.png)
(Egy nem annyira régi írásom...már közölték itt ott. Ma meséltem valakinek róla, és kiderült, lehet, vannak még kik nem olvasták.
Talán most is olvasható...talán, most is jó ez az írás -gondoltam-, hiszen mióta megszületett, szinte semmi nem változott.
A hangulat amely a történet megírását elindította bennem, most is megvan...)
(Juszuf bácsinak, a nyugdíjas palesztin taxisnak, köszönettel a meséért)
Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy gazdasági világválság. Történetünk pont ama, bizony csúnya, 29-es évben indul, amikor New Yorkban, tömegével repültek ki az emberek az ablakokon át és palacsintává lapultak a köpedékes sugárutakon. Pesten viszont, jó néhányán, nagyapám is köztük volt, a tőzsdéből, üres zsebre tett kézzel indultak hazafelé gondolván: „volt ez már rosszabb is…” Úgy hírlik, a New York palotából, itt is kiugrott valaki, de az ilyetén repülési kísérletek idegenek a magyar lélektől. Ami itt fogyott az a méreg volt, és a pisztolyra való, na meg a prímások gazdagodtak meg a fogadókban. Rendes, csődbement úri magyar, öngyilkossága előtt, még huzatja a cigányával. Ez, kérem, így dukál.
Élt akkor városunkban egy nem túl gazdag, nem túl hangos, nem túl öntudatos (mármint ami felekezeti öntudatát illeti) zsidó polgártárs. Ő is tönkrement. Amilyen alaposan csak lehet csődbe menni, úgy ment tönkre ő. Repült is. A Lipótvárosból a Klauzál téren landolt, zöldség bizományosnak. Rezignáltan fogadta sorsát. Nem pörlekedett. Kivel és ki ellen tette volna. Az Istent is békében hagyta. Csak élt csendben, mint addig, tovább.
Aztán úgy esett, hogy 944-et írtak éppen, elmúlt a tavasz is, és elmúlott a nyár. A németek masíroztak az utcákon, de, gondolta Samu bácsi, a Klauzál téri zöldséges, míg rendesen fizetnek, itt nagy baj nem lehet. Ő aztán nem tartozott azok közé, akik mindenféle ördögöket festettek a falakra. Hagyjak őt békében, kérte, amikor a felekezetis buzgalomtól kipirosodott orcájú kofák sikító hangon pletykálták tovább a förmedvényes rémhíreket. A cionista agitátorokat is elküldte. Ő magyar – mondta, baja nem eshet. Hitt is ebben. De beköszöntött az ősz. Dübörögve rontott be az ajtókon. Gyomorba rúgásokkal tudatta a néppel, hogy ő, most hogy megjött, innen el nem megy, és hajtépés közben tudatta még, hogy ki itt most az úr, és akinek nem tetszik jobb esetben, kuss! –így stílusosan a 44-es a tahó-barna ősz. Samu bácsi először csak megrezzent. Ez akkor történt, amikor éppen válogatta a szezonvégi paradicsomokat. Elébe állt négy vagy őt suhanc. Vicsorítva közölték vele, hogy megjöttek, hogy ők volnának az ősz és azon nyomban föl is rúgták a gyönyörű rendbe kiállított szegény zöldségeket. Mint már mondtuk, Samu bácsi megrezzent. Bocsánatot kért az őszi bunkóktól, fölszedte a karalábékat és a répákat majd miután a hűvös szél elszállt, folytatta az árusítást. Egy héttel később, az elsők között és először életében, ingyen jegyet kapott –ezt ő mesélte később így- Ausztriába (tudjuk, ekkor már nem létezett, de Samu bácsinak ez így tetszett) valami munkatáborba. De ne siessük el a dolgot, és ne higgyük azt, hogy ez ilyen simán és egyszerűen zajlott. A gettótól a bevagonírozásig minden volt és mindenből, ami ilyenkor járni szokott: verés –nem is egyszer, éheztetés, békaügetés, stb., stb. Aztán a megérkezés Mauthausenba... Samu bácsi erről az időszakról túl sokat nem mesélt, csak annyit, hogy mint neki szokása volt egész életében, félt, nagyon félt. Azt is mesélte, hogy volt neki ott valami ismerőse Pestről, aki úgy zabálta –így mondta- a csalánlevest, mintha fácánból vagy legalábbis újházi lett volna. (Véletlenül nem hangzott el annak az ismerősnek a neve?- kérdeztem Juszuf bácsitól. Valamiféle megmagyarázhatatlan, de mindenképpen nagyon furcsa megérzésem volt. „De, Gyurinak hívtak a csalánzabálót, nagyon ízlelhetett neki, mindig repetát kért, sőt, ha valakinek nem kellett, akkor elkunyerálta vagy elcserélte az adagot”. Nagyot ugrott a szívem. Ismerek ugyanis egy Gyuri bácsit, a Dob utcai Fröhlich-féle kóser cukrászdából, aki azzal szokta kihangsúlyozni utálatát az általa nyámnyiláknak tartott libsi bibóldok iránt, hogy nem érti „mit berzenkednek ezek, amikor a táborban a csalánleves olyan finom volt, azóta sem ettem olyat”, mondja öblösen rekedt hangján, hogy csak úgy zeng a Dob utca, a nagy zsinagógáig elhallatszik talán. Gyuri bácsi, az Úrnak legyen hála ezért, a mai napig él, egészséges és jó kedvű).
Klauzál-téri ismerősünknek aztán, egy borongós de szép reggelén, szép, mert megérte, -magyarázta-, arra ébredt, hogy Istenre gondolt. Addig soha. Azon a reggelen langyos és bizodalommal teli jókedv szállta meg. Olyan tavasz illatú. És hirtelen, egy szuszra, hogy el ne szálljon az ihletett hite, ígéretet tett. „Ha megúszom, Uram –mondta magában-, ígérem, megyek haza, Izraelbe, és első dolgom, ha megérkezem az lesz, hogy megcsókolom azt a földet, mit tőled kaptunk”.
Két órával később észrevették, hogy a tábor őrsége elillant, kámforrá vált, eltűnt.
Gondolkodott Samu bácsi, mitevő legyen, merre menjen, haza vagy haza. Egy pár héttel később –addig a táborban maradtak, csak most az őrség amerikai volt, zöldségesünk ekkor látta meg életében az első négert- a felszabadítók feloldották a dilemmát: vonatra ültették a sokadalmat, és egyszerűen hazaküldtek őket, mindenkit a feladási helyre vissza.
Hazajött Pestre tehát, vissza a Klauzál térre, vissza a répák és a retkek közé.
Masírozót, már egy ideje, Pesten a vörös muszka. Fizetni? Ugyan, nem fizettek ők. Nekik járt a hála, és hálás volt nekik az egész Klauzál tér –bármint hogy az, ami belőle megmaradt.
És jött a nyár, és az ősz és a tél is megjött. És jöttek a cionista agitátorok, és a Samu bácsi azzal küldte el őket, hogy „majd, majd”. És az agitátorok elmentek. A lassúbbak börtönbe, Szibériába, mit tudom én hova. A maradék el, szerte a világba. Egy-kettő belőlük Palesztinának is jutott.
Egy igazán szép napon aztán jött valaki. Régi ismerőse, még a táborból. Úgy tett mintha a paradicsom érdekelne. Hirtelen, áthajolván a zöldségeken, sejtelmesen odasúgta barátjának: „a pártnak szüksége van rád elvtárs!” És, hogy „menjen erre a címre, –átnyújtott egy darab papírt- már várjak magát” Búcsúzásképpen azért még odavetette „És nehogy csalódást okozzon nekünk!”
Samu napokig gondolkodott, majd mégis elment. Az egyenruhás őrnek átadta a papirost, fölkísérték az egyik irodába, ahol legnagyobb meglepetésére, a Rákosi képe alatt, egy súlyos íróasztal mögött, az egyik suhanc ült, az egyik a „testvérek” közül, akik annak idején rúgták szét a karalábékat és a répákat. „Üljön le, üljön csak le Samu elvtárs… már vártam önt” De a Samu nem ült le. Egy szót sem szólt. Megfordult és kiment az ajtón. Aztán ki az utcára. Mély levegőt vett és elvegyült a sétáló pestiek között.
Nem bántották, és nem keresték többé. De a zöldségest sem ez nem hatotta meg, sem az nem érdekelte. Ő csak élt, csöndben tovább.
És jött az „orvos per”. És a kofák megint terjeszteni kezdték a rémhíreket. Hogy összefogdossák a libásokat. Hogy megint el fogják zárni a maradékot is. Hogy nekik annyi. És a hősünk megint nem hit nekik, de aztán 53-ban, Sztálin halála után három hónappal, nyár volt már megint, undorítóan tikkasztó, sötét volt még, a hajnal odébb volt, kinyitotta a szemét és eszébe jutott Mauthauseni ígérete. Elég volt! Emígy ő. Tömören. Reggel korán a piacra kiment, félóra alatt elosztott minden árut mi standján éppen volt, és elindult.– Elbúcsúzni? Kitől? Senkije nem maradt. Ismerőse is kevés volt. Ment tehát. Egyenesen nyugatnak. Ment és ment. A határon, bármennyire furcsa is legyen, észre sem vették. Csoda –gondolta az öreg. Egy frászt! -mondom én-, csak annyi történt, hogy az a fajta volt. A Samu bácsi abból a fajtából való volt. Akit nem szokás észrevenni. Ment és ment. Egészen Belgiumig elment. Brüsszelben a JOINT-tól kapott annyi pénzt, hogy megvehette jegyét egyenesen Tel-Avivig. Útközben tervezgette, készülődött, hogy hogyan is lesz azzal a megérkezéssel: leszáll majd, és csókot lehel Izrael földjére…Nyitott szemmel álmodott, látta önmagát és meghatottságában majdnem megeredtek a könnyei.
A gép végre leszállt. Ismeretlen illatokat hordozó fuvallat csapta meg az utasokat. Volt, aki sírt, volt ki kiabálva Istennek hálát mondott. A pesti kis zsidó csendben maradt. Lassan felállt és elindult az ajtó felé, egy kis megtorpanás után a lépcsőn is elindult. Remegett keze lába, amikor a földre rálépett. Gondolkodott. Oly nagy volt a sokadalom, hogy hirtelen elszégyellte magát, szégyellte az ötletét. Nem. Ő most nem térdel le. Még kiröhögik. Hogy eszelős. Hogy mesüge. Ez nem volt ínyére és egyébként is, alatta nincs is föld, csak a szürke és olajos beton. Megint körülnézett, hátha valaki észrevette zavarodottságát, majd nekiiramodott a bevándorlási pult irányában. Szeretettel üdvözölték, ráadásul –nem kis meglepetésére- magyarul, kapott valamennyi pénzt és egy kibuc címét ahol -ahogy mondták-, szívesen fogadják és segítik a közép-európaiakat. Állt vagy egy órát a repülőtér épülete előtt. Nézte a sokféle embert, nézte a pálmafákat, nézte az eget. Ízlelgette a jóízű levegőt. Gondolata tulajdonképpen egy sem volt. Csak valamiféle jó érzés simogatta tarkóját és lassan, lassan, egy, a számára teljesen idegen, jó hangulat költözött a lelkébe és végérvényesen megbékélt.
Odament az első, ott parkoló taxihoz, átadta a sofőrnek a papírfecnit a kibuc címével és mosollyal az arcában hátradőlt az ülésen.
Egy ideig nézte a mellette elsuhanó épületeket, az embereket, a fákat, aztán elbóbiskolt. Riadtan ébredt föl. Még mindig mentek. Már csak nagy ritkán látni lehetett egy-egy házat. Fákat, pálmákat, egyet sem. Aztán már házak sem voltak többé.
És eszébe jutott.
Eszébe jutott mit az Úrnak Mauthausenban megígért.
Megkocogtatta a sofőr vállát és értésére adta, álljon meg.
Kiszállt. Körülnézett, majd lassú léptekkel megindult.
Lelépett az aszfaltról. Megkerült egy nagyobb sziklát. Majd még egyet.
Egy ideig keresgélt, amíg megtalálta a helyet.
Ez az! –mondta fennhangon, Samu bácsi, a Klauzál téri kis zsidó zöldséges, Tel-Avivből Jeruzsálem felé félúton.
Nekikészülődött.
Lassan letérdelt és fölrobbant.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése