Trianon 88

Rózsa-Flores Eduardo
Trianon, gyász vagy ünnep?

Nem gyászolni jöttem, hanem ünnepelni.
Mert a gyász ideje lejárt. Rég lejárt.

Elmúlt bőven a három napos gyász, az özvegyek többször is férjhez mehettek, a buddhisták is maximum 7 szer 7 napig gyászolnak, Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt mondta: „Nem közülünk való az, aki az arcát üti, ruháját szaggatja...”
A jajveszékelés, az arc ütése, karmolása, a ruha szétszakítása, a haj leborotválása vagy kitépése a gyász miatt elvetendő, mert mindez az elrendeléssel szembeni elégedetlenséget és a csapásokkal szembeni türelmetlenséget bizonyítja. A muszlimoknál törvény szerint 4 hónapig és 10 napig tart annál az asszonynál a gyász, aki a férjét elveszítette.

Egyszóval elég.

Nem siratni kell Krisztust, nem kell sírni a feszületet nézve: örömkönnyeink viszont igen is lehetnek, merthogy igen, létezik ilyen szeretet, még a halál küszöbén is. Krisztus testtartását, ha jól megfigyeljük, inkább az ölelést, mint a megadást jellemzi: az egész világot öleli át, még mielőtt visszaadná lelkét a Teremtőnek.
Ugyanezt gondolom, én így látom, keresztre feszített hazánkról, és ha nem is a szeretetet sugározza csonka állapotunk, a megmaradásunk mindenesetre örömkönnyeket csal ki a szememből. A csoda. Hogy mindannak ellenére, amit elkövettek és elkövetnek ellenünk, még itt vagyunk, és minden bizonnyal holnap és holnapután is itt leszünk.
De a passzív szemlélődés, a sebnyalogatás ideje is lejárt rég.
Már nem az ellenségeink - mert vannak- a legnagyobb ellenségeink, hanem mi magunk. A tespedéssel, a mindig másra mutogatással, „a szomszéd a hibás..” - nem azért mert szebb a tehene- hanem, mert döglődik az enyém.
Nem tudom, hogyan tudjuk magunkat erről leszoktatni, de hogy kell, az szent igaz!
Nem fontosság nélküli tény: valakinek, valakiknek hasznos, hogy nem tudjuk lerázni magunkról a tragédia lelki béklyóit. Hogyha belegondolunk –és segítenek is ehhez a „gondolkodáshoz”- akkor ugye „mindig vesztesek voltunk”, „minden –amúgy ránk erőltetett- háborúnkat elveszítettük”. Mi következik ebből: alkalmatlanok vagyunk, kár is próbálkozni, adjuk fel… Nem, Nem SOHA!

A jövő útja

Nem olyan rég, olvastam egy interjú fordítását, a Romania Actualitati Rádióban készítették Gheorge Sarac, bihari nótaénekessel. Velünk, magyarokkal kapcsolatban, volt egy nagyon elgondolkodtató kijelentése, attól függetlenül, hogy ezt magyarellenes éllel tette. A románság több évszázados erdélyi harcával kapcsolatban, a következőket mondta: "Nekünk, románoknak, Erdélyben, nem voltak kőváraink, amik megtartsanak, (utalás a magyarokra, hogy nekik kőváraik voltak), nekünk a vár a lelkünkben volt, ami megtartott” (a magyarokkal szemben). És itt eszembe jut a katolikus misztikus Nagy szent Teréz könyve, a Belső várkastély. A misztika ismeri a belső várat, ami megtart, - tényleg létezik.
Most meg nézzünk szét Erdélyben, hogy a váraink, amik régen a megtartó intézmények voltak, vagyis tévesen megtartónak vélt intézményeknek tartották, megtartottak-e bennünket. Erdély kapuját képező Lippa "vára" környékén hány magyar él? Váraink környékéről kipusztultunk és elfoglalták azok a helyet, akiknek a lelkük volt a vár.

Ha a külső várnak nincs egy belső lelki megfelelője, akkor nem megtartó erő. Azt hiszem, hogy amikor a területi autonómia intézményében bíznak egyesek, annak kizárólagos megtartó erejében, akkor elkövetik a régi hibát, amit elődeink elkövettek Erdélyben, túlzottan bíznak a külső intézmény megtartó erejében, minden belső lelki alap nélkül.

Nincs külső megtartó intézmény. A Magyar Állam sosem volt az. Ez egy formális váza, máz csupán. A "határon túl" élő testvéreink ezt már megtanulhatták, legutóbb 2004. december 5.-én kaphattak keserű ízelítőt.
De nem megtartó intézmény itt belül, a Kárpát medence alján sem. Órákig tartana a felsorolása, mindannak amit az állam az évtizedek során, ilyen olyan okokra, érdekekre hivatkozva tönkretett, szétvert, nemzeti kulturális, megtartó értékeinkből, közösségeinkből, hagyományainkból.
Semmi biztosíték, hogy ez a jövőben nem folytatódik ugyanígy. Ezért fontos a magunkra találás, és utána a közösségek újjászervezése, építése.

Egy közösség, autonóm volta, kifejezetten szellemi alapú, és nem intézményes és nem gazdasági.

Egyszerűbben kifejtve, nem az intézmény tart meg bennünket, hanem nekünk kell megtartanunk az intézményt. Hasonlattal élve, az ernyő, az esőben csak úgy véd, ha tartjuk, és ha megfelelőképpen tartjuk, például egy csapó esőben. De vannak viharok, amikor az ernyő sem véd meg az elázástól. A viharban, a fát a gyökerei tartják meg, ugyanígy a nemzetet is. A gyökerek a lélek képeit szimbolizálják.

A tömeg, nem csak sokaság volta miatt veszíti el kapcsolatát a lelkének képeivel, hanem életformája miatt is. A felgyorsult életmód, ahol nincs csend, hogy a lélek önmagára találjon, újratermelje energiáit, ott nincs emberi identitás és a lélek képei halottak. A lélek képei, mint például, a Nap, a Hold és a csillagok, csak a Csend révén élők.

Na de lehetséges ott autonómia, közösségi, nemzeti, ahol a tömegek viszik a fő szerepet. Az autonómia alatt, sajnos csak önkormányzatosdit értünk, vagyis értenek sokan. Egy közösség autonóm voltát, nem az intézmények sokasága biztosítja, hanem a közösség, szellemi identitásra épülő autonómiája, az intézmény csak arra jön rá. Egy közösség, pedig annál autonómabb szellemileg, minél kevesebb intézményt igényel megmaradásához.

Andrei Saguna, (én Sogun Andrásra magyarítottam) az erdélyi ortodox egyház püspöke a XIX. században azt mondta a magyar egyetemen, Pesten tanuló román diákokkal kapcsolatban: "A tyúktojást mindegy, hogy ki költi ki, a lényeg az, hogy tyúk lesz belőle." A legcsodálatosabb megfogalmazása a szellemi alapú, önmegőrzésnek, intézmények nélkül, a külső körülmények ellenére. Ez az igazi autonómia, amely minden intézményes autonómia alapja.
A tojásból úgy lesz tyúk, hogy egy belső genetikai mintát, képet követ, így lesz a tyúk önmaga. Egy nemzet is úgy önmaga, ha megőrzi lelkének belső mintáit és aszerint él. Nem az intézmény az igazi megtartó erő, hanem a lélek élő képei, mert ez az igazi alapja az élő kultúrának.

Megmaradásunk…

Trianon kinek-kinek gyász és keserűség, kinek beletörődés, apátia, elhallgatnivaló tény, kinek idejétmúlt múltba fordulás, vagy éppen hátranézés nélküli előremenekülés a jövőbe.

Ez az, ami nem működik. Azaz többé nem ÍGY!

Nem visszafojtani kell a –természetesen- jogos fájdalmunkat, hanem elengedni, készíteni belőle "vidám zászlót", lobogjon szabadon a szélben és mutassa mindenkinek: íme itt egy nép, egy nemzet mely nem adta fel, mely erőt kovácsol a vereségből, a tragédiából akár.

Sokan vallják, hogy, amit a történelem elvett, azt már nehéz visszaszerezni. De nincs is MIT visszaszereznünk. Magunkat kell megtartanunk, magunkban magunknak a Nemzet Tudatot.
A Nemzet, több mint egy kiszínesített kép. "Nem térkép e táj..." ugye?
Nem veszítettünk mást, mint vonalakat a térképen. "Vonal- pont-vonal" halmaza, de a lényeg, ha rájövünk végre, megmaradt, ma is megvan, ma is dobog.
Elmehettünk a legtávolabbi pontra - persze nem lesz egyszerű a "természetes"-nek mondott népfogyás miatt- és ott is hallhattunk magyar szót, él a magyar hagyomány, él a magyar értékvilág.
Bármennyire is verte e népet az sors képébe álcázott ellenség, ez a nép megvan, megmaradt.
És ez a Csoda.
Megkülönböztetések, üldöztetések, deportálások, mészárlások, mi mindent nem kellett elszenvedniük testvéreinknek a Kárpát-medencében, de él még ez a nép, és lassan de gyarapodik, néha ezer veszély közepette, de Hazát épít, és ez a Csoda.
Felvidéken, Hegyvidéken (Kárpát-alja), Erdélyben és a Székelyföldön, Délvidéken, a Mura-közben és az Őrvidéken –akinek szeme van látni az láthatja- égnek még a jelzőtüzek, és ez a Csoda.

A Magyarországnak nevezett helyen, diktatúrák váltották egymást, álnok vezérek, gonosz kiskirályok jöttek mentek, de megmaradt a Hit, bennünk megmaradt a Haza és feltámad.
És ez a Csoda.

A Mester a tűzzel kínlódott, a nyers fenyő nagyon rosszul égett. A tanítvány elégedetlenkedett, hogy a kályha csak langyos.
- Nem a meleg a fontos, - mondotta a Mester – hanem az, hogy a tűz ne aludjon ki. A föld, ha lángolna, nem volna élet rajta, de a belső meleg élteti. Vannak, akik megelégednek azzal, hogy magukban hordják lelkük rendkívüliségeit, mint a föld a melegét.

Érzékelni kell, hogy a Láthatatlan szilárdabb a Láthatónál.

Alleluja! Isten a Leghatalmasabb!

Ady Endre

NEKÜNK MOHÁCS KELL

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

Szurdokpüspöki, 2008. június 3.

(A beszéd felolvasásra kerül június 4-én a Nagybátonyi, 7-én a Varsányi és 8-án a Szurdokpüspöki Trianon 88 megemlékezésen)
-a képek a Nagybátonyi Képeslapmúzeum udvarában készültek, készítette Harasoft, 2008 június 4-én délután.