Some of my favorite quotations on War...

.

“A prisoner of war is a man who tries to kill you and fails, and then asks you not to kill him.”

“You cannot simultaneously prevent and prepare for war.”

“If war is ever lawful, then peace is sometimes sinful”

“The more you sweat in peacetime, the less you bleed during war.”

“Naturally the common people don't want war; neither in Russia, nor in England, nor in America, nor in Germany. That is understood. But after all, it is the leaders of the country who determine policy, and it is always a simple matter to drag the people along, whether it is a democracy, or a fascist dictatorship, or a parliament, or a communist dictatorship. Voice or no voice, the people can always be brought to the bidding of the leaders. That is easy. All you have to do is to tell them they are being attacked, and denounce the pacifists for lack of patriotism and exposing the country to danger. It works the same in any country.”
Hermann Goering

“When you have to kill a man it costs nothing to be polite.”

“The object of war is not to die for your country but to make the other bastard die for his.”

“Those who can win a war well can rarely make a good peace and those who could make a good peace would never have won the war.”

“We make war that we may live in peace.”

“War is a game that is played with a smile. If you can't smile, grin. If you can't grin, keep out of the way till you can.”

“It needs but one foe to breed a war, and those who have not swords can still die upon them.”

“Wars may be fought with weapons, but they are won by men. It is the spirit of the men who follow and of the man who leads that gains the victory.”

“I find war detestable but those who praise it without participating in it even more so”
Romain Rolland

I love the smell of Napalm in the morning

Vietnam was the first war ever fought without any censorship. Without censorship, things can get terribly confused in the public mind.
General William Westmoreland

Join the army, meet interesting people, kill them

Zeus most glorious and most great, Thundercloud, throned in the heavens! Let not the sun go down and the darkness come, until I cast down headlong the citadel of Priam in flames, and burn his gates with blazing fire, and tear to rags the shirt upon Hectors breast! May many of his men fall about him prone in the dust and bite the earth!

I am going to explain to you why we went to war. Why mankind always does to war. It is not social or political. It is not countries that go to war, but men. It is like salt. Once one has been to war, one has salt for the rest of one's life. Men love war because it allows them to look serious. Because it is the one thing that stops women from laughing at them. Night fell again. There was war to the south, but our sector was quiet. The battle was over. Our casualties were some thirteen thousand killed--thirteen thousand minds, memories, loves, sensations, worlds, universes--because the human mind is more a universe than the universe itself--and all for a few hundred yards of useless mud.
John Fowles, "The Magus"

"Let someone else get killed!" "Suppose everyone on our side felt that way?" "Well then I'd certainly be a damned fool to feel any other way, wouldn't I?" "Englishmen are dying for England, American's are dying for America, Germans are dying for Germany, Russians are dying for Russia. There are now fifty or sixty countries fighting in this war. Surely so many countries can all be worth dying for?" "Anything worth living for," said Nately, "is worth dying for." "And anything worth dying for," "answered the old man, "is certainly worth living for."
Joseph Heller, Catch 22

You know the real meaning of PEACE only if you have been through the war

"Use humility to make the enemy haughty. Tire them by flight. Cause division among them. When they are unprepared, attack and make your move when they do not expect it."
Sun Tzu, "The Art of War"

It is fatal to enter any war without the will to win it.

England has been offered a choice between war and shame. She has chosen shame and will get war.
Winston Churchill

War is thus divine in itself, since it is a law of the world.... War is divine in the mysterious glory that surrounds it and in the no less inexplicable attraction that draws us to it.
Jospeh De Maistre, "Seventh Dialogue"

War can only be abolished through war ... in order to get rid of the gun it is necessary to take up the gun.
Mao Zedong, "Problems of War and Strategy"

War alone brings up to their highest tension all human energies and imposes the stamp of nobility upon the peoples who have the courage to make it.
Benito Mussolini, "The Political and Social Doctrine of Fascism"

A true warrior does not fight because he wishes to but because he has to. A man who yearns for war, a man who enjoys his killing, he is a brute and a monster. No matter how much glory he wins on the battlefield, that cannot erase the fact that he is no better than a rabid wolf who will turn on his friends and family as soon as his foes.
Christopher Paolini
.

Az a bizonyos csecsen zászló

.

Eduardónak, barátsággal

• Hogyan jutottunk idáig?

Kezébe vette a géppisztolyt és végigsimított csövén. Hatvan centiméter hosszú hűvös acél, negyven centiméter a visszacsatolható tus. Harminc töltény a tárban és újabb harminc a fordítva hozzáerősített tartalékban. Szükség esetén másfél másodperc alatt fordítod meg a tárat. És hatvan lövést adhatsz le tizenöt másodperc alatt.

Soha senki nem mérte le.

Elmosolyodott. Aszlannal nézett szembe: sápadt, szakállas arcán veríték fénylett. Valahol hátulról jajgatás hallatszott. Aszlan bólintott, majd lehunyta szemét, és hátát a falnak támasztotta.

Az ablakhoz fordult. Kinn, a négyzet alakú téren, a legázolt virágágyások között páncélozott autók álltak, körülöttük, mögöttük terepruhás katonák kerestek fedezéket.

Az ellenség.

Ismét Aszlanra nézett, aki csőre töltött, majd a fegyvert az ablakkeretre támasztva lőni kezdett. Ütemes, otthonosan kattogó zaj töltötte be a helyiséget, bakancsára üres töltényhüvelyek hullottak.

Felkapta fegyverét, és ő is az ablakhoz fordult. A géppisztoly ritmusába más, kinti fegyverek csattogása hasított bele, vakolat és üvegcserepek hullottak rá. Lövés nélkül visszahátrált a fal mögé.

Aszlan hanyatt feküdt, a kezéből kiesett fegyveren. Mögöttük a falon zsinóregyenes, kerek lyukakat ütöttek a lövedékek.

Hét egész hatvankét milliméter nagyságú lyuk tátongott Aszlan homlokán, feketére égett körvonallal. A göndör haj alól bíborvörös vértócsa terjedt a hajdan fényesre csiszolt parkettán.

Egyre nagyobb folt.

A másik ablaknál Muszil, a következőnél Ahmat. Leengedték fegyverüket, és szó nélkül nézték Aszlant.

A vakolat hullott, a golyózápor akár az óraketyegés.

Az átlőtt bajtárs feje alatt egyre nagyobb tócsa gyűlt a vérből. Sűrűn, sötéten, vörösen.

Piros.

Az épület megrendült: valamelyik emeletet aknákkal lőtték. Magához szorította fegyverét és újra az ablakhoz állott. Aztán féltérdre ereszkedett, és a géppisztoly csövét az ablakkerethez támasztotta. Aszlanra gondolt, és a kiképzésen mondottakra: fegyver, kéz, ember. A három együtt működik.

Könyökével az ablakkerethez támaszkodott, a géppisztolyt vállához szorította, és célba vette az egyik páncélautó mellett térdelő katonát. Keserű, fémes ízt érzett szájában, legyűrte a feltörő hányingert, aztán lassú mozdulattal kibiztosította a géppisztolyt.

Első a fegyver. Nem reszket. Kettő a kéz. Nem reszket. Három az ember.

Három a magyar igazság.

Irányzék, célzószeg, katona.

Meghúzta a ravaszt. A fegyver visszaütött vállára, és mintha lassítva látta volna, a páncélautó melletti katona eldőlt, kitárulkozott a következő golyóknak.

Embert öltem, gondolta. Felállt, az ablakkeretet kitöltötte teste. Végignézett a harckocsikkal tele téren, a terepruhás katonákon, majd tovább, a füstölgő városon. A hegyeken. És a hegyek fölött gomolygó, bársonyos, puha bárányfelhőkön.

Fehér.

Az eséstől magához tért. Ruszlan feküdt rajta, az ugrás lendületétől összepréselődve. Az ablakkeretből szilánkok szakadtak ki a pergőtűzben. Ruszlan feltérdelt, üvöltött valamit, aztán állánál fogva megragadta fejét és homlokon csókolta. Fegyverét újra a kezébe nyomta, és visszaállt az ablak mögé.

Valahonnan egy sisak gurult közelébe. Fejére tette, és óvatosan kilesett az ablakon. Térden állva nézett ki a térre, ahonnan tűz alá vették őket, és amely két napja otthonuk volt, börtönük és a szabadság ígérete. A teret nézte, amely valamikor egy sosemvolt ország főtere volt, és többé sosem válik azzá.

Valahol fejük fölött ott lobogott a zászló. Ezért folyt a harc, és ezért harcolt az épületet, az egykori országházat védő harminckét ember. Az elnök meghalt. Az ország elesett, és a világról már jó ideje hogy semmit nem tudtak.

Harmincketten voltak, majd harmincan, huszonkilencen, huszonnyolcan, és mintha soha nem akart volna megszűnni hátuk mögül hullani a vakolat.

• Hogyan jutottunk idáig?

Valami iszonyú erő a falhoz vágta, és süket csend ereszkedett a világra. Vörös, bíbor felhők vonultak szeme előtt, amelybe fehéren hasítottak a fájdalom csíkjai – és csend, néma csend, miközben üveg-, és faltörmelék záporozott testére.

Amikor újra felnézett, terepruhás katona állott előtte. Kezében rászegezett karabély, és arcán az otthonos, jólismert kifejezés, az álarc, amely alatt nincs könyörület és nincs kegyelem: a katonák arca, amilyet csak keleten lát az ember.

Megmozdította fejét, és noha nem hallotta, érezte a csigolyák száraz reccsenését. Megkönnyebbült, egy önkéntelen mozdulattal megemelte magát, és a falhoz támasztotta hátát.

Vele szemben mozdulatlanul állott a katona és a puskacső.

Arcán nedvességet érzett. Felemelte kezét, és végigsimított szakállán. Sűrű, sötét vért látott kezén, és ajkában érezte a sós ízt.

Szemébe nézett a katonának, majd lassan, nagyon lassan odanyúlt, ahol a derékszíjon a pisztolyának kellett lenni.

Valószínűtlenül éles fájdalom robbant át fején, és miközben végképp elernyedt teste, az ablakon át újra a hegyeket látta, és a hegyeket övező fenyveseket. A fenyőket, amelyek vigasztalóan olyanok, mint otthon.

Zöld.

(György Attila novellája)

Megjelent az Ellenkultúrában

Ha harc, akkor legyen harc!

.

TISZTA FALAK:
NÉMA NÉP!
.

Részletek a Halhatatlan Harcosból

HALHATATLAN HARCOS
B. Kovács Fréda

Hazatérés - részlet

Turulfia Álmus gyűlésbe hívta mind a vezéreket...

...hazatértek immár mind a fürkészők, követek, kiket a szelek irányában küldtem ki messze földekre, idegen népek közé. Halljátok hát magatok fülével mi jelentenivalójuk van...


- Akkor mondd hát el Árpád, mit láttál Atilla földjén! - fordult megnyugodva fiához Álmus.

- Jaj! - Nyögött fel Előd későn támadt ijedtében. - Jaj, hogy küldhetted idegen népek veszélythozó közelségébe magyariak reményét?

A hadnagyok arcán is megdöbbenés látszott, vádlón néztek Álmusra még az öregek is, a fiatalok homlokát vörösre festette az indulat és Levente a gyermek, felsírt. Egyszerre elfeledte ajtónálló méltóságát.

- Magad voltál Atilla földjén! - siránkozta könnyeit nyelve. - Pedig megígérted Atya, hogy magaddal viszel! Most már sohasem látom meg a négyfolyó közét.

- Töményed élén lovagolsz be a szittyák örökébe! - nevetett rá Árpád - csak siess a növéssel. - Ki tízfű korára még sírvafakad...

- Mit féltek? - nézett körül Álmus. - Szemetekbe ne üljön a vádaskodás. Vagy megrendült már a hitetek Turulfia Álmusban? Nem mondom mindig: Álmus lelke Árpádba száll, amint elérkezett az idő, hogy letelepedjen magyariak vándornépe? Szólj hát Árpád Atilla örökéről, mit magad szemével kellett lássál, ha oda akarod vezetni népedet és birtokba akarod venni füvét, vizét, földjét.

A hadnagyok megnyugodtak, arcukról elsimult az ijedség felhője. nézték Árpádot, vállig érő fonatlan haját, babonázó nagy sárga szemét, elefántcsontszínű bőrét amint az a vérszínébe izzott, ahol játékos fényével érintette a sátorba lopakodó napfény. Szép volt Árpád. Keskeny csípőn domború mellkast, szélet vállat, hordott. Ujjatlan bőrbekecsén arany pikkelyek sokasága csillogott, versenyre kelve családfői bőrövének ékköveivel, Meztelen karján aranypánt szorította össze a dagadó izmokat. Harcos Isten lehetett ilyen, mikor győzött Ármány gonoszkodása fölött! És napról-napra inkább hasonlított Álmusra! Ha majd szög haja fehérre sápad, olyan lesz éppen, mint most atyja, bölcs és jóságos, mintha csak Öreg Isten arcát formálná itt e földön.

Tana ijedten hunyta be ismét a szemét. Nem, Árpád minden hasonlósága mellett is más, egészen más, mint Álmus! Árpád sorsa is más lesz... harc és vér..., munka és veríték... Nem a bölcs öregek csendes békéje!

De, hogy megszólalt, csengő hangjára felkapta fejét Tana, eltűnt a látomás és már nem is kívánt más sorsot Álmus fia Árpádnak: Férfi munka után, férfi halált.

- Bejártam Atilla földjét, amint parancsoltad Atyám, senki sem tudta itthon hol vadászik Árpád majd egy esztendeje? Senki sem sejtette ott, ki járja sámán ruhában szittyaföld égbenyúló hegyeit, lankás völgyeit, a Kárpi láthatatlan rengetegében a rejtett hágókat, bércek védő karéjában élő népek erősségeit. Szólhatok hát róluk néktek, hadnagyok!

Az ungrik öreg törzsfője végigsimította hószín varkocsát és megszólalt:

- A földről beszélj legelőbb Álmusfia Árpád! A földről!

- A föld, - gondolkozott el Árpád, - Isten csak jókedvében teremtett olyat. Nem rontotta még meg Ármányhoz pártolt emberi akarat. Magán viseli Boldogasszony szépítő munkáját. Füve dús, majd kötésig érő, vize édes, halakban bő, nádasaiban kurrog, kárál a madarak világa, erdeiben vadak sokasága él és ahol eke hasította fel hátát, ott zsíros feketén terül az áldott mag elé, mely hétszeres terméssel fizeti a szlávok ügyetlen munkáját is.

Ungri törzsfő arcán boldogság terült el, kezét homlokához emelte úgy mormogta:

- Az ősi föld. Az áldott föld. Fekete és zsíros...

Előd felkapta fejét. Emlékezett. Mintha megint első lován ülne. Lám Álmus is mosolyog az egykori gazdára. De folytatta Árpád, mert az ifjak teste türelmetlenül mozdult meg.

- Alig lakják az áldott földet. És akik lakják nagyobbrészt vér a vérünkből, atyánkfiai. Székelők bírják a keleti végeket. Úgy éreztem, hazaértem hozzájuk és nehezemre esett elhallgatnom előttük, ki vagyok. őrtüzek égnek bérceik ormán. Lánggal és füsttel üzennek egymásnak, mint mi. Források, egyfák tövében kéri rabonbánjuk az Isten, hogy küldje vissza nekik Csabát. Mert várják, egyre várják Atilla legkisebb fiát... hiába tudják, hogy sok emberöltő elmúlt azóta... ők csak várnak, mert megesküdött Irnák, hogy visszatér hozzájuk. Megesküdött a földre, vízre, levegőre. Így hallám tüzeik mellett. Őrzik a múltat és erdőkoszorúzta bérceiket réghalott kános és katunok után nevezik ma is. Jártam Csitki bércein, Ünőke ormán, Hargitta lejtőjén és hallám Nemere zúgását.

- Vezess hozzájuk Álmus! - hajolt Turulfia felé Huba és kérve nyújtotta jobbját Und vezér is.

- Vezetlek, - bizonygatta Álmus és Előd jobbja fogadalomként simult összekulcsolt kezükre.

- Jártam a szittyák ősi településének földjén is, - folytatta Árpád. - És ahol arany fövényét görgeti a maros, rájuk találtam. Legeltetnek most is, mint Atilla, mint Baján idejében és várják vissza a Halhatatlan Harcost. Szemük Keletre néz egyre és üzennek székelők őrzőjének: Jól vigyázzon idejében gyújtsa meg a lármafákat, hogy hírül vegyék rögvest amint fehér lován közeledik a napkeleti lovas!
- Vezess hozzájuk Árpád! - ugrott talpra Kund és Tas, Töhötöm meztelen kardja megvillant:
- Vezess Árpád, ne várjanak hiába!
Velem lesztek hadban, harcban elsők! - ígérte Árpád és Tana csillogó szemmel nézte a hadnagyok gyűlését!
De sokszor panaszkodott az öreg sámán, fájlalta magyariak urat nem tűrő vérét, maga igazát vitató kedvét. Lám, hogy öreg, ifjú megtalálta maga vezérét kortársában, mily egyakarattal hajolnak meg az ősi vér előtt.
Hirtelen állt fel Álmus. Kitárta a sátor hátlapját. Fénnyel árasztotta el a güleszt a delelőn álló nap. Arany nyilakat zúdított a hadnagyokra és elsápasztotta a szövétnek lángját. Az elkerített hátsó sátorban minden ragyogott áldó sugarától. Álmos sátrában nem állt ősök bábuja, féltett kincse, mint más sátorban. Maguk a hadnagyok is csak tudtak róla, mit őriz a Turuldomb kincses zugolya. Most felugrottak és mint egy ember oldották meg süvegüket. Álmus a hordott dombhoz lépett, megoldotta övét, balvállára vetette. Aztán felemelt karral hangos szóval fohászkodott:
- Úr Isten, aki tenyereden hordottad mindmáig népemet, hogy annyi harcban, bajban nem szakadt magja, engedd, hogy hosszas vándorútjának végéhez érjen. Engedd, hogy hazát leljenek a vándorok. Ím kihúzom kardodat, mit Lebéd szúrt be elfoglalva a földet Edfia Ügyek részére. Kihúzom én Ügyekfia Álmus és tovább vezetem népemet!
Napisten megcsókolta a napmarkolatú, holdpengéjű kardot. Két karral emelte feje fölé Álmus és térdre ereszkedtek mind a hadnagyok. Csak Tanan mormogott áldó igéket, hallgattak a hadnagyok és engedelmeskedtek Álmusnak az Ég fiának. Visszaült a tanácsasztalhoz és maga elé fektette az ősi kardot, amit még Atilla keze forgatott.
- Hírvivők hívják egybe a nemzetségfőket, Ezredek vezetői gyülekezzenek. Levente nehezen emelte meg a faragott tülköt, vörösre gyúlt ábrázata a nagy erőlködéstől, de töretlenül zúgott végig a szálláson magyari nemek egybehívó jele. Lóra lendültek a Majdnem Harcosok. Csák, Bicske, Szolnok, Bihar, Szabolcs, Torda, Doboka, Zuard, Ákos, Ete és mind a többiek nyargalvást nyargaltak nemzetségük szállásföldjére, hogy hírül vigyék:
- Vándorútra kél Álmus, a Turulfia, új gyepükre vezeti vándorok népét.


* * *
A hajlott hátú Tana átvette a fakupát, vizet öntött a gőzölgő vérbe és remegő kézzel keverte meg Isten kardjával. Aztán megrázta a véres pengét. Kelet, Nyugat, Dél és Észak felé csöppent az összekeveredett vér. Végül földanya tiszteletére loccsantott keveset a kupából és szólt:
- Tanúnak hívlak Ég, Föld, Szél és Víz! Lássátok ím magyariak szövetségét! Sorra vitte a kupát Huba, Előd, Kund, Tas, Töhötöm, Ond hadnagyokhoz és miután ittak belőle nyújtotta az immár végkép csatlakozott kabarok urainak. Ivott Aba, Bors, Ötösúr is és szólt ismét Tana:

- Ittatok egymás véréből és egyek vagytok mától fogva. Jaj nektek, ha megfeledkeztek eskütökről! Megbosszulja ivadékotokon az Ég, a Föld, a Szél, a Víz!
- Eskünk betartjuk mink és ivadékaink! - zúgták újra a hadnagyok.
Míg Álmus magja él csak ő lehet magyariak ura. Kezet ellene senki sem emelhet. Árulást eszében sem forgathat és ha megteszi, testét a föld, lelkét az ég bé ne fogadja soha! ...
Ivott Álmus fejedelem és ivott Árpád gyula. Utána az onokák le a dédig és nagy-nagy megnyugvás szállt a hadnagyok szívébe, amikor hallották kötésüket.
- Hadnagyok méltóságát tiszteletben tartom míg ragyog az Ég, táplál a Föld, szomjat olt a Víz!

* *

Keletről feléledt a hajnalhozó szél is, az őrködő nekifeszítette virrasztástól elfáradt arcát és úgy kérdezte a suhanó széltől:
Meddig Uram Isten, meddig? Itt állunk hajnaltól, hajnalig a végen - hiába. Itt álltak atyáink, itt atyáink atyáinak az atyjai is... mindig csak hiába. Meddig Uram, még meddig?
Szél zúgott a fenyők között s fehér tejszerű köd gomolygott a bércek körül... Messze, merre ellátott a szem, titokzatos pusztává varázsolta a hegyek világát. Erdőelve most titokzatos és mély volt... és végtelen... mint a nagy mongol síkság, mint maga az Örök, a Szent Gobi sivatag, ahonnan egyre csak üzenetet hozott a keleti szél:
Várjatok... és itt székeljetek...
Vörösen izzottak az ormok, az erdei Urmék behúzták ködfátylaikat. Zöld ékkőként ragyogtak fel az erdők, zöld tengerként izzott a mezőség s túl, hegyen, bércen túl felcsillant a végtelen sík sárga sávja, a lófuttató pusztaság, Atilla birtoka, hunok öröke, Isten tenyere...
- Hát soha oda le nem szállhatunk? fordult el sóhajtva az őrködő és kelet felé kémlelt újra. Teste kifeszült, mint ívben hajló íjjon az ideg. - A hajnali ködből, napsugárból lovasok bontakoztak ki, csúcsossüvegű lovasok, beláthatatlan sorban jöttek Hadúr harcosai. Mögöttük szekerek döcögtek imbolygó zászlórudakkal, jólismert kürtszó foszlányait hozta a szél és mének nyihogását. Füst kígyózott a nyitott sátornyílásokon, gyermekek hancúroztak a kerekek között, lovak hasa alatt. Sohase látott, mégis ezerszer megálmodott kép...

Az őrködő ajkán kiserkent a vér, keze remegett a kürtön, de úgy vélte csak lázálom gyötri, Ármány kápráztatja és nem mert hinni szemének, fülének míg végre, tisztán felcsillant a vezérkibitka rudján a kiterjesztett szárnyú Turul-madár!

Az őrkő ormáról zengve szállt a hazatérők dala! Erdők mélyén kihullt a fejsze a férfiak kezéből, völgyek ölén megállt a munka... a fegyverkovács a tűzben felejtette a drága acélt..., a felpattanó nyílkészítő öléből földre hullt a sok csiszolt nyílhegy... anya tépte le melléről még éhes kicsinyét..., s gyermek felejtette a játékot... hisz az őrkőn zengett a hazatérők dala! S felujjongott Erdőelve. Oromról, oromra szállt a rivalgás:

Itt van Csaba népe!!!

Rázengtek a sziklák, égnek hozsannáztak a fenyők s felriadtak a bércek:

Hazajöttek, visszatértek!

És elindultak a völgyek, Asszony, férfi, gyermek összevegyülve, kacagva, sírva futott, rohant, repült, de mindenik előtt a Rabonbán. Süvege lehullt, fehér varkocsa messze lebegett utána, kardját botnak használta most is. Lóhossznyi szökésekkel iramlott vele előre az új erőre támadt. S nőtt, áradt az ujjongó tömeg míg végre kicsordult a szorosokon..

És a hegyek lábánál találkoznak!

- Kik vagytok? Honnan jöttök? - dadogták egymás felé és ijedt-boldogan fogództak össze örökkétartó szent ölelésben, hisz megértették egymást, egy nyelven beszéltek!

- Csaba ittmaradt népei vagytok? - kérdezték azok, de felelet helyett csak újabb kérdést kaptak:

- Csaba által ígért segítség vagytok? - és lóról szállt a vezér, a fedetlenfejű agg elűtt s meghajolt büszke dereka:

- Üdvözöllek én, Árpádfia Tarhas, itt székelő népem főpapja.

Az öreg kezek végigsimogatták a páncél ezüstláncszemeit, a kard kékköves markolatát, a pajzs turul madarát; a barna selymes fürtöket, az arc merész vonásait...

- Igen... Te vagy! Rád ismerek... Így ment el egykor tőlünk Csaba ki jöttödet megígérte! Így írja le a rovás, így mesélik a regősök is! Eljöttél, mert egyek voltunk, s egyek maradunk az idők végéig. Erre vártunk keserves egyedüllétünkben hosszú századokon át.

És a meghajló főpap fehér haja érintette az őzbőr csizmákat.

- Üdv Néked Atilla-vér! Gyere, vezetlek...

Az agg kezén lépte át a szent határt az ifjú vezér, míg Erdély bércein a Hargitától Ünőkőig kigyúltak az örömtüzek, hirdették országnak-világnak:

- Csoda történt! A rég kettészakadt egynép ismét egymásra talált.

* * *

A völgybe lassan kúszott le a napfény. Körül a csúcsok már vörösen izzottak, áldó meleg remegtette a levegőeget, de lenn, a Maros kanyargó partjainál még hajnal derengett...

Új nap kezdődött a hosszú sorban, olyan mint a tegnapi, azelőtti. Legény, lány nem igen nézett fel munkájáról.

Aztán... felordított a legény! Keze elengedte a rudat, zörögve csapódott le a kolonc, ostorként pattant ki a kútból a cseber, hideg esőt permetezve legényre, leányra.

- Ott... ott... - dadogta a legény, - A lármafa!

Felsikoltott a lány is ... Még a jugur sem rántotta magára csizmáját. Ott állt egy szál ümegben..., fehérre vált arccal csak betűzte a fényben, füstben villódzó jeleket:

- Megérkezett Csaba dédje! Árpádfia Tarhos átlépte Zendirhám rabonbán szállását. Izeni: menjetek a vereckei hágóhoz, várjátok mindannyiatok urát, fejedelmét, Árpádot!

Körül lángoltak már a hegyek. Izenték a völgyek népének a valóra vált csodát: visszatért Csaba népe! És lófejők jugurja feledte méltóságát, leborult a földre és úgy zokogta:

- Áldás érte Úr Isten, hogy ezt es megengedted érnem!

Fehér mezt öltött Álmus. Papok mezét. Villásszarvú hat fehér ökröt fogtak az ungrik ősi faekéje elé. A törzsek színét aggatták szarvukra és virággal fonták át jármukat... Álmus így szólt:

- Kötöttünk vérrel szerződést, hogy együtt maradjunk és egy törzsként éljünk ezentúl. Engem választottatok fejedelmül. Bennem egyesül mindnyájatok ereje, hite, akarata. Én hát nevetekben, az egész magyari nép nevében szövetséget kötök a földdel. Evvel a földdel, mit bírtak a szittyák, hunok, avarok, amit bírni fogunk mi, míg csak magyariak maradunk. Kötöm a földet nem csak vérrel, de verítékkel is. Ősök ízje, idézlek! Íme lássátok, barázdát von Álmus! Életet vet, hogy életet arathasson. Isten, álld meg népemet, letelepülő magyariak népét. Add, hogy mindig örömmel áldozzon e földön vérrel és verítékkel, mert akkor mindig övé is marad e föld. Elindultak az ökrök, földbe akasztotta az ekét Álmus és barázdát vont barázda után. Zsírosan, feketén fordult ki a föld. Két keze keményen szorított az eke szarvát. Főpapi fehér mezét lobogtatta a szél, fehér haja ragyogott a napfényben.
Mögötte Árpád lépdelt, nyakában szeredás fedte el díszes hadúri mezét. Lépdelt és két marokkal szórta szét az életet. Vetett. Hogy jövendőre magyari harcos arathasson. És ősök ízje súgta meg tán, de minden magyari férfi, asszony, gyermek tudta: Így lesz ezentúl. Vándorlás helyett minden ősszel vetnek, hogy nyáron arathassanak míg csak fenn ragyog a égen magyariak jele, a Nap! Negyednapon hadnagyok gülészét hívta egybe Álmus, kiterítette eléjük a fehér lóbőrt, kezébe vette Bukur Tekin aranyalmáját, Nimród pajzsát, Atilla kardját és szólt:
"Nagy munka előtt állunk. Miénk kell legyen ismét a föld, mit nekünk teremtett az Isten. Testem öreg, nem engedelmeskedik lelkem parancsának. Elérkezett hát az idő, hogy átadjam hatalmamat fiamnak, Árpádnak. Harcban kiválóbb nálam. Hadisten neki adta tudását, rajtam a sor, hogy neki adjam lelkem erejét. Kérlek hát benneteket hadnagyok, emeljétek pajzsra Árpádot, a Nap fiát. És pajzsra emelték a férfit. És megújították a vérszerződés szavait: - Amíg él Árpád magzata, más fejedelmük nem lesz magyariaknak! Hárman ültek csendben a tűz körül és néma megdöbbenéssel hallgatták Álmust:
- Elérkezett az idő! Vándor népnek voltam vándor vezére. Vélem az út, a keresés vagyon összekötve. A letelepülőket magad kell vezesd Árpád. Az Isten kegyelme nem hagyott el születésem óta, most is velem van... A Látók ereje nélkül nem tudod megtartani a nagy szert. Elosztani foglalók között a földet, hogy az egésznek jó legyen és mégse légy igazságtalan az egyesekkel szemben. Nem csak fiaidnak kell biztosítsad a jövőt, de dédjeid dédjeinek is. Sokezer évvel előre veted a magot és úgy el vesd, hogy sokezer év múlva aratók is áldják neved. Azon az éjjel Turulfia Álmus átadta Halhatatlan Harcos lelkét Árpádnak. Felvágtatott a dombra! Északnak, Keletnek, Nyugatnak, Délnek vágott a szent kard, birtokba vette a földet, ameddig elér ereje, magyariak népéé az, és magyaroké is marad, amíg bírják erővel. - Mit vérrel szereztünk, vérrel és verítékkel meg is tartjuk! - csengett Árpád fogadalma és visszazúgták rá a hadak, nemzetségek, népek ...megtartjuk azt.

(B. Kovács Fréda, A Halhatatlan Harcos, Budapest 1944, Garfield 1972)


-----------------------

A mű szerzője regénynek nevezi a két kötetes írást. E mű azonban tudományos munka. Ezer és ezer rege szövődik benne színes, összefüggő egésszé. A mű évtizedes tudományos kutatás eredményét foglalja össze, melyet minden igaz magyar lelki épülésére s erőforrásul írt.