.png)
Azóta...
Me vinieron a la memoria estos versos. No tengo idea del por qué. Fueron escritos hace tiempo, días antes de la caida de Bagdad...
Desde entonces...
XLIII
Ülök egy pincében Budapesten
Az asztalon egy rózsa
Ég egy gyertya
Sáfrányos rizses báránnyal töltött padlizsán
Mentás joghurt
Bagdad még nem esett el
Én itt a pincében
Vagy önzőn
Vagy joggal
míg van idő
csak rólad álmodom.
XLIII
Sentado en un sótano en Budapest
En la mesa una rosa
Arde una vela
Berenjena rellena con arroz con azafrán y cordero
Yoghurt a la menta
Bagdad todavía no ha caído
Yo aquí en el sótano
O soy un egoísta
O con derecho
mientras me quede tiempo
sólo sueňo contigo.
XLVII
A város, amelyben puha szerelemben és őrjítő és alantas vágyakban élek,
teste viszketéstől tüzes, a kertek rácsaihoz dörgölőzik,
különös alakok, haloványak és tépettek jönnek elő a romos kapualjakból,
néha a csatornákból, mint a páfrány valahol délen.
És bűz van.
Ámde nem hétköznapi.
Savanyúbb. Izzadtság bűze ez.
A hazugságtól.
Én meg mint mondottam volt szerelmes vagyok és könnyű mint egy kis madár.
Csak rontja a kedvemet nagyon, hogy éppen ma, mondják, egy távoli és nekem tetsző szabad város szívébe galád módon idegen zászlót döfték.
Asszonyok merednek a semmibe. Vajon mit bámulnak?
Gyermekek alszanak a holnapi iszonyat küszöbén.
Egy fiú, szép de rég megháborodott, bárgyún vigyorog a lefolyón vergődő bogárra.
Támadnak a képek.
Szerelmemet illatos kendőben fiókba teszem
és kifejezetten szégyellem magam.
XLVII
La ciudad en la cual entre mórbido amor y banales deseos vivo,
arde su piel del escozor, se restrega contra las verjas de los jardines,
rocambolescas figuras, difusas y rasgadas salen de los ruinosos portales,
de vez en cuando de la alcantarillas, como los helechos allá en el Sur.
Y hiede.
Pero no es el cotidiano olor.
Este es agrio. Hiede a sudor.
De las mentiras.
Yo, feliz, como ya decía, enamorado estoy y liviano como una pequeňa ave.
Sólo me estropea el humor, pero mucho, que justo hoy, así dicen,
en el corazón de una lejana y libre ciudad de mi agrado, con pérfidia han clavado una bandera foránea .
A las mujeres en la nada se les pierde la vista, ¿qué estarán mirando?
Los niňos, duermen en las antesalas de futuros horrores.
Un jóven, bello pero con el juicio hace ya tiempo extraviado, su sonrisa crétina acompaňa al insectillo que se pierde por el desagüe.
Arremeten las imágenes.
Me asalta la vergüenza.
Con cuidado envuelvo a mi amor en paňuelo perfumado.
Y lo guardo en el cajón del armario.
XLIX
Innen, ahonnan a szerelmespárok a város fényeit nézik éjszakánként
Lenéztünk mi is csöndben
Lüktet a város vidáman
Öntelt és jóllakott
Jön a tavasz nekünk
Fény girlandok bármerre nézek
Fényőrület
Fényözön
Jön már, mondod, jön
Orosz dalban valaki fekete tengeri nyarakról énekel
Minden elsötétült vak ablak mögött liheg valaki
Minden behúzott függöny mögött pestiek párzanak
Minden néma házban aszalódott vének sóvárognak
Minden árnyékos utcasaroknál türelmetlenül szatír vár
Minden megfeketedett kapualjban, kéjgyilkos lesben áll
Mandulaszemű a mellemen szuszog
Sasadi úttól egy kicsit följebb hűvös szellő fúj
Csöndben én másra, ő másra gondol
Ui. Kialudták az utolsó fények Mezopotámiában.
Én arra gondolok.
XLIX
Desde aquí, desde donde las enamoradas parejas se embelezan con las luces nocturnas de la ciudad, en silencio las contemplamos tu y yo.
Palpita alegre la ciudad
Fatua y saciada
Se nos viene la primavera
Guirlandas de luz doquiera mire
Avalancha de luz
Diluvio de luz
Viene ya - dices- ya viene
En una canción rusa alguién canta a los veranos del Mar Negro
Tras toda oscurecida y ciega ventana alguién jadea
Detrás de todas las cortinas cerradas los budapestinos copulan
En todas las mudas casas desecados ancianos anhelan
En todas las penumbrosas esquinas impaciente un sátiro espera
En cada portal ennegrecido, un asesino pasional acecha
Ojos de Almendra sobre mi pecho suspira
Más arriba de la calle Sasad sopla fresca la brisa
En silencio pienso, ella en otro está pensando.
.
P.S. Se apagaron las últimas luces en Mesopotamia.
En eso yo pienso.
Ülök egy pincében Budapesten
Az asztalon egy rózsa
Ég egy gyertya
Sáfrányos rizses báránnyal töltött padlizsán
Mentás joghurt
Bagdad még nem esett el
Én itt a pincében
Vagy önzőn
Vagy joggal
míg van idő
csak rólad álmodom.
XLIII
Sentado en un sótano en Budapest
En la mesa una rosa
Arde una vela
Berenjena rellena con arroz con azafrán y cordero
Yoghurt a la menta
Bagdad todavía no ha caído
Yo aquí en el sótano
O soy un egoísta
O con derecho
mientras me quede tiempo
sólo sueňo contigo.
XLVII
A város, amelyben puha szerelemben és őrjítő és alantas vágyakban élek,
teste viszketéstől tüzes, a kertek rácsaihoz dörgölőzik,
különös alakok, haloványak és tépettek jönnek elő a romos kapualjakból,
néha a csatornákból, mint a páfrány valahol délen.
És bűz van.
Ámde nem hétköznapi.
Savanyúbb. Izzadtság bűze ez.
A hazugságtól.
Én meg mint mondottam volt szerelmes vagyok és könnyű mint egy kis madár.
Csak rontja a kedvemet nagyon, hogy éppen ma, mondják, egy távoli és nekem tetsző szabad város szívébe galád módon idegen zászlót döfték.
Asszonyok merednek a semmibe. Vajon mit bámulnak?
Gyermekek alszanak a holnapi iszonyat küszöbén.
Egy fiú, szép de rég megháborodott, bárgyún vigyorog a lefolyón vergődő bogárra.
Támadnak a képek.
Szerelmemet illatos kendőben fiókba teszem
és kifejezetten szégyellem magam.
XLVII
La ciudad en la cual entre mórbido amor y banales deseos vivo,
arde su piel del escozor, se restrega contra las verjas de los jardines,
rocambolescas figuras, difusas y rasgadas salen de los ruinosos portales,
de vez en cuando de la alcantarillas, como los helechos allá en el Sur.
Y hiede.
Pero no es el cotidiano olor.
Este es agrio. Hiede a sudor.
De las mentiras.
Yo, feliz, como ya decía, enamorado estoy y liviano como una pequeňa ave.
Sólo me estropea el humor, pero mucho, que justo hoy, así dicen,
en el corazón de una lejana y libre ciudad de mi agrado, con pérfidia han clavado una bandera foránea .
A las mujeres en la nada se les pierde la vista, ¿qué estarán mirando?
Los niňos, duermen en las antesalas de futuros horrores.
Un jóven, bello pero con el juicio hace ya tiempo extraviado, su sonrisa crétina acompaňa al insectillo que se pierde por el desagüe.
Arremeten las imágenes.
Me asalta la vergüenza.
Con cuidado envuelvo a mi amor en paňuelo perfumado.
Y lo guardo en el cajón del armario.
XLIX
Innen, ahonnan a szerelmespárok a város fényeit nézik éjszakánként
Lenéztünk mi is csöndben
Lüktet a város vidáman
Öntelt és jóllakott
Jön a tavasz nekünk
Fény girlandok bármerre nézek
Fényőrület
Fényözön
Jön már, mondod, jön
Orosz dalban valaki fekete tengeri nyarakról énekel
Minden elsötétült vak ablak mögött liheg valaki
Minden behúzott függöny mögött pestiek párzanak
Minden néma házban aszalódott vének sóvárognak
Minden árnyékos utcasaroknál türelmetlenül szatír vár
Minden megfeketedett kapualjban, kéjgyilkos lesben áll
Mandulaszemű a mellemen szuszog
Sasadi úttól egy kicsit följebb hűvös szellő fúj
Csöndben én másra, ő másra gondol
Ui. Kialudták az utolsó fények Mezopotámiában.
Én arra gondolok.
XLIX
Desde aquí, desde donde las enamoradas parejas se embelezan con las luces nocturnas de la ciudad, en silencio las contemplamos tu y yo.
Palpita alegre la ciudad
Fatua y saciada
Se nos viene la primavera
Guirlandas de luz doquiera mire
Avalancha de luz
Diluvio de luz
Viene ya - dices- ya viene
En una canción rusa alguién canta a los veranos del Mar Negro
Tras toda oscurecida y ciega ventana alguién jadea
Detrás de todas las cortinas cerradas los budapestinos copulan
En todas las mudas casas desecados ancianos anhelan
En todas las penumbrosas esquinas impaciente un sátiro espera
En cada portal ennegrecido, un asesino pasional acecha
Ojos de Almendra sobre mi pecho suspira
Más arriba de la calle Sasad sopla fresca la brisa
En silencio pienso, ella en otro está pensando.
.
P.S. Se apagaron las últimas luces en Mesopotamia.
En eso yo pienso.
A versek a 69 titok című 2004-ben megjelent kötetemből valók, KAPU Kiadó, Budapest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése