.png)
Egyed Ákos
A székelyek eredetéről és megtelepedéséről
A katonai szolgálat: a székely szabadság jogforrása és záloga. A székely hadszervezet a Hunyadiak koráig
A székelység középkori történetéből világosan kiderül, hogy szabadságának jogforrása és záloga a katonai szolgálat volt. Addig őrizhette meg kollektív szabadságjogait, ameddig teljesíteni tudta a hadi kötelezettségeit, illetve ameddig az államnak szüksége volt a székelyek fejenkénti általános katonáskodására. Ennek a székelység teljesen tudatában volt, ezért az egyének hadi kötelezettségének teljesítésére féltő módon vigyázott, s az ellene vétőket a legszigorúbban büntették a belső törvények, de a közösség is. A házrombolásokat és száműzetéseket, ami nem volt ritka dolog, a legtöbb esetben a katonai kötelezettségek elmulasztása váltotta ki.
A középkori Magyarország katonai szempontból három részre tagolódott:
A székely katonanépként tűnt fel a történelemben. Először 1116-ban és 1146-ban a nyugati határok mentén élő székelyek vettek részt a csehek, illetve az osztrákok elleni csatákban, de 1210-ben a szebeni ispán vezetésével az erdélyi székelyek, szászok, románok és besenyők Borill bolgár cár ellen hadakoztak. Aztán 1217-ben a II. András király által vezetett keresztes hadjáratban a magyar seregben a székely hadak is jelen voltak; 1228-ban a székely haderőt már Béla herceg bulgáriai hadjáratában találjuk. A székelyeket Szoboszló fia, Bagomér székely ispán vezette, akit a bolgárok foglyul ejtettek. Szóltunk már arról is, hogy a székelyek a tatárbetöréskor is valószínűleg jelentős ellenállást tanúsítottak. Közismert adat, hogy az Aranyos mellékén megtelepült székelyek segítették IV. Lászlót a kunok elleni hód-tavi csatában. A fenti néhány adat bizonyítja azt, hogy a székelység már a megtelepedés idején is különálló hadi egységekkel vett részt különböző hadműveletekben.
A székely katonai rendszer és társadalom történetében négy eléggé elhatárolódó szakaszt különböztetünk meg, amelyek egyébként nem mindig esnek egybe a magyar történelmi korszakolással. Az első időszak a székelységnek a magyarság történetében való feltűnésével kezdődik, s nagyjából a Hunyadiak uralmáig tartott. A második szakasz ettől az 1562-es nagy felkelésig, a harmadik pedig a felkeléstől az önálló erdélyi fejedelemség fennállásáig, pontosabban a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc leveréséig számítható, míg a negyedik a Habsburg-kort ölelte fel 1848-ig.
Az első szakaszban a székelység még törzsi-nemzetségi szerveződésben élt, s haderejét a könnyűlovasság alkotta. Katonai szerepének köszönhetően a központi hatalom nem avatkozott be a belső társadalmi szerkezetébe. Az első időszak végére azonban határozott jelei mutatkoztak a nemzetségi társadalom átalakulásának s a vagyoni rétegződésnek, és létrejött a székely társadalom három rendje, a trium generum Siculorum (1339), amely a rendi differenciálódást is elősegítette, s egyben világosan jelzi a székely rendek kialakulását: a lovasokból lófőrend, a szegényebb családok tagjaiból a gyalogrend alakult, 1407-től említik a főrendet, a primorokat is. Az előkelő s a lófőrend tehetősebbjei viselték a székely nemzetségi szervezet tisztségeit, a hadnagyságot és a bíróságot. A társadalmi rétegződés már a 15. század elejére nagyobb méreteket öltött, mint általában tudott; erre vall az is, hogy 1437-ben a székelység mint nemzet (natio) vett részt a Kápolnai unióként emlegetett szövetségben a magyar nemesek és szászok mellett. A primori rend megkísérelte tőle függő helyzetbe hozni a vármegyei példa szerint a székely katonai rendeket, de a központi hatalom közbelépett, s védelmébe vette ezeket.
Említettük, hogy a székely harci alakulatokról az első adatok a 12. század első feléből valók. A Képes Krónika a csehekkel vívott 1116. évi olsavai, illetőleg az osztrákok elleni 1146-os lajtai csaták kapcsán emlékezik meg róluk, kiemelve, hogy ők az előhadat alkották. Minthogy ezt egy külföldi forrás is megerősíti, nem kételkedhetünk állításaiban. De a magyar krónikásnak azzal a becsmérlő ítéletével, hogy a székelyek és a besenyők mindkét alkalommal gyávaságból futottak meg az ellenség elől, a történettudomány nem tud egyetérteni. Kételyeit mindenekelőtt arra alapozza, hogy az Olsava melletti ütközet kapcsán Cosmas cseh krónikás dicsérőleg szólt a székelyek és a besenyők vitézségéről, márpedig ő közvetlenebb forrásból ismerhette az eseményt.
Mi lehet hát a történeti igazság? Gyávák vagy bátrak voltak a székelyek a magyar hadakkal közösen vívott csatákban?
Egyetértve Györffy György véleményével, valószínűnek tartjuk, hogy a magyar krónikás azért tévedett, mert már nem ismerte azt a nomád harcmodort, amely szerint az előcsapat egy alkalmas pillanatban abbahagyta az ellenség üldözését, és futást színlelve tőrbe csalta az ellenséget. Az említett csatákban is ez történhetett. De a Képes Krónika legjelentősebb információjának nem is a fent említett megjegyzését tartjuk, hanem azt, hogy a székelyeknek és a besenyőknek a magyar hadban elővéd szerepe ,,szokás szerinti" volt. Vagyis nem új keletű, hanem régebbi gyakorlat.
A hadrendszer
A falurendszer kialakulása után a hadszervezet a korábbi nemzetségi forma helyett a faluszervezetbe épült bele. A falvakat tízes
részekre osztották eredetileg, kétségkívül katonai szempontokat követve. A falvanként egy-egy tizedből való harcosok alkották a hadszervezetben a tizedeket, amelyek falvak vagy falucsoportok szerint századokba szerveződtek; ezt nevezték ,,székely száz”-nak. Egy-egy nagyobb egységet a hadnagy (eredetileg had nagyja, a had vezetője értelmében) vezetett. A székek külön alakították hadseregüket. A hadnagy a szék első tisztségviselője volt, és ez mindennél világosabban kifejezte, hogy a székely társadalom alapjában katonai szervezettségben élt. Az 1307-es és 1309-es oklevelek a székely katonai vezetőt primipilusnak nevezték, de már 1320-ban feltűnt a hadnagy, majd a kapitány kifejezés; utóbbi a széki had főparancsnoka volt. Az egész székely hadnak, amint láttuk, a székely ispán volt a vezetője.
A székelyeknek saját, önálló hadi vállalkozásokra is képes hadseregük volt, amellyel a tatárok ellen a 13–14. században többször is hadjáratot indítottak. A királyi haderőhöz való csatlakozást viszont hadi törvény szabályozta, Zsigmond király 1429-i honvédelmi szabályzata szerint a székely ispánnak a török ellen két bandériumot kellett kiállítania, akár az erdélyi vajdának. Amennyiben közvetlenül Erdélyt érte támadás, a székelyek és szászok négyezer fős haderőt állítottak ki. Ebből 3500 főt adott a székelység. Zsigmond király rendeletét Mátyás megerősítette s kiegészítette. Mátyás király idején még pontosabban meghatározták a hadrendszert. 1473-ban a király külön lajstromba íratta fel a gyalogokat, illetve lóval szolgálókat, s elrendelte katonai szemle tartását. Aztán II. Ulászló (1490–1516) adott ki részletes hadiszabályzatot. II. Ulászló hadiszabályzata régi szokásokra emlékeztetve írja, hogy amikor a királyi had kelet felé vagy Havasalföld felé indul, a székely lovasok és gyalogok kötelesek a király vagy képviselőjének hada előtt menni, s visszatérőben a király seregét hátul követni. Ez a szabályzat pontosította azt is, hogy amikor szükség van rájuk, a székelyeknek fejenként, tehát minden fegyverképes férfinak kötelessége bevonulni, illetve azt, hogy mikor kell csak a felének vagy a harmadának hadba menni. Keletre s délre a fejenkénti hadra kelést írta elő, de ha a király nyugati irányba hadakozott, akkor tíz telek után egy, északi hadjárat esetén pedig minden húsz telek után állítottak ki egy harcost.
A székely hadszervezet sajátos társadalomfejlődést eredményezett. A katonáskodás feltételeit az egyes családok teremtették meg; gazdaságuk főként az állattenyésztésre, kisebb részben földművelésre épült. Ezek egyéni gazdaságok voltak. A falu élete és szokásrendje a katonai rendszer követelményei szerint alakultak. Ezt látjuk a faluhatár földjének használati szokásában. A közös faluhatárt időnként kiosztották. A lovasok több ,,nyílföldet” kaptak, mint a gyalogok, s a vezetőknek mindenkinél nagyobb rész járt. (…)
Aranyosszék 1289-ben megújított kiváltságlevele szerint a székelyek kitüntették magukat a beütött kunok elleni hód-tavi hosszú csatában (1282), valamint 1285-ben Torockó mellett a tatárok elleni harcokban, amikor mintegy ezer foglyot kiszabadítottak a tatárok kezéből. Ezért IV. László (1272–1290) a nemrég Aranyos vidékére települt székelyeknek Torockó várát adományozta. Nagy Lajos király parancsából Laczkfi Endre erdélyi vajda és székely ispán 1345-ben a Székelyföldről vezetett hadat a Moldvában megtelepedett tatárok ellen, akik betöréseikkel sokat háborgatták Erdélyt. A székely had győzött, a tatár vezér, Athlamos is életét vesztette, s a székely sereg nagy zsákmánnyal tért vissza. A hadsereg 1346-ban és a következő években ismét rajtaütött a tatárokon, akik kénytelenek voltak lehúzódni a Fekete-tenger vidékére. Ott voltak a székelyek Nagy Lajos nápolyi hadjáratában, a tatárok és litvánok, valamint a szerbek s bolgárok elleni hadjárataiban, majd 1396-ban Nikápoly ostrománál is Kanizsai István székely ispán vezetésével.
A hadba hívás
Fontos mozzanata volt a székely felkelésnek a hadba hívás. Erről az 1463-as rendelet a már régóta létező gyakorlat alapján a következőket írta elő: az összehívás történhetett véres kard körülhordozásával, a székely ispán levelével vagy a vajda levelével, ha ő egyszersmind székely ispán is volt. Más forrásokból további részleteket ismerhetünk meg. A jól informált Kállai erről ezeket írta: ,,Hogyha a felkelésnek hirtelen kellett megesni, lármatűz gyújtatott, és lármafák állíttattak fel minden székben. (…) Mikor a szükség hirtelen felkelést parancsol, minden széknek kapitányai dobokkal és dobosokkal (Zaldobonibus, innen Száldobos helység neve Erdővidéken) lármáztasson, meggyújtatván egyszersmind az esmeretes tűzhalmokon nagy rakás fákat, és aki erre meg nem jelen, fejét veszesse el.” Az 1463-as hadiszabályzat ezt is pontosan rögzítette. (…)
A hadi szolgálat teljesítését valóban a legalaposabban ellenőrizték, azért is, mert ennek teljesítésétől függött a székely szabadságjogok megtartása, a székely alkotmány, amely, ismételjük, gyakorlati szokásokat gyűjtött össze, ezeket írta a hadba hívásról: ,,Aki erre meg nem jelen, fejét veszesse el.” Álljunk meg ennél a szokásnál, amelynek a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Oláh Miklós, az erdélyi származású esztergomi érsek és Verancsics Antal, aki szintén betöltötte ezt az egyházi méltóságot, a 16. század közepén keletkezett krónikáiban leírja, hogy ha a gyűlésen bárki a székely szabadság elleni javaslattal áll elő, vagy pedig a hadba hívó parancsnak nem engedelmeskedik, az egész közösség csoportosan az illető házára ront, azt lerombolja, s a vétkest megöli. Tegyük ehhez hozzá, hogy ez a szokás még évszázadok múltán sem veszett feledésbe. 1848. november 28-án az árulással vádolt Balázs őrnagyot a felháborodott nép Sepsiszentgyörgy főterén kivégezte. És 1989 decemberében is népítélet végzett néhány olyan személlyel, aki évtizedekig kegyetlenkedett a Székelyföldön.
(Háromszék)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése