Csontos Gábor: Széleskörű társadalmi összefogás nélkül nem megy!

.
„A liberális elmélet azt tanítja, hogy az olcsóbb termeléssel szemben a drágának meg kell hajolni. A gazdasági versenyben a legalkalmasabb felülmarad és a drága kínálat, ha nem talál megfelelő keresletre, beszünteti a termelést…Minő konzekvenciákat kellene a liberális gazdasági politika alapján az európai államoknak most levonniok? A válasz nem kétséges. A szolnoki kisgazda szűnjön meg búzát termelni, még akkor is, ha más nem terem meg a földjén, mert az argentínai pampák olcsóbban ontják szűz talajukon a búzát, mint a magyar Tiszavidék. A dunántúli cukorrépa termelő hagyja abba ezt a költséges passziót, mert a szubtropikus cukornád magas cukortartalmával és olcsó áraival okvetlenül meg fogja őt ölni. Végigmehetnénk a mezőgazdaság és a gyáripar úgyszólván valamennyi ágazatán, kimutatván, hogy az ismertetett tények nyomán az európai ipari és agrártermelés egyaránt kapitulálni kénytelen más, új földrészek elviselhetetlen versenyével szemben. A földeket újból lepje be az erdő, a kihűlt gyárkémények omoljanak le, és Európa népessége vegyen vándorbotot a kezébe s egy új népvándorlás rendjén vonuljon más, boldogabb égtájak felé, hol kedvezőbb körülmények között tud termelni, megélni és boldogulni…”

(Eckhard Tibor, A londoni világgazdasági konferencia mérlege, Külügyi Szemle, 1933.)

A magyar társadalom 2009 első hónapjaiban egy válaszút elé érkezett. Az egyre súlyosbodó pénzügyi-gazdasági válság, amely már a társadalmat alkotó egyén létbiztonságát kérdőjelezi meg, rá kell, hogy kényszerítse a döntéshozói pozíciókból távoltartott civil társadalmat (a lakosság többségét) a „hogyan tovább” megválaszolására. A pénzügyi-gazdasági válság mára mindenki számára egyre világosabbá teszi: a magukat rendszerváltóknak kikiáltók csak szavakkal akarták a szociális piacgazdaságot és a szociális piacgazdaság biztosította életszínvonalat. Helyette a magyar társadalomra ráerőszakoltak egy életidegen, gazdaságtörténetileg sem bizonyítható gazdaságfilozófián alapuló újkapitalista gazdasági rendszert. Ami a szocializmus örökségeként, 20 év alatt nem csak maga jutott egy mély válságba, hanem magával rántotta a ráépített társadalmat is. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy már alig beszélhetünk társadalomról: a társadalmat összefűző szolidaritást tudatos, a Kádár-korszak szociokulturális örökségére építve, a XIX. sz. elejéről kölcsönzött ’kulturkampf’-jával (magyarságtudat ellenesség) és a pénzügyi és gazdaságpolitikai eszközök felhasználásával, szétzúzták. A politikai döntéshozói pozíciókat elfoglaló, neoliberális társadalomfilozófiai elveket valló garnitúra (a Soros György féle ’Nyitott Társadalomból’ kinőtt Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd Szabad Demokraták Szövetsége) által kikényszerített, s az általuk birtokolt média közvetítésével kierőszakolt ’politikai korrekt beszéd’ hatására megjelent elítélő meghatározások: patriótizmus, hazafiasság, magyarságtudat; a társadalmi táptalajt nélkülöző nyilasozás, rasszizmus, antiszemitizmus, stb. a mai napig kiható, iszonyú társadalompszichológiai törést, társadalmi szkrizoféniát okozott. Ennek egyik hathatós következménye a civil társadalom rendkívüli megosztottsága és gyengesége. A mindennapi túlélésért küzdő emberek egy újabb, immár életbiztonságukat is fenyegető jelenséggel kerültek szembe: a politikai, gazdasági, pénzügyi és médiahatalmat kisajátított neoliberális hatalmi szféra által feltüzelt cigányság etnikai jellegű fenyegetettségével.
Hogyan jutottunk el idáig? A válasz, visszatekintve az elmúlt 20 év eseményeire, olyan „egyszerűnek” tűnik. Magyarországot a nemzetközi tőke képviselői kiszemelték egy kísérleti laboratóriumnak, s a magyar lakosságot pedig a kísérleti nyúlnak. Milyen célból? A kérdés megválaszolása összefügg az elmúlt évtizedben egyre nagyobb hangsúlyt kapott klimatikus változások, és az egyre szűkülő természeti erőforrások kérdésével. Vagyis azzal, hogy bolygónk népesség eltartó képessége egyre szűkül, a globális kapitalizmus profitorientált, szükség feletti fogyasztáson alapuló rendjét a természeti erőforrások újratermelődése már nem képes követni. Vagyis, a profitorientáltságú erőltetett felhasználás következtében a megújuló, és a nem megújuló természeti erőforrások kimerülőben vannak. Az elapadó természeti erőforrások feletti rendelkezés egyedüli jogát magának vindikáló globális tőke, az atomfegyverekkel megvívott világháború rémétől irtózva, a korábban, a dél-amerikai államokban beüzemelt szociáldarwinizmus társadalom átalakító tapasztalatait vetette be a Szovjetunió felbomlását követő világtörténeti eseménysorozat pillanataiban: nem csak a felbomló Szovjetunióban, hanem a volt, közép-kelet európai szocialista országokban is. A szociáldarwinizmus lényege az adott területen, mesterséges, társadalom visszafejlődést indukáló gazdasági körülmények kialakításával felgyorsított népesség csökkentés. Vagy: miként a szabadpiacon a szabadpiaci versenykörülmények között a gyengébb versenytárs becsődől, és eltűnik a gazdasági életből, úgy a szabadpiaci körülmények közé beszorított szociális szféra, egy társadalom is elpusztulhat a különböző kvalitású társadalmak erőforrásokért vívott kíméletlen versenyében. Ez, a szociáldarwinista felfogás szerint, nem csak az adott területen levő természeti források konzerválását jelenti a kisebb lakosság természeti erőforrás felhasználása következtében, hanem az elüresedést követően, lehetőséget nyújt más, általuk életképesebbnek kikiáltott társadalmak „élettér” növekedésére is.
Ezek után feltehetjük azt a kérdést, vajon miért állítjuk, hogy a magyar társadalom, tudatán kívül, egy kísérleti „nyúl” szerepét játssza?
Vissza kell tekintenünk a ’80-as évekre, amikor a kádári pártvezetéstől elszakadó, egyre liberálisabb szemléletű pénzügyi vezetés Fekete János, MNB alelnök vezetésével csatlakoztatta az országot a Nemzetközi Valutaalaphoz, és a VilágBankhoz. Ettől a pillanattól kezdve, a valutaalapi és világbanki ’ajánlásoknak’ megfelelően indulnak be azok a pénzügyi megszorítás-csomagok, amelyek a társadalom szociális szféráját vették elsősorban célba az adósságszolgálat elsődlegességére hivatkozva. Vagyis: Magyarország akkori gazdasági állapotának megfelelő életszínvonalát (és életszínvonal növekedési potenciáját) kellett tudatos pénzügypolitikai eszközökkel csökkenteni. A magyar társadalom, társadalompszichológiai mértékhez mérten is rendkívül gyorsan reagál a rejtetten, kívülről indukált életszínvonalának csökkentésére: túlmunkát vállal és ennek következtében alig néhány év alatt kialakulnak azok a népbetegségek, amelyek a középkorúak idő előtti halálozásához vezetnek: a felvállalt túlmunka okozta stressz következtében: keringési, daganatos elhalálozás, ér –és szívbetegségek, alkoholizmus, öngyilkosság. A jövőt biztosító generációs átörökítés drámaian csökken, elkezdődnek a családok felbomlása, kevesebb gyerek születik, megnő a kivándorlásra ösztökélő hajlam. 1981 óta megközelítőleg 750 ezer fővel csökkent a magyar lakosság száma; a gyerekkorúak 832 ezer fővel vannak kevesebben. A társadalmi státusz átterelődik a pénzben, vagyonban kifejezhető önértékelés birtoklására. Miközben az állam rejtett eladósodottsága egyre nő, s a kamatszivattyú egyre nagyobb és jobb hatásfokkal működik. Németh Miklós, a késő kádári Magyarország utolsó miniszterelnöke pedig 1989 őszén kijelenti, hogy az ország külföldi államadóssága 22 milliárd US$, amiből mindössze 1.5 milliárd US$ a tényleges tőkefelvétel.
A Gorbacsov-i peresztrojka látványos bukását követően Közép-Kelet Európában hihetetlen gyorsasággal, alig egy év alatt megtörténnek az eufórikus hangulatú „bársonyos” forradalmak, s a tervgazdálkodás helyébe a gazdasági bajokat orvosolni hivatott washingtoni megállapodás lép. Bár az u.n. Kerekasztal tárgyalásokon megszövegezett ideiglenes Alkotmányban belefoglalják, hogy Magyarország a szociális piacgazdaság megteremtését tűzi ki társadalompolitikai célul, szinte azonnal elkezdődik a washingtoni megállapodás ellentmondást nem tűrő piaci fegyelmén alapuló (dereguláció, privatizáció, liberalizáció) gazdaságpolitika érvénybe léptetése. Ezt a gazdaságpolitikai ’sokkterápiát’ az akkori közgazdasági réteg szinte teljes egészében felvállalja. Miközben az Antall-kormány önmagát nemzeti-konzervatív értékalapú kormánynak titulálja, a dél-amerikai típusú újkapitalizmus rendszerjellemzői egyre nagyobb, és gyorsított mértékben rögzülnek. Magas munkanélküliség, az állami/társadalmi stratégiai vagyon privatizálása, hazai termelői kapacitások és piac eltűnése, világpiaci árak, nyomott bérek, a multinacionális zárt termelői-összeszerelői üzemek megjelenése, és nem utolsó sorban a kirívó jövedelemegyenlőtlenség, valamint a szegénység és a hajléktalanság. A létbizonytalanságon kívül a lakosságot tovább sokkolja a ’semmiből’ előteremtődött vagyonok látványos keletkezése és a nyílt bűnözés: a prostitúció, a ’lánykereskedelem’, a kábítószerfogyasztás, a ’megélhetési’ bűnözés. Miközben, a vagyon és életbiztonságot szavatoló rendvédelmi és közigazgatási szerveknél jelentős átszervezések, leépítések történnek. Az újkapitalista gazdasági rendszerrel hatalomra jutott neoliberális társadalomfilozófia diadalát üli. A termelő bázisát, piacát, munkahelyét, megélhetését vesztett magyar társadalom riadtan figyel. Nem érti, csak sejti, mi is történik vele. Kiszorult a döntéshozatalból. Mert, ellentétben a környező, volt szocialista országokkal, Magyarországon nem történt meg az előző rendszer haszonélvezőinek, kiszolgálóinak elszámoltatása. Sőt, a késő-kádári hatalom második, harmadik vonalbeli elitje kiegyezik, és maga mellé veszi a hatalomba a Kerekasztal tárgyalásokon prezentált u.n. belső ’ellenzéket’. Ennek következtében a neoliberális újkapitalista gazdasági és jogállami demokratikus rendben a civil társadalomra többé nincs szükség. Csak négy évenként, amikor retorikai dublőrök ’Isten országának’ eljöttét hirdetik meg, ha a hálás publikum rájuk szavaz. De utána, minden folytatódik a neoliberális társadalomfilozófia zászlóvivői szerint. Az „állam rossz gazda”, csak a piac és a piac képes hathatósan rendbe tenni mindent, orvosolni minden bajt. A ’piac’ viszont mindent beáraz. Alig néhány évvel az eufórikus 1988/89-es évektől, a magyar államadósság felszökik 37 milliárd US$-ra. De: nincs, vagy alig van már termelői kapacitás, másfél millió munkahely hiányzik a nemzetgazdaságból, még a hazai piac is egyre szűkül. A nemzetközi piaci részesedést egyre nagyobb mértékben a betelepedett, zárt, monokulturális termelés körű multinacionális cégek sajátítják ki. Akiknek a magyar nemzetgazdasághoz hozzájárulása kimerül (a magyar tulajdonban levő közép –és kisvállalkozások munkaerő felszívó képességéhez viszonyítva), az alacsony bérért foglalkoztatottak kis létszámú alkalmazásában.
A civil magyar társadalom hoz egy végzetes döntést. Azokhoz fordul, akik eredetileg is előkészítették a talajt a majdnem kész neoliberális újkapitalizmus számára. Az önmagát megreformáltnak feltüntető MSZMP utódpártjának, az MSZP-nek adva bizalmat a kormányzásra. Abban bízva, hogy a hanyatló életszínvonalat csak azok lesznek képesek majd megfordítani, akik, korábban, szakértőkként, ’egész életüket’ a Kádár-korszak életszínvonal növekedés politikájának megteremtésében töltötték. A civil társadalom öncsonkító módon, ismét kiegyezni akart: egy elfogadható életszínvonalért erkölcsileg végleg meghasonlott önmagával. Revideálni akarta 1956-ot, a Rákosi –és a Kádár korszakokat a biztonságos megélhetésért. S a Horn-kormány beemeli maga mellé a magyarországi újkapitalizmus legelszántabb hirdetőjét, a nemzetközi nagytőke egyedüli érdekeit képviselő, kozmopolita SZDSZ-t. Jön Bokros Lajos és a csomagja, amely a lakosság terhére egy óriási arányú jövedelem átcsoportosítást hajt végre a gazdasági és pénzügyi elit részére. A külföldieknek privatizált energetikai, feldolgozóipari, vízipari, pénzügyi stb., stratégiai ágazatok áron alul kelnek el, mintegy 6 milliárd US$ értéken. Majd, Medgyessy pénzügyminiszter és Surányi MNB elnök piacosítja az. u.n. ’belső’ államadósságot, mintegy 2000 milliárd (1997-es) forint értéken. Ami, kikerülve az MNB könyveléséből, a költségvetés piaci alapú, kamatozó államadósságának részévé vált.
A civil magyar társadalom ismét egy rossz döntést hoz. Döntéshozói pozícióba emeli a kormányzati tapasztalatok nélkül rendelkező fiatal demokratákat és a kisgazdákat a már megszilárdult újkapitalista neoliberális gazdasági rendszer keretein belül. Annak reményében, hogy a fiataldemokraták hangoztatott polgári-keresztény Magyarországa valamelyest mérsékeli a neoliberális újkapitalizmus szélsőségeit, másrészt, a kisgazdák (Isten, Haza, Család) beemelésével megindulhat a vidék, a mezőgazdaság feltőkésítése, aminek segítségével a mezőgazdaság felveheti majd a versenyt Magyarország az Európai Unióba belépése után a tőkeerős, Európai Uniós tagországok mezőgazdasági termelőivel. Az Orbán-Torgyán kormánynak 2000-ig szerencséje volt. Tartott még a világgazdasági konjunktúra, azon belül, elsősorban a nyugat-európai fogyasztói konjunktúra, ahová a magyarországi export mintegy 80%-a irányult. Ezzel is szinten tartva a foglalkoztatottságot. A konjunktúra a megnövekedett államháztartási bevételeket produkálva lehetővé tette a növekvő GDP-hez viszonyított államadósság lassú csökkentését. Mialatt, azonban, a tényleges nemzeti produktum (GNP) visszaszorulása már jelezte, hogy a magyarországi gazdasági és pénzügyi szerkezetben történt eltolódás a külföldi tulajdonú termeltetői, feldolgozóipari, beszállítói, kereskedelmi, banki-hitelező ágazatok felé a Magyarországon megtermelt profitkivitel egyre növekvő állandósulását teszi lehetővé (évi, kb. 30 milliárd US$). Miközben, a megrögzült tőkekiviteli csatornák azok, amelyek megfosztják a kormányzatot minden olyan gazdaság –és pénzügypolitikai eszköztől, amellyel élhet egy esetleges, dekonjunkturális válság esetén. A válság, viszont elég gyorsan megérkezett. Az 1997/98-as ázsiai és orosz pénzügyi válság után a 2000. évhez fűződő számítógépipari és szoftware (IT, information technology) Wall Street-i tőzsdei buborék kipukkanásával. Az Orbán-kormány (Torgyán nélkül, mire a szavazói tömegbázissal rendelkező kisgazdapárt darabokra esett szét) az előremenekülés (rossz) útját választotta. Azt vélelmezték, hogy az idegenforgalomból és a gyógyturizmusból befolyó bevételek nagyságrendben pótolni tudják a 2000. évi tőzsdei válság miatti – átmenetinek vélt dekonjunkturális hatásokat. Ami, gazdasági hatásait nézve, a 2002-es választásokig bizonyíthatja az Orbán-kormány helyes gazdaságpolitikáját a választók felé. A másik, szintén a választásokat megnyerő szándék, az Európai Unióval megkötött csatlakozási feltételek gyors aláírása volt, Martonyi János külügyminiszter személyében, 2001 decemberében. Ez utóbbi lépés azonban visszaütött. Hamarosan kiderült, hogy a termőföld, bár eladási moratóriumot kötöttek ki, a tőke szabad áramlása c. fejezet be került. Vagyis, a termőföld az eladási moratórium lejárta után ugyanolyan adás-vétel, szabadon forgalmazható tétellé vált, mint maga a tőke/pénz. Azonban a 2001. szeptember 9.-i New York-i kettős torony összeomlása, és a USA ifj. Bush elnökségének meghirdetett világ „terrorizmus” elleni harca romba döntötte az idegenforgalomra és a gyógyturizmusra alapozott, költségvetés-bevétel növelő, gazdaságpolitikai elképzeléseiket. A kisgazda (s tegyük hozzá, a kereszténydemokrata) szavazatok nélkül az Orbán-kormány szavazói bázisa elégtelennek minősült. A MIÉP kiesését üdvözlő FIDESZ (Pokorni) az első fordulót követően megpecsételte a FIDESZ második fordulóban elért teljesítményét. A civil társadalom a rossz kihívásra ismét rossz választ adott. Győzhetett a magyarországi neoliberális újkapitalizmus kozmopolita szárnya, a legfelsőbb vezetői szinten összeolvadt MSZP/SZDSZ, előbb Medgyessy Péterrel az élen, majd egy belső palotaforradalommal, Gyurcsány Ferenccel, 2004-től.
A hazai neoliberális újkapitalizmus a közszféra magánosítására (egészségügy, oktatás) irányuló kísérlete megkezdődhetett.
A civil szféra, a szocialistaliberális kormányzat társadalombiztosítási, egészségügyi, kórház privatizációs kísérletére egy sikeres népszavazás kiírattatásával válaszolt. Egyetlen egy katasztrofális hiba történt a népszavazás tárgyában. A fenti sorokban már utalás történt a civil társadalom gyengeségét és megosztottságát jelentő, a Kádár-korszakból örökölt szociokulturális örökségre. A civil társadalom nem akarta észrevenni a népszavazás két kérdésének ellentmondását. A szocialistaliberális kormányzat mesteri módon összevonta az egész Kárpát-medencére vonatkoztatott nemzeti össztudatot megerősítő állampolgársági javaslatot és a kifejezetten, a magyarországi neoliberális újkapitalizmus egészségügyet magánosítani szándékával. A civil szféra katasztrofális vereséget szenvedett. Elárulta önön hovatartozását. A kormányzat ezt nagyobb győzelemként értékelte, mint az egészségügy privatizálására tett kísérletének elbukását. Ez a győzelmi eufória kitartott a 2006-os országgyűlési választásokig. Sem a parlamenti politikai ellenzék, sem a civil szféra nem volt képes hathatósan ellensúlyozni az előző év december 5.-ét. Függetlenül a később elhangzott választási csalásra utalásoktól, a szocialistaliberális hatalmi formáció ismét kormányzati helyzetbe került.
2006. ősze. Szeptember 17- október 23-ig. A szétforgácsolt civil szerveződések jamboree-ja a Kossuth téren. A látszat szólás –és véleményszabadság teljes körű körbejárása. A célok kitűzése a végrehajtó hatalom megszerzésének szándéka nélkül. S, amikor a hatalom lecsapott, október 23-án, kiderült, a Kossuth tériek csak néhány főből állnak.
A hatalom brutalitása mindenkit megdöbbentett.
A neoliberális újkapitalizmus képviselői elérkezettnek látták az időt, hogy az egészségügy privatizációját keresztülvigyék. Előbb Molnár Lajos, SZDSZ-es egészségügyi miniszter, majd utóda, a szintén SZDSZ-es Horváth Ágnes nevével fémjelezve. Azonban, a civil társadalom látványos összefogásával (a legnagyobb ellenzéki párt, a FIDESZ látványos háttérben maradásával) az „egészségügyi reform” címén történő magánosítási kísérlet, csúfosan megbukott, 2008. márc. 9.-én. S belebukott az SZDSZ is, amely – valószínűsíthetően – garantálta a nemzetközi, s velük szorosan együttműködő hazai tőkeérdekeltségeknek az újabb pénzforrásszerzési lehetőséget. (Az összefüggés ebben az esetben is nyilvánvaló, mint az oktatás területén. A magán egészségügyi pénztárak, magán egészségügyi intézmények, magán gyógyszergyárak szoros munkakapcsolatáról lehet beszélni. Amely kapcsolatrendszerben az állandó bevételen alapuló profithányados biztosítása a döntő. S, amely, magánjellege ellenére, ezer szállal tapad a közpénzen fenntartott Társadalombiztosítási rendszerhez.)
Az SZDSZ erőltetett kilépése a kormányból már előre vetítette a magára hagyott MSZP kormányzat politikai vergődését. Azonban, a civil szféra, egy tényleges forradalom kirobbanása nélkül, a megrögzült neoliberális újkapitalista politikai (és gazdasági) rendszeren belül tehetetlen hathatós politikai támogatás nélkül. Az országgyűlés önmagát legnagyobbá kinőtt pártja, a FIDESZ, pedig a retorikai fordulatokon kívül, mozdulatlan maradt. (A rendszer nem engedi a Parlament épületén kívüli utcai politizálást.) Ez a tehetetlenség látszódik a mai napig,
A balatonöszödi beszéd (2006. május) és a szeptember-október (2006. szeptember 17-október23.) közötti időszakban már látszódtak azok a világ pénzügyi-gazdasági válságjelek, amelyek alig 2 évvel később, a beijingi (pekingi) Olimpia után óriási erővel rázták meg a világbanki –és pénzügyi szervezeteket. Aminek nyitányát a világ addig ötödik legnagyobb kereskedelmi bankjának tartott Lehman Brothers csődje jelentette (2008. szeptember). Kifulladt az USA-ban 2000/2001-ben beindított, az ingatlanpiaci hitelezésen (ingatlanra alapozott olcsó, de eladósodottságot növelő fogyasztási hitel) alapuló, mesterséges kereslet (fogyasztást) élénkítő gazdaságpolitika. Aminek fenntarthatóságát növelte (az állami eladósodással párhuzamosan) az iraki, afganisztáni háborúk hadiipari és hadiszolgáltatás (logisztika) egyre nagyobb mértékű keresletélénkítő hatása a háborúban részt vevő országok gazdaságai számára. (S, hozzátehetjük, többlet keresletként jelentkezett a beijingi (pekingi) Olimpia megrendezésének 40 milliárd US$-ra tehető összege is.) A magyar gazdaság azonban kimaradt az iraki, afganisztáni háborúk indukálta gazdaságösztönző keresleti hullámból. Bár a Gyurcsány-kormány felajánlotta Taszárt (2005) amerikai logisztikai bázisként, Taszár ’hozzájárulása’ a helyi önkormányzati (és állami, költségvetési) bevételek növeléséhez kimerült a helyi lakossági foglalkoztatottságban (WC pucolók, körlettakarítók, konyhai segédszemélyzet). Miközben a Gyurcsány-kormánynak óriási szüksége volt tényleges bevételi forrásra a 2002 után bekövetkező nagy eladósodási hullám miatt. A tényleges befektetések helyett viszont megjelentek a magas és biztos hozamokat realizálni kívánó spekulációs „forró” pénzek. Az MSZPSZDSZ kormány, 2006. október 23.-a után ezzel az új befektetési lehetőségeket kereső spekulatív tőke hátszéllel (ami, egyben, rövid távon megnövelte a magyar Jegybank valutatartalékát, és biztosította a hitelkamatok visszafizetését) kezdett neki újult erővel a TB részleges, az egészségügy teljes magánosításának első lépcsőjéhez. A bezárt kórházak nagy értékű ingatlanjainak felszabadításával – a későbbiekben – ezeknek eladásával újabb bevételt remélve. (Csak Budapesten: a Szabolcs utcai MÁV kórház, a VII. ker.-i volt BM kórház, a budai Gyermekkórház, vagy a Lipót mezei Elme –és Ideggyógyászati kórház).
Mint említésre került, a 2008. március 9.-i népszavazás derékba törte ezeket a terveket. A ’forró tőke’ pánikszerű gyorsasággal távozott az országból, majd a Lehman Brothers csődje után, Londonból, koncentrált támadást intézett a Gyurcsány-kormány fémjelezte neoliberális pénzügyi –és gazdasági háttérhatalom gazdaságpolitikai döntései által teljesen kiszolgáltatottá vált magyar társadalom ellen: a jegybanki valutatartalékok ellen. A teljes állami csődöt a valutaalapi, világbanki és európai központ-i banki gyorskölcsönnel lehetett csak elkerülni.
Hogy pontosan lássuk a kialakult helyzetet: a költségvetési adósság 18104 milliárd forint (58.025 milliárd €; 84.60 US$), amibe nem tartozik bele az önkormányzati, vállalati és lakossági adósság. A pénzügyi –és gazdasági világválság következtében a korábban megtelepült multinacionális cégek vagy teljesen beszüntetették magyarországi termelésüket, vagy, csökkentik azt, növelve a munkanélküliséget. A növekvő munkanélküliség csökkenti a belső keresletet, ami már kihat a kizárólag magyar piacra termelő és szolgáltatásokat végző vállalkozásokra is. A hitel teljes elapadása már jelentkezik a vállalkozói csődök számának megugrásában. Különösen veszélyesek a banki hitel ingatlanpiaci tartozások következtében előállt lakossági nem fizetési képesség növekedése, ami a külföldi valutákban (elsősorban svájci frankban) eladósodottakat érinti. És, a magyar gazdaság kettős szerkezete miatt, az euro elszámolású cégek a magyar lakosságra hárítják át az árfolyam ingadozásból származó veszteségeiket. Itt bosszulja meg magát a tavaly, 2008 elején meghozott és elhibázott pénzügypolitikai döntés, a nemzeti valutánk, a forint lebegtetéséről. A magyar társadalom, a civil szféra teljesen kiszolgáltatottá vált a külföldi spekulánsoknak.A 20. évébe lépő magyarországi újkapitalizmus megbukott. Ez az újkapitalizmus egy, a parlamentbe zárt politikai demokrácia, társadalmi rendszere (nem csak gazdasága, hanem kultúrája is) pedig a külföldi, nemzetközi tőke által irányított és ellenőrzött, elavult szemléletű, provinciális, félperifériás kapitalizmus keretein belül létezik. A rendszerváltás idején, a felülről megszervezett pártjai, az első országgyűlési választáson győztes MDF és SZDSZ a kiesés küszöbén áll, a Független Kisgazdapárt, valamint az MDF-ből kiszakadt, 2008-ban mandátumhoz jutott MIÉP kiesett. A KDNP csak „utazótársa” a fiataldemokratáknak, a FIDESZ-nek, míg az MSZMP utódpártja, az MSZP, létezésének egyik legnehezebb időszakát éli át. A politikai hatalom érdekérvényesítő képessége, hatékonysága rendkívül gyenge. Közel két évtized elmúlt egy öncélú többpártrendszer felépítésére, a polgári demokrácia jogállamiságának nevében. Azonban, a többpártrendszer fogalma sem takarja el azt a tényt, hogy a pártok taglétszáma kicsi (a parlamenti pártok össztaglétszáma kb. 50 ezer főben meghatározható), ami felerősíti a kontraszelekciót, és az érdekképviselet befolyásolhatóságát is. A kontraszelekció következtében a külföldi érdekképviseleti ráhatások sokkal erőteljesebbek, mint egy nagy létszámú párt esetében. A munkavállalói oldalon is megfigyelhető a szakszervezeti mozgalom érdekérvényesítő képességének hiánya, különösen a magánvállalkozói (magyar és leginkább a külföldi tulajdonosi) szférában. A tényleges érdekképviselet hiánya miatt fordulhatott elő, hogy alig 20 év alatt egy társadalom ilyen gyorsan kettészakadt, és kialakulhatott a lakosság egy harmadát is kitevő leszakadt, önmagába zárkózó réteg, amelyet szinte már nem lehet visszaemelni a társadalmi vérkeringésbe. Ez a réteg – átlagban – a létminimum alatt él. A maradék kétharmadon belül is jelentősek a jövedelmi különbségek, ami a jövedelemszinttel összefüggő minőségi táplálkozás kérdését is felveti. A leszakadt alsó egyharmaddal összehasonlítva a táplálkozás kérdése pedig megfoghatatlan. A reálkeresetek kb. 60%-ban elmaradnak a termelésben realizált értékhez képest, miközben termelékenységi szint megközelíti, ill. majdnem azonos a nyugati termelékenységi szinthez. A belső társadalmi kifosztás mértéke egyre nagyobb.
A civil szféra, gyakorlatilag képviselet nélkül van.
Az előző oldalakon vázolt körülmények között érte Magyarországot a világpénzügyi –és gazdasági válság. Ennek a válságnak kivédése a civil szféra vállaira hárul. A feladat, amit rendkívül gyorsan és minden területre kiterjedően kell megoldani, egy olyan, immáron humánusabb kapitalizmus és a tömegérdekeket jobban képviselő politikai rendszer kialakításának megvalósítása kell, hogy jelentsen, amely képes saját sorsát hathatósan irányítani. A jelenlegi parlamenti pártok tartalékai kimerültek. Magyarországon eljött az idő a magyar társadalom többségét, ezzel majdnem az egész nemzet érdekét képviselni akaró tömegszervezet kialakítására. Ebben a szervezetben tömörülnie kell a hazafias tőkés rétegnek, amely elismeri, hogy a magyar társadalom, jelenlegi kondíciójában nem képes a XXI. sz. kihívásainak megfelelni, a kisvállalkozói rétegnek, amely szinte kiszorul a hazai piacról és a túladóztatás terhe alatt senyved, az alkalmazotti rétegnek, amely retteg a várható nincstelenséget jelentő munkanélküliségnek, és a kistelepülések lakossága, mely egyre inkább szociálisan és mentálisan elszigetelődik a fejlettebb településektől. S nem utolsó sorban, ehhez a szervezethez kell csatlakoznia a hazafias szellemi rétegnek, amely ennek a nemzetnek a sorsáért aggódik. Ez az egyetlen egyesülési forma az utolsó lehetőség, hogy a magyar társadalom megvédje magát a világrecesszió hatásaitól, vagy legalább mérsékelje azt, s egy 5-10 éves kurzus alatt megcélozza a jelenlegi cseh/lengyel életminőségi szintet.

A mai magyar kormányzó réteg alkalmas-e kivezetni az országot a szociális válságból?

Nem. Lehetnek hasznos tagjai, de az egész réteg, erkölcse és közszelleme miatt jövőnk legnagyobb akadálya. Ez a réteg megtanulta az uralkodás tudományát, de nincs jövőképe. Jövőtlenné tette politikánkat, s túlságosan megtanulta ahhoz a hatalom élvezetét, hogy önuralomra példát szolgáltasson.

Csontos Gábor, politológus

.