlan adósságválság.
„A szabaddemokraták – írja Fritz Tamás politológus kollégám - a neoliberalizmus egyfajta radikális kozmopolita változatát képviselik…azonosulnak a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az IMF, a Világbank, a Kereskedelmi Világszövetség (WTO) és más intézmények neoliberális gazdaságfilozófiájával, amelynek kulcsfogalmai: kicsi, be nem avatkozó állam kismértékû újraelosztó szereppel, a piac és a verseny elsõbbrendûsége minden területen, nyitott ország nyitott piaccal és kereskedelemmel, alacsony adók és ezzel együtt minimális szociális ellátás, a multinacionális vállalatok érdekeinek elsõbbsége, az állami tulajdon totális privatizációja, a „nem hatékony” szférák (például mezõgazdaság) leépítése, stb.” Vagyis, az állam, mint közösségszervezõ és közösségmegtartó közentitás teljes magánosítása, a magyar történelem XIV. századából ismert ’Csák Máté tartomány uraság’ analógiájára egy olyan oligarchikus, multinacionális tulajdonos érdekeltségû ’magán ország’ létrehozása, amelynek kiszolgálói, egyben fõ és egyetlen haszonélvezõi a kozmopolita indíttatású szabad demokraták. S a területen élõ, saját tulajdontól megfosztott, lét –és életbiztonság nélküli lakossággal azt lehet tenni, amit újdonsült urai akarnak. Joggal felmerülhet a kérdés, vajon nem esem-e túlzásba, amikor egy magyarországi politikai törpepártot, és a holdudvarukhoz szervesen kapcsolódó pénzügyi és közgazdasági (és értelmiségi, média) konventet teszek felelõssé mindazokért a közgazdasági és közpénzügyi problémahalmazért, amelynek csak egyik(!) fokmérõje a ma még 80+ milliárd US$-t kitevõ költségvetési(állam) adósság? (Ami nem tartalmazza az önkormányzati, a magánvállalati és lakossági eladósodottságot.) Amelynek összhozadéka nem csak a népesség csökkenés, az egyre romló munkanélküliség ráta, de az állami finanszírozás ellehetetlenülése következtében leépült, illetve leépülõ közegészségügy, közoktatás, mezõgazdasági tevékenység, a kutatás+fejlesztés, tömegközlekedés, rend –és honvédelem, de a túlburjánzott adóztatás és a növekvõ korrupció, valamint - a volt SZDSZ-es pártelnök, belügyminiszter Kuncze Gábor szavaival élve - a ’megélhetési bûnözés’ kezelhetetlenné válása, stb.? Talán elég, ha jelzésként, a Csehországból és Horvátországból kitiltott, Soros György pénzén létrehozott Közép-Európai Egyetem egyik professzorának, mint a kozmopolita neoliberális gazdaságfilozófia magyarországi konventjének egyik legismertebb képviselõjét, a hirtelen sok közszereplést vállaló Bokros Lajos nevét említem meg. Az adósságválság lényege, hogy a kamatok megugrása miatt a felvett hitelek visszafizetéséhez a fejlõdõ országokban elérhetõ profitráta lenne szükséges (ilyen profitrátát egyébként még a fejlett tõkésországok csoportja sem képes produkálni). Ezért az adósságokkal járó nettó átutalás révén a fejlõdõ országokból folyamatosan olyan jövedelem áramlik a hitelezõkhöz, mely nemhogy a fejlesztõ-bõvítõ beruházásokat akadályozza meg, de rákényszeríti az adósokat a belföldi fogyasztás visszafogására is. Az adósságtörlesztés tehát hosszabb távon rendszeres forráskivonást eredményez: míg a forráskivonás a rendszer lényegéhez tartozik és az adóssággal együtt nõ, addig az ez ellen ható tényezõk (részvénykibocsátás, mûködõtõke beáramlás) ideiglenesek, vagy korlátozottak. A megtermelt jövedelem egy részének elvonásával az adósságszolgálat önmagában (egymással szoros összefüggésben álló) makrogazdasági feszültségek forrása. Csökkenti a jövedelemtulajdonosok (különösen az állam) megtakarításait, a költségvetési kiadások kényszerû csökkentésével a keresletet, mindezeken keresztül a beruházási rátát (és a munkahelyteremtést), a kamatfizetés kényszere miatt lecsapolja a profitábilis szektorok jövedelmeit, ami szerkezetmegmerevítõ hatású. Ezen kívül a költségvetési kamatterhek › deficit › exportkényszer › leértékelés › infláció › leértékelés hatásmechanizmusa miatt kedvezõtlenül hat az árfolyamra, mely önmaga ismét növeli az adósságterheket, stb.Az IMF-konform stabilizációs gazdaságpolitika legfõbb elemei: az árfolyamleértékelés (a nemzeti valuta leértékelése); a költségvetési és monetáris restrikció (az ezekkel járó reálbér-, illetve reáljövedelem-csökkenés); s az 1980-as évek közepe óta ezekkel összhangban a (részben a Világbank által menedzselt) világgazdasági "alkalmazkodás" által igényelt államháztartási reformok, a dereguláció (az állami szabályozási rendszerek mérséklése, felszámolása, pl. a külföldi befektetések, vagy a tulajdonszerzés területén), valamint a pénzügyi és külgazdasági liberalizáció (tõke, áru szabad áramlása).
Elméleti szinten, saját logikáján belül is, az eladósodott fejlõdõ országok sajátosságainak talaján pedig további egymásba kapcsolódó ördögi köröket generál az IMF-konform monetarista gazdaságpolitika. (Pl.: az infláció ellen monetáris restrikció: kamatlábemelés › termeléscsökkenés és költségnövekedés › infláció, stb. Vagy: a költségvetési egyensúly javítása végett a kamatnövelés és kiadáscsökkentés › termelés- és keresletcsökkenés › munkanélküliség. Az adósságszolgálat miatt: növekvõ kiadások és infláció › a költségvetési egyensúly romlik stb. Vagy: erõltetett export › leértékelés › dráguló import › infláció, egyensúlyromlás › exportkényszer stb.)
Az eladósodott országok sajátos fejlettségi, strukturális helyzeténél fogva az IMF-féle recept helyi (s ott megfelelõ) struktúrákat, mechanizmusokat rombol szét, testre szabott felzárkózási pályákat vág el, hogy helyébe a pénzügyi függés (adósság) kezelése révén - és azt erõsítve - a teljes reálgazdasági függést állítsa. Ebben maguk az adósságmenedzselési technikák is aktív szerepet játszanak (pl. adósság-részvény csere.)
Ismerõs a képlet? A médiából manapság csak úgy, zuhatagszerûen ömlik ránk a különbözõ közgazdasági és pénzügyi szakemberek szájából az okozati tényezõk „feltárása”, anélkül, hogy lényegében a fentebb vázolt okok közül akár csak egyet is említenének. Hiszen, a magyarországi közgazdasági és pénzügyi szakma számára a Valutaalap és a Világbank a ’szent tehén’, gazdaság –és pénzügypolitikai ’téziseik’ és megoldási javaslataik pedig a megkérdõjelezhetetlen közgazdasági „vallás” tézisek közé emelkedtek. Akik, pedig bátorkodnak megemlíteni, hogy esetleg, a Valutaalap -és Világbank-konform stabilizációs gazdaságpolitika a társadalmat eladósíthatja és mély szociális válságba taszíthatja: nos, arra csak a kiközösítés, és egzisztenciális ellehetetlenítés vár. Ennek tudható be, hogy Magyarországon a legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz gazdaság –és pénzügypolitikusai is csak finoman, többszörösen megszûrt, minden oldalról leellenõrzött körmondatokban merészelik érinteni azokat a tényleges megoldásokat, amelyek a fenti sorokban leírtakban rejlenek. A magyar társadalmat már betaszították a III. adósságcsapdába. Annak ellenére, hogy az Institute of International Finance még csak adósságcsapdát, magasabb kamatokat, a londoni elemzõk stagflációt, vagyis stagnáló gazdaságot és jelentõs pénzromlást valószínûsítenek. Varga Mihály (Fidesz) szerint, pedig csak a ’legnagyobb gond, hogy nem állt helyre a gazdaságpolitika hitelessége. Pedig! Nem a gazdaságpolitika hitelességét kellene helyre állítani, hanem az Európai Uniós tagország, Magyarország társadalmának progresszióját gátló államadósság kérdésében kellene radikális lépéseket tenni. Vagyis, egy radikális közgazdasági-pénzügyi programot kellene kidolgozni az államadósság kezelésével kapcsolatban 2007 után Magyarországon!
Molnár Ervin társadalomkutató elemzõ szerint legelõször szükséges lenne az adósságérték 2007 utáni nagyságát megbecsülni. Az államadósság az 1990-es 20.4 Mrd US$ értékérõl 2007 végére 84,8 Mrd US$-ra, tehát (84,6/20.4=) 4.16-szeresére; kamat kifizetés az 1990 elõtti 11.3 Mrd US$-ról 1990-2007 között 65.2 Mrd $-ra, vagyis (65.2/11.3=) 5.76-szorosára nõtt. Ha az 1990 elõtti és utáni növekedési tendenciák 2007 utáni másfél-két évtizedben is megmaradnak, akkor ebben az esetben az adósság, valamint a kamatkifizetés 1990-2007 közötti 84,8 és 65.2 Mrd US$ értékét megszorozhatjuk 4.16-tal, ill. 5.76-tal. Ezekkel a prolongált tendenciaszámokkal kell a 2007 után következõ másfél-két évtized múlva kb. (65.2x5,76=) 375.5 Mrd US$-értékû kamatkifizetéssel (a gazdaságból nettó forráskivonással) a magyar társadalomnak szembe néznie, mialatt az adósság (84.8x4.16=) 352.8 Mrd US$-ra nõ. Nyilvánvalóan, ezek a tendenciaszámok változhatnak. Csökkenhetnek, vagy növekedhetnek, a magyar pénzügyi kormányzat rendelkezésére álló pénzügyi források, törlesztési hajlandóság, esetleg a világgazdasági helyzetben beálló, a magyar gazdaság teljesítményét tükrözõ profitráta növekedésére is kedvezõen ható folyamatok következtében. Vagy, egy esetleges nemzetközi általános adósságcsökkentési program keretében (az 1931-es Dawes-tervhez hasonlóan). Ettõl függetlenül, úgy vélem, az idézett tendenciaszámok egy valós képet tükröznek.
Lóránt Károly, a Magyar Nemzetnek Brüsszelbõl tudósító közgazdásza szintén felvetette azt a kérdést, hogy a jelen helyzetben mit lehet egyáltalán tenni a stabilizációs csomagokkal tarkított sodródással szemben? Lóránt Károly szerint „a globalizáció problémáival foglalkozó nemzetközi szakirodalom, civil mozgalmak, ezen belül a környezetvédõk egyértelmûen a helyi gazdaságok fejlesztését ajánlják, vagyis, hogy a helyi közösségek szervezzék meg saját védelmüket és – racionális mértékig – saját ellátásukat, ami ellátásbiztonságot és jövedelembiztonságot nyújt az összefogó közösségeknek. A hazánkban jól ismert és alkalmazott kaláka, vagy a múlt századelõtõl a kommunista hatalomátvételig mûködõ Hangya Szövetkezetek is ilyen összefogásnak tekinthetõk – tehát a gondolat nem ismeretlen hazánkban sem. A megoldáshoz vezetõ út azonban ennél szélesebb körû kell, hogy legyen, nagyjából, Lóránt Károly értelmezése szerint, a következõ hangsúlyokkal:
(1) Az Európai Unió keretein belül szorgalmazni kell a neoliberális gazdaságpolitika felülvizsgálatát, rámutatva, hogy ennek folytatása – eltekintve attól a pusztítástól, amit a nyugati társadalmakban végez – a keleti országok, mindenek elõtt Magyarország és Lengyelország teljes elidegenedéséhez vezethet;
(2) Még a jelenlegi körülmények között is lehetõség van arra, hogy Magyarország az uniós szerzõdések kis- és közepes vállalkozásokra, illetve a külsõ egyensúlyra vonatkozó passzusait a magyar vállalatok támogatása érdekében felhasználja;
(3) A magyar vállalatok exportjának, illetve a hazánkban a külföldiek számára nyújtott szolgáltatások erõteljes fejlesztése, állami támogatással (például a promóciós költségek átvállalása, a helyi beruházások támogatása stb.) E tekintetben építeni lehet és kell is a nyugati magyarságra, amely szívesen segít akkor, ha a magyar kormány tudja, hogy mit akar;
(4) Zárni a belsõ gazdasági vertikumokat (hazai kézbe venni a termelés - feldolgozás - szállítás - értékesítés láncot);
(5) Amennyire ez lehetséges, vissza kell szerezni az orosz piacokat, hogy az energiaimportot magyar árukkal ellentételezhessük;
(6) Sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a mûszaki fejlesztésre, és a mûszaki szakemberek és tudományos kutatók európai programokba (például Galileo) történõ bevonására;
(7) A magyar bankrendszer minimális ellenértékért került külföldi kézbe (nemzetközi összehasonlításban megint csak példátlan mértékben), ráadásul úgy, hogy a kereskedelmi bankok sok százmilliárdos feltõkésítése a magyar adófizetõk terhére történt, jelentõsen terhelve a költségvetést (most meg kiviszik hatalmas nyereségüket). Alapvetõ érdekünk, hogy egy hazai kézben lévõ és a hazai vállalati szférát támogató bankrendszert megteremtsünk. Ugyanez vonatkozik a biztosítókra is.
(8) Végig kell gondolni, hogy a helyi gazdasági körforgás megindítására és támogatására helyi pénzt hozzunk létre. A helyi pénz gazdasági válságok hatására jött létre, amikor lokálisan a kereslet, meg a kínálat is megvolt, (tehát kihasználatlan gazdasági erõforrások voltak) ám pénzszûke miatt a helyi gazdasági körforgás sem tudott mûködni. A széles körben ismert megoldások az 1929-31-es gazdasági válság nyomán jöttek létre, így például a svájci WIR bank, amelyet 1934-ben létesítettek és még ma is mûködik. A helyi pénz iránti igény a neoliberális gazdaságpolitika negatív hatásainak mérséklése céljából, a nyolcvanas évektõl éledt újjá. Jelenleg számos fejlet ipari országban, így az Egyesült Államokban, Kanadában, Németországban alkalmazzák. Magyarország szempontjából az lenne a jelentõsége, hogy foglalkoztatási lehetõséget biztosíthatna a nagy munkanélküliséggel küzdõ térségekben, illetve piacot biztosíthatna a hazai vállalkozóknak.
(9) Általában minden lehetséges eszközzel kellene elõsegíteni a társadalom integrálódását, a lakosság erõteljesebb bevonását a helyi gazdasági, társadalmi és bármilyen más jellegû közösségekbe;
(10) A társadalom igazságérzetét kielégítõ progresszív jövedelemadó-rendszer bevezetése.
Fritz Tamás politológus társam szavaival kezdtem írásomat, aki szerint, ismétlem:
„A szabaddemokraták a neoliberalizmus egyfajta radikális kozmopolita változatát képviselik.” A fentiekben, csak vázlatosan szemléltetett összeállításban érintett problémák tényleges megoldásához szükséges társadalmi akarat csak egyféle képen manifesztálódhat: ha a magyar politikai-gazdasági/pénzügyi és média közéletbõl végleges jelleggel sikerül kiiktatni a szabaddemokrata politikai, gazdasági/pénzügyi és média/értelmiségi, és tegyük hozzá, az MSZP ennek tükörkép konventjének befolyását. Számomra, és úgy vélem, sokunk számára az ország jövõje fontosabb, mint egy törpepárttá zsugorodott entitás jövõje. Ha a Fidesz nem meri vállalni az 1990-ben elmaradt „nagytakarítást”, akkor a Fideszt maga alá temeti majd a növekvõ államadósság terhei által indukált társadalmi elégedetlenségi hullám. Amit csak súlyosbíthat egy olyan USA gazdasági recesszió, amely „mélyebb és hosszabban elnyúló lesz, mint ahogyan arra eddig a szakemberek számítottak.”

Egy kérdés marad csupán megválaszolásra: a III. eladósodást és az abból való kitörést jelképezõ Gordiuszi csomót elvágó kard vajon kinek a kezében lesz?

Készítette és összeállította: Csontos Gábor politológus
.

Csontos Gábor: Mégis azt kell jelentenem: a neoliberalizmus csõdbe ment!

.
Ez év szeptember 5.-én azzal kezdtem írásom, hogy a neoliberális pénzügy –és gazdaságpolitika csõdbe vitte a világgazdaságot. Nem sejtettem, hogy alig 10 nappal késõbb a világ tõzsdéi óriási, megállíthatatlan zuhanással reagáltak az egyesült államokbeli kulcsfontosságú jelzáloghitel intézetek, a Fannie Mea és a Freddi Mac államosítására. Bekövetkezett az, ami elképzelhetetlennek bizonyult. A kapitalizmus fellegvárában, az Egyesült Államokban egymás után dõltek be a világ pénzügyi rendszerének éllovasai: a Lehman Brothers, Washington Mutual becsõdölt, a Merill Lynchet és a Wachovia-t felvásárolták. AIG, a világ legnagyobb viszont biztosítója közel 100 milliárd US$-os szövetségi támogatást kapott. Európa sem maradt ki, csak néhány nevet sorolok fel: Northen Rock, Bradford &Bigley, HBOS Nagy-Britanniában, Belgiumban a Fortis, Németországban többek között a HYPO REAL ESTATE, a Bayerische Landsbank (a magyar MKB fõtulajdonosa), és több tartományi bank fordult a szövetségi kormányhoz azonnali pénzügyi segítségért a jelentõs veszteségeik következtében, és Franciaországban talán a Societe General az, amelyik többi banktársaihoz hasonlóan azonnali állami tõkeinfúzióra szorul. De sorolhatnánk tovább. Izland majdnem államcsõdöt jelentett be, amit csak a dánok megközelítõleg 800 millió US$-os gyors segélye, valamint Oroszország 4 milliárd US$-os kölcsöne odázott el. És, most az Európai Unió tag, Magyarországon van sor. Párizsban az eurózóna tagországainak vezetõi tartottak rendkívüli csúcstalálkozót a közös intézkedésekrõl. Az európai fejlõdés motorját képviselõ német gazdaság leállásának megakadályozására a berlini kormány háromszáz-négyszázmilliárd eurós bankkonszolidációs programban gondolkodik. Ennek ellenére a tõzsdei elemzõk 2009-re a német gazdaság recessziójáról számolnak be, ami rendkívül ’érzékenyen’ érinti majd az elsõsorban a német piacra termelõ (exportáló) közép-kelet-európai gazdaságokat. Az IMF legújabb becslései alapján a fejlett világ bankrendszerének 675 milliárd dollárnyi friss tõkére lenne szüksége ahhoz, hogy ne csökkenjen radikálisan a bankok között is a hitelkihelyezés, és ne bénuljon meg a világgazdaság. A bizalom helyreállításához a világgazdaság legfontosabb szereplõinek elõször is a pénzügyi rendszert meghatározó nagybankok fizetõképességét kell helyreállítaniuk, másodsorban, pedig gondoskodniuk kell a pénzbõségrõl a hitelkihelyezésekhez, s még a gazdasági növekedést is fel kellene gyorsítaniuk, állítja még a Valutaalap. Eddig, megközelítõleg. 2000 milliárd €-t pumpáltak a pénzpiacokba a nyugat-európai tagországok, amely összeg ellenére újabb és újabb veszteségek bukkannak fel a tagállami banki rendszerekben. A világ tõzsdéi hihetetlen mértékû nominális árveszteség mellett megállíthatatlanul zuhannak, nyugatról-keletre, de keletrõl-nyugatra is. A további kilátások pedig a mindent átfogó pánik irányába mutatnak.A megoldhatatlannak tûnõ globális pénzügypiaci válság elõzményeként két példát lehetne felsorolni, amelyek jellegzetességükkel a jelenlegi globális válság valamennyi jegyét magukon hordozták. Az elsõ, a japán ingatlanpiaci buborék kipukkanása volt az 1990-es évek fordulatán, amelynek veszteségeit a japán költségvetésbõl próbálták konszolidálni. Tegyük hozzá, az az óriási társadalmi ráfordítás, amely mellett a konszolidáció megtörtént, megváltoztatta a japán társadalmat is: elsõsorban megszûnt az a szociális biztonsági háló (foglalkoztatottság biztonsága), amelynek nagy szerepe volt a japán gazdasági ’csoda’ megalapozásában. Miközben a japán gazdaság már évek óta a gazdasági pangás elhúzódó rémével küszködik, függetlenül a Japán Központi Bank 0%-ot megközelítõ kamatrátájának. A második példa az 1998-as ázsiai valutaválság, amely következtében az ázsiai ’kistigrisek’ gazdasági fejlõdését biztosító kötött valutarendszere áttért a lebegtetett valutarendszerre. Teljes mértékben kiszolgáltatva az egyes valuták ’beárazását’ a pénzpiaci spekulánsok rövid távú haszonszerzésének. Hozzátéve, hogy a Nemzetközi Valutaalap és a VilágBank által preferált gazdaságpolitika és a ’washingtoni konszenzus’, privatizáció, dereguláció, liberalizáció, a csak exportra tekintõ ’fenntartható gazdasági növekedés’ erõltetése, és a szemellenzõsen az inflációra összpontosító jegybanki rendszer olyan társadalomszociális és gazdasági romboláshoz vezetett, amely nem csak a környezet katasztrófájának valamennyi jegyét magán hordozza, hanem az irdatlan méretû elszegényedés okozója is. Miközben, szinte visszafizethetetlen adóssággal terhelve meg a társadalmakat. (Megemlíthetjük itt Soros György példás tevékenységét, akinek közremûködésével ez az eredmény megszülethetett. Igaz, az ázsiaiak ettõl a pillanattól kezdve mélységesen gyûlölik.) A magyar társadalom már átélte mindkét pénzügy –és gazdaságpolitikai fordulatot. Még az Antall-kormányzat alatt a banki konszolidációt 1993-ban 300 milliárd forintért, amelyet „agyon dicsért” nem csak a Valutaalap, hanem a hazai ultraliberális közgazdászok politikai védnöke, az SZDSZ is. Aminek már egyenes következménye lett az 1996-os Bokros-csomag, az MSZPSZDSZ, Horn-Kuncze kormányzat ’nagy privatizációja’, és 1996/97-ben az akkor még Magyar Nemzeti Banknál jegyzett, mintegy 2000 milliárd forintos nem kamatozó, u. n. ’belsõ’ államadósság piaci kamatozásúvá átmódosítása és átadása a költségvetésnek, Surányi MNB elnök és Medgyessy pénzügyminiszter ciklusa alatt. Ezt a majdnem teljessé vált folyamatot fejezték be az alig fél évvel ezelõtti kötött valutagazdálkodás megszüntetésével a lebegtetett valutagazdálkodás elõnyeire való hivatkozással. Boros Imre, közgazdász, az Orbán-kormány volt Phare minisztere szerint (MH, 2008. 10. 21.) a magyar állam csõdben van. A Gyurcsány-kormány pedig ahhoz a Valutaalaphoz fordul ’kisegítõ, áthidaló’ kölcsönért, amely gazdaság/pénzügypolitikai utasításait követte a mindenkori magyar kormányzat 1982 óta, s amely miatt – most már mondjuk ki – a magyar állam technikailag tényleg csõdbe ment. Nem törvényszerû egyet érteni megállapításaimmal, azonban néhány, a megállapításaim igazoló tételt felsorolnék. Már 1980-tól megfigyelhetõ volt, de 1982-tõl (csatlakozásunk a Valutaalaphoz és a VilágBankhoz) már észlelhetõ volt a népesség csökkenés, amely 1990 után felgyorsuló tendenciát mutat. A sokat hivatkozott eltartó/eltartott számarány, a korfa megváltozásában közvetlenül szerepet játszik az 1990-tõl tartó munkahely megszûnés (a sokat hivatkozott másfél millió fõállású munkahely), amely a családok anyagi helyzetére és kilátására vált katasztrofális. A házasságkötés és a gyerekvállalás zuhanásával párhuzamosan megjelent a mélyszegénység, a hajléktalan, a 3 millió létminimumon élõk (és az újszülött gyerekgyilkosságok), de a szektások kategóriája is. A menekülés a jelen realitásából társadalompszichológiai megfelelõjeként. A megélhetési küszöböt éppen hogy biztosító minimálbérezés, és a munkaképes korú lakosság alig egy harmadának munkavégzését megadóztató túladóztatással egy idõben a korrupció természetessé válása mellett a ’rózsadombiak’ minden szemponton túlmutató fényûzése útmutatója a tényleges magyar gazdaság állapotára. „A világ nem volt kedves a neoliberalizmushoz, az eszmék zagyvalékához, amely azon a fundamentalista ítéleten alapul, hogy a piacok önmagukat korrigálják, az erõforrásokat hatékonyan allokálják, és jól szolgálják a közérdeket.”-írja Joseph E. Stiglitz, a Világbank volt vezetõ közgazdásza#. S rögtön hozzáteszi, hogy a „szabadpiacról szóló retorikát szelektíven alkalmazták: az elveket, ha azok bizonyos speciális érdekeket szolgáltak, magukévá tették, ellenkezõ esetben azonban elvetették…Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet.#”Igen, jelentem, paradigmaváltás elõtt áll a világ! Ez a paradigmaváltás azzal kezdõdött, amikor a ’az állam rossz tulajdonos’ nacionalizálja a non plus ultrának kikiáltott pénzügyi szektor nagy játékosait, a nagy bankokat. (Egyenlõre még nem biztos, hogy ezt az állam a költségvetés hitelfelvételével teszi-e meg a ’pénzpiacokról’, vagy visszaveszi szuverén pénz kibocsátási jogát?) Mindenesetre elõállt egy képtelen helyzet: a tõke szabad áramlásának eddig korlátokat nem ismerõ propagálói koncertben kiáltanak állami felügyeletért, hogy elkerüljék a totális megsemmisülés veszélyét. (A nacionalizált banki felügyelet kérdése felvet egy másik, immár érdekesebb problémakört is: ha az állam konszolidálja és nacionalizálja a nagybankokat, akkor mi történik majd az államadósságokkal? Hiszen a nacionalizált nagybank portfoliójában szereplõ államadósság jogszerû tulajdonosa, maga a nacionalizáló állam lesz. Ha a magánbanki adósságözön leírhatóvá válik, vagyis az állam az adófizetõk pénzébõl kivásárolja a banki (és tegyük hozzá, általában a pénzügyi intézetek) „meggondolatlanul” kihelyezett hiteleit és adósságait, akkor az államadósságok is szanálhatóak lesznek egy tollvonással. Illetve, a nacionalizált államadósságok egyik pillanatról a másikra államok közötti adósságokká válnak, és már csak megegyezés kérdésévé válik az államok között, hogy e tartozásokat milyen koncepció szerint szanálják.) Azt állapítottam meg elõzõ, ’Jelentem’ c. tanulmányomban, hogy állampolitikai értelemben Magyarország teljesen felolvadni látszik az Európai Unióban. Nemzetközi politikai megjelenése és belpolitikai élete a túlértékelt ’transz-atlanti kapcsolatok’ görcsös visszaigazolásában, hozzá igazodásában mutatkozik meg. Ez az igazodás kényszer jelentkezik most, a globális pénzpiaci és gazdasági válság kellõs közepén, amikor a különbözõ pártszakértõi megnyilatkozások hûen tükrözik az egyesült államokbeli (általában az angolszász) hivatalos közgazdasági megoldás javaslatokat a válság leküzdésére. Elsõsorban, a megoldások arra irányulnak, hogy a lakosságot terheljék meg költségvetéseken keresztül a banki nacionalizálások (=feltõkésítés, behajthatatlan hitel szanálása) költségeivel. Nálunk nem a bankokat kell nacionalizálni (mivel azok külföldi tulajdonban vannak), hanem az államadóssági teher mérhetetlen nagy kiadását (2008-ban 1200 milliárd forint, jövõre még nagyobb) akarják áthárítani a lakosságra egy olyan pillanatban, amikor az adóssággörgetés, vagy elõre menekülés nagy játszmája becsõdölt a globális hitelezési válság miatt. Magyarul, csak jelentõs felárral lehet (ha egyáltalán lehet) eladni a magyar állami kötvényeket. Vagyis, a régi recept (SZDSZ) szerint a már eddig is megkurtított szociális kiadások még nagyobb arányában való csökkentését lebegtetik. Sorolhatnánk azokat a jelzõket, amelyekkel a Medgyessy-Gyurcsány-Kóka-kormány 6 évét illetni lehet gazdaságpolitikai oldalról. Miközben, a hivatalos politikai szféra részérõl egyetlen egy szóval sem kérdõjelzik meg magát a gazdaságfilozófiai alapokat, ami gyakorlatilag 18 év alatt csõdbe vitte az országot. A már említett társadalmi válság mögött a valós probléma a magyar energetikai, termelõi, szolgáltatói vagyon eladása, felszámolása áll, a munkaerõ leértékelésével párhuzamosan. Ismét idézek a ’Jelentés’ c. tanulmányomból: „Az 1990-ben hirtelenjében ’demokrata új politikai osztály’ csak a neoliberalizmus politikai és gazdasági filozófiájának maradéktalan átvételével volt képes önmagát azonosítani a Nyugathoz való felzárkózás, a piacgazdaság útjára való gyors áttérés során. Ezt, a korábban állami monopol ipar –és kereskedelmi ágazatok privatizálása külföldi tulajdonosoknak, vagy teljes felszámolása, az állam szervezõ-szolgáltató szerepének minimalizálása, kivonulása a mezõgazdaságból, az egészségügybõl, társadalombiztosításból, oktatásból kellett kifejeznie. A korábban állami bank –és pénzügyi szektor átadása külföldi tulajdonosoknak nevetséges összegekért. A neoliberális szabad piaci dogmára hivatkozva megjelenhettek a plázák, a nagy bevásárló központok, amelyek a hazai termelõk és beszállítók helyett anyaországbeli termelõiket és beszállítóikat részesítették elõnyben. S amelyek rendkívül gyorsan ellehetetlenítették, felszámolták a kiskereskedelmi hálózatokat. De ugyanezen preferenciákat élvezték a betelepülõ multinacionális termeltetõ vállalatok: létrejöhettek az afrikai és indiai gyarmatosítás éveibõl jól ismert ’vámszabad’ területek sokaságai, amelyek a helyi béralkalmazottakon kívül semmilyen lényegi kapcsolatban nem voltak a helyi gazdaságokkal. Nyomasztó munkanélküliség, alulbérezés, kiszolgáltatottság, létbizonytalanság, disszocializáció (közösségek szétesése), diszlokáció (elvándorlás), atomizáltság, drámai szintû népességcsökkenés. Térségünkre jellemzõ társadalom meghatározók csak abban különböznek egymástól, hogy az ’új’ politikai osztály felfogásában mennyire hasonul a régi, a szocializmusban szerepet játszó hatalmi osztálytól, vagyis, mennyire nemzeti, illetve nemzetközi jelleget ölt. Magyarországon a piacgazdaság globalizmusának nemzetköziségéhez való igazodás semmilyen problémát nem jelentett a jelenlegi hatalmi osztálynak, ahogyan korábban sem jelentett problémát a szocialista tervgazdaság nemzetköziségéhez való igazodás. Sõt, ahogyan akkor kívánatos volt, úgy kívánatos napjainkban is ez a hasonulás, a nomenklaturához tartozás érdekében. Ebben a lényegi hozzáállásban való különbségek miatt vannak elõttünk a lengyelek, szlovákok, szlovének.” Majd folytattam a ’Jelentésben’: „Idézzük csak fel a jelenleg folyó álretorikai gazdaságpolitikai vitát arról, hogy az adó –és járulékcsökkentés elkerülhetetlen, hogy annak mértéke milyen nagy legyen, és, hogy az adó –és járulékcsökkentés olyan ösztönzõ lesz majd a vállalkozások számára, hogy azok azonnal megvalósítják mind a kormánypárti, mind az ellenzéki vágyálmokat: a gazdaság „kifehérítését” és a több százezres munkahelyteremtést. (S, most már azt is hozzáteszik, hogy ez az egyetlen válasz az egyre mélyülõ globális válságra.) Arra kell gondolnunk elsõsorban, hogy az adó –és járulékcsökkentés egy eleve tõkeszegény és eladósodott társadalmi-gazdasági közegben kiknek az érdekeit szolgálja majd? Különösen egy olyan idõszakban, amikor a válság, a pénzügyi (és gazdasági) világválság jeleit egyre több nemzetközi jelentõségû tõzsdei elemzõ említi, amelynek kezelhetetlensége Magyarország esetében bármikor a teljes pénzügyi/gazdasági összeomlást jelentheti. Amit csak a nyílt társadalmi káosz követhet. Sokan úgy vélik, hogy az Európai Uniós tagság védelmet nyújt majd a gazdasági és pénzügyi válság következményeitõl. Ez csak annyiban lenne igaz, ha a Nyugaton kibontakozó válság mérsékelt lenne, s ennek következtében a nyugati piacokra exportáló magyarországi multinacionális cégek továbbra is fenn tartanák termelési kapacitásukat. Ami a magyarországi gazdasági élet, még ha minimális szintû mûködését, de életben tartaná. Azonban, a válság, pontosan Nyugatról szûrõdik be. A fentiek tükrében nyilvánvalónak tûnik, hogy egy gyors kormányfõváltás semmit nem fog megoldani. Sõt, még az SZDSZ/Fidesz által szorgalmazott ’szakértõi’ kormány sem, amennyiben a magyarországi globalizált neoliberális monetáris és pénzügypolitika, valamint annak eltartását biztosító gazdaságpolitika nem változik meg. Az állami szuverén gazdasági/pénzügyi mozgástér hiánya magától értetõdõen befolyásolja a politika mozgásterét (a döntéshozatalt). Gyurcsány Ferenc kormányfõi pozíciója körüli színjáték az elsõ lépés az ’argentin’ úton. Hogyan is jellemezte Joseph E. Stiglitz a neoliberalizmust? „Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet.” Ez a kulcsmondat mutatja meg a jelen gazdaságpolitikai zsákutcából való kivezetõ utat. A gyökeres változtatás legelsõ lépéseként ezektõl a ’speciális érdekcsoportoktól’ kell megszabadulni.”

Csontos Gábor politológus
.

A világ kifosztása

.
Vezér László előadása 2008.január 19-én
Kilábalás a gazdasági válságból címmel

1. Miért nem jutunk 5-ről a 6-ra?
A legtöbb ember egy életen keresztül szorgalmasan küszködik, robotol, azonban anyagilag mégsem viszi semmire. Vajon hogyan lehetséges ez? Mi lehet ennek az oka? Jelen tanulmány az okokat keresi, és utat mutat egy újfajta pénzrendszer irányába.
2. A „Fiat money", vagy levegőpénz
A „Fiat money" olyan pénzeszközt takar, amely vagy csak részben, vagy egyáltalán nem rendelkezik semmilyen fedezettel.
Az elnevezés „Fiat money" a latin „Fiat lux" (Lőn világosság!) kifejezésből, a Bibliából származik (Ószövetség, Mózes 1. könyve). Mint ahogy a semmiből lőn a világosság, úgy a világon jelenleg forgalomban lévő papírpénzek túlnyomó többsége is a semmiből készült.
A pénzteremtésnek e formáját engedi a legtöbb ország jegybankja, amivel az aktuális kormányok – természetesen jogi biztosítékokkal – rendszeresen élnek is.
A „Fiat money" helyett használhatjuk a levegőpénz kifejezést is.
Egy pénznemről általában nem lehet kideríteni, hogy csak levegőpénz, ui. egy papírpénzen, vagy érmén nem látszik, hogy mennyi fedezet van mögötte. A leglényegesebb ismertetője a levegőpénznek az, hogy gazdasági fedezettel nem rendelkezik, csak jogi biztosítékokkal.
A levegőpénz csak addig létezhet egy gazdaságban, amíg annak résztvevői bizonyos értékkel ruházzák fel.
3. A kamat
A jelenlegi pénzrendszerek a kamatra alapszanak (valójában uzsorára).
A kamatot következőképpen számítjuk ki:
kamat = induló tőke * kamatláb * futamidő
A képletből is egyértelműen látszik, hogy a kamaton keresztül gyakorlatilag időt adnak el.
Tehát egyszer már eladták a jegybankok a semmit vagy levegőt papírpénz formában (ami eleve egy abszurdum), most ezt a levegőpénzt kamattal terhelve a bankok a kamaton keresztül még az időt is eladják (duplán abszurd). Ez az évszázados turpisság talán megmosolyogtató lehetne, ha ennek nem egyenes következménye lenne a szegénység, a munkanélküliség, sőt részben a háborúk kitörése is.
Mivel a kamat az idővel egyenes arányban nő, ezért a pénz mennyisége is folyamatosan nő a gazdaságban, ami mindenképpen pénzhígulást eredményez. Míg az anyagi javak idővel elhasználódnak és tönkre mennek, addig a pénz értékteremtés nélkül „magától" növekszik (kamatjövedelem). Ezáltal mindegyik kamatra (valójában uzsorára) épülő pénzrendszer előbb-utóbb törvényszerűen összeomlik. A történelem tanúsága szerint ez 70-80 évenként következik be, amit általában háborúk, polgárháborúk követnek.
4. A kamatos kamat
A kamatos kamattal folyamatosan feltőkésített tőkét a következőképpen számítjuk ki:
Felkamatolt tőke = induló tőke * ekamatláb * futamidő ,ahol e = 2,71828… az Euler szám
A kamatos kamattal tehát az időt nem csak egyszerűen, hanem exponenciálisan adják el (az abszurdum ezúttal már exponenciális alakot ölt). Erre alapszik az adósságcsapda, amelynek célja, hogy egy államot lehetőleg annyira eladósítsanak, hogy még esélye se legyen visszafizetnie a tartozását. A törlesztések mellett idővel egyre nő az adóssága addig, amíg az adott ország nemzetgazdasága bele nem roppan. Mindig lehet találni megvásárolható politikusokat, akik hajlandóak saját országuk kárára előnytelen hiteleket felvenni és országukat eladósítani. Eklatáns példája ennek a jelenlegi reménytelenül eladósodott Magyarország.
5. A spekuláció
A legnagyobb becsapás azonban a spekuláció. Ha megnézzük, mennyi pénz cserél gazdát az értékteremtő reálgazdaság összes területén együttvéve, és vele szemben a tőzsdéken, akkor azt találjuk, hogy ez az arány 1:40 a tőzsdék javára. Az értékteremtő tevékenység produkálja az anyagi javak 100%-át, de a pénzforgalomnak csak a 2,5%-át (ez egy bruttó összeg, ebből még adózni is kell, járulékokat fizetni, stb.). A munka anyagi megbecsülése is ennek az aránynak megfelelő: a megteremtett érték 1%-ra, vagy még annál is kevesebbre tehető. Még elképesztőbb az arány, ha megnézzük, mennyi pénzt (nem értéket!) realizál egy átlagos tőzsdei alkusz egy értékteremtő tevékenységet folytató átlagos szakmunkáshoz képest. Ez az arány 1 : 400 lesz az alkusz javára! Mégpedig úgy, hogy a tevékenysége során semmilyen új érték nem képződött!
Naponta 2 billió dollár fordul meg a tőzsdéken, mindez persze bármiféle értékteremtés nélkül. Hogy fogalmunk legyen erről az összegről, az alábbi példákat sorolnám fel.
Ha ezt a pénzmennyiséget - 1$-os címletben szeretnénk§ kinyomtatni és másodpercenként 1 „zöldhasút" tudnánk elkészíteni, akkor megállás nélkül dolgozva is több mint 63 ezer évig tartana a kinyomtatása. -§ szétosztanánk a Föld jelenlegi lakossága között, akkor mindenkinek jutna havi 9000 $ jövedelem, beleértve a csecsemőket és az öregeket is. Egy háromgyerekes család esetén ez havi 45000 $ (kb. 8 millió Ft) családi büdzsét jelentene.
A spekulációval – valójában csak virtuálisan – teremtett aránytalan mennyiségű pénz és a reális gazdaságban képződött pénzek egybemosásával az értékteremtő munka elképesztően olcsóvá válik.
5. Globalizáció
Ezzel azonban még messze nem ért véget az emberiség kifosztása. Az előző pontban felvázolt 1%-os reálmunkabért is alul lehet múlni. A Kínában gyártott tartós fogyasztási cikkek alacsony ára csak abból fakad, hogy a kínai munkabérek jóval elmaradnak a nyugati átlagtól. Kevéssé ismert tény, hogy Kínában az elnyomott néptömegek millióit hajtják kényszermunkára, az olcsó árakat kvázi rabszolgamunkával valósítják meg.
A folyamatban lévő globalizáció előrevetíti a kínai modell sötét árnyékát az egész világra.
6. Összefoglalás
Íme megtaláltuk a tanulmány elején feltett kérdésünkre a választ, hogy vajon miért nem jut az emberek többsége anyagilag semmire sem, hiába dolgozik egy életen át. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy ilyen pénzrendszerben nem lehet munkával meggazdagodni.
Ez a pénzrendszer csak azoknak kedvez, akik kitalálták és működtetik. Azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a pénzrendszer arra lett kitalálva, hogy egy rendkívül szűk bankár réteg a dolgozó néptömegeken élősködve óriási vagyonra tegyen szert!
Ha a ma működő pénzügyi folyamatoknak nem vetünk gátat, akkor ezek mindenképpen a globalizáció térnyerését és az emberiség rabszolgasorsba taszítását fogják eredményezni!
Kijelenthetjük, hogy a jelenlegi pénzrendszer egy sátáni népcsoport sátáni tervének a sátáni eszköze!
.

Csontos Gábor: Alázatosan jelentem: a neoliberalizmus csődbe ment!

.
Paradigmaváltás előtt áll a világ.
30 évvel Thatcher brit miniszterelnök 1978-as, és az 1980-as amerikai elnökválasztás győztese, Ronald Reagan, elnökként való beiktatása után kiderült, hogy a nevük fémjelezte neoliberális gazdaságpolitika (tharcherizmus, reagenomics) és a ’washingtoni konszenzus’, privatizáció, dereguláció, liberalizáció, és a szemellenzősen az inflációra összpontosító jegybanki rendszer olyan társadalomszociális és gazdasági zsákutcába vezetett, amelyből a kivezető út csak a visszafordulás és a teljes visszamenet lehet. Vagyis, az ultraliberális gazdaságpolitika által kikényszerített társadalmi szociáldarwinizmus (pusztuljanak a kiszolgáltatottak) után nemcsak a gazdasági rendszert kell újból, hanem magát a társadalmat lesz muszáj alapjaitól felépíteni.

Néztem az olimpiát, s nem tudtam attól a gondolattól szabadulni, hogy ez az Olimpia tele volt furcsaságokkal. A furcsaságok közül rögtön kiemelném a megnyitót, amely a TV képernyője előtt szavakkal le nem írható virtuális élményt jelentett. (S ahogyan kiderült, valamilyen fokon az is volt; a kínai kislány gyönyörű hangja állítólag playbackről szólt, s a fantasztikus látványként ható tűzijáték lábnyomok számítógépes technika felhasználásával kerültek a TV néző elé. Egyébként, s legfőképpen a guruló pergament tekercs, amely Kína történelmét mutatta be, maga volt az emberi leleményesség és ötletdússág legmagasabb szintje!) Furcsaság említésével kezdtem, s ez a furcsa érzés a bevonulással kezdődött.
Két dologra voltam kíváncsi. Az első, természetesen a mieink, a magyarok megjelenése, kinézete. A megjelenés azért is fontos, mert az Olimpiát több milliárd ember nézi, s sportolóinkat a szimbolikus jegyek alapján azonosítják a nemzettel. Nos, jelentem, a szemrevaló kosztümök és öltönyök nélkülözték a nacionalizmus valamennyi jegyét; a Szent Korona nélküli piros-fehér-zöld zászló (ami egyébként is problematikus az olaszok miatt), volt az egyetlen, amivel azonosíthattam a magyar olimpiai küldöttség felvonuló tagjait. (Igaz, a versenyek alatt a Szent Korona embléma ott virított a versenyzők dresszein. De a győzelmeink utáni zászlófelvonáson a magyar zászlóról hiányzott! Fontos ez? Fontos, mert a kívül állók nem kötik össze a nemzeti színeinket a Szent Korona jelképével, amit, érmet szerzett sportolóinkon láttak. Másrészt, mint említettem, zavaró az olaszok megfordított színhasználata.) Még szomorúbb volt konstatálni azt, hogy Schmitt Pálon, a MOB elnökén és feleségén kívül nem volt jelen senki más, aki üdvözölte volna olimpikonjainkat. Ha már a ’mi Ferink, vagy Viktorunk’ nem is, de legalább Sólyom köztársasági elnök, vagy Szili Katalin, a T. Ház elnöke integethetett volna. Bojkottáltak Tibet miatt? A román miniszterelnök ott volt. De ott volt Bush, Putyin, Sarkozy. Nekik nem derogált a bojkott! (Szerény megjegyzésem: néha gondolkozni kellene itt elvtársak, mert a sok, a Kárpát-medencén kívülre eső demokratikus jogokért való kiállás fejfájást okoz! Meg a végén összezavarodik az ember.)
A második furcsaság az volt, hogy az Európai Uniós tagországok milyen öntudattal parádéztak nemzeti azonosságukat kifejező zászlóik alatt. Mint a régi szép olimpiai időkben, az uniós őrültség előtt. Semmi jel sem mutatott arra, hogy itt egy kontinensnyi egyesült nemzetek tagnációi vonulnak fel. Arra vártam, hogy a nemzeti zászlók mellett ott legyen az uniós zászló is, vagy egy ügyesen megtervezet EU-s embléma, mintegy jelezve, mik is lennénk. Hiszen Európa 27 állama mégis egy politikai, gazdasági; egy része, pedig monetáris unióban is él. Nem szeretnék ennek a gondolatnak túlzott jelentőséget tulajdonítani, azonban furcsa volt. Mintha az Európai Egyesült Államok (EU) érzelmi azonosság fundamentumai hiányoznának. Egy erőltetett hasonlattal élve: mintha az USA mind az 52 tagállama vonult volna fel saját zászlóik alatt, mellőzve a megszokott USA lobogót.
Paradigmaváltás előtt áll a világ, kezdtem, aminek gyors bemutatója, egy kis háború a Kaukázusban, az Olimpia árnyékában lett. A komoly megfigyelő egy tipikus proxy háborút láthatott, amelynek tétje az orosz politikai reakció képesség megállapítása lehetett egy geopolitikai sakkjátszmában, egy olyan nemzetközi esemény leple alatt, mint az Olimpia. Ez a geopolitika sakkjátszma elsősorban nem az olajról szólt (bár nem kis szerepet játszik az Oroszországot elkerülő, Grúzián keresztül vezető kőolajvezeték feletti ellenőrzés kérdése), hanem az amerikai befolyású NATO Oroszország határaihoz való közelebb tolásáról. Egy kis nyomásgyakorlással (=orosz fenyegetettség), a cseh és a lengyel kormányok gyors beleegyezésének kiharcolásával (és a cseh-lengyel közvélemény realizmusának semlegesítésével) az amerikai rakétaelhárító rendszerek telepítéséről, Csehország, illetve Lengyelország területén. A másik vetülete a grúziai fiaskónak, hogy kiharcolt egy lehetőséget a NATO további bővítésére kelet felé a Kaukázusban, hogy Oroszország minél nagyobb mértékben elszigetelődjön ’fizikailag’ a Közel-Kelettől, a stratégiai dominó elvnek megfelelően. Ha Grúziát (s tegyük hozzá, Ukrajnát is) sikerül kivonni az orosz befolyás alól, akkor a többi, volt szovjet tagköztársaságban is lejátszódhatnak (a korábbi sikertelen próbálkozások ellenére) a demokráciát követelő ’tömegnyomás’ hatására a ’Nyugat-barát’ rózsás forradalmak. Kialakulhatna egy ’cordon sanitaire’ délről, hasonlóan az 1919-24-es angol-francia intervenciós háborúk céljainak megfelelően, Oroszország körül. Ami védené a globalizált angolszász érdekeltségeket a Közel-Keleten. Hiszen, nemcsak az olaj, hanem a terület, a víz birtoklása is egyre nagyobb jelentőséget nyer abban a térségben. Természetesen, Izrael biztonságának garantálásával. Ismert, a Közel-Kelet ma egy ugyan olyan ’puskaporos hordó’, mint a Balkán volt az 1900-as években. Izrael és a palesztinok, Irán, Szíria-Libanon, Szíria-Izrael, Irak-Afganisztán. S az ottani stratégiai játszmába belelépett Pakisztán is, amely Indiával eddig már három komoly háborút vívott az utolsó hatvan év alatt. S még egy dolog. Oroszország és Kína, de India is az elmúlt években egyre szorosabb gazdasági, és nemzetközi politikai együttműködésről tett tanúságot. Ennek az együttműködésnek kiszélesítése és elmélyülése veszélyezteti az 1990 óta fennálló egyoldalú angolszász ’balance of power-t’, az angolszász pénzügyi, gazdasági és politikai világdominanciát. Ezt kérdőjelezte meg a hatalmas olajjövedelmekre alapozva Oroszország az utolsó 8 évben. S, tegyük hozzá, ezt kérdőjelezte meg Kína a 40 milliárd US$-ba kerülő Olimpia megrendezésének sikerével. E szövetség leértékeléséért beindított, s a világ média meghatározók által azonnal felkapott, elterelő események (Tibet, ujgurok: Kína; Oroszország Grúzia elleni fellépése, Pakisztánban az államfő lemondatása és az újabb kasmiri összecsapások) egy célt próbáltak elérni. ’Izzásban’ tartani a Közel –és Távol Kelet-Ázsiában a ’kis’ háborús övezeteket, hogy a globális pénzügyi válságban meggyengült angolszász világdominanciával szemben se alakulhasson ki más alternatíva egy új európai-ázsiai szövetség (Oroszország, Kína, India: népesség, gazdasági és nemzetközi politikai súlypotenciál) képében.

Sok-sok birka

Állampolitikai értelemben Magyarország teljesen felolvadni látszik az Európai Unióban. Nemzetközi politikai megjelenése és belpolitikai élete a túlértékelt ’transz-atlanti kapcsolatok’ görcsös visszaigazolásában, hozzá igazodásában mutatkozik meg. Ez az igazodás kényszer jelentkezik leginkább az orosz, illetve a kínai kapcsolatokban, kihasználva a sztereotípiák nyújtotta média befolyásolási lehetőségeket is. Az tény, hogy a magyarság az utolsó 160 évben nem tudott mit kezdeni a pánszlávista eszméket zászlajára tűző és képviselő Oroszországgal szemben. 1849, 1914, 1917-19, 1945-1991, 1956 mind olyan dátumai a magyar történelemnek, amelyek döntően degresszív irányban befolyásolták a magyar társadalom fejlődését a közvetlen, vagy közvetett (Tanácsköztársaság) orosz/szovjet nagyhatalmi beavatkozás miatt. Most azonban, másról szól a történet. Amit nem szabadna figyelmen kívül hagyni, s amit a magyar társadalom sem akar egyelőre még, megérteni. (A Fidesz oroszellenes kitörései pedig gyökereit árulja el. S ez a gyökér nem a ’konyec tovaris! Hanem a brit-amerikai transz-atlanti kapcsolatok!) Ez a másról szóló történet úgy kezdődik: hogy, volt egyszer egy Soros György, aki pénzelte a ’89/90-es kelet-európai bársonyos ’forradalmakat’ (a román kivételével), majd a grúz, az ukrán és a szerb narancsos ’forradalmakat’ is. A Soros féle ’Nyitott Társadalom’ győzelme azonban mindenhol ugyanazzal a következményekkel járt a társadalmakra. A hirtelenjében ’demokrata új politikai osztály’ csak a neoliberalizmus politikai és gazdasági filozófiájának maradéktalan átvételével volt képes azonosítani a Nyugathoz való felzárkózás, a piacgazdaság útjára való gyors áttérést. Ezt, a korábban állami monopol ipar –és kereskedelmi ágazatok privatizálása külföldi tulajdonosoknak, vagy teljes felszámolása, az állam szervező-szolgáltató szerepének minimalizálása, kivonulása a mezőgazdaságból, az egészségügyből, társadalombiztosításból, oktatásból kellett kifejeznie. A korábban állami bank –és pénzügyi szektor átadása külföldi tulajdonosoknak nevetséges összegekért (hírhedt példája ennek a Budapest Bank ’eladása a General Electric amerikai termelő-szolgáltató-pénzügyi konszernnak). A neoliberális szabad piaci dogmára hivatkozva megjelenhettek a plázák, a nagy bevásárló központok, amelyek a hazai termelők és beszállítók helyett anyaországbeli termelőiket és beszállítóikat részesítették előnyben. Gyakran másod-harmadosztályú árukkal. S amelyek rendkívül gyorsan ellehetetlenítették, felszámolták a kiskereskedelmi hálózatokat. De ugyanezen preferenciákat élvezték a betelepülő multinacionális termeltető vállalatok: létrejöhettek az afrikai és indiai gyarmatosítás éveiből jól ismert ’vámszabad’ területek sokaságai, amelyek a helyi béralkalmazottakon kívül semmilyen lényegi kapcsolatban nem voltak a helyi gazdaságokkal. Nyomasztó munkanélküliség, bérrabszolgaság, kiszolgáltatottság, létbizonytalanság, disszocializáció (közösségek szétesése), diszlokáció (elvándorlás), atomizáltság, drámai szintű népességcsökkenés. Térségünkre jellemző társadalom meghatározók csak abban különböznek, hogy az ’új’ politikai osztály felfogásában mennyire hasonul a régi, a szocializmusban szerepet játszó hatalmi osztálytól, vagyis, mennyire nemzeti, illetve nemzetközi jelleget ölt. Magyarországon a piacgazdaság globalizmusának nemzetköziségéhez való igazodása semmilyen problémát nem jelent a jelenlegi hatalmi osztálynak, ahogyan korábban sem jelentett problémát a szocialista tervgazdaság nemzetköziségéhez való igazodás. Sőt, ahogyan akkor kívánatos volt, úgy kívánatos napjainkban is ez a hasonulás, a nomenklaturához tartozás érdekében. Ebben a lényegi hozzáállásban való különbségek miatt vannak előttünk a lengyelek, szlovákok, szlovének a viszonylagos jólét, életszínvonal területén, mert ezen országok ’demokrata’ politikai osztályai elsősorban nemzeti gazdaságpolitikai érdekeket követnek. Még úgy is, mint a szlovákok, akik a tiszta szlovák vidékeket a magyarok lakta dél-felvidéki területekről kivont tőkebefektetésekből fejlesztik
„A világ nem volt kedves a neoliberalizmushoz, az eszmék zagyvalékához, amely azon a fundamentalista ítéleten alapul, hogy a piacok önmagukat korrigálják, az erőforrásokat hatékonyan allokálják, és jól szolgálják a közérdeket.”-írja Joseph E. Stiglitz, a Világbank volt vezető közgazdásza . S rögtön hozzáteszi, hogy a „szabadpiacról szóló retorikát szelektíven alkalmazták: az elveket, ha azok bizonyos speciális érdekeket szolgáltak, magukévá tették, ellenkező esetben azonban elvetették…Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet. ”
Ismerős ez a megállapítás? Idézzük csak fel a jelenleg folyó álretorikai gazdaságpolitikai vitát, hogy az adó –és járulékcsökkentés elkerülhetetlen, hogy annak mértéke milyen nagy legyen, és, hogy az adó –és járulékcsökkentés olyan ösztönző lesz majd a vállalkozások számára, hogy azok azonnal megvalósítják mind a kormánypárti, mind az ellenzéki vágyálmokat: a gazdaság „kifehérítését” és a több százezres munkahelyteremtést. Arra kell gondolnunk elsősorban, hogy az adó –és járulékcsökkentés egy eleve tőkeszegény társadalmi-gazdasági közegben kiknek az érdekeit szolgálja majd. Különösen egy olyan időszakban, amikor a válság, a pénzügyi világválság jeleit egyre több nemzetközi jelentőségű sajtóorgánum említi, amelynek kezelhetetlensége Magyarország esetében bármikor a teljes pénzügyi/gazdasági összeomlást jelenti. Amit csak a nyílt társadalmi káosz követhet.
Sokan úgy vélik, hogy az Európai Uniós tagság védelmet nyújt majd a gazdasági és pénzügyi válság következményeitől. Ez csak annyiban lenne igaz, ha a Nyugaton kibontakozó válság mérsékelt lenne, s ennek következtében a nyugati piacokra exportáló magyarországi multinacionális cégek továbbra is fenn tartanák termelési kapacitásukat. Ami a magyarországi gazdasági élet, még ha minimális szintű működését, de életben tartaná. Azonban, a válság, pontosan Nyugatról szűrődik be.
„A világgazdaság zavaraira az üzleti aktivitást célzó felmérések is utalnak.”- mutat rá Hans-Werner Sinn . Majd folytatja: „Az index jelenleg 2001 negyedik negyedéve óta nem tapasztalt alacsony szinten van. A légkör indexének a hanyatlásban különösen nagy súllyal szerepelnek a Nyugat-Európában és az Ázsiában megfigyelhető irányzatok. Ez eloszlatta azokat a reményeket, hogy az ázsiai gazdasági aktivitás az amerikaitól függetlenül is alakulhat, ami kompenzálhatná az európai exportőröknek az Egyesült Államokban elszenvedett veszteségeit…Az USA legfrissebb mutatója …2001 óta nem tapasztalt szintre zuhant….Németország – Európa legnagyobb gazdasága – egyenesen a pangás felé tart…Az amerikai gazdaság méreteinek nagyjából a felének felérő Japánban továbbra is gyengék a növekedés erői.” Bár Kína 9.5%-os, India 8%-os Oroszország 6.5%-os, Latin-Amerika 4.5%-os gazdasági bővülésre tehet szert a következő évben, világgazdasági súlyuk azonban kevés. Kína mindössze 5 %-ban játszik szerepet a világgazdaságban .
Hans-Werner Sinn cikkére való hivatkozásom mindössze azt próbálja alátámasztani, hogy a 18 éve hatalmon levő, politikai erődítményeikben táborozó politikai osztályunk eddig semmilyen hathatós védelmi intézkedést nem hoztak a közelgő és várható válság hatásainak társadalmi tompítására. „Mindenesetre tény, az ingatlanpiac kifulladása az angolszász államok, Spanyolország és Dánia után Európa többi gazdaságaiba is kezd átgyűrűzni, a nyersanyagárak területén pedig egyenlőre nem lehet számottevő enyhülésre számítani….A borús összképet erősíti a Nordea Bank tegnap kiadott elemzése (2008. 09. 02.), amely szerint az északi államokban is egyre inkább érezhető a konjuktúra gyengülése. ” A sokasodó válságjelek ellenére a Gyurcsány kormány a még állami tulajdonban megmaradt vállalatok további eladását tervezi, többek között az energetikai elosztó MVM-t, valamint a vízközművek privatizálását is kivitelezhetőnek tartja. Továbbra sincs egyértelműen biztosítva a termőföldvagyon további sorsa. Víz-energia-termőföld: a XXI. sz. következő évtizedeinek legfontosabb társadalom fenntartó és megőrző eszközei. Külföldieknek tulajdonszerzés céljából való eladása a nemzettársadalom felszámolásának leggyorsabban kivitelezhető lépése. (Ehhez hasonló Palesztinában történt 1948-ban, Izrael állam megalapításakor. A földjükről elűzött palesztinok utódai ma is menekülttáborokban tengetik életüket. Hontalanokká váltak, akik teherként jelentkeznek a befogadó országok számára. Mi, magyarok, vajon hová mehetnénk…?)
A fentiek tükrében nyilvánvalónak tűnik, hogy egy gyors kormányfőváltás semmit nem fog megoldani. Sőt, még az SZDSZ/Fidesz által szorgalmazott ’szakértői’ kormány sem, amennyiben a magyarországi globalizált neoliberális monetáris és pénzügypolitika, valamint annak eltartását biztosító gazdaságpolitika nem változik meg. Amennyiben minden változatlanul marad (a látványos személycseréken kívül), a magánosított Magyarországon a kormány szerepe kimerül a kialakult tulajdonszerkezet fenntartásában, az üzleti világ magas hozamú profit biztosító működtetésében. Az állami szuverén gazdasági/pénzügyi mozgástér hiánya magától értetődően befolyásolja a politika mozgásterét (a döntéshozatalt). Gyurcsány Ferenc kormányfői pozíciója körüli színjáték az első lépés az ’argentin’ úton.
Hogyan is jellemezte Joseph E. Stiglitz a neoliberalizmust? „Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet.” Ez a kulcsmondat mutatja meg a jelen gazdaságpolitikai zsákutcából való kivezető utat. A gyökeres változtatás legelső lépéseként ezektől a ’speciális érdekcsoportoktól’ kell megszabadulni. Utána következhet csak a teljes privatizáció felülvizsgálata. Visszamenőleg, 1988-tól kezdődően. Személyi konzekvenciákkal. Majd, ezt követően kerülhet sor a magántulajdonra épülő szociális piacgazdaság alapjainak lerakása. Nem kell újat kitalálni, ez a piacgazdasági modell már sikeresen működött Németországban a háborút követő majdnem 30 évben. (Függetlenül attól, hogy akadnak közgazdászok, akik elvetik ezt, arra hivatkozva, hogy az akkori gazdasági/pénzügypolitikai eszközök nem alkalmazhatóak a jelenlegi gazdaság/pénzügy politikai környezetben.) Tehát, a ’know-how’, a ’hogyan’ technikai leírása adott. Az elmúlt 18 év valamennyi kormányzati rombolása ellenére hiszem azt, hogy Magyarországon is meg van az az emberanyag, amely sikeresen képes megvalósítani a ’wunderschaftot’ Magyarországon.
Jelentem, Kemény Dénes magyar szövetségi kapitány és játékosai bebizonyították Pekingben, hogy ők a világ legjobb vízilabdázói. Sikerük alapja nem csak a rutin, az összeszokottság volt, hanem az is, hogy mindegyikük egy-egy klasszist képvisel ebben a játékban. Mégis, ezek a nagyszerű sportemberek csak együtt voltak képesek megvédeni olimpiai elsőbbségüket. Együtt küzdötték le a nehézségeket, egymást bátorították, amikor valamelyikük nem összpontosított eléggé, s a győzelem pillanatában valamennyien tudták, hogy mindez annak a csapatnak az érdeme, amelynek ők, egyénileg, csak atomjai, részei voltak. S mit lehet írni Kemény Dénesről, a szövetségi kapitányról? Irányított és irányított. Fanatizálva a csapatot, hogy a kitűzött célt el lehet érni. Taktikát, stratégiát dolgozott ki, oktatott, és magyarázott. A technikai háttércsoport, a technikai edző, az orvos, a gyúró, és a többi névtelen, pedig mindig kéznél voltak. És győztünk, mert a szövetségi kapitány irányított, a technikai csoport kiszolgált, a játékosok játszottak. És a lelátótér zúgott a ’ria, ria, Hungária”-tól. (Az amerikaiak pedig lógó orral bámultak a semmibe, mert nem értették. Nem is érthették!)
Egy ilyen szövetségi kapitányt, játékosokat és az őket kiszolgáló technikai csoportot képzelek el a társadalom élén, amely ki tudná vezetni a magyar társadalmat ebből az iszonyú, 18 éve tartó szándékos rombolásból. Amely kimozdíthatná végre a magyar társadalmat ebből a szörnyű tehetetlenség érzéséből.

Csontos Gábor politológus
.