Vers mára, és holnapra, és holnaputánra...

Sík Sándor
MAGYAROK GYÓNÁSA

Ama régi híres döntő magyaroknak,
Kiknek sírjain most kányák marakodnak,
Marék maradéka, fáradt fogyatéka:
Gyónjuk gyónásunkat nemzetek elébe,
Nemzetek-ostorló Úristen kezébe.
Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!

Gyónjuk legelsőben honni hevertünket,
Szalonnás körömmel kártya-kevertünket,
Ázsiát ásitó, valóság-másító
Bolondító bortól fátyolos szemünket.
Gyónjuk gyönyörűjét délibáb meséknek,
Piros pántlikáját régi dicsőségnek,
Magyari jövendőt, álmodott szivárványt,
Sült-galamb-lesését szalmán szundikálván;
Részeg magabíztunk, mikor hétszer vérzünk.
Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!

Gyónjuk másod szeren úri-pazar markunk,
Németnek, zsidónak, mindenki mohónak
Csordulatig amit tékozlani tartunk.
Valaki fülünkbe szép szót furulyázott,
Minden javainkból pőrére kirázott.
Mindent oda, mindent, ingünket, utolsót,
Holt szülénk sírjából a deszkakoporsót:
Zsíros üstökünket csakhogy le ne nyessék,
Nemzeti tokánkat hájjal kenegessék.
Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!

Gyónjuk legutólszor legutolsó vétket,
Gyónjuk égnek-földnek a legfeketébbet.
Mikor az ördögnek mindent odaadtunk,
Csillagot az égről, a földet alattunk,
Amikor béklyóztak örökös robotra,
S lettünk a világnak ebűl rugdosottja:
Akkor, orcátlanon, cigányok módjára,
Álltunk vigyorogva világ piacára,
Szóval megtagadtuk jó régi nemünket,
Csúfságra cseréltük magyar szép nevünket,
Tisztes apáinknak sírja fölé köptünk,
Istennek, embernek arcába röhögtünk,
Önnön ganajunk közt táncra kerekedtünk,
Isten, ember előtt fertelemmé lettünk.

Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!
Kegyelmes Úristen, ne kegyelmezz nékünk!

(1919. július)