Egy elöadás szövege...

Az Iszlámról

Vezess minket az egyenes úton,
azoknak útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál,
s ne azokén, akiket haragvásod sújt,
sem a tévelygőkén. (Korán, 1:7)

Ezek a Korán első szavai. A Korán, tehát az Iszlám, egy út, éppúgy, mint a Tao, az odosz, a via, - azok az utak, melyekről tiszteletreméltó kollégám és példaképem, P. Nemeshegyi beszél péntekenként. Bízom abban, hogy kiegészítem, amit mond. Bevallom, meglepő, hogy fejtegetéseiből az Iszlámot kihagyja, de talán kevésbé meglepő, ha ez euró-amerikai, a nyugati közgondolkodás főáramlatában látjuk. Az Iszlám idegen, de nem elég egzotikus, mint az indiai vallások, a buddhizmus és a hinduizmus. Persze, hogy Samuel Huntingtont idézzem, a „modern világban az „ők” megjelölés egyre inkább a más civilrációhoz tartozó emberekre vonatkozik.” Az iszlám ebben a perspektívában az „ők” netovábbja, a legőbbek. Megfelelő kommunizmuspótlék azoknak, akik a világot csak kétpólusúan tudják értelmezni, ami a manicheizmus kései szekularizált vonulata. Huntington Ali Mazruit idézi: „A „mi” szemben a másokkal tendencia a politikai küzdőtéren szinte egyetemes jelenségnek mondható” (id. Huntington 205). Már Csányi, az etológus is mondja: „A szocialitás megnyilvánulása révén kialakuló embercsoportokat az is megkülönböztet állati rokonaiktól – ez is lényeges fajspecifikus különbség -, hogy az embercsoportoknak saját csoportidentitásuk, csoportindividualitásuk van, A kialakult embercsoportok mindent megtesznek, hogy magukat másoktól megkülönböztessék” (Csányi 2003, 161). „Erre szolgálnak a legkülönbözőbb látható jelek, hajviselete, testi díszítések, öltözködés, és a csoport identitását elsősorban meghatároz névadás, valamint különböző csoportszimbólumok használata” – folytatja Csányi. Míg a divat gyakran változik, és csak múló, mondhatnám pillanatnyi csoportidentitást tesz lehetővé, a tartós csoportokban „speciális szokások, nyelvhasználat, rítusok, sajátos kultúra alakul ki, amely mind arra szolgál, hogy jelölje az adott csoport, mint egy önálló entitás, mint egy önálló individuum létét, amelynek fennmaradása bizonyos mértékben független az őt éppen alkotó csoporttagoktól.” (Csányi 161). Csányi szerint ez a kulturális csoportképzési hajlam tette lehetővé „a csoportszelekció beindulását annak idején, ez vezetett el a „csoportorganizmus” kialakulásához, és ma is ez a leghatékonyabb tényezője az emberi szocialitásnak” (162). Nemzet és a vallás a két legerősebb tartós csoportorganizmus, és talán meglepő, ha a magasan fejlett kultúrákban is végső soron a hatékony mechanizmusok, melyek a permanens csoportazonosságot létrehozzák és fenntartják, azonosak a hominida törzseket képző mechanizmusokéval.

Csányi három típusú csoportmechanizmust különböztet meg:

1. Kulturális normák, melyek működését az egy-egy csoportban érvényes vielkedési szabályok fejezik ki;

2. A normákat fenntartó biológiai mechanizmusok, például a fajspecifikus emberi érzelmek és az imitáció,

3. Az egyén és a csoport viszonyát szabályzó mechanizmusok: a csoporrtal történő azonosulás, a morál, a lojalitás.

Csányi megkülönbözteti tivábbá a genetikai és a pszichológiai altruizmust (162): az egyed lemond a szaporulási sikerekről egy fajtársa javára. Ez a lemondás a psz. altruizmus esetében tudatos segítséggel, osztozkodással, védelemmel, törődésel párosul (162). Elérkeztünk az umma fogalmához, de erről majd később többet.

A vallások mindezt magasabb szinten valósítják meg, magasabban, mint a nemzetek, melyek már önmagukban túllépik a vérségi alapú nagycsalád kereteit. Nos, az iszlám bölcsőjében, Nyugat-Arábiában, az emberekre jellemző bizarr csoportlojalitás alany és tárgya kavm (nép) volt (Armstrong 1998, 83). Amint Karen Armstrong írja (83) a „nomádok vérségi és rokonsági kritériumok alapján egymástól független csoportokba szerveződtek. A tagokat közös, valós vagy mitikus őstől való származás tudata fűzte egymáshoz, amit az olyan elnevezések s jól mutatnak, mint például Baní Kalb „Kalb gyermekei” vagy Baní Aszad „Aszad leszármazottai”. (83) Az egymáshoz lazább szálakkal kötődő csoportok szövetségre lépve nagyobb szervezeti egységeket hoztak létre. Nyugati szóhasználattal a kisebb közösségeket nemzetségnek, a nagyobbakat törzseknek nevezzük. Az arabok e két réteg között gyakran nem tettek különbséget, s mindkettőt a kavm „nép” szóval jelölték – jelzi Armstrong.

Az, hogy itt nomádokkal van dolgunk, különös jelentősséggel bír: „a törzsek túlzott növekedését és ily módon irányíthatatlanná válását elkerülendő életüket a folytonos mozgás és újraszerveződés jellemezte. A kvam-mal és szövetségeseivel szembeni feltétlen hűség alapkövetelménynek száított. A törzs jelentette a túlélést, s egy ilyen helyzetben nem volt helye a mai értelemben vett individualizmusnak, s az evvel járó egyén szabadságjogokat és kötelezettségeket követelni is botorság lett volna” – foglalja össze sommásan Armstrong az arab félsziget egzisztenciális alaphelyzetét a Mohamed előtti időkben.

„Az araboknál a közösségi szellem ápolásának ideológiai alapjait az összetett és sokrétű jelentéssel bíró muruvva teremtette meg, melyet Nyugaton előszeretettel fordítanak egyszerűen „férfiasságnak, virtusnak”. (83) Ez a muruvva magába foglalja a csatatéren tanúsított helytállást, a szenvedések türelmes és állhatatos elviselését, a törzset ért támadások megbosszulásának lovagi erényét, a gyengék védelmezését és a hatalmaskodók megzabolázását. Minden törzs büszke volt saját, csak rá jellemző muruvvájára, mely hite szerint apáról fiúra szállt. A közösség muruvájának megóvása érdekében a törzs tagjainak készenkellett állniuk társaik védelmére és arra, hogy gondolkodás nélkül teljesítsék a törzs elöljárójának utasításait. A törzs kötelékein kívül ezek a kötelezettségek megszűntek, ami jó mutatja, hogy az arabság történetének ebben a szakaszában még nem kezdődött meg az általános, mindenre kiterjedő érvényű törvény kialakulása – foglalja öössze Armstrong. Simon Róbert ezért azt mondja, hogy a törzsi társadalom a bellum omnia contra omnes elve sezriunt működöt (435). Ennek a helyére lépett előbb a Pax Meccana, az ilaf mint egyfajta kapitalista jellegű regionális békepaktum, majd Mohamed politikai rendszere, míg a törzsre korlátozott muruvva helyét az egyetemes iszlám jogrendszer, a sia.

Azt ugyanis látni kell, hogy Mohamed nem egy klasszikus értelemben vett vallást hozott létre, hanem attól elválaszthatatlanul egy politikai- és jogrendet, sőt társadalmi rendet is, az ummát. Az iszlámban az állam és a vallás Európában annyira szorgalmazott elválasztása értelmezhetetlen, legalábbis abban a formában, ahogy azt a felvilágosodás kanonizálta.

Mohamed nagy újítása a nem törzsi, hanem vallási alapú közösség létrehozása volt. Ez részben nagyon hasonlít a kezdeti kereszténységre, részben radikálisan eltér attól. A legfőbb különbség abban rejlik, hogy míg a kereszténység esetében a közösségi életforma, amit egyháznak nevezünk, jó 400 év alatt alakult ki, az üldöztetés viszonyai között, és csak a konstantini fordulattal lett társadalmasítva, államosítva, addig Mohamed még életében háborúzni kezdett ellenfeleivel és győzött, azaz katonák és nem mártírok lettek a hit alapítói, és Mohamed egy személyben lett Pál, Péter és Konstantin. Egyébként is Mohamed életrajzi adatai egyszer és mindenkorra meghatározók lettek az Iszlámban, sokkal inkább, mint mondjuk Pál esetében.

Ezek közül a legfontosabb a hidzsra, a kivonulás. 622 július 26. az Iszlámban az időszámítás kezdete. Ez jelzi egyedülállóan fontos jellegét. A hidzsra magába hordozza az exódus dinamikáját is, de lényeges különbségekkel: Mózes a népet idegen rabságból vezette ki, elvileg az ősöknekIstentől eleve megígért földre, „haza”. Mózes kérte, isten nevében követelte a fáraótól, engedje el népét. Mohamed pedig kettesben, hívével, Abú Bakr első kalifával kettesben menekült saját rokonai, a kurajsiták, elől, még pedig Medinába, ahol már várták, mert a menekülését gondosan előkészítette, igazi politikusként, szövetséget kötve vendéglátóival, akik hamarsan alaltvalói lettek. Mohamed kezdettől fogva politikus és államférfi. Legalább olyan fontos azonban, hogy Mohamed is – saját és hívei meggyőződése szerint – az ég jeleire hallgatott, mielőtt kivonult volna: a hidzsrát a mirádzs, egy misztikus élmény előzi meg, Mohamed égi útja. Mohamedet Gábriel arkangyal Jeruzsálembe repítette, ahol „felkapaszkodott a Templom-hegyre, ahol Ábrahám, Mózes és Jézus és rajtuk kívül még számos próféta üdvözölte. Együtt imádkoztak vele, majd három kupát tettek elé, az elsőben víz, a másodikban tej, a harmadikban bor volt. Mohamed a tejet választotta, mintegy jelezve az iszlám útját, a szélsőséges önsanyargatás és au élvezetek hajhászása köztti arany középutat (Armstrong 214). Aztán előkerült egy létra, mirádzs, s Mohamed Gábriellel együtt a hét menny közül az elsőbe felmászva egyre haladt felfelé, az Úr trónusa felé. Minden egyes stációnál a híres próféták valamelyike várta: az első mennyet, ahol Mohamed bepillantást nyert a pokol kínjaiba, Ádám kormányozta; a másodikban Jézussal és Keresztelő Jánossal, a harmadikban Józseffel, a negyedikben Énohhal, a hatodikban Mózessel és végezetül a hetedikben, az isteni világ küszöbén Ábrahámmal talákozott” (215).[1]

Ez a jelenet az iszlám misztikusok fő forrása. Szimbolikus a három onoteiste vallás visznyát tekintve is, pontosabban, egvilágítja, hogyan látta Mohamed ezt: „Középen álló közösséggé tettelek benneteket” (Korán 2, 140). Simon Róbert szerint (424) Mekka kulturálisan már a dzsáhilíja (Arnstrong 95) , azaz az Iszlám-előtti Mekka idején is, között is közvetítő szerepet töltött be. Mekka, mint sivatagi „port of trade” „nem saját terelésre épülő, hanem idgeen közösségej között közvetítő keresekedelmet” folytatott ez volt számára a raison d’être. Másfelől, a szaszanida perzsa birodalom és a „római”, azaz bizánci birodalom között Harmadik Világ volt (Simon 424). A két birodalom hosszú, 126 éves háborúja (502-628), épp a hidzsra éveiben fejeződött be, de már korábban a háborús felek kölcsönösen kimerítették egymást, és „érthető módon felértékelődött az aodtt „harmaidk világ” egyes területeinek a katonai, és különösen a közvetítő kereskedelmebn elfoglalt szerepe – elsősorban a nagy fogyasztó, Bizánc – számára. Simon értelmezsében, „ebben a sajátos világtörténelmi helyzetben érthetjük meg az eladdig ideiglenes karavánállomásként és alkalmi szentélyként működő Mekka váratlan és páratlan lelelményességgel megszervezett felemelkedését, azt a ritka jelenséget, hgy egy- valószínűleg épp erre a célra szerveződött törzsi csoportosulás néhény évtized alatt a két nagyhatalom legfontosabb „kereskedelmi kapuja” lett” (Sion 424).

Mohamed tehát örökölt egy közvetítő modellt, egy kedvező világtörténelmi helyzetet, de mindenképp az ő érdeme, hogy kreatívan élt ezzel a lehetőséggel.

Mielőtt Mohamed útját, majd az Iszlám útját felvázolnám, még röviden egy determinista elméletet is szeretnék érinteni. David Keyes (2002) szerint az 535-536-ban a földet sújtó természeti katasztrófa váltotta volna ki a krízisek sorozatát, mely a két a leendő Iszlámmal szomszédos nagyhatalom öngyilkos háborúihoz, és végül bukásához vezetett. Mütilénéi Zakariás szerint 536-37-ben elsötétült a Nap: „A Nap kezdett elsötétedni nappal, a Hold pedig éjszaka” (Hamilton és Brooks 1899). Cassiodorus szenátor 536 nyarának végén feljegyezte: ’A Nap mintha elveszítette volna szokásos fényét, és kékes színűnek látszik. Csak álmélkodunk, hogy nem látjuk a testünk árnyékét délben, érezni, hogy erőtlenségbe vész a Nap heve, és egy csaknem esztendőn át tartó fogyatkozás kíséri” (Keys 358). A nukleáris télre emlékeztető katasztrófa éhínségeket, pestist, a jemeni királyság összeomlását, az arab világ felemelkedését vonta mag után. Nem célunk az elmélet beható ismertetése, de annyit megjegyezhetünk, sokféle kísérlet törtnt már az iszlámtüneményes felemelkedésének magyarázatára, és ez csak az egyik. A hívő persze Isten akaratát láthatja, de persze akkoraz iszlám hanyatlása az újkorban is Isten akarata?

Végül megemlíteném azt a nézőpontot is, hogy az Iszlám amolyan keresztény szekta, a monofiziták örököse. Mindezekkel szemben ma és itt a kultúrák párbeszéde alapállásából szeretném tárgyalni a kérdést.

Két forrást idéznék. A Nostrae Aetate leszögezi: Az egyház nagyrabecsüléssel tekint a muzulmánokra is. Ők az élő és létező egy Istent imádják, a könyörülőt és mindenhatót, a mennynek és földnek teremtőét, aki szólott az emberekhez. Teljes szívből akarnak hódolni megmagyarázhatatlan rendelései előtt is; így hódolt meg Isten előtt Ábrahám, akiben szívesen látja az iszlám hite a saját ősét. Jézus istenségét nem ismerik el ugyan, de őt prófétaként tisztelik. Szűzi anyját, Máriát is magasztalják, sőt olykor áhítattal fohászkodnak hozzá. Várják továbbá az ítéletnapját, amikor Isten feltámaszt mindne embert és megfizet nekik. Ennélfogva fontosnak tartják az erkölcsös életet, Istent pedig főként imával, jótékonykodással és böjttel tisztelik.

A századok folytán sok nézeteltérés és ellenségeskedés támadt a keresztények és muzulmánok között. A zsinat azonban buzdítja mindnyájunkat, hogy felejtsék el a múltat és őszintén fáradozzanak egymás kölcsönös megértéséért. Közösen oltalmazzák és fejlesszék valamennyi ember javára a társadalmi igazságosságot meg az erkölcsi értékeket, a békét és a szabadságot.” (A II. Vatikáni zsinat tanítása, 1992, 411, Nae 3).

A másik idézet Johannes Rau német szövetségi elnöktől származik, aki Chatami iráni elnököt köszöntötte Berlinben 2000. június 11-én. „Tavaly Ön (Chatami) a firenzei egyetemen Leasing A bölcs Nátán című művét idézte, melyben „világosan felismerhetők az iszlám civilizáltság nyomai a tolerancia szellemének kialakításában Európában”. Mélyen érint, hogy a német irdalom e központi műve Önhöz ily közel áll. Lessing üzenete, a vallási tolerancia, aktuálisabb, mint valaha. A XVIII. fevilágosítói nagyon is tudták, hogy az Iszlám Európa szellemi forrásaihoz tartozik, bármennyi szenvedést is okoztak keresztények és muszlimon egymásnak változatos történelmük során.” (Rau 2002, 82).

Rau aztán kifejti, hogy Goethe idején a kultúrák párbeszéde kevesek dolga volt (83). Ma Németországban 3 millió ember vallja magét az Iszlám hívének, és nem az esztétikai gyönyör, a költői szenvedély az oka, hogy az Iszlámmal foglalkozzunk. Közügy. A központban olyan kérdések állnak, mint: Hogyan gyakorlom a mindennapokban a toleranciát és a kölcsönös tapintatot? Hogyan fessen a vallásoktatás az iskolákban? Élhetünk-e egy minarettel a szomszédságban? (84)

Kiss Ulrich SJ

---

[1] Itt jegyzem meg, hogy Ibn Iszhák szerint az Úr parancsba adta, „’hogy a muszlimok napjában ötvenszer imádkozzanak. Mózes tanácsára lealkudta azonban ötre. „Mózes ezt még mindig túl soknak tartotta, de Mohamed most már szégyellt volna még egyszer visszamenni. A Próféta halála óta a muszlimok napjában ötször végzik el a szalát szertartását, ami jól mutatja, a vallás nem akar elviselhetetlen terheket róni az emberekre, s csak olyan szerény követelményeket támaszt, amelyeknek bárki könnyedén meg tud felelni” (Armstrong 215).