Az a bizonyos csecsen zászló

.

Eduardónak, barátsággal

• Hogyan jutottunk idáig?

Kezébe vette a géppisztolyt és végigsimított csövén. Hatvan centiméter hosszú hűvös acél, negyven centiméter a visszacsatolható tus. Harminc töltény a tárban és újabb harminc a fordítva hozzáerősített tartalékban. Szükség esetén másfél másodperc alatt fordítod meg a tárat. És hatvan lövést adhatsz le tizenöt másodperc alatt.

Soha senki nem mérte le.

Elmosolyodott. Aszlannal nézett szembe: sápadt, szakállas arcán veríték fénylett. Valahol hátulról jajgatás hallatszott. Aszlan bólintott, majd lehunyta szemét, és hátát a falnak támasztotta.

Az ablakhoz fordult. Kinn, a négyzet alakú téren, a legázolt virágágyások között páncélozott autók álltak, körülöttük, mögöttük terepruhás katonák kerestek fedezéket.

Az ellenség.

Ismét Aszlanra nézett, aki csőre töltött, majd a fegyvert az ablakkeretre támasztva lőni kezdett. Ütemes, otthonosan kattogó zaj töltötte be a helyiséget, bakancsára üres töltényhüvelyek hullottak.

Felkapta fegyverét, és ő is az ablakhoz fordult. A géppisztoly ritmusába más, kinti fegyverek csattogása hasított bele, vakolat és üvegcserepek hullottak rá. Lövés nélkül visszahátrált a fal mögé.

Aszlan hanyatt feküdt, a kezéből kiesett fegyveren. Mögöttük a falon zsinóregyenes, kerek lyukakat ütöttek a lövedékek.

Hét egész hatvankét milliméter nagyságú lyuk tátongott Aszlan homlokán, feketére égett körvonallal. A göndör haj alól bíborvörös vértócsa terjedt a hajdan fényesre csiszolt parkettán.

Egyre nagyobb folt.

A másik ablaknál Muszil, a következőnél Ahmat. Leengedték fegyverüket, és szó nélkül nézték Aszlant.

A vakolat hullott, a golyózápor akár az óraketyegés.

Az átlőtt bajtárs feje alatt egyre nagyobb tócsa gyűlt a vérből. Sűrűn, sötéten, vörösen.

Piros.

Az épület megrendült: valamelyik emeletet aknákkal lőtték. Magához szorította fegyverét és újra az ablakhoz állott. Aztán féltérdre ereszkedett, és a géppisztoly csövét az ablakkerethez támasztotta. Aszlanra gondolt, és a kiképzésen mondottakra: fegyver, kéz, ember. A három együtt működik.

Könyökével az ablakkerethez támaszkodott, a géppisztolyt vállához szorította, és célba vette az egyik páncélautó mellett térdelő katonát. Keserű, fémes ízt érzett szájában, legyűrte a feltörő hányingert, aztán lassú mozdulattal kibiztosította a géppisztolyt.

Első a fegyver. Nem reszket. Kettő a kéz. Nem reszket. Három az ember.

Három a magyar igazság.

Irányzék, célzószeg, katona.

Meghúzta a ravaszt. A fegyver visszaütött vállára, és mintha lassítva látta volna, a páncélautó melletti katona eldőlt, kitárulkozott a következő golyóknak.

Embert öltem, gondolta. Felállt, az ablakkeretet kitöltötte teste. Végignézett a harckocsikkal tele téren, a terepruhás katonákon, majd tovább, a füstölgő városon. A hegyeken. És a hegyek fölött gomolygó, bársonyos, puha bárányfelhőkön.

Fehér.

Az eséstől magához tért. Ruszlan feküdt rajta, az ugrás lendületétől összepréselődve. Az ablakkeretből szilánkok szakadtak ki a pergőtűzben. Ruszlan feltérdelt, üvöltött valamit, aztán állánál fogva megragadta fejét és homlokon csókolta. Fegyverét újra a kezébe nyomta, és visszaállt az ablak mögé.

Valahonnan egy sisak gurult közelébe. Fejére tette, és óvatosan kilesett az ablakon. Térden állva nézett ki a térre, ahonnan tűz alá vették őket, és amely két napja otthonuk volt, börtönük és a szabadság ígérete. A teret nézte, amely valamikor egy sosemvolt ország főtere volt, és többé sosem válik azzá.

Valahol fejük fölött ott lobogott a zászló. Ezért folyt a harc, és ezért harcolt az épületet, az egykori országházat védő harminckét ember. Az elnök meghalt. Az ország elesett, és a világról már jó ideje hogy semmit nem tudtak.

Harmincketten voltak, majd harmincan, huszonkilencen, huszonnyolcan, és mintha soha nem akart volna megszűnni hátuk mögül hullani a vakolat.

• Hogyan jutottunk idáig?

Valami iszonyú erő a falhoz vágta, és süket csend ereszkedett a világra. Vörös, bíbor felhők vonultak szeme előtt, amelybe fehéren hasítottak a fájdalom csíkjai – és csend, néma csend, miközben üveg-, és faltörmelék záporozott testére.

Amikor újra felnézett, terepruhás katona állott előtte. Kezében rászegezett karabély, és arcán az otthonos, jólismert kifejezés, az álarc, amely alatt nincs könyörület és nincs kegyelem: a katonák arca, amilyet csak keleten lát az ember.

Megmozdította fejét, és noha nem hallotta, érezte a csigolyák száraz reccsenését. Megkönnyebbült, egy önkéntelen mozdulattal megemelte magát, és a falhoz támasztotta hátát.

Vele szemben mozdulatlanul állott a katona és a puskacső.

Arcán nedvességet érzett. Felemelte kezét, és végigsimított szakállán. Sűrű, sötét vért látott kezén, és ajkában érezte a sós ízt.

Szemébe nézett a katonának, majd lassan, nagyon lassan odanyúlt, ahol a derékszíjon a pisztolyának kellett lenni.

Valószínűtlenül éles fájdalom robbant át fején, és miközben végképp elernyedt teste, az ablakon át újra a hegyeket látta, és a hegyeket övező fenyveseket. A fenyőket, amelyek vigasztalóan olyanok, mint otthon.

Zöld.

(György Attila novellája)

Megjelent az Ellenkultúrában